Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-07-30 / 30. szám

Kora délelőtt Wenzel átmegy a városi parkon, elhalad a „Futballozni tilos“ és „Kéretik a kutyákat pórázon vezetni“ táblák mellett. Krebshez tart, akinek a téren italmérése van, méregzöld-csíkos deszkabódé az ókapunál. Mint általában forró nyári éfszakákon, Wenzel ezúttal Is a parkban aludt, egy bokor alfán; most feltétlenül kávét kell Innia. Mielőbb felhajtania egy erős feketét, természetesen cukor nélkül; alvás közben zivatar lepte meg, bőrig ázott, szeretne kissé magához térni.

Majd megdumálja Krebset. „Meg kell dumálnom", gondolja Wenzel, miközben váratlanul rálép valami puha tárgyra. Megáll, a földre pislog, szeme kígúvad. Mi? Nem, ez nem a szokásos kutyapiszok, a járdaszélen barna bőrtárca hever. Wenzel lehajol, zsebre vágja a levéltárcát, behúzódik egy cserje mögé; hamarosan ismét felbukkan, továbbmegy. Ügy megy tovább, vág át a parkon Krebs ttalmérése felé, mint akinek közben valami kis cslp-csup üzleti ügyet kellett elintéznie.

— ’napot, Krebs — köszön Wenzel.

— Elég friss az idő, mi?

Krebs a csaptól a söntéspulthoz voltul; szárítgatja kezét a kötényében.

— Mit szólnál egy kávéhoz? Krebsnek nem sürgős a válasz. Véglgmérl Wenzelt.

— Mit szólnál egy kávéhoz? — ismétli Wenzel.

— Pénzt — mondja Krebs. Ogy zuhan közéjük a szó, mint egy kalapács.

— Hat kávéval jössz, te tróger. Ezzel megmondtam mindent.

Wenzel tarkójára tolja elnyűtt satyakját; a tér túlsó végében ugrásra kész lovasszobrot figyelt, a bólogatva tipegő galambokat, utánanéz egy nesztelenül tovasuhanó autóbusznak. Krebshez fordul:

—Pénzt? Ha muszáj... De mondd, elfogadsz külföldit is?

Krebs egy rongy után nyúl; tempósan fényesíti a söntés lemezét.

— Attól függ. Nemrég pénztár-záráskor találtam egy török fontot. Hát ez meg hogy kerül ide? Hisz nem volt török vendégem. Délután járt ttt egy tálján, de az négyszáz lírával fizetett. Hm.., biztosan a nagy for-, galomban rámsózta a török petákját.

— Pech — mondja Wenzel. — De ha nekem egy százdolláros bankóm volna?

Krebs abbahagyta a fényesítést.

— Mid volna?

— Jól hallod. Százdolláros.

— 6, te átok! — nevet Krebs. —

Így felvágni! — A presszógéphez

megy, levesz a polcról egy csészét, csurig tölti, aljat csúsztat alá, s odarakja a pultra Wenzel elé. — Forró. Vigyázz, még megégeted azt a hazudós szádat. %

Wenzel játékosan ide-oda taszigálja a cukortartót; kivesz egy kanalat, kocogtatja a csészét,

— Es ha rámmosolygott volna a szerencse? Ha zsebembe kéredzkedett volna egy zöldhasú? Ehhez mit szólnál?

Krebs hallgat. Mustrálja Wenzelt.

— Nos? — firtatja Wenzel.

Krebs még egyre hallgat, de Wenzel

érzi, hogy a butikos gondosan mérlegeli, mit válaszoljon.

— Tegyük fel — mondja végül tegyük fel, hogy száz dollár van a zsebedben... Én nem tudnám felváltani. Száz dollár még nekem is sok.

Egy halom pénz. Frankban körülbelül négyszer annyi.

— Akkor hát el kéne mennem a bankba.

Krebs bólint.

— Azt kéne megpróbálni.

— Megpróbálni — vág a szavába Wenzel. — Hogyhogy megpróbálni?

Krebs elmosolyodik. Ftntorgatja húsos orrát, kivillantja arany koronáját, megvakarja fületövét.

— Néztél te mostanában tükörbe, Wenzel?

Nem, Wenzel nem nézett mostanában tükörbe. Minek? Ismert az arcát.

— Egyáltalában nem olyan egyszerű beváltani egy százdollárost — mondja Krebs. — Lehet, hogy a bankban alaposabban szemügyre vesznek. „Hogy? Hogy is van?" kérdi majd a tisztviselő. Talán még szöget ts üt a fejében, hogy került száz dollár egy csavargóhoz. Es ha egyszer gyanút fog, esetleg értesíti a rendőrséget...

Wenzel megfeledkezett a kávéról; most gyorsan kortyolni kell egyet. Krebsnek teljesen igaza van. Ezzel a külsővel!... Ruhája egyben a pizsamája, ünneplője és munkazubbonya is.

— Na jó — mondja Wenzel. — Ögyis csak vicc volt az egész,» „

Krebs még egyre mosolyog.

— Hét kávéval fövök.

— Csak hattal — mondja Krebs.

— A hetedik grátisz volt.

— Megkapod a pénzed. Holnap vagy holnapután kifizetem.

— Persze — mondja Krebs. — Nem kell sietned vele.

Wenzeb sarkon fordul. Átvág a téren. Hová, hová? Mindegy, valahova! Egyszerre kegyetlenül összetörtnek érzi magát.

— Te, Wenzel — kiált utána Krebs.

— Mióta iszod te a kávét cukorral?

Wenzel visszamegy a pulthoz.

— Cukorral? Hogy? Cukorral ittam?

— Add ide a pénzt — mondja halkan Krebs. — Add ide, beváltom neked. Gyere vissza öt körül. Akkor alig van forgalom.

— Jó — adja meg magát Wenzel, de amikor öt körül visszatér, szinte megállás nélkül csörög az italmérés kasszája. A pulton hosszú sor sörösüveg. Krebs elemében van; tölt, ■ inkasszál, s még arra ts jut ideje, hogy a vendégekkel társalogjon.

—Tök igaz — mondja egy ösztövér, mogorva alaknak —, gyulladásos gyomorra legjobba tej-író. Egyébként Ismert a béka történetét? Nem? Szóval: két béka beleesett egy köcsög tejbe. Az egyik megpróbált kétségbeesetten felkúsznt a falra. Addig, addig, míg kimerült, s bele nem fúlt a tejbe. A másik viszont türelmesen körbekörbe úszkált. Másnap, amikor a paraszt rálelt, ott gunnyasztott egy vajszigeten. Szolgálhatok még egy sörrel?

Az ösztövér alak savanyú pillantásokat ereget. Harsány nevetés támad. Krebs bríllíroztk; ért a hangulatkeltéshez.

Wenzel időközben leült egy felfordított ládára az árnyékos hátsó fal tövében. Hallja Krebs blóklászását, a presszóaép fütyülését, az ttálozók zsinatolását; csak akkor merészkedik ismét előre, mikor a lárma elcsitul.

— Na, végre eltisztultak — mondja Krebs.

Wenzel kivesz a pulton álló pohárból egy jogplszkálót, s a szája szögletébe dugja.

— Hogy s mint telt a napja, nagyságos úr? — érdeklődik Krebs.

— Ültem a folyóparton. Kergetőztek a felhők, táncoltak a szúnyogok, szökdécseltek a hálák.

— Hej, de szeretnék egyszer én is így élni — mondja Krebs. A pénztárhoz lép. megnyom egy gombot, egy fiók kiugrik; krebs leszámol három tízfrankost, egy ötöst, egy kettest, meg egy csomó aprót Wenzel elé.

Tíz dollár az negyvenkét frank, levonva három frank a hat kávéért — mondja Krebs.

Wenzel csak ’áll. Nézi a pénzt. Mire vár még?

— Nem stimmel valami? — kérdi Krebs.

— Tíz — mondja Wenzel. — Tíz

dollár? En százai adtam.

— Százat? Félrebeszélsz? Tízet adtál.

— Idehallgass, Krebs... — Wenzel abbahagyja. Egy molett asszony lépett az italmérésbe.

— Parancsol? — kérdezi Krebs.

— Egy fagylaltot kérek — mondja az asszony.

— Sajnos, már elfogyott.

Wenzel és Krebs bevárja, amíg az

asszony kallótávolságon kívül kerül.

— Idefigyelj, Krebs, ezt nem úszód meg...

— Mi? Mit akarsz? Zsarolni? Fogd a pénzed, és többé ne lássalak ttt! — Krebs elhallgat. Egy férfi áll a söntés előtt.

— Parancsol?

— Egy kávét — mondja a férfi.

Wenzel próbálja elrakni a pénzt.

Reszket a keze, várnia kell, még sose reszketett így a keze. Kint a söntés előtt a férfi kíváncsian rátekint.

— Parancsol? Mivel szolgálhatok?

Wenzel felptllant. Egy drogériában

áll. Előtte fiatal, szemüveges drogista, vidáman csillog a szeme.

— Egy üveg benzin kéne — mondja Wenzel.

— Benzin? Tessék. De csak sebbenzinünk van.

— Nem baj — mondja Wenzel —, fő, hogy égjen.

MIKOLA ANIKÖ:

A TŰZHÖZ

Tűz!

Égess el minden ajtót és kaput, hogy a konok zárak megszégyenülten hulljanak le és szemekbe, szívekbe, szobákba,

kétségek sárga falai közé küldj nyugalmat.

fo SZABAD FÖLDMŰVES

1966. július 30.

17.

FOLYTATÁS

MÁJUS közepetáján, egy hétfői napon, Varga Lacival Szabó Gábor is felutazott Pozsonyba, hogy beszéljen a fiával.

— Haza kell jönnöd, fiami

— Senki sem kényszeríthet rá.

— Nem is arről van most sző: nem akar téged senki sem kényszeríteni. Egyszerűen haza kell jönnöd, mert most már az én becsületemről van sző.

— Mindenki saját magáért felelős — felelte Ferkő konokul. — Eddig sem turkáltam bele a becsületébe, eztán sem fogok.

Szabó Gábor intőn emelte a magasba bütykös ujját.

— Ne heveskedj, fiam, mert annak semmi értelmei... Arról van sző, hogy kikezdtük Sósékat, most már rosszul áll a szénájuk... Kinyitottam a számat, meg mások is kinyitották, az új elnök is mellénk állt... most már szükség van rád odahaza... Nem hagyhatsz cserben, fiam, én vállaltam érted a felelősséget és kezességet, haza kell jönnödl

Ferkó pattogott.

— Nem vagyok én csavargó, sem betörő; hogy kezességet kelljen vállalni értem — mondta elsötétült szemmel és nagyokat szippantott a cigarettából.

Szabó Gábor az asztal lapját nézte mereven. Látszott rajta, hogy bensőjében megindult rémítő haragjának hullámverése, de igyekezett magát fékezni, és visszafojtani az indulatát, hogy baj ne történjék közöttük.

— Jól felvágták a nyelved, fiam... Ha azt hiszed, hogy a büszkeségeden esett csorba, felőlem hiheted — a rossz törjön kil — de most haza kell jönnöd, mert kell, hogy felelősséget érezz a faludért, értem, meg a többi emberérti Mert azt ügy tudd meg, hogy mindannyian felelősek vagyunk egymásért!

— Elég későn jött rá.

— Lehet, hogy későn, de rájöttem, és az a lényeg... Hát csak pakolj össze szépen, és gyere!

— Nem olyan könnyen megy az, apám.

— Könnyen elszaladtál hazulról, könnyen vissza is szaladhatsz... Hiába nézel rám olyan vasvllla szemekkel, megmondom én neked őszintén: nem gondoltam volna, hogy olyan könnyen elszaladsz, nem áml

— Akkor maga is másképpen beszélt.

Török Elemér versei:

Szombat délután

Szombat délután van. Elmúlt egy hét megint, s rám újra a Labore tükör-szeme tekint.

Csend borul váltamra, befonják fejemet a tükörponty-színű napsugár-gyökerek.

A legény-jegenyék mozdulatlan állnak, egyetlen őrzői e víz-csendű tájnak.

Körül amőbaként szerte-nyúlő bokrot köztük óriási csiga-hátú dombok.

Néha egy kolompszó belezeng a csöndbe, s felriaszt egy nyúlat a réti sas röpte.

Nem ölel most karja kételynek, haragnak: víz, fény s a mozgás ad testetlen nyugalmat.

így szeretek

A sápogó fehér kacsák a papsajtot mohón falják, begyük leng, mint felfújt hólyag, míg a vízhez eltotyognak.

Milyen csodás e hang közel, fény és a csend, mely átölel, s a fű-zöld csipkés levelek, így szeretek járni veled

kéz a kézben a fák alatt, hol csöndesen a nyár halad, mely holnap dús színét bontja s mosolyod lesz csak a csokra.

•J* «J» ♦♦♦ «*« «3« «j« «j» »j» »** **♦ »j* »3* *3* »3* *3* «J* «J* «J»«

H. Seidelbast:

Szerződés szerint

Az állatkereskedéshe vevő érkezett.

— Mivel szolgálhatok? — érdeklődött a bolttulajdonos.

— Kapható Önöknél poloska? — kérdezte a jólöltözött úriember.

— Poloska ...? — dadogott a kereskedő. — Dehogy van ...

— Kár — állapította meg a vevő. — De talán svábbogarak akadnak?

— Az istenér, hová gondol? -— tiltakozott a boltos.

— Na és hogy állunk a százlábúkkal?

— Nem, nem! — védekezett megdöbbenve az eladó. — Az sincs.

— Igazán kellemetlen! — állapította meg az érdeklődő. — De egereket talán mégiscsak tart?

Egerek voltak az üzletben, de csak fehérek.

— Fehér egerek? — rázta a fejét a vevő. — Nem, egész normális szürke egerekre gondoltam.

Azok nem voltak kaphatók.

— Na és hogy állunk patkányokkal? — érdeklődött a különös vendég.

A boltost már az ájulás kerülgette. — Ki a fene vásárol patkányt? —

mondta szemrehányó hangon. — Sajnálom, azzal sem szolgálhatok.

A vevő még egy utolsó kísérletet tett.

— De talán pókok csak lesznek magánál raktáron?

— A kereskedő gondterhelten mérte végig a vevőt. Nyilván egy kerékkel kevesebbje van. — Dehogy kérem — mondta most már óvatosan, véletlenül éppen kifogytak.

A vevő nagy levertséggel vonogatta a vállát és szomorúan indult a kijárat felé.

— Most aztán tényleg jól nézek ki — morogta közben. — Pedig a lakásszerződésemben kimondottan az áll, hogy a szerződés lejártával a lakást ugyanolyan állapotban kell rendelkezésre bocsátanom, ahogy beköltözésemkor találtam. (Ford.: SM)

— Az akkor volt. Hát csak pakolj öss.ze és gyere!

Feri kötődött még egy kicsit, aztán arra gondolt, hogy addig úgysem rázza le magáról az apját, amíg ígéretet nem tesz.

— Majd hazamegyek... De még el kell intézni a hivatalos formaságokat.

Szabó Gábor visszautazott: reménykedett is meg nem is. Sehogysem tetszett neki a fia viselkedése. Ogy érezte, hogy nagyon eltávolodtak egymástól. É? ez tagadhatatlanul fájt neki.

Feri pedig elgondolkozott.

Szöget ütött fejébe apja látogatása. Visszhangként hullámzott benne minden szava ...

„Mindannyian felelősek vagyunk egymásért!*

Nagyon szép és tartalmas ez a megfogalmazás. Ha minden ember így gondolkodna és be is tartaná ezt az elvet, akkor sok-sok kellemetlenségnek az elejét lehetne venni. Dehát az a baj, hogy az emberek fütyülnek rá egy nagyot!

Mégis csak haza kellene menni, gondolta Feri, de a döntést halogatta: majd hazamegyek, majd holnap, majd holnapután... Katóval is meg kell beszélni. És most már addig nem megy haza, amíg nem lesz motorja. Előbb megvásárolja, s csak aztán megy. Legalább látni fogják a faluban, hogy nem dáridózta el a pénzét. (Ez megnyugtató és elfogadható kifogás volt saját magának is.)

Ml lesz akkor, ha a lány nem akar vele hazamenni?

SZABÓ FERI szokatlanul vidám volt azon a pénteki napon. Minden oka megvolt rá: zsebében lapult az ötezer korona és az üzemi bizottság által aláírt hivatalos papír a kölcsönre. Holnap tehát megvásárolhatja az annyira óhajtott motorkerékpárt. A mai találkán pedig véglegesen eldöntik Katinkával a jövőjüket, s ha minden jól megy, vasárnap felpattanhat a csikóra és száguldhat hazafelé.

Kató, mint mindig, akkor is pontos volt, és nagyon csinos. Bár egy kissé mintha izgatottnak látszott volna. Nagyszerűen összeolvadt a szőke hajkorona barnárasült arcbőrével. Olyan volt, mint egy nagyon tökéletes bronzszobor. Könnyű nyári ruhájában feszesen előreugrottak kemény mellének halmai, s a tűsarkú cipőben még inkább kihangsúlyoződott szép lábainak formája. Szépívű ajkának mosolya, szemének csodálatos ragyogása valósággal megbűvölte és megbabonázta Szabó Ferit. Szerelmes szívében lobogó vágyak égtek: nem, ezt a kislányt nem szabad elveszítenie!

A kávéházi asztal fölött Feri szeme szinte felitta a szemben ülő csodálatos teremtést, mint nyári napsugár a harmatot.

— Minden rendben? — kérdezte a lány.

— Igen.

— Nálad van a pénz?

— Minden nálam van, kedves, holnap megvásárolhatjuk. Remélem