Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-02-18 / 7. szám
JEAN GEORGE: A legbámulatosabb élőlények A tudomány legújabb ismeretei szerint egy méhcsalád nem csupán e rovartajta halmozódása, hanem egy önmagában zárt, lüktető szervezet. EGY MÉZELŐ méh feltűnő piros szinjelzéssel a hátán leereszkedik a szarkaláb virágjára, bemászik a kelyhébe és nektárt szív. Aztán hazarepül a mintegy 400 méterre fekvő kaptárba. Ott reményekkel telve várja a tudós, hogy egy további színes kavicsot rakhasson le a modern méhkutatás nagy mozaikjába. A méhcsaládban ma már nemcsak ennek a rovarfajtának nagy gyülekezetét látjuk, hanem zárt, számos részlegből összetevődő szervezetet, amely rajban jön a világra, lassan felserdül, osztódás által űj rajokat képez és a tél beálltával pihenőre tér. Egy sérült, nélkülöző vagy kirabolt méhcsalád a szó szoros értelmében szenved, de mint más élőlények, saját erejéből képes új erőre éledni. Ez a felismerés a felfedezések egész során alapszik. Egyes méhek — ahogy ma már tudjuk — gyorsan megvénülnek, de bármennyire is hihetetlennek tűnik, vállalni tudják a sokkal fiatalabbak funkcióit. A terméketlenek petéket raknak, az öregek újra működtetni tudják elkorcsosodott mirigyüket. Röviden — a rovaregyed, amennyiben az összesség, a társadalmának fenntartása megköveteli, a lehetetlent is valóra váltja. TÖKÉLETES MUNKAMEGOSZTÁS Hogy mindezt megértsük, vessünk egy pillantást a közönséges vadméh lakásába, egy odvas fa belsejébe. Mint mindegyiknél, itt is megtaláljuk a főbejáratot, azaz a röplyukat, amely mögött több csillogó viaszlemezekből épült lép csüng. A lépek némelyikében méz található, másokban virágpor, a többi fiasításos lépekben lárvák rejtőznek, fehér, apró hernyócskák, melyeknek se lábuk, se szárnyuk, se fejük, se » szemük. Minden családnak van egy királynője, egy feltűnően nagy méh, amely naponta többezer petét rak. Ott találjuk aztán a heréket {hím méheket), melyeknek egyedüli feladata, hogy a királynőt nászrepülésük közben megtermékenyítsék. A többi 60—80 000 egyed — a családban dolgozó méhek — a legkülönbözőbb feladatokat látják el. Egy részük a fiasítást és a királynőt táplálja pempővel — nyálkamirigyük tápanyagdús váladékával — hímporral és mézzel. Egy másik csoport mirigyei segítségével a mézet viasszá változtatja. A viaszcsöppeket pikkelyek formájában választják ki potrohúk alsó felén és a hátsó lábukon levő sörtékkel dörzsölik le, majd megrágják és hatszögletű sejtekké formálják. Egy további dolgozó csoport szerzi be a táplálékot, vizet, virágport és nektárt. Elosztják a kaptár lakói között, amelyek mindezt mirigyváladékukkal elkeverve változtatják mézzé és a lépekbe tárolják. Néhány dolgozó méh őrszolgálatot tart a röplyuknál. A saját és idegen mézelöket telt mézzacskóikkal beengedik a kaptárba, csak az idegen, rablás! szándékkal jöttékét zavarják el. A méheket szaguk szerint ismerik fel, s ezt a méh a csápján levő 12 000 szaglószervével érzékeli. A feladatok listáján szerepel még a kaptár szellőztetése (a szárnyak rezegtetése a röplyukban), takarítása és a lépépítés. Ez a szakképzett méhészek közt oly régen ismert nyüzsgő tevékenység nem egy rejtvényt adott már fel. Honnan „tudják“ a méhek, mikor mi a teendőjük? Ki vagy mi adja tudtukra mikor kell új sejteket építeni vagy új őrséget szervezni? G. A. Rösch-t, egy német zoológust 1925-ben erősen foglalkoztatta az a kérdés, vajon van-e bizonyos összefüggés a méhek egyes tevékenysége és életkoruk közt. Festékanyaggal jelölt meg néhány egészen fiatul egyedet, amelyek éppen kibújtak a fiasításos lépből. Alig keményedtek meg ragyogó szárnyacskáik, a sejteket kezdték tisztogatni. Aztán a legfejlettebb lárvákhoz totyogtak és mézzel, hímporral táplálták azokat. Néhány nappal később ezek a színjelzett dadák cserben hagyták az öreg lárvákat és a fiatalabbakat táplálták pempővel. Rösch sokat megvizsgált közülük a mikroszkóp alatt, hogy rájöjjön, bizonyíthatók-e szervezetükben a tevékenységükre utaló változások és valóban, megfigyelhette az agy előterében fekvő pempőmirigyek megnagyobbodását. A rovar szervezete tehát dadaszolgálatra rendezkedett be. Egy pár nap múlva a megjelölt méhek feladták táplálótevékenységüket. Most nektárt vettek át a mézelőktől, abból mézet készítettek és elraktározták. Rösch megállapította, hogy pempőmirigyeik elkorcsosodtak, ezzel szemben mézzacskóik a potrohúkban nektárral vannak tele. Ekkor átlagosan 11 naposak voltak. Körülbelül a 15. napon kezdték a viaszkészítést és a mikroszkóp újra megfelelő változást — erősen fejlett viaszmirigyeket mutatott. Földi létük 18. napján a méhek őrszolgálatot teljesítettek, a 21-edik naptól kezdve viaszmirigyeik beszüntették működésüket. Most már élelemért jártak ki, és mintegy 38 nappal később földi pályájuk befejeződött. Ahogy Rösch igazolni tudta, a dolgozó méhek a nyári hónapok alatt sem éltek hoszabb ideig. HIHETETLEN ALKALMAZKODÁSI KÉPESSÉG Rösch megfigyeléseinek nyilvánosságra hozatala után más országok tudósai is bekapcsolódtak a méhek életének kutatásába. A müncheni Dr. Martin Lindauer bizonyos eltéréseket állapított meg Rösch Időbeosztásával szemben. Egy színjelzett méhet figyelt meg, amely a kutató legnagyobb meglepetésére kilenc napig végzett őrszolgálatot. L. I. Perepelova szovjet tudós pedig olyan gyorsan fejlődő méhekről referált, amelyek már kétnapos korukban viaszt készítettek. A dolgozó méh emésztőszervei Egy méhcsalád tehát hallatlan alkalmazkodási képességről tehet bizonyságot. Ha feltétlenül szükséges, a méhek bizonyos feladatukat nyilván Jóval fiatalabb korukban is képesek elvégezni. A világ méhkutatói igyekeztek rájönni, hol a határa ennek a képességnek. A legérdekesebb kísérletet a már említett szovjet Perepelova asszony végezte. Egy méhkast megfosztott királynőjétől, eltávolította belőle a fiasításokat és várt, mit tesznek a dolgozók. Az első órákban a kaptárban fel sem tűnt a királynő hiánya. Aztán az udvartartás egyik hölgye magasra emelt csápokkal ide-oda kezdett mozogni, majd táplálékot cserélt az egyik viaszkészítővel, amire az a szárnyait kezdte rezegtetnl. Utána egy másik társát látta el táplálékkal, aztán egy harmadikat s így tovább. A szárnyrezgések által támadt zümmögés a kaptárban egyre erősebbé vált, s végül szinte keserves siránkozássá fajult, mely betöltötte az egész kaptárt. Elmúlt néhány hét. Egy napon a kutatőnő néhány dolgozó méhet figyelt meg, amint az üres fiasításos cellákon forgolódtak és bedugták oda a fejüket. Aztán bekövetkezett, ami hihetetlennek látszott. Az eddig terméketlennek hitt munkásnők petéket kezdtek rakni. Körülöttük összegyűltek a dadák és pempővel táplálták őket. Ez a peterakás igen megerőltető feladatnak bizonyult és nagyon lassan ment, naponta mindöszsze ötöt-hatot raktak, a királynő többezres produkciójával szemben. Perepelova asszony következtetése: A királynő hiánya a méhkasban egy olyan tényezőt kapcsol ki, amely normális körülmények között megakadályozza a munkásnők petézését. Időközben Angliában és Franciaországban beható vizsgálatok folytak le, amelyek eredményei arra utaltak, hogy ezt a passzivitást hormonálisán ható anyagok hiánya idézi elő, amelyeket máskülönben a királynő választ ki magából. De megfigyelték a kutatók a méhek alkalmazkodóképességének egyéb lehetőségeit is. Mykola H. Haydak, aki jelenleg a minnesotai (USA) Mezőgazdasági Kísérleti Központban működik, egy méhkasból kivette a fiasításos lépet, izolálta azt és frissen kikelt méhekkel 'telepítette be. Tehát nem voltak ott dadák, sem takarítók, sem őrség, sem viaszkészítők, sem pedig mézelők. Mi történik majd? Az alkalmazkodás szinte vehemens gyorsasággal folyt le. A rovarok szédületes tempóban fejlődtek. Egyesek háromnapos korukban elhagyták fészküket és tájékozó repülésre szálltak ki, mások ugyanakkor már sejteket építettek — amit normális körülmények közt, csak 16 napos korukban végeznek. A negyedik nap virágport gyűjtöttek. Ez a lázas tevékenység azonban csak egy hétig tartott. Az élet ebben a koravén méhkasban lassan normalizálódott. Amint a Haydak-féle kísérletek ismertté váltak, a kutatók előtt felvetődött a kérdés, vajon „megfordítható“-e a méhek fejlődése? Egy jugoszláviai kutatónő, Vaszilja Moszkovljevics 503 megjelölt, 28 napos és régen beszáradt pempőmirigyű mézelőt a királynőjükkel együtt egy izolált fiasításos lépbe helyezett. Amennyiben az állatkák nem termelnek pempőt, a kibújt lárváknak éhen kell pusztulniuk. Múltak a napok és egyetlen • lárvát sem neveltek. Aztán egy napon a kutatónő észrevette, ahogy az egyik mézelő bújik az egyik sejtbe. Amint a méh onnan eltávozott Vaszilja asszony a cellában rejtőző lárva szájnyílása mellett az „anyatej“ egy csöppjét látta csillogni. Azonnal mikroszkóp alá helyezte a mézelő mirigyeit — és meggyőződhetett a bizonyítékról: a szervek regenerálódtak. A mirigyek pempőtől voltak duzzadtak. A rovar újra megfiatalodott. Somló Miklós ford. a Reeders Digest cikke nyomán
