Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1967-02-04 / 5. szám

A KIS UTCA csendes volt, árva, re­ményvesztett. A nagy gödrökben az esővíz csillogott a beteg napsütésben, amely minduntalan megpróbált áttör­ni a sürü jelhőkön. A túlsó sarkon, ott, ahol a főút aszfaltburkolata kez­dődött, nagy halom szemét, rongy, pa­píros, hamu meg rothadó gyümölcshéj árasztotta nehéz, orrfacsaró szagát. Az egyik ablakban egy leány állt, vala­mi rongyot szurkált varrótűiével, pró­bálta összeöltögetni. A szeméthalomra éhes madárka szállt le, valami hulla­dékot csipegetett, aztán felröppent, és egy púpos tégláról szemlélte a vi­lágot. Árván, reményvesztetten hallgatott a sikátor. Végül mégis megmoccant, lélegzett valami: egy férfi jött végig az utcán. Kora hajnalban indult el, nagyhalom rőzsét, ehető füvet hozott a hegyről. Egy ócska láda, két olda­lára szerelt kerékkel — ez volt leg­drágább kincse, ö maga húzta elöl, hátul meg a fia, tizennégy éves forma gyerek tolta. Mind a ketten megizzad­tak, lihegtek a nagy erőlködéstől. A gyerek két hónapot töltött a börtön­ben, napról napra várta az ítéletet, amely megszabadítja szenvedéseitől. Elmondhatatlan kínzásokat élt át: tüt döftek a körme alá, két lába közé égő újságpapírt tettek, éles köveken kel­lett haránt csúsznia, de a száját se nyitotta ki. Se nem panaszkodott, se megbánást nem mutatott, nyugodtan várta az órát, amikor mindez végetér, mindennek végetvet egy golyó, amely átüti szívét, vagy tiszta áldozati hom­lokát. Kemény volt a tél, az újságpapír­csipkével terített szekrény üresen állt, a tűzhely kihűlt, mindenre valami do­hos nyirkosság telepedett — az éhség lehelete. Ezért a férfi elhatározta, hogy kimennek fát meg zöldséget gyűjteni. Hányán cselekedték akkor ugyanezt minden áldott nap! Elindul­tak a hegyekbe mezítláb, ócska zsák­kal a vállukon, vagy egy roskatag ládával. Ha úgy esett, hogy a gyere­kek is tudtak segíteni, odafelé menet őket is beültették és hurcolták, haza­felé aztán a kicsinyek segítettek ci­pelni a terhet. De hosszú utat kellett megtenni — édes Istenem, milyen vé­get nem érő utak vannak ezen a te földedenI Kinn zöldelltek a mezők, patakok csobogtak, de a fellegek örökké egyforma sűrűn, nehezen sö­tétlettek, megülték a szivet, mint a búbánat. Az embernek a könnye ki­csordult, ha meglátta az elgyötört fe­nyőket, a tüzek maradványait, a ten­gerig húzódó fekete dombokat. Mert a feketézők lekopasztották a hegy­oldalakat, kiirtották az erdőt a völ­gyekből. Másféle emberek voltak ezek: kövér lovakhúzta szekereikre felrak­ták a zöldellő erdőt, és elvonultak, vonultak énekelve. És másnap újra meg újra eljöttek. S nem maradt utá­nuk egyetlen fa, még hírmondónak sem, csak a megnyomorított föld. Éj­szaka aztán jött az eső és kegyetlenül verte a földet, és a föld nem tudta meginni az esőt, mintha alulról, a föld mélyéből áradna — könnyek ten­gere, és híg sár lett belőle, amely megtöltött minden lábnyomot, mint megannyi nyílt sebet egy agyongyö­tört testen. Es az emberek szenvedése eggyé vált a föld szenvedésével. A fűszál alig sarjadt ki, s az éhező már zsák­jába gyűjtötte, reszketve, nem látja-e meg valahonnét a hatalmas feketéző, és nem kergeti-e el, mint a kóbor ku­tyát. Mégis, akármit mondjunk, volt valami vigasztaló abban a részvétben, GÁL SÁNDOR: ÚJJÁSZÜLETÉS A folyó elnyeli önmagát zavaros örvények bugyognak benne önmagába hal hogy újraszölje megtisztult lényegét Szerelmét a mélybe rejti iszapba este kőmagokat ültet s reggelre kivirágzik fehér habosán fa SZABAD FÖLDMŰVES 1967. február 4. amely összefűzte az emzert az élettelen tárgyakkal, meg abban a biztos re­ményben, ha egy napon majd amott, a hegyek mögül fölkel a tüzes nap, mint egy lángvörös rózsa, és megint illatozni kezd a világ, a sírok fel­ébrednek, és szárazföldön, tengeren felharsan az új dal, feltámad az öröm napja, amelynek sohasem lesz vége. ☆ A kiskocsi megállt a keskeny jár­dán. A férfi letörölte arcáról a verí­téket rongyos kabátja ujjával, a gye­rek pedig nekitámaszkodott az ablak­nak, ahol a fáradhatatlanul varrogató lány állt. Zsákjuk tele volt ehető fü­vekkel, a kiskocsi rőzsével — úgy­­ahogy, ezt a napot is kihúzzák majd, és most, hogy fölfedezték a hegyet, nem vott veszve a remény. A gyerek friss narancshéjat lelt a szemétdom­bon, rávetette magát és megragadta, mintha attól félne, egyszerre csak megy valaki a néptelen sikátorban, és elveszt tőle. Lekuporodott, és koto­rászni kezdett. Talált egy csontot is — vastag rétegben ült rajta a sár, megmosta az egyik esővíz-pocsolyá­ban, és boldogan rágcsálni kezdte. Egy kibelezett konzervdobozban vala­mi kis olajmaradvány csillogott. A gyerek azt is fölszedte, és büszkén mutatta apjának, mint gazdag zsák­mányt, mint a sors kegyes ajándékát. Komoly munka volt állandóan turkál­ni, kutatni a szemét közt, egyre mé­lyebben nyúlni a halomba és tapoga­tózva keresni a kincset, amely sehogy sem akart előkerülni, pedig valami azt súgta, hogy ott kell rejtőznie valahol. A gyerek egészen belemerült ebbe a munkába, nem hallott, nem látott. Nem hallott az apja sem, azzal volt elfoglalva, hogy újra befogja magát a kiskocsiba, és elinduljon vele. Délre járt az idő. A férfinak az járt eszé­ben, hogy ideje hazamenni, tüzet rak­ni, vizet forralni, hogy megfőzze a gizgazt, amit összeszedett. Az egyik szomszéd a minap elmagyarázta neki, hogy pár szem olajbogyót dob a kon­­dérba és attól a zöldség is fölveszi az olaj szagát ízesebb lesz. Nem köny­­nyü ugyan olajbogyót találni, de hát­ha a szomszédnak még van. Minden megesik ezen a világon, még a leg­váratlanabb öröm tsl Nem is törődött az ember semmt egyébbel, csak azzal, hogyan lódítsa meg a kiskocsit — amikor egyszercsak gumikerekek gör­dültek végig a sikátoron, és surrogá­­sukra a madárka fölrebbent a téglá­ról, ahol ült, és riadtan szállt el mesz­­szire az aszfaltozott út fölött. Az autó szélvédő üvege mögött széles, vörös, mérges arc tűnt fel. Mellette egy lány csokoládét majszolt mosolyogva. A kis­kocsi megrázkódott, de annyira bele­ragadt a sárba, hogy nem mozdult helyéből. Az ember lihegve, erőlködve, szétvetett lábbal próbálta kirántani a sárból a kiskocsi kerekét, elcsigázott, kiéhezett teste megfeszült, mint az íj, ősz szakálla verejtékesen csapzott össze szeme elhomályosult, nem látott már semmit maga körül. A széles, vö­rös ábrázat ismeretlen nyelven ordí­tott, fenyegetőzött, szitkozódott az üveg mögött, arca egyre lilább ett, egyre kékült, vastag nyaka türelmet­lenül előrefeszült a váratlan akadály előtt. A lány a csokoládéját majszolta és mosolygott: „Milyen édes ez a Fritz, ha haragszik!" De a dolog nem maradt annyiban, Fritz mérgesen ki­ugrott az autóból, fényesre suvtckolt csizmája csak úgy villogott, és villo­gott a szeme ts sötéten, és torka sza­kadtából ordított. Megragadta a csont és bőr szegényembert, és a falnak szorította, közvetlenül a varrogató lány ablaka alatt (a lány rémülten elbújt), és ütötte-verte, ahol csak ér­te, csak úgy záporoztak a rúgások, ökölcsapások, Fritz egyre jobban be­­lémelegedett. A gyerek a szemét­dombra lapult, és elsírta magát Ijed­tében. Moccant sem mert, csak nézett riadtan, tágranyílt szemmel. A sze­gényember nem látott egyebet, csak két ezüst sast, egy gallért, amely fel­le ugrált a szeme előtt. Nem érzett mást, csak két vaskos, forró húsdara­bot, amely úgy zuhant rá, mint az izzó vaspöröly. De nem jajveszékelt, egyet­len szó, egyetlen hang sem jött ki a torkán. A lány megette a csokolá­dét és kiszólt a kocsiból: „Das ist ge­nug, mein lieber Fritz, das tst ge­nug!" IElég már, kedves Fritz, elég!} A csizmák eltávolodtak. A húsos ábrá­zat félig-meddig visszanyerte embert formáját, nyugodt önelégültség ült ki rajta. Átkormányozta a kocsit a túlsó járdára hogy szinte a falat súrolta, azzal diadalmasan elhajtott, sűrű ben­zinbűzzel töltve meg az elárvult siká­tort. A varrogató lány kinyitotta a ha­­put, hideg vízzel megmosta az ember arcát, megtörölgette tiszta törülköző­vel. A szomszédasszonyok ts odasereg­­lettek, az egyik vékonyka szelet ke­nyeret hozott, a másik egy kupica rumot, így próbálták talpraállítani a szegény póruljárt embert. De a szeme alatt kékesfekete, puffadt volt a bőr, úgy tetszett, minden pillanatban foly­ni kezd a könnye, — mindaz a sok könny, ami nem tudott kiszakadni a szívéből. A gyerek is feltápászkodott nagysokára, megfogta az apja kezét és megcsókolta. Simogatta, becézte az öreaet, ahol érte, és kedveskedve, bátorítóan szólt hozzá, mintha egyik percről a másikra fékezhetetlen har­cos született volna a szívében. Utána még sokáig állt egyhelyben, elnézte az autó keréknyomát a sárban, és az egész lelke kiült a szemébe. Es úgy tetszett, a sikátor megtelik a feltáma­dás ujjongásával, és a föld kivirágzik tél közepén, és fecskék hasítják az ég felhőtlen kékjét. Mert abban az órában egy gyanútlan, elgyötört gyer­mek szabad emberré lett, és megér­tette, hogy mit kell tennie. Szőlőssy Klára fordítása TÓTH ELEMÉR VI. FOLYTATÁS Elképesztő, hogy semmire nem vá­gyakoztak úgy, mint arra, hogy beke­rüljenek a történelembe. Bormann azt gondolta, hogy a feljegyzéseivel fogja ezt elérni. Nehéz nagyobb korlátolt­ságot elképzelni annál, amit jegyzet­füzete tanúsít. A harcok színhelyéről érkező tábor­nokok, ha megjelentek az óvóhelyen, Hitlert az asztalnál találták egy tér­kép fölé hajolva, amelyen elszórva a német csapatokat képviselő gombok voltak láthatók. Hitler nyilakat tűz­delt a térképre — ellencsapásokat. Aki vereségről számolt be, vagy ar­ról, hogy a Hitler képzeletében létező hadseregeket már szétverték, annak könnyen életébe kerülhetett a dolog. Hitler nem foglalkozott a valóságos helyzettel, tudni sem akart róla. Min­den vereségről szóló hírt őrjöngéssel fogadott, a tábornokokat árulással vádolta, s könyörtelenül agyonlövette. Ha szerencsésen zajlott le a dolog, akkor a parancsnokot, aki azért jött ide, hogy segítséget és útmutatást kapjon, csodák reményével traktálták. Wenck hadseregéről beszéltek, ame­lyik gyorsan közeledik Berlinhez, ér­demrendet akasztottak a mellére és azután kitessékelték, kifelé, tovább harcolni. Mikor Hitler tudomást szerzett ar­ról, hogy a Weidling tábornok pa­rancsnoksága alatt álló 56-os páncé­los hadtest vereséget szenvedett és visszavonult Küstrinből, dühében pa­rancsot adott arra, hogy lőjék agyon Weidlinget. A tábornok megjelent a pincében, Hitler pedig nem vette ész­re, ki áll előtte, és elkezdte magya­rázni neki védelmi tervét. Ebben a fantasztikus tervben fontos helyet foglalt el Wenck hadserege, amelyre a valóságban nem lehetett számítani, mert a szovjet csapatok bekerítették és magának Weidlingnek a hadtestét, amelyből csak néhány szétzilált, harc­ra alkalmatlan alegység maradt. Weidling eltávozott és kivégzését várta. De újra visszahívták és — ilyen a zsarnok szeszélye — kinevezték Berlin parancsnokává! „önmagának ellentmondó és ideges parancsai végképp dezorientálták az anélkül is megzavart parancsnoksá­got“ — írja kéziratában Rattenhuber, Hitler testőrségének főnöke, SS­­Obergruppenführer, és rendőr altá­bornagy. „A szó szoros értelmében roncs benyomását tette a szemlélőre — arcára ráfagyott a rémület, és a zavarodottság kifejezése: Pillantása tétován ide-oda repdesett, mint a má­niákusoké. Alig hallható hangon be­szélt, a feje remegett, járása imbolygó volt, a keze reszketett“. Az 1944. július 20-1 merénylet óta „Hitlerben rémület és bizonytalanság élt az emberek iránt, korábban is meglevő hisztériája fokozódni kez­dett.“ Lange szakács volt az utolsó, aki a bunkeron kívül látta őt április elején. Többé nem jött elő a föld alól. A birodalmi kancellária falainál meghaltak a Hitler által megtévesz­tett emberek. Ezalatt a pincében le­vők csodában, horoszkópokban, a Führer ösztönében reménykedtek, in­trikáltak, megrázkódtatás és a két­ségbeesés között hányódtak, amihez helyzetük bőséges tápot adott. Egyetlen hír Göring árulásáról, aki április 23-án eltávozott Berlinből és különbéke tárgyalásokat kísérelt meg az angolokkal és az amerikaiakkal, elég volt a pince lakóinak ahhoz, hogy megfeledkezzenek mindarról, ami odafönt történik. Göring üzenetet küldött Hitlernek. Ebben közölte, hogy Hitler, aki még 1939-ben kinevezte őt, Göringet utódává, a körülzárt Berlin­ben tartózkodván nem tudja vezetni az országot. Azért itt az ideje, hogy ő, Göring vegye át az állam vezeté­sét. Hitler tombolt. Parancsot adott se­gédtisztjének Schaubernak, hogy éges­sék el személyes levéltárát München­ben és Berchtesgadenben. Schauber­nak sikerült felszállnia a gatovi re­pülőtérről a Führer utolsó előtti repügépén. Rádión keresztül adtak parancsot, hogy Göringet testőrségé­nek vezetője tartóztassa le, amit az végre is hajtott. ... Miután letartóztatták, Göring le­mondott igényeiről, és rádióüzenetet küldőt Berlinbe, a birodalmi kancel­lária óvóhelyére, amelyben „szívba­jára" hivatkozva kérte, hogy járulja­nak hozzá nyugalombavonulásához. „Göring birodalmi marsall megbe­tegedett. Hosszabb idő óta szívbajban szenved, amely most heveny stádium­ba lépett“ — közölte a lakossággal és a hadsereggel a „Berlini Front röplap“. — „Azért ő maga kérte, hogy a jelenlegi helyzetben, amely maxi­mális erőfeszítést követel, mentsék fel a légierők vezetésének terhei és az összes ezzel kapcsolatos. kötele­zettségei alól. A Führer teljesítette kérését.“ EGY PILÖTANÖ VALLOMÁSA Miután Göring lemondását közölték a lakossággal, a Führer Ritter von Greim vezérezredest nevezte ki a lé­gierők új főparancsnokává és egyúttal táborszernagyi rangra emelte. „A Führer tegnap berlini főhadi­szállásán fogadta a légierők új főpa­rancsnokát és részletesen megvitatta vele azt a kérdést, hogyan vessék be a harcba a légikötelékeket és a lég­elhárító tüzérséget“ — írja a Berlini Front röplap. A Greim kivenezéséről szőlő paran­csot rádión keresztül is továbbították volna. De Hitler, aki hozzászokott a látványosságokhoz és a parádékhoz, nem ismert határt és mértéket, leg­kevésbé akkor, ha a tekintélyéről volt szó. Nem törődött a dolgok állásával és a célszerűséggel — parancsot adott Greimnak, hogy jelenjék meg nála a körülzárt Berlinben, a bunkerben. Greim negyven vadászgéptől fedez­ve szállt fel Reichlinből és valaho­gyan elvergődött a gatovi repülőtérig, miközben egyiket a másik után lőtték le az őt kísérő gépek közül. Egy má­sik repülőgépre szállt, és úgy indult tovább a repülőtérről, de néhány perc múlva a Brandenburgi Kapu fölött gépe találatot kapott. Greim megse­besült a lábán. Pilótája Hanna Reitsch, aki a kíséretében volt, át­vette tőle a kormányt és leszállt a város keletnyugati főútvonalán. Reitsch néhány hónappal később részletes vallomást tett az amerikai katonai hatóságoknak arról, hogy mit láttak Hitler bunkerében. Vallomása annál meggyőzőbb, mert közismert, hogy Reitsch pilőtanő fanatikus náci, Hitler odaadó híve volt. Reitsch a sebesült Greim ágyánál maradt és három napon keresztül megfigyelte a birodalom vezetőinek magatartását. Leírta Hitlert, amint a bunkerben járkál „egy útitérképet ló­­bálva, amely már majdnem szétmál­­lott kezének verejtékétől és minden­kinek, aki véletlenül éppen odahall­gatott, Eenck hadmozdulatainak ter­vét fejtegette.“ „Viselkedése és fizikai állapota egyre aggasztóbbnak látszott.“ (Folytatjuk) Balga vers A férfi ha megfáradt, mivel vigasztalódjon? Asszony-comb tüze izzik, majd felgyújtja a házat. A férfi ha megfáradt, mivel vigasztalódjon? Dal Szűzlányok a folyóparton teregetik a vásznat Ragyognak a sulykolt kelmék fehér szemfedős a zöld gyep Susorog a víz dorombol Tűzzel ver a lányok szeme Nyílnának a piros rózsák fehér szemfedős a zöld gyep Fehér lepedők közt állunk gólya köröz a magasban.

Next

/
Thumbnails
Contents