Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-07-30 / 30. szám
VADASZ és A SZABAD FÖLDMŰVES HAVI MELLÉKLETE ii. Évfolyam 1966. JÚLIUS Ozbaklesen A TARTALOMBÓL: 4» Őzbaklesen Sjk Egy hálózás tapasztalatai Az élő- és lőttvad új felvásárlási rendszere 4^ A vadászkutya kiképzése ^ Győztes vadászkutyák ^ A vad vándorösztöne 4* Vadásznaptár 4> Nyári őzbak-selejtezés 4k A CSVSZ hírei •f» Tanulmányút, sok tanulsággal Hogyan horgászunk compóra? Lajos bácsi, az ezermester •fa A pontyozás taktikája 4* Oszólecke •fa Érdekességek A KUTYA i í ( icimun kinológiai havilap • indult a Magyar Népköztár-J Isaságban. A szakfolyóirat aj • vadászkutyákon kívül fog-| llalkozik a szolgálati ebek,) la pásztorkutyák és külön-i >böző haszon- és társadalmi i 'ebek tenyésztésével, kikép-< 'zésével, éltével. A júliusban' 'megjelenő első szám iránt1 oly nagy volt az érdeklő-1 dés, hogy az napokon belül' elfogyott a folyóiratárusító' pultokról. Ez is tanúsítja,' milyen érdeklődéssel veszi' kezébe ezt az érdekes új ] folyóiratot a kutyarajongó olvasóközönség. (-ku-)i fejezeti volna ki. Hiszen ő mást, egészen mást várt. Aztán elbotorkált vagy félszáz lépésnyire, elfeküdt s megdermedt némán, hősiesen az állatok módján. Agancsa rendellenes ritkaság volt. Riasztása azonban — halálos sebbel a mellében — sokkal nagyobb ritkaság. A nagy bak így egy évvel ezelőtt megmenekült. A nap már színekből, fénuek- ‘ éve ismerte a bakot. Szakértő szeme észrevette benne a pompás tenyészállatot. Elüldözte mellőle a vadorzót, vadásztársainál pedig kíméletet eszkö zölt ki számára. Hosszú évek során át szinte kötelességének érezte, hogy állandóan ellenőrizze védence mozgását, életterének kisebb nagyobb változtatását. Ha nem pillantotta meg, akkor ismerős hangja, meg az őzélet sok kis áruló nyoma nyugtatta meg a hozzáértő vadászt. De az idő eljár az őzek feje fölött is. A nagy bak már az előző évben is visszarakott agancsot hordott és ez megpecsételte sorsát. Azonban az őzbakoknak is van egy kiszámíthatatlan természetű őrangyaluk. Véletlen a neve. Ez hoszszabbította meg az életét egy észtén dővel. , Ez pedig az özek üzekedése ideién történt, amikor a bakok meleg nyári Időben szélsebesein hajszolják a sutákat, hegyen-völgyön át míg befejezésül eljárt kis kör tánc után, felkorbácsolt vérük dobogó szívük megérleli ai édes pillanatot, az élet alap ját. A délelőtti nap sugarai mát ostromolták a bokros sürűsé gek homályát, melyet egyik va dászírónk remekbeszabott kifejezéssel a mesék rejtekének nevezett el, amikor a hegyoldalban lágyan megszólalt a csalsíp hangja. Ritkán szólt, hivogatón, élethűen. Tapasztalt bakot csalogatnak így. A vadász alatt a meredek hegyoldalban megmozdult egy bokorág s a figyelő öreg bak feje kandikált ki alóla. Már csak egy lépés és kibukkant volna a lapockája is. Még egyszer, halkan megszólalt a síp. Erre nagy zörgés közepette egy nagy testű, korcs agancsú bak toppant meglepetésszerűen a vadász elé. Eldördült a fegyver. A bak hatalmas ugrással alacsony tüdőlövést jelzett s elrohant vagy harminc lépésnyire. Ott megállt, visszatekintett s két harsány böffen'éssel riasztott. Hangja mintha néltatlankodást, szemrehányást : bői fonogatta a csodálatos, , szemfényvesztő varázslepelt, - mely alatt irgalmatlan küzde, lem folyik az életet jelentő ■ falatért, napsugárért, leheletnyi levegőért. A vadász meg a szélerdő mélyén, letűzdelt ágak takarásából figyelte a kóbor bakok kedvenc váltóhelyét. Egy' szerre, mintha a földből nőtt volna ki, ott termett előtte a már remeteéletet élő vén bak. Elcsattant a lövés. Klasszikus ugrás a semmibe, céltalan, rövid rohanás, halk reccsenés és beállt a síri csend. Kis tisztáson, gombapitykés zöld mohán feküdt a kivénhedt dalia, az erdő obsitosa. Sebe úgy festett, mint szíve fölé tűzött szegfű, s ajkára fagyott rózsaszín habja a halál pezsgőjének. Szálas fenyők állták körül. Agaik közül széles fénysáv tört magának utat a ravatal fölé. A vadász megilletődve ereszkedett félt érdre zsákmánya előtt. Tudta, hogy lövésével egy darab élet vált emlékké. A meglett férfi búcsúzott összetört játékszerétől. Csak vérbeli vadászok ismerik a nagyvad elejtésekor érzett szomorkás örömet, szánalom s ujjongó öröm keverékét, diadalérzet kitörését. Az ősember találkozását a kultúremberrel. Az ellentétes érzések vad kavargásának, egybeolvadásának, a kielégülésnek mély érzékelte‘ése már csak a komoly zene ■ feladata lehet. Nicolini Sándor Auróra, a hajnal istennője, az angolosan eltünedező álmos csillagok gyatra fényénél elvégezte a napi takarítást. Hűvös leheletével elűzte a nyári éjszaka árnyait, majd megmosta a fák leveleit s üdítő harmattal permetezte be az apró csodák tarka rengetegét, a vadvirágos rétet. Aztán lepihent ott, ahol a keleti láthatárt sejteni lehetett s narancssárgára festett ajakkal, bíborba pirult arccal várta a mindenható úr, a napisten érkezését. Ekkor az erdő szélén vörös folt mozdult meg. A természet egyik élő remeke, a vénülő őzbak hagyta abba a legelést s csak torkoskodva csípett le egy egy kínálkozó csemegét. Lassan, óvatosan ténfgrgett így a szálerdő mélue r ”'^ ’.átsző lag gondtalanul pei.teteti, pedig érzékszervei résen voltak. Tudta, hogy megtorpanni s felfigyelni már komoly veszélyt jelent. Megtanulta, hiszen fiatal korában kétszer is rápuskázott egy vadorzó, szerencsére eredménytelenül. Azóta a legkisebb gyanús neszre, mozdulatra azonnal megugrik. Reggeli útja a sózóhoz vezetett. Szertartásosan kerülte meg tisztes távolságban a jól ismert helyet. Üsei beidegzett szokása szerint bizalmatlankodott, körülszaglászott, tiszta e a levegő. Aztán megnyugodva nyalogatta a szervezet részére annyira szükséges sót. A vadász már vagy nyolc
