Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-02-04 / 5. szám
A KIS UTCA csendes volt, árva, reményvesztett. A nagy gödrökben az esővíz csillogott a beteg napsütésben, amely minduntalan megpróbált áttörni a sürü jelhőkön. A túlsó sarkon, ott, ahol a főút aszfaltburkolata kezdődött, nagy halom szemét, rongy, papíros, hamu meg rothadó gyümölcshéj árasztotta nehéz, orrfacsaró szagát. Az egyik ablakban egy leány állt, valami rongyot szurkált varrótűiével, próbálta összeöltögetni. A szeméthalomra éhes madárka szállt le, valami hulladékot csipegetett, aztán felröppent, és egy púpos tégláról szemlélte a világot. Árván, reményvesztetten hallgatott a sikátor. Végül mégis megmoccant, lélegzett valami: egy férfi jött végig az utcán. Kora hajnalban indult el, nagyhalom rőzsét, ehető füvet hozott a hegyről. Egy ócska láda, két oldalára szerelt kerékkel — ez volt legdrágább kincse, ö maga húzta elöl, hátul meg a fia, tizennégy éves forma gyerek tolta. Mind a ketten megizzadtak, lihegtek a nagy erőlködéstől. A gyerek két hónapot töltött a börtönben, napról napra várta az ítéletet, amely megszabadítja szenvedéseitől. Elmondhatatlan kínzásokat élt át: tüt döftek a körme alá, két lába közé égő újságpapírt tettek, éles köveken kellett haránt csúsznia, de a száját se nyitotta ki. Se nem panaszkodott, se megbánást nem mutatott, nyugodtan várta az órát, amikor mindez végetér, mindennek végetvet egy golyó, amely átüti szívét, vagy tiszta áldozati homlokát. Kemény volt a tél, az újságpapírcsipkével terített szekrény üresen állt, a tűzhely kihűlt, mindenre valami dohos nyirkosság telepedett — az éhség lehelete. Ezért a férfi elhatározta, hogy kimennek fát meg zöldséget gyűjteni. Hányán cselekedték akkor ugyanezt minden áldott nap! Elindultak a hegyekbe mezítláb, ócska zsákkal a vállukon, vagy egy roskatag ládával. Ha úgy esett, hogy a gyerekek is tudtak segíteni, odafelé menet őket is beültették és hurcolták, hazafelé aztán a kicsinyek segítettek cipelni a terhet. De hosszú utat kellett megtenni — édes Istenem, milyen véget nem érő utak vannak ezen a te földedenI Kinn zöldelltek a mezők, patakok csobogtak, de a fellegek örökké egyforma sűrűn, nehezen sötétlettek, megülték a szivet, mint a búbánat. Az embernek a könnye kicsordult, ha meglátta az elgyötört fenyőket, a tüzek maradványait, a tengerig húzódó fekete dombokat. Mert a feketézők lekopasztották a hegyoldalakat, kiirtották az erdőt a völgyekből. Másféle emberek voltak ezek: kövér lovakhúzta szekereikre felrakták a zöldellő erdőt, és elvonultak, vonultak énekelve. És másnap újra meg újra eljöttek. S nem maradt utánuk egyetlen fa, még hírmondónak sem, csak a megnyomorított föld. Éjszaka aztán jött az eső és kegyetlenül verte a földet, és a föld nem tudta meginni az esőt, mintha alulról, a föld mélyéből áradna — könnyek tengere, és híg sár lett belőle, amely megtöltött minden lábnyomot, mint megannyi nyílt sebet egy agyongyötört testen. Es az emberek szenvedése eggyé vált a föld szenvedésével. A fűszál alig sarjadt ki, s az éhező már zsákjába gyűjtötte, reszketve, nem látja-e meg valahonnét a hatalmas feketéző, és nem kergeti-e el, mint a kóbor kutyát. Mégis, akármit mondjunk, volt valami vigasztaló abban a részvétben, GÁL SÁNDOR: ÚJJÁSZÜLETÉS A folyó elnyeli önmagát zavaros örvények bugyognak benne önmagába hal hogy újraszölje megtisztult lényegét Szerelmét a mélybe rejti iszapba este kőmagokat ültet s reggelre kivirágzik fehér habosán fa SZABAD FÖLDMŰVES 1967. február 4. amely összefűzte az emzert az élettelen tárgyakkal, meg abban a biztos reményben, ha egy napon majd amott, a hegyek mögül fölkel a tüzes nap, mint egy lángvörös rózsa, és megint illatozni kezd a világ, a sírok felébrednek, és szárazföldön, tengeren felharsan az új dal, feltámad az öröm napja, amelynek sohasem lesz vége. ☆ A kiskocsi megállt a keskeny járdán. A férfi letörölte arcáról a verítéket rongyos kabátja ujjával, a gyerek pedig nekitámaszkodott az ablaknak, ahol a fáradhatatlanul varrogató lány állt. Zsákjuk tele volt ehető füvekkel, a kiskocsi rőzsével — úgyahogy, ezt a napot is kihúzzák majd, és most, hogy fölfedezték a hegyet, nem vott veszve a remény. A gyerek friss narancshéjat lelt a szemétdombon, rávetette magát és megragadta, mintha attól félne, egyszerre csak megy valaki a néptelen sikátorban, és elveszt tőle. Lekuporodott, és kotorászni kezdett. Talált egy csontot is — vastag rétegben ült rajta a sár, megmosta az egyik esővíz-pocsolyában, és boldogan rágcsálni kezdte. Egy kibelezett konzervdobozban valami kis olajmaradvány csillogott. A gyerek azt is fölszedte, és büszkén mutatta apjának, mint gazdag zsákmányt, mint a sors kegyes ajándékát. Komoly munka volt állandóan turkálni, kutatni a szemét közt, egyre mélyebben nyúlni a halomba és tapogatózva keresni a kincset, amely sehogy sem akart előkerülni, pedig valami azt súgta, hogy ott kell rejtőznie valahol. A gyerek egészen belemerült ebbe a munkába, nem hallott, nem látott. Nem hallott az apja sem, azzal volt elfoglalva, hogy újra befogja magát a kiskocsiba, és elinduljon vele. Délre járt az idő. A férfinak az járt eszében, hogy ideje hazamenni, tüzet rakni, vizet forralni, hogy megfőzze a gizgazt, amit összeszedett. Az egyik szomszéd a minap elmagyarázta neki, hogy pár szem olajbogyót dob a kondérba és attól a zöldség is fölveszi az olaj szagát ízesebb lesz. Nem könynyü ugyan olajbogyót találni, de hátha a szomszédnak még van. Minden megesik ezen a világon, még a legváratlanabb öröm tsl Nem is törődött az ember semmt egyébbel, csak azzal, hogyan lódítsa meg a kiskocsit — amikor egyszercsak gumikerekek gördültek végig a sikátoron, és surrogásukra a madárka fölrebbent a tégláról, ahol ült, és riadtan szállt el meszszire az aszfaltozott út fölött. Az autó szélvédő üvege mögött széles, vörös, mérges arc tűnt fel. Mellette egy lány csokoládét majszolt mosolyogva. A kiskocsi megrázkódott, de annyira beleragadt a sárba, hogy nem mozdult helyéből. Az ember lihegve, erőlködve, szétvetett lábbal próbálta kirántani a sárból a kiskocsi kerekét, elcsigázott, kiéhezett teste megfeszült, mint az íj, ősz szakálla verejtékesen csapzott össze szeme elhomályosult, nem látott már semmit maga körül. A széles, vörös ábrázat ismeretlen nyelven ordított, fenyegetőzött, szitkozódott az üveg mögött, arca egyre lilább ett, egyre kékült, vastag nyaka türelmetlenül előrefeszült a váratlan akadály előtt. A lány a csokoládéját majszolta és mosolygott: „Milyen édes ez a Fritz, ha haragszik!" De a dolog nem maradt annyiban, Fritz mérgesen kiugrott az autóból, fényesre suvtckolt csizmája csak úgy villogott, és villogott a szeme ts sötéten, és torka szakadtából ordított. Megragadta a csont és bőr szegényembert, és a falnak szorította, közvetlenül a varrogató lány ablaka alatt (a lány rémülten elbújt), és ütötte-verte, ahol csak érte, csak úgy záporoztak a rúgások, ökölcsapások, Fritz egyre jobban belémelegedett. A gyerek a szemétdombra lapult, és elsírta magát Ijedtében. Moccant sem mert, csak nézett riadtan, tágranyílt szemmel. A szegényember nem látott egyebet, csak két ezüst sast, egy gallért, amely felle ugrált a szeme előtt. Nem érzett mást, csak két vaskos, forró húsdarabot, amely úgy zuhant rá, mint az izzó vaspöröly. De nem jajveszékelt, egyetlen szó, egyetlen hang sem jött ki a torkán. A lány megette a csokoládét és kiszólt a kocsiból: „Das ist genug, mein lieber Fritz, das tst genug!" IElég már, kedves Fritz, elég!} A csizmák eltávolodtak. A húsos ábrázat félig-meddig visszanyerte embert formáját, nyugodt önelégültség ült ki rajta. Átkormányozta a kocsit a túlsó járdára hogy szinte a falat súrolta, azzal diadalmasan elhajtott, sűrű benzinbűzzel töltve meg az elárvult sikátort. A varrogató lány kinyitotta a haput, hideg vízzel megmosta az ember arcát, megtörölgette tiszta törülközővel. A szomszédasszonyok ts odasereglettek, az egyik vékonyka szelet kenyeret hozott, a másik egy kupica rumot, így próbálták talpraállítani a szegény póruljárt embert. De a szeme alatt kékesfekete, puffadt volt a bőr, úgy tetszett, minden pillanatban folyni kezd a könnye, — mindaz a sok könny, ami nem tudott kiszakadni a szívéből. A gyerek is feltápászkodott nagysokára, megfogta az apja kezét és megcsókolta. Simogatta, becézte az öreaet, ahol érte, és kedveskedve, bátorítóan szólt hozzá, mintha egyik percről a másikra fékezhetetlen harcos született volna a szívében. Utána még sokáig állt egyhelyben, elnézte az autó keréknyomát a sárban, és az egész lelke kiült a szemébe. Es úgy tetszett, a sikátor megtelik a feltámadás ujjongásával, és a föld kivirágzik tél közepén, és fecskék hasítják az ég felhőtlen kékjét. Mert abban az órában egy gyanútlan, elgyötört gyermek szabad emberré lett, és megértette, hogy mit kell tennie. Szőlőssy Klára fordítása TÓTH ELEMÉR VI. FOLYTATÁS Elképesztő, hogy semmire nem vágyakoztak úgy, mint arra, hogy bekerüljenek a történelembe. Bormann azt gondolta, hogy a feljegyzéseivel fogja ezt elérni. Nehéz nagyobb korlátoltságot elképzelni annál, amit jegyzetfüzete tanúsít. A harcok színhelyéről érkező tábornokok, ha megjelentek az óvóhelyen, Hitlert az asztalnál találták egy térkép fölé hajolva, amelyen elszórva a német csapatokat képviselő gombok voltak láthatók. Hitler nyilakat tűzdelt a térképre — ellencsapásokat. Aki vereségről számolt be, vagy arról, hogy a Hitler képzeletében létező hadseregeket már szétverték, annak könnyen életébe kerülhetett a dolog. Hitler nem foglalkozott a valóságos helyzettel, tudni sem akart róla. Minden vereségről szóló hírt őrjöngéssel fogadott, a tábornokokat árulással vádolta, s könyörtelenül agyonlövette. Ha szerencsésen zajlott le a dolog, akkor a parancsnokot, aki azért jött ide, hogy segítséget és útmutatást kapjon, csodák reményével traktálták. Wenck hadseregéről beszéltek, amelyik gyorsan közeledik Berlinhez, érdemrendet akasztottak a mellére és azután kitessékelték, kifelé, tovább harcolni. Mikor Hitler tudomást szerzett arról, hogy a Weidling tábornok parancsnoksága alatt álló 56-os páncélos hadtest vereséget szenvedett és visszavonult Küstrinből, dühében parancsot adott arra, hogy lőjék agyon Weidlinget. A tábornok megjelent a pincében, Hitler pedig nem vette észre, ki áll előtte, és elkezdte magyarázni neki védelmi tervét. Ebben a fantasztikus tervben fontos helyet foglalt el Wenck hadserege, amelyre a valóságban nem lehetett számítani, mert a szovjet csapatok bekerítették és magának Weidlingnek a hadtestét, amelyből csak néhány szétzilált, harcra alkalmatlan alegység maradt. Weidling eltávozott és kivégzését várta. De újra visszahívták és — ilyen a zsarnok szeszélye — kinevezték Berlin parancsnokává! „önmagának ellentmondó és ideges parancsai végképp dezorientálták az anélkül is megzavart parancsnokságot“ — írja kéziratában Rattenhuber, Hitler testőrségének főnöke, SSObergruppenführer, és rendőr altábornagy. „A szó szoros értelmében roncs benyomását tette a szemlélőre — arcára ráfagyott a rémület, és a zavarodottság kifejezése: Pillantása tétován ide-oda repdesett, mint a mániákusoké. Alig hallható hangon beszélt, a feje remegett, járása imbolygó volt, a keze reszketett“. Az 1944. július 20-1 merénylet óta „Hitlerben rémület és bizonytalanság élt az emberek iránt, korábban is meglevő hisztériája fokozódni kezdett.“ Lange szakács volt az utolsó, aki a bunkeron kívül látta őt április elején. Többé nem jött elő a föld alól. A birodalmi kancellária falainál meghaltak a Hitler által megtévesztett emberek. Ezalatt a pincében levők csodában, horoszkópokban, a Führer ösztönében reménykedtek, intrikáltak, megrázkódtatás és a kétségbeesés között hányódtak, amihez helyzetük bőséges tápot adott. Egyetlen hír Göring árulásáról, aki április 23-án eltávozott Berlinből és különbéke tárgyalásokat kísérelt meg az angolokkal és az amerikaiakkal, elég volt a pince lakóinak ahhoz, hogy megfeledkezzenek mindarról, ami odafönt történik. Göring üzenetet küldött Hitlernek. Ebben közölte, hogy Hitler, aki még 1939-ben kinevezte őt, Göringet utódává, a körülzárt Berlinben tartózkodván nem tudja vezetni az országot. Azért itt az ideje, hogy ő, Göring vegye át az állam vezetését. Hitler tombolt. Parancsot adott segédtisztjének Schaubernak, hogy égessék el személyes levéltárát Münchenben és Berchtesgadenben. Schaubernak sikerült felszállnia a gatovi repülőtérről a Führer utolsó előtti repügépén. Rádión keresztül adtak parancsot, hogy Göringet testőrségének vezetője tartóztassa le, amit az végre is hajtott. ... Miután letartóztatták, Göring lemondott igényeiről, és rádióüzenetet küldőt Berlinbe, a birodalmi kancellária óvóhelyére, amelyben „szívbajára" hivatkozva kérte, hogy járuljanak hozzá nyugalombavonulásához. „Göring birodalmi marsall megbetegedett. Hosszabb idő óta szívbajban szenved, amely most heveny stádiumba lépett“ — közölte a lakossággal és a hadsereggel a „Berlini Front röplap“. — „Azért ő maga kérte, hogy a jelenlegi helyzetben, amely maximális erőfeszítést követel, mentsék fel a légierők vezetésének terhei és az összes ezzel kapcsolatos. kötelezettségei alól. A Führer teljesítette kérését.“ EGY PILÖTANÖ VALLOMÁSA Miután Göring lemondását közölték a lakossággal, a Führer Ritter von Greim vezérezredest nevezte ki a légierők új főparancsnokává és egyúttal táborszernagyi rangra emelte. „A Führer tegnap berlini főhadiszállásán fogadta a légierők új főparancsnokát és részletesen megvitatta vele azt a kérdést, hogyan vessék be a harcba a légikötelékeket és a légelhárító tüzérséget“ — írja a Berlini Front röplap. A Greim kivenezéséről szőlő parancsot rádión keresztül is továbbították volna. De Hitler, aki hozzászokott a látványosságokhoz és a parádékhoz, nem ismert határt és mértéket, legkevésbé akkor, ha a tekintélyéről volt szó. Nem törődött a dolgok állásával és a célszerűséggel — parancsot adott Greimnak, hogy jelenjék meg nála a körülzárt Berlinben, a bunkerben. Greim negyven vadászgéptől fedezve szállt fel Reichlinből és valahogyan elvergődött a gatovi repülőtérig, miközben egyiket a másik után lőtték le az őt kísérő gépek közül. Egy másik repülőgépre szállt, és úgy indult tovább a repülőtérről, de néhány perc múlva a Brandenburgi Kapu fölött gépe találatot kapott. Greim megsebesült a lábán. Pilótája Hanna Reitsch, aki a kíséretében volt, átvette tőle a kormányt és leszállt a város keletnyugati főútvonalán. Reitsch néhány hónappal később részletes vallomást tett az amerikai katonai hatóságoknak arról, hogy mit láttak Hitler bunkerében. Vallomása annál meggyőzőbb, mert közismert, hogy Reitsch pilőtanő fanatikus náci, Hitler odaadó híve volt. Reitsch a sebesült Greim ágyánál maradt és három napon keresztül megfigyelte a birodalom vezetőinek magatartását. Leírta Hitlert, amint a bunkerben járkál „egy útitérképet lóbálva, amely már majdnem szétmállott kezének verejtékétől és mindenkinek, aki véletlenül éppen odahallgatott, Eenck hadmozdulatainak tervét fejtegette.“ „Viselkedése és fizikai állapota egyre aggasztóbbnak látszott.“ (Folytatjuk) Balga vers A férfi ha megfáradt, mivel vigasztalódjon? Asszony-comb tüze izzik, majd felgyújtja a házat. A férfi ha megfáradt, mivel vigasztalódjon? Dal Szűzlányok a folyóparton teregetik a vásznat Ragyognak a sulykolt kelmék fehér szemfedős a zöld gyep Susorog a víz dorombol Tűzzel ver a lányok szeme Nyílnának a piros rózsák fehér szemfedős a zöld gyep Fehér lepedők közt állunk gólya köröz a magasban.
