Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-07-16 / 28. szám

Régi utakon _ (j j módon

a postagalambtenyésztésben

Minden komolyabb tenyésztő rendelkezik olyan több éven át megbízhatóan repülő galambbal, amelyet igyekszik az átlagostól jobban előkészíteni, hiszen ezeknek sikeres előkészítése nagyban befolyásolja egész évi összegezett eredményét.

Mivel jó időben a versenyen igen szorosak az eredmények, ez figyelmeztető is, hogy ma már nem lehet csak hagyományos módszerrel versenyezni, mert előbb-utóbb lemaradunk. Még az I. osztályban sincsenek bérelt helyek és az élenmaradáshoz nagyon meg kell küzdeni.

Nekem is van néhány megbízható galambom — főleg tojók — amelyeket hajlamuknak megfelelően készítek elő a versenyekre.

Dúclátogatásaim során tapasztaltam, hogy legtöbb helyen „telt ház" van, a galambok számát tekintve. Nálam is így van, különösen a fiatalok nevelése idején. A „szomszédok", az éleimesebbek, szívesen látogatnak át a szomszédos fészekfülkébe, ha egy pillanatra szabadon marad, hogy egy kis külön fejadagot szerezzenek, ahol fészekben etetnek, mint én. Az ilyen „tolakodó" jó szomszédnak nagy hasznát látom, különösen azoknál a tojóknál, amelyek a szokottnál jobban ragaszkodnak a fészkükhöz, illetve a fiókáikhoz.

A hímeknél alkalmazott féltékenységi, özvegységi, félözvegységi módszerekről sokat olvastunk szakirodalmunkban. Valóban remek eredményeket lehet vele elérni, csupán megfelelő berendezés, takarmányozás, sok idő, erre alkalmas egyedek és nem utolsó sorban, tenyésztői hozzáértés kell.

Nem tudtam szabadulni a „jó tojót minél többet" gondolatától és mindent elkövettem, hogy elérjem célomat. Az erősen féltékeny természetű tojókat még féltékenyebbé tettem a következő módszerrel:

A fészekbe eleséget teszek és ide zárom a tolakodó szomszédot. A fészekbe tartozó hímet egy másik dúcrészbe zárom el és így a tojó egymaga igyekszik a lezárt fészekbe hatolni, mert nagyon féltett fiókái, vagy tojásai mellett látja a számára ellenséget jelentő szomszéd galambot. A kizárás miatt ez nem sikerül neki. Jó 20 percig hagyom gyötrődni a fészke előtt, majd azonnal a gyűjtőhelyre viszem. Nem is kell mondanom, hogy egy rutinos versenygalambnál ez milyen serkentőleg hat a hazafelé való igyekezetben. Ha véletlenül harciasabb „betolakodóra“ akadok, amely hajlandó szembeszállni az idegen fészekben a fészkét védő tojóval, akkor egy pillanatra még kinyitom az ajtót is és egy rövid, de heves összecsapást engedélyezek. Természetesen, hogy ilyenkor kicserélem a tojásokat gipsztojásra, vagy a fiókákat nagyobbakra, mert a rendteremtésnek másképpen áldozatul esnének. Ezt az eljárást először mindig egy rövidebb versenyétnél próbálom ki és ha ez eredményes, akkor más utakon is alkalmazom. Persze az ilyen előkészület időt igényel, és ezúton kérek elnézést a versenybizottságomtól, amiért rendszerint utolsónak szoktam érkezni a gyűjtésre.

jelenleg is kísérletezem többféle versenyelőkészítési módszerrel, de ezekről csak akkor fogok szólni, ha már lemérhető eredményekről is beszámolhatok. Minden esetre a célomat elértem, ugyanis sikerült a tojó galambjaim eredményességét emelnem és ezt örökletesen is biztosítanom. Évről évre a helyezett galambjaim aránya a tojók irányába tolódott, amely az alábbi összesítőből is kitűnik:

Kerületi helyezések alapján:

1961. 31 helyezés 25 hím — 6 tojó

1962. 35 helyezés 18 hím — 17 tojó

1963. 32 helyezés 7 hím — 25 tojó

1964. 33 helyezés 7 hím — 26 tojó

A helyezések szemmel láthatóan a tojók javára billentették a mérleget és ez a kerületi első helyezéseknél is hasonlóképpen nyilvánult meg olyannyira, hogy az utóbbi években a sampion helyezéseket is tojóim foglalták el, szemben a hímekkel, amelyeknél nem értem el sampion helyezést.

Mindezeket a számadatokat azért ismertettem, hogy kísérletem bizonyságul szolgáljon és nem azért, hogy túlzott önbizalommal, vagy elfogultsággal vádolhassanak.

Több élenjáró versenyzőnél tapasztaltam, hogy a már bizonyos eredményeket elért, és jól örökítő galambjaikat többé nem röptetik, sőt a legtöbb esetben ősztől—tavaszig és nem egyszer évekig zárva tartják, hogy elkerüljék az elveszés veszélyét, mert akkor „megállt a tudomány", oda a tenyészpár, nincs utánpótlás és újból kezdődik az útkeresés. A féle*

Katonai postagalambok: Kántor János érsekújoári tenyészetéből

(Kucsera Szilárd felv.J1

lem részben indokolt, mert nem egy jó versenygalambunk és törzspárunk esett áldozatul a kegyetlen „lesipuskázásoknak". De van egy szempont, amit egyetlen tenyésztőnek sem szabad figyelmen kívül hagyni. Mégpedig az, hogy semmiféle, drága pénzen beszerzett takarmány- és tápszer sem pótolja azokat a fűmagvakat és legtöbbször csak a természet ölén fel* lelhető ásványi anyagokat, melyeket galambajink mezőzés köz* ben szedegetnek. Nem beszélve a napi, rendkívüli fontosságú testmozgásról és a hazatérés közbeni tájékozókészség állandó fejlesztéséről. Mert az ún. nyártól—őszig önellátásra kényszerített állomány 25—30 kro-re is eljár „legelni" és ez a távolság napi két-háromszori megrepülése megfelelő edzésadagot, jobb anyagcserét, egyszóval megfelelő vitalitást biztosít galambjainknak. Én évek óta, egy kivételtől eltekintve (a galamb évszáma) nem állítok le galambot — legfeljebb kíméletesebben röptetem — és azt tapasztalom, hogy az állandóan versenykész galambok jobban is örökítenek, használhatóbb utódokat adnak. A sok egyéb tényező mellett, rendkívül sokat adok a „származásra". Évek óta több esetben próbáltam ki, hogy előző években fokozottabban igénybevetett galambokat — 7—8 éves korukban is — évenként egyszer-kétszer 50—80 kilométernyi bemelegítés után elküldtem 6—800 km-es útra, és nem egy esetben nemcsak helyezést értek el, hanem díjra' „futottak". Például a 11-es KKT 9 éves korában Drezdából, mely második útja volt, a harmadik helyet szerezte meg. Vagy nem egy esetben — a származást figyelembe véve — soha nem repült galambokat küldtem el 5—600 km-es útra általam előkészítve és barátaim valamint jómagam elképedésére túlnyomó részben hamarabb megjött, mint galambjaim egy része, melyek több úton vettek részt. Ismételten hangsúlyozni Kívánom, hogy félreértés ne essék, ezt nem tanácsnak szánom. Csupán egy olyan állományban lehet ilyen kísérleteket végrehajtani, melyet a tenyésztő évtizedek óta jól ismer.

Ha szerény írásomnak és tapasztalataimnak csupán néhány fiatalabb tenyésztő veszi is hasznát, úgy munkám nem volt hiábavaló. Tóth Kovács Béla, Szeged

teket közöl, majd a tartás és takarmányozás kérdéseivel, higiéniájával foglalkozik. Ismerteti a házinyúl vizsgálatának módját, az általános megel" :ő állategészségügyi szabályokat, majd a bázinyúl, nyérc és nutria leggyakoribb fertőző betegségeit a nem fertőző betegségeket, a betegségek megelőzésének és orvoslásának módjait.

A könyvet állatorvosok, állattenyésztők, laboratóriumokban dolgozó szakemberek egyaránt igénybe vehetik ismereteik bővítésére, de kistenyésztok is megtalálják benne a munkájukat elősegítő legfontosabb egészségügyi tudnivalókat.

A házinyúl, nyérc és nutria egészségtana

Napjainkban világszerte egyre többen érdeklődnek hús- és prémnyulak, valamint más prémesállatok tenyésztése iránt. A gyors fejlődés azonban elkerülhetetlenül együttjár a különböző betegségek fellépésén kívül számos egészségügyi probléma jelentkezésével. Mindezek szükségessé tették, hogy mind a tenyésztők, mind az állatorvosok számára rendelkezésre álljon egy megfelelő állategészségügyi szakkönyv. Ezt a kívánalmat elégíti ki Dr. Csíkváry László állatorvos, a Magyar Házinyúltenyésztők Országos Egyesületének elnöke, kinek írásait Budapesten a Mezőgazdasági Kiadó 1965-ben adta közre.

A szerző bevezetésként anatómiai és élettani alapismere-