Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1967-02-11 / 6. szám

Nem tudtam a sző értelmét. Csak annyit láttam cséplés idején, hogy a jő gazdák szekerei befordulnak a plé­bánia kapuján, és visszafelé egy-két zsák gabonával kevesebb pihen a ko­csiderékban. Amikor a szolga kihajtott a plébá­nia előtti térre, rendszerint megállás­ra parancsolta a türelmetlen, legyet csapkodó lovakat. Várt, várt, mígnem a gazda megjelent a pirospozsgás arcú plébános kíséretében. Aztán bú­csúzóul barátságosan parolázták. A gömbölyded pap szélesen mosolyogva integetett a távozónak, és elégedett arccal fordult vissza a kőpalánkkal körülszegélyezett udvarba. Egynéhányszor félfüllel hallottam azt is, amikor a gazda azzal dicse­kedett a szolgának, hogy isteni pá­linkája van az esperes úrnak. A jómódúaknak volt búzájuk, ami­vel kifizették a párbért, de a szegény embernek csak a két szorgos keze akadt, no meg rendszerint egy sereg gyereke. Annak a pár mázsa gaboná­nak, amelyet aratás-cséplés idején kerestek, az új esztendőben már nem igen kellett kemencét fűteni, fgy az­tán arra gondolni sem lehetett, hogy párbér is jusson a kenyérnek valóból. Mivel a lelkipásztorok előbb-utóbb belátták, hogy az isten sem vehet ott, ahol nincs, kifundálták, hogy s mint szolgálhatnák meg a nincstelenek a járandóságot. Az én apám rendszerint jeget vágott, hogy megteljen a verem, ahol a lengnagyobb hőségben sem romlott el az ajándékcsirke, s kitű­nően lehetett hűteni a hegy levét. Később, ahogy cseperedtünk s apám a bátyámat is befoghatta, favágással szolgáltuk le a lelkünk üdvére vi­gyázó járandóságát. Olyan tizenhárom éves lehettem, amikor a félévi szünetben apám és bátyám engem is magával vitt a pár­­bér letudására. Egy zimankós februári reggelen neki is láttunk. Első tennivaló volt a hat köbméter fa kirakása. Szeren­csére a szegény embernek is volt mindig magához való esze, s így va­laha kitalálták, hogy a köbméter egy méter széles és magas hasáb — vagy A vezetékes rádió áldozata Munkahelyemen sosem hallgat el a vezetékes rádió. Már nem a munka untat, hanem a szüntelen rádiózás. Csöndre vágyom, mint hal a víz után. Minap elmentem egy önkiszolgáló boltba karottát vásárolni. Ott is bömbölt a rádió, persze vezetékes, egyenesen a pénztárosnö fülébe fújta a duhaj nótát. Én faképnél hagytam a bol­tot, karottát elvégre vendéglőben is ehetek. Éppen meg akartam rendelni a vitamindús fogást vajon párolva, amikor egy sunyi ábrá­­zatú ■ vendéglát óipari ifjúmunkás megeresztette a rádió hangszóró­iát. Felugrottam s egy békés kül­sejű fodrászboltba menekültem. A fejmasszázs határozottan meg­nyugtatta felzaklatott idegrendsze­remet. de egyszerre csak szilaj kannibálzenére kapcsolt át a szomszédos női osztályban lappan­gó vezetékes rádió. Amúgy szap­­oanosan rohantam a legközelebbi drogériába fülvédö vattát vásárol­ni. Közben kénytelen voltam meg­mászni egy utcai lámpaoszlopot, amelynek tetején hangszóró üvöl­tötte világgá, milyen kedvezmé­nyes áron lehet immár vezetékes rádiót felszereltetni. Sikerült is tenyeremmel befogni az örült ma­sina tölcsérét, de egyúttal legfőbb Ideje volt, hogy felkeressem az Ideggyógyászati klinikát. Szeren­csés véletlen folytán éppen fel­szabadult egy kétágyas szoba egyik fekhelye, ahová beneveztem. De amikor itt is megszólalt az ördöngös jószág és szemelvényt közvetített a fúvós zenekarok or­szágos vetélkedőjéből, földre ve­tettem magamat, befogtam fülemet és halottnak tettettem magamat. Két markos ápoló végül ts rám­­*alált és elvitt a gumicellába. Csak meg ne irigyelje valaki tőlem a meghitt kis zárkát! EV2EN SPÁLA dorongfában is. Ezt az erdészek nem igen Ismerték el, és 1,30 magasra ra­katták a fát. így aztán volt erdei és papi méter is. Szóval akkor is a papi méterhez tartottuk magunkat. Nem is lett vol­na hiba, ha a reggeli mise végeztével arra nem téved az esperes úr. Egy ideig nézelődött, aztán rátámadt az apámra. — Mit képzelnek maguk, jani? Nem szégyenük becsapni saját papjukat? — De hát... — Semmi de háti Rakjanak csak rá még vagy két sort. Favágó létére nem tudja, milyen magasnak kell lenni. Arról még nem is beszélek, hogy a két végére karikát raktak, ami még kevesebb fát jelent. Nagy kelletlenül hozzáláttunk hát és a hatalmas rakásból tovább cipel­tük a dorongokat. Aztán egész nap sírt a fűrész. A lábam majd lefagyott a gumitalpú bakancsban s később a tenyerem is kegyetlenül sajgott a káva szorításá­tól. A kirakott fa nehezen fogyott, azt hittem ítéletnapig sem tesszük fel az utolsó darabot a bakra. „Hej de jó lenne most a sokszor annyira unott iskolában ülni, és a duruzsoló kályha mellett hallgatni a tanítót,“ — gon­doltam keseregve. Panaszkodni nem mertem, apám nem szerette a nyafo­­gást. Másnap az öregemnek sürgős dolga akadt s így csak ketten mentünk fát vágni. Zsibbadt tagokkal vonszoltam a fűrészt és szorongva figyeltem, hogy hány méteres fát kell még négy­felé szelni. Elszontyolodásomból egy vidám női hang riasztott fel. Az esperes úr tü­zesszemű szobalánya köszöntött szép jő reggelt. A bátyám kezében hirtelen megállt a fűrész, s szeme rátapadt a karcsú­­derekú lányra. — Segíthetnél gyűjtést csinálni — nézett a csillogó barna szempár hí­­vogatóan a bátyámra. Nem kellett sok bíztatás, egy-kettő­re elnyelte őket a fáskamra félhomá­lya. Én a baknak dőlve ácsorogtam, nézelődtem, amikor rámszólt az es­peres úr. — Ml az legényke, csak egyedül? Hol az apád és a testvéred? Hebegni kezdtem. Közben azonban a fáskamrából kihallatszó vidám ka­cagás odacsalta a lelkiatyát. Még lát­tam, hogy hordőalakja betölti az ajtónyílást, aztán már csak a hangja mennydörgőit. Húztuk hát a fűrészt és észre sem A választ nem hallottam. — És a legény? ... Persze, gyújtóst hasított. Majd adok én a jött-ment­­nek! Először a nyakig elpirult lány, az­tán bátyám lépett ki. A dültfől sá­padt arcú pap kisvártatva követte őket. — Vigyázz magadra, legény, külön­ben az apáddal beszélek! — szólt fenyegetően a lelkiatya. — No de ... — akart védekezni el­szánt arccal a testvérem. — Fogd be a szád és húzd a fű­részt — torkolta le az esperes. Elmentek. — Féltékenykedik a vén kujon — sziszegte foga között a bátyám. Én akkor nem értettem, mire gon­dol. A cudar időben tovább folytattuk a munkát. Kedvetlenül hallgattuk a fűrész egyhangú zenéjét, s örömünk csak abban telt, hogy egyre kisebb lett a rakás. Már elharangozták a de­let, éhesek voltunk és fáztunk is. — Majd ha befejeztük a fűrészelést, elmegyünk valamit harapni — bízta­tott a bátyám. Húztuk hát a fűrészt és észre sem vettük, hogy valaki megáll mögöttünk. — Egy kis forró teát hoztam — mondta egy női hang. Julka állt ott két csésze párolgó teával a tálcán. Bátyám zavartan né­zett körül. — Ne féljenek. Ebéd után mindig lefekszik. Jöjjenek be a fatartóba és hörpintsék fel. Besomfordáltunk a hasított fasorok birodalmába és szürcsöltük a teát, amelybe egy kis rumot is csempészett a kedveskedő lány. — Senkivel nem hagy szót váltani — panaszkodott közben Julka. — Hej, csak lenne hova mennem — tette hozzá sóhajtozva. — Az a vén sza­kácsnő is rajtam tölti a mérgét. Mint­ha én tehetnék róla, hogy ő nem kell... De mit is beszélek össze­vissza. ízlik? Biztosan megfáztak. Cu­dar idő van kint. Igaz, maguk meg­szokták ... A fáskamra ajtaja hirtelen elsöté­tült. — Szégyentelenek! — ordította ma­gából kikelve a Ielkiatya. — Ahelyett, hogy dolgoznának, lopják a napot. — És te — kapta el Julka karját. — Te még traktálod is őket. Enyelegni mo­sogatás helyett. Mars innen, a kony­hába! ... Ti pedig tűnjetek el az ud­varomról! Majd én rendre tanítalak benneteket! — De hát mi rosszat tettünk? — védekezett bátyám. — A szádat azt tudod járatni, majd beszélek az páddal. Tudom, lesz ne­­mulassü A fűrészbakhoz somfordáltunk, hogy munkához lássunk. — Az én szavam semmi? — kiabált elszürkült arccal az esperes. — Ha nem tirhultok innen, a kutyámat uszí­tom rátok. Csürhe bandája ... És ahogy a hordó teste engedte, sietett az udvar másik végén csaholó komondor felé. Mi is jobbnak láttuk összeszedni a szerszámot. Jó, hogy siettünk, mert a véresszemű eb előtt így is alig si­került becsapni a fagytól nyikorgó kaput. Szótlanul ballagtunk hazafelé. Le­het a bátyám azért volt oly komor, mert tartott apámtól, lehet hogy má­sért. Én az igazat megvallva örültem, legalább nem kellett tovább a fűrészt ráncigálni. »*♦ «$* «J» ♦♦♦ *** «j» «j» «$» *** *** »** «j» ♦♦♦ ♦♦♦ «j* «j* «J« ♦> t FARKAS JENŐ: *> V »;♦ Vigasztaló ! Só ♦ ^ Barnálik a nádas Te írd csak a versed, Y «,«• fagyos Csiliz partján — fázós, cigány-kedvvel Y akár csak a remény perelj a cibáló Y .% ősz anyádnak ajkán. dunai szelekkel. Y ♦♦♦ Barna és fekete. Perelj a hollóval, ♦♦♦ De rőt alkonyatkor csipegő verébbel. £ ♦♦♦ fellobog a nádas, pattogó rőzsédnek ^ ♦j* akár az arany bor füstös melegével... X tiszta poharadban zsongó zene mellett, — Lám, nem vagy egyedül, «$♦ csillogó sás tövén veled száll a szellő, •«» •;« szelek keveregnek. csalogat a csalfa ♦J» csallóközi sellő, — *** Vándorolsz magadban csalogat, meg is vár, «*« ♦J» nem lelve nyugalmad, két karod közt reszket — ❖ viharok keltenek, te csak írd a dalod, ♦$* ♦♦♦ tejfehér köd altat. vigasztaló versed. ♦♦♦ ♦♦♦ Pedig szép az álmod, ♦$» V álom a sok terved. Vigasztald magadat *♦* Nádasból szabadult sikoltó szelekkel *♦* fagyos szellő kerget. s kiálts a viharra «$♦ V forró énekeddel. »t* ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ♦> ♦> ♦> ♦> •> ♦> ♦> ♦> •> ♦> «> ♦> ♦> ♦> »I* ♦> »> ♦♦♦ ♦> »J» «$♦ 4 Csak úgy, mint a többiek (Egy tartalékos közlegény emlékei) I. A néphadsereg elhatározta, hogy Igénybe veszi szolgálataimat. Ezért ma, déli tizenkét órakor eleget tet­tem e meghívásnak, mivel ingyen­­jegyet (2. osztály, nemdohányzó), to­vábbá teljes ellátást, lakást, ruhát stb. biztosítottak, valamint izgalmas műsort. Hát nem utasíthattam vissza semmiképpen. Nem igaz? Egyszerűen nem volt jogom hozzá. Ugyan egy hang bensőm legmélyén azt súgta, ne menjek, de azt elfojtottam. Az ingyen­jegy, valamint a kilátásba helyezett izgalmas műsor ereje elnyomta ben­nem a lázadás szellemét. Eljöttem. Itt vagyok ...és hát... kell ennél több?!,,. II. Az Igazat megvallva, nem így kép­zeltem. De nem ám! A fogadás nagyon prózaira sikerült. Se ünnepi beszéd, se ünnepi ebéd. Apropó! Ebéd!... Kanalat, kést, villát nem hoztam, gondolván, ha a néphadsereg vendége leszek, megkímélhetem a hazait. Saj­nos, tévedtem. Ebédet ugyan kaptam, de nem volt mivel megennt, — mert ugyebár kézzel nem szoktam enni... Főleg levest nem... Hát ültem az asztalnál valami metélt, vagy sajtolt műtészta és seszínű mártás mellett, várva a jószerencsét. Szomszédom nagybölcsen megkérdezte, miért nem eszem? — Nincs kanalam — mondtam. — Miért nem veszel? — Venni? Vennék, de hol van itt eladó kanál?! — Itt, alattunk a kantinban. Első emelet, balra. — Én azt hittem, csak sört, meg cigarettát árulnak. — Menj, nézd meg. Mentem. Egy néni a pult mögül fél óra múlva rám szólt, hogy miért nem állok sorba? — Kérem tisztelettel, szeretnék egy kanalat venni — mondtam —, mert kihűl az ebédem. Fizettem és rohantam vissza az ebédlőbe. De hiába volt kanalam, az ebédlőt már bezárták . i, III. — Sorakozó... — kiabált sok fel­­kiáltójeles erővel egy apró, vörös em­berke a folyosó közepén. Már nagyon éhes voltam. Elhatároz­tam, hogy szólok neki. — Uram — mondtam szelíden — én ma nem kaptam ... — Nem kapott? — szűkült össze a szeme —, szóval nem kapott... — Igen kérem, én ma nem kap­tam ... — Csend! Es sorakozó! Érti! Nem értettem. De úgy tettem, mintha érteném .,. Gál Sándor fa SZABAD FÖLDMŰVES 1967. február 11. VII. FOLYTATÁS A szoba, amelyben Reitsch tartóz­kodott, Göbbels irodájának szomszéd­ságában volt, aki idegesen fel és alá bicegett, átkokat szórt Göringre, őt vádolta egész mostani nyomorúságu­kért, a négy falnak adta elő bőbeszé­dű tirádáit. Irodájának ajtaját nyitva tartotta. Hanna Reitsch kénytelen volt mindezt nézni és hallgatni, s úgy tűnt előtte, „mintha mindig úgy viselkedne, mint egy olyan ember, aki történészek lé­giói előtt beszél, és azok mohón fi­gyelnék minden egyes szavát.“ Véle­ményét, amelyet már korábban kiala­kított „Göbbels mesterkéltségéről, fe­lületességéről, betanult szónoki fogá­sairól, ezek a mutatványok teljesen alátámasztották.“ Ö és Greim feltették maguknak a kétségbeesett kérdést: „Ez hát az az ember, aki országunkat irányította?“ Már az első estén, amelyen meg­érkeztek, Hitler kihívta Reitscht és átnyújtott neki két ampullát méreg­gel — az egyiket az ő számára, a má­sikat Greimnek — arra az esetre, ha veszély közeledne. Ebből az alkalom­ból Hitler azt mondta neki: „Mindenki felelős azért, hogy megsemmisítse saját testét, nehogy bármi maradjon utána, amiről felismerhetnék.“ Április 27-e éjszakáján a birodalmi kancelláriára erős ágyútüzet zúdítot­tak. „A nehéz ágyúlövedékek robba­nása és az összeomló épületek robaja közvetlenül az óvóhely fölött, min­denkiből olyan idegességet váltott ki, hogy néhol az ajtókon keresztül zoko­gást lehetett hallani." Április 27-én tűnt el óvóhelyről Bor­man barátja, Vögelein SS-Obergrup­­penführer, Himmler képviselője Hitler főhadiszállásán, aki Éva Braun nő­vérének a férje volt. Hitler megparan­csolta, hogy kutassák fel és tartóz­tassák le Vögeleint. Berlini lakásán fogták el. Már polgári ruhába öltözött és menekülésre készülődött. Vögelein megkérte sógornőjét, hogy emeljen szót érdekében, de semmi sem segí­tett rajta. Hitler rendelkezése értel­mében az SS-ek a birodalmi kancellá­ria kertjében agyonlőtték. Április 28-án éjszaka folytatódott és még nagyobb erővel zúdult az ágyútűz a birodalmi kancelláriára. „A lent tartózkodóknak feltűnt a be­csapódások pontossága — mondotta Reitsch. — Úgy tűnt, mintha minden lövedék ugyanarra a helyre hullana mint az előző, s a találatok közép­pontja a birodalmi kancellária volt. Minden pillanatban behatolhattak az oroszok és a Führernél összegyűlt a második öngyilkossági tanácskozás.“ Hűségeskük, beszédek és fogadko­zások, hogy öngyilkossággal vetnek véget az életüknek. Végezetül — be­szélte el Reitsch — „kimondták, hogy az SS-nek parancsot adnak, biztosít­sák, hogy ne találjanak belőlük sem­miféle maradványokat.“ Április 28-án a külföldi rádiók adá­sából megtudták az óvóhelyen, hogy Himmler Svédországon keresztül kü­lönbéke megkötését javasolta az an­gol és amerikai hatóságoknak. Himmler, az SS vezére, a birodalom protektora — áruló. „Az összes fér­fiak és nők sírtak és kiabálták a dühtől, a félelemtől és a kétségbe­eséstől“ — beszélte el Reitsch —, „mindnyájan egyetlen eszelős görcs­ben kavarogtak.“ Mindazokat, akikre Itt Hitlerrel együtt az elkerülhetetlen pusztulás várt, vad hisztéria fogta el és a gyű­lölet az ebből kisiklott Himmler iránt. „Hitler — tanúsítja Reitsch — „tombolt, akár az őrült. Arca kivörö­södött és teljesen elváltozott. Aztán teljes apáthiába zuhant.“ Röviddel ezután az óvóhelyre meg­érkezett a hír, hogy a szovjet csapa­tok a Potsdamer Platzig nyomultak előre, és előkészítik az állásokat a birodalmi kancellária elleni rohamra. Hitler parancsot adott a sebesült Greimnek és Reitschnek, hogy térje­nek vissza Reichlinbe és haladéktala­nul irányítsák ide, Berlinbe az ösz­­szes megmaradt repülőgépet, hogy szétverjék az oroszok állásait. „A lé­gierő segítségével ideér Wenck“ — újra Wencket emlegette. Greim második feladata a követke­ző volt: keresse meg és tartóztassa le Himmlert. Nem szabad megengedni, hogy életben maradjon, elkerülje a bosszút és ő legyen a Führer örököse. A bosszú érzése még alkalmas volt arra, hogy Hitlert felriassza. Bármennyire ecsetelte Greim és Reitsch e feladat reménytelenségét, Hitler ragaszkodott hozzá. Az utolsó repülőgéppel a „Prado“­­val repültek el, nehéz utat tettek meg, ami csak arra volt jó, hogy saját szemükkel győződjenek meg a német haderő teljes összeomlásáról. ESKÜVŐ A FÖLD ALATT Nyissuk fel újra Borman naplóját: „A második nap, amely pergőtűzzel kezdődött — jegyzi fel április 29-én. — Az április 28-ról 29-re virradó éj­szakán a külföldi sajtó közli Himmler megadási ajánlatát. Adolf Hitler és Éva Braun esküvő­je. A Führer politikai és személyes végrendeletét diktálja. Az áruló Jodl, Himmler és a tábor­nokok átengedtek minket a bolsevis­ták martalékául! Ismét pergőtűz! Az ellenség közleménye szerint az amerikaiak behatoltak Münchenbe.“ A külföldi rádió közölte a Reuter iroda részletes híradását Himmler kü­lönbéke ajánlatáról az angolokhoz és az amerikaiakhoz. Junge titkárnő át­gépelte (óriás betűk!), és odaadták Hitlernek. A következőket olvashatta (ez az irat megmaradt az . egyik dossziében): „Őfelsége kormányának felhatalma­zása alapján még egyszer hangsúlyoz­zuk, hogy csak feltétel nélküli meg­adásról lehet szó mindhárom nagy­hatalom előtt, és hogy a három hata­lom között a legszorosabb egyetértés áll fenn.“ Ugyanezen a napon, április 29-én, Greim távozása után, akit Hitler uta­sított, hogy érje el Reichlint és irá­nyítson minden fellelhető repülőgépet Berlinbe a. mitikus Wenck megsegíté­sére, végre a birodalmi kancelláriáig Is eljutott a hír, hogy Wenck hadsere­ge — nem létezik!... A külföldi rádiók hírül adták, hogy a partizánok kivégezték Mussolinit és szeretőjét, Clara Petaccit. Hitler és Éva Braun előtt ennek nyomán kirajzolódott, hogy mit várhatnak a közeljövőtől. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents