Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-12-03 / 48. szám

Szerkesztőségünk vendége a

Az olvasó ezen az oldalon olyan olvasmányokat talál, amelyek messziről, Európa és Ázsia határáról, a Volga-mentl Szaratov városából jöttek. íróik, szovjet újságíró barátaink, az ottani nép életéről, munkájáról és sikereiről számolnak be. Újságíró barátaink, a szaratovi Komunyiszt szerkesztői, immár másodszor számolnak be olvasóinknak a távoli országrész eseményeiről. A mi szerkesztőink szintén elküldték válogatott írásaikat testvérlapunknak, hogy a szovjet emberek is megismerkedjenek a Dél-Szlovákiában élő magyar földművesek életével.

Szép és hasznos hagyománnyá kezd válni ez a cikkcsere a két lap között. A cikkcsere mellett személyes kapcsolatokat is kiépített a két szerkesztőség. Tavaly I. M. Sirsin, a Komunyiszt főszerkesztője látogatott el hozzánk, hogy megismerkedjen lapunk dolgozóival, hazánkkal és mezőgazdasági dolgozóink életével. Látogatását tavaly főszerkesztőnk és Tóth Dezső kollégánk, ezidén

pedig Polák Imre szerkesztő kollégánk viszonozta.

Most Arkagyi] Bogatirevet, a lap mezőgazdasági szerkesztőjét fogadtuk, aki két hétig tartózkodik hazánkban, mint lapunk vendége és dél-szlovákiai körútja során bizonyosan sok szövetkezeti dolgozónkkal is találkozik majd. Bizonyos az is, hogy itteni látogatását felhasználja arra, hogy lapjában írjon ezekről a találkozásokról, népünk életéről és mezőgazdaságunk fejlődéséről. Értékes élménybeszámolókat olvashatnak majd a szovjet földművesek Dél-Szlovákiáról, népünk szorgos munkájáról és sikereiről.

A kölcsönös látogatások megtermékenyítőleg hatnak a két sajtóorgánum munkájára, szolgálják a két szerkesztőség személyi barátságának további elmélyítését, de főként fejlesztik a termelési tapasztalatok hasznos cseréjét és ezzel mezőgazdasági dolgozóink ismereteinek gyarapodását is szolgálják.

Mindenkor az emberért

megmentették. S egy szép napon Szása rádöbbent, hogy a nehéz harcok, küzdelmek között felnőtté érett, s hogy fiatal ével messze szálltak. Egyszer aztán Így szólt hozzá a parancsnok:

— Áthelyezzük a vasúthoz. Aztán tartsa ám magát, nem lesz éppen könnyű...

A visszavonulő fehérek ahol csak tehették felrobbantották a hidakat, vasúti síneket. Szása alakulatának kellett ezeket rendszerint helyreállítani. Éjt nappallá téve dolgoztak, sokszor ellenséges tűz, nehéz harcok közepette. Minden erejükkel a végső győzelmet, a fiatal szovjet állam ellenségeinek leverését szolgálták.

Amikor elcsittultak a fegyverek, minden szorgos kézre szükség volt. Üzemeket, gyárakat, utakat, vasutakat, hidakat kellett építeni. így aztán a vörösgárdista Mahmutovot több társával együtt a szamarszkl vasútjavíté műhelybe Irányították, ahol hamarosan mint példás, lnlciatív dolgozó tűnt ki.

Egyszer pedig történt, hogy valamelyik elvtárs magával vitte őt a politikai Iskola vitaestjére. Érdekes dolgokról volt szó. Az iskola vezetője, Goloscsekin elvtárs, a párt eddig megtett útjáról, a szovjet nép nagy tanítójáról, Vlagyimir Iljics Leninről beszélt. S ezeken a vitaesteken egyre inkább kibontakozott a jövő, a nagyszerű távlatok. Talán fél év sem telt el, amikor egyszer az egyik ilyen vitaest után így szólt hozzá Goloscsekin:

— Szása, maradj itt, beszélnivalóm lenne veled.

Hosszúra nyúlt a beszélgetés. Sok mindenről szó esett. A végén Goloscsekin elvtárs a következőket mondotta:

— Dolgos a kezed, legény vagy a talpadon, Szása. Lépj be a pártbal Ilyen emberekre ott szükség van.

Bezzeg örült Mahmutov, amikor ezeket a szavakat hallotta, amikor a politikai iskola tapasztalt vezetőjének bizalmát megérezte.

... 1924, Január. A műhelyben egy nagy csoport munkás hallgatta a leverő, szomorú hírt: meghalt Lenin. Mahmutov torkát is keserűség szorongatta: „Hogyan tovább, vajon hogyan tovább Iljics nélkül?“ kérdezte önmagától napjában százszor. S ekkor, a döbbenet pillanataiban végleg döntött: vállalja mindazt a munkát, felelősséget, ami a párt tagjára hárul... Beadta belépési nyilatkozatát. A Lenin elvesztése feletti keserűség

osak lassan, nehezen oldódott. A gyászgyűlésen ax Idősebb elvtársak, akik találkoztak, beszélgettek Leninnel, emlékeiket elevenítették fel. A többiek néma csendben hallgatták őket. A pártszervezet titkára végül így szólt:

— Nem elvtársak, Lenin nem halt meg. Itt él tovább mindannyiunk szívében.

☆

... Tádzsikisztán. Tűző nap, égbenyüló havasok, rohanó folyók. Annak az egységnek, amelynek Mahmutov elvtárs vezényelt, egy nap reggelén a Dzsilantáj hegy lábához kellett áttörnie. Pergőtűz fogadta őket. Némelyek a földre vetették magukat, mások valami búvóhelyet kerestek.

— Rajvonalban utánam — kiáltott Mahmutov, s lelkesedése magával ragadta katonáit.

Bátor magatartása, baráti közeledése, önfegyelme és rendszeretete közkedveltté tették őt a katonák körében. Mint politikai tiszt fontos nevelőmunkát Is végzett, mindeh percét, erejét a haza védelmére áldozta.

Az egyik vasútállomást, ahol éppen Mahmutov elvtárs ezrede tartózkodott, német repülők bombázták. Egy különböző hadianyagot szállító szerelvényt is bombatalálat ért. Kigyulladt az egyik vagon. Egy pillanat, s talán az egész szerelvény a levegőbe repül.

— Lekapcsolni az égő vagont — kiáltott kétségbeesetten a mozdonyvezető.

Mahmutov nem tétovázott, rohant az égő vonat felé, nyomában egy csoport katona.

—■ Vissza — kiáltott rájuk. — Ha halni kell, akkor csak egy ember veszítse életét.

Ügyesen ugrott be a két vagon közé, egy pillanat alatt szétkapcsolta a szerelvényt, s a mozdonyvezető teljes gőzzel hűzatott tovább. Mahmutov gyors elhatározó készsége megint aranyat ért. Emberéleteket, hatalmas értéket mentett meg.

Több nagy ütközet részese volt. Egyik legelevenebben élő emléke mindmáig a Dnyeperen való átkelés. Állandó ellenséges tűz alatt éjszaka készítették el a ponton-hidat a nagy folyón. A csapattest egy részének sikerült is átjutnia a folyó másik felére, ám a fasiszták szétbombázták a hidat. Visszaút nem volt, túlerővel szemben kellett felvenni a harcot. Az első rohamot visszaverték. Ám a fasiszták újult erővel támadtak. A folyó másik oldalára került szovjet katonák helyzete egyre kritikusabbá vált. Mindössze négy géppuskájuk maradt épen. S ekkor a tankok dübörgése, gépfegyverropogás közepette felharsant Mahmutov ismert hangja:

— Elvtársak, egy lépést se hátra. Ki kell tartanunk ... Nem adhatjuk fel ezt a területet, meg kell vetni a lábunkat.

Kitartottak. Bírták a túlerővel szembeni harcot, amíg a folyó másik partjáról, sebtében rendbehozva a hidat, segítséget kaptak.

A háborúban tanúsított bátor magatartásáért Mahmutov elvtársat Leninrenddel tüntették ki. A leszerelés után ezt mondották neki:

— Most aztán már pihenjen Mahmutov elvtárs. Megérdemli...

— Nem, nem — mosolyodott el Mahmutov. — Dolgozni fogok tovább.

... A napokban töltötte be 65. életévét. Még mindig nem tér pihenőre, ki akarja venni részét ma is a szovjet haza építéséből.

A szaratovi városi lakáskezelőségen mindig sok a látogató. Ügyesbajos kérdésekkel fordulnak ehhez a hivatalhoz az emberek. A látogatót megnyerő külsejű, barátságos, magas férfi fogadja. Mindenkit figyelmesen meghallgat, tanácsot ad, s ha egyszer megígéri valakinek, hogy elintézi az ügyét, akkor arra mérget lehet venni.

Egy ízben Mahmutov mérnök asztala előtt középkorú rokkant férfi állt meg.

— Vaszilij Konsztantinovics Lazarev vagyok — mutatkozott be. — A háborúban kissé megrokkantam. Sajnos, nincsen semmilyen szakmám... ha mégis tudna alkalmazni, nagyon hálás lennék...

Mahmutov elvtárs mindent megtett, hogy megfelelő alkalmazáshoz juttassa az embert, tanácsot adott neki, s a segítségére sietett, hogy esti tanfolyamon szakmát tanulhasson. Rövidesen ezután néhány munkás kereste fel Lazarevet a lakásán.

— A lakáskezelőségről jöttünk ... Mahmutov elvtárs küldött bennünket, hogy hozzuk rendbe a lakását...

Talán mondani sem kell, mennyire meghatotta Lazarevet a gondoskodás, e mindenre kiterjedő figyelem.

Mindez csak egyetlen kis epizód Fattahutgyin Mínaevics Mahmutov, a régi frontharcos napi munkájából.

☆

... 1918, ősz. A Volga-mentén fehér bandák pusztítottak. Tyimasev község körül — ahol a vörös gárdisták egy cukorgyárat őriztek — égtek a falvak, gyújtogattak, pusztítottak a fehérek. A. még szinte gyerekszámba menő Mahmutov, akit a többiek egyszerűen csak Szásának szólítottak, olajos, az apjától „örökölt“ bundájában álldogált a helyén. A puska szíja mélyen bevágódott a vállába. Mit sem törődött vele, kitartóan figyelt, teljesítette feladatát, s fáradt szeme felélénkült, amikor bundáját megcibálta a vijjogó szél.

Reggel betörtek a faluba a fehérek. A cukorgyárat akarták elfoglalni, a raktárakban levő cukrot szerették volna megkaparintani. Az egyikük ,előre szegezett szuronnyal törtetett a legényke felé. Szása még időben elhajolt, a szurony csak a bunda ujját hasította fel. További szúrásra már nem kerülhetett sor... Az ellenség földrerogyott... A túlerővel küzdő Szását nem hagyták cserben bajtársai.

A hős vörösgárdisták állták az ostromot. Mind a gyárat, mind a falut

A szovjet iskolákban nagy súlyt fektetnek a gyermekek zenei oktatására. Talán nincs is olyan község, ahol ne működne ifjúsági zenekar. Elsősorban természetesen az orosz népzene szeretetére nevelik a gyermekeket.

A háromezredik

Az „Altatyinszkij Szovhoz“ határában immár hetek úta csend honol. Az őszi betakarítási munkák után a szovhoz dolgozói időben elvégezték a talajelőkészítést is. A munka oroszlánrészét a „kirovec“ elnevezésű hatalmas traktorok végezték. Meg kell mondani, hogy e gépóriások nélkül bizony nehezen boldogulnának a Volgán túli földművesek. A lánctalpas traktorok javítását már régen megkezdték a szovhozok műhelyeiben, ám a K—700-as óriások még mindig munkában vannak, különböző szállításokat végeznek, műtrágyát hordanak szét és az építkezéseknél segédkeznek.

A szovhoz dolgozói nagyon szeretik e hatalmas gépeket, a világ minden kincséért nem hagynának ki egyetlen karbantartást sem. Nem csoda hát, hogy amikor arról volt szó, vajon ki kapja a háromezredik „jubileumi“ kirovecet éppen az „Altatyinszkij Szovhoz"-ra esett a választás. Az új traktort a gazdaság egyik legjobb traktorosára Andrej Ivanovics Troscsijra bízták. Régi tapasztalt traktoros Andrej Ivanovics, sok gépet ismer már, s munkájával a gazdaság vezetői mindig elégedettek voltak.

— A lánctalpas traktorok is kitűnőek, ám a K—700-as kerekes traktornak nincsen párja — mondja Andrej Ivanovics. — Erős a motorja, nem romlik egyhamar s a traktoros számára is a lehető legmegfelelőbben rendezték be. Ha valaki pontosan végzi a karbantartást bizony sokáig dolgozhat vele komolyabb hiba nélkül.

Nos, Ivan Andrejevics világoskék kirovece mindig úgy néz ki, mintha teljesen új lenne. Állandó, rendszeres gondoskodás eredménye mindez. Na és természetesen nem szabad megfeledkeznünk a megfelelő szaktudásról sem. S hogy ezen a téren is állandóan lépést tudjanak tartani a traktorgyár érdekes „újítást“ vezetett be. Időről-időre vendégségbe hívják a traktorosokat, terepszemlét tartanak velük az üzemben. Nos, a háromezredik K—700-as vezetője, Iván Andrejevics is örömmel látogatott el a gyárba. Hasznos tapasztalatcserére került sor, a gyár tervezőinek is volt egy egész sor kérdeznivalója, ugyanakkor a kitűnő traktoros még jobban, még alaposabban megismerkedhetett kedves gépével. S mindjárt javaslatok is születtek, megtalálták a módját hogyan lehetne eltávolítani bizonyos apróbb fogyatékosságokat. A hasznos véleménycsere után vendéglátók és vendég megállapodtak, hogy ehhez hasonló találkozásokra a jövőben gyakrabban sort kerítenek. Szavukat be is tartják. Amint befejeződtek az őszi munkák a traktorosok, mechanizátorok hozzáláttak, hogy részletes kimutatásokat készítsenek a járás területén dolgozó K—700-as traktorok munkájáról. Bizonyára megörülnek majd a gyár dolgozói, amikor meg-Nyina Fedorova ebben az évben fejeit te be tanulmányait a középiskolában. A nyarat az ozinkt járás egyik szovt hozóban töltötte, ahol mint Segéd* kombájnos dolgozott. Szorgalmas mun* kájával kiérdemelte a szovhoz dolgot zóinak dicséretét.

tudják, hogy péidánl az őszi szántás 70 százalékát ezekkel a traktorokkal végezték el. Különösen szép teljesítményt nyújtott a háromezredik K— 700-as. Iván Andrejevics társával Nurgaliev elvtárssal nem kevesebb, mint 1200 hektáron végezte el az őszi szántást, s összegezve az egész esztendőben 4800 hektárt szántottak fel, s ez háromszáz hektárral túlhaladja az évi tervet. Másszóval mondva a kirovec három lánctalpas helyett végezte el idén a munkát. A szántáson kívül boronáit, vetett, takarmányt szállított, különböző kultivációs munkát végzett. A kitűnő eredményt elért traktoros büszke lehet teljesítményére, hiszen a dergacsi járás területén 6 áll az élen.

Andrej Ivanovics azonban sohasem feledkezik meg a traktor alkotóiról sem. Amikor dicséretben, kitüntetésben részesül, az öröm pillanataiban hálás szívvel gondol a gyár dolgozóira. Ügy tartja, hogy nélkülük, az ő alapos, áldozatos és szakszerű munkájuk nélkül nem érhetett volna el ilyen szép eredményeket. A járás legjobb traktorosa ígéretet tett, hogy a szovjet haza megalapításának ötvenedik évfordulója, valamint Vlagyimir Iljics Lenin születésének századik évfordulója tiszteletére még ragyogóbb eredményeket ér el. Tudatában van annak, hogy csak így tudja igazán meghálálni a „kirovec“ tervezőinek szorgalmát s természetesen a szovhoz vezetőinek bizalmát is.

Testvérek

A közelmúltban a legfelsőbb szovjet magas kitüntetéseket adományozott az állattenyésztés ki* váló dolgozóinak. Nos, a kitüntetettek között szerepelt két testvér, Alekszandra Paskova és Nagyezsda Susztova neve is. A két kiváló fejőnő a múltban nem kevesebb mint nyolc esztendőt dolgozott a farm borjúneveldéjében s kitűnő eredményeket értek el. A gazdaság vezetői szerették volna, ha „átváltanak", azt tanácsolta hát nekik próbálkozzanak meg ezúttal a fejőssel.

— Menjetek csak, ne tétovázzatok — tanácsolta az akkor még fiatal lányoknak édesanyjuk. — Ügyes a kezetek, fürge a lábatok, szorgalmas, dolgos lányok vagytok.

Szót fogadtak. Persze ne higgye senki, hogy a fejős ezerágú tudománya egyszerre szállt a fejükbe. A kezdet bizony nagyon nehéz volt. Nem csüggedtek, nem szégyelltek tanácsot kérni a tapasztaltabbaktól. S nem ts telt bele oly sok idő, amikor a náluk is fiatalabbak már tőlük kértek tanácsot. Tanácsolni persze nemcsak szívesség, emberi kötelesség,

hanem felelősség is. Alekszandra és Nagyezsda hát egyre gyakrabban forgatta esténként a szakkönyveket és természetesen a szakfolyóiratokat is. Az eredmény? ... Nem, nem maradi el.

A kfét szorgalmas testvér immár öt éve a gazdaság legjobb fejőnöje. Fej fej mellett haladnák s eredményeik még tovább javulnák. Persze keveset mondanánk, ha csak azt állítanánk, hogy a szovhoz legjobb fejői. Tartják az elsőséget a preljubszki járásban is. Az elmúlt évben tehenenként átlagosan több mint 3000 kiló tejet fejtek. S természetesen ebben az évben sem maradnak el. Kilenc hónap alatt Nagyezsda 2266, míg Alekszandra 2034 kilogramm tejet fejt tehenenként. A „KrasZnoarmejec Szovhoz" két fejönőjét az egész környéken jól Ismerik. Nemcsak a munkában érnek el kitűnő eredményeket, hanem otthon, gyermekeik nevelését ts nagy gonddal végzik. Tisztelet, megbecsülés jár nekik érte. Nos, a legfelsőbb szovjet magas kitüntetése megérdemelt, s a két testvért bizonyára nem teszi elbizakodottá, hanem újabb kitűnő eredmények elérésére ösztönzi!..,