Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-11-19 / 46. szám

A gyerekek ugyancsak elcsodálkoztak; először meg sem értették, miről van szó. Mikor végre fölfogták, azt válaszolták, hogy szó sincs róla.

De az apa a biztonság okáért büntetésből nem adott nekik vacsorát.

Az újságárus megköszönte és elment. Az ajtóban találkozott a községi szervezet elnökével. Az elnök üdvözölte a ház urát, akt nagyon örült, hogy ilyen köztiszteletben álló személyt fogadhat házában. Mikor az elnök meglátta a gyerekeket, összeráncolta homlokát, s rájuk förmedt.

— JÓ, hogy látom ezeket a csibészeket! Rövidebb pórázra kell, hogy fogja őketI Kicsik még, de annál szemtelenebbek. Kinézek ma a raktárunk udvarából a térre, s mit látok? Hóembert építenek teljes lelki nyugalommal.

— 0, arról a vörös orról van szó?— kérdezte az apa találékonyan.

— Az orra nem érdekes, de képzelje csak el, előbb csináltak egy nagy gömböt, azután egy másikat, végül egy harmadikat, és aztán? Ezt a másodikat az első tetejébe rakták, s a harmadikat a másodikra. Nem felháborító?

Minthogy az apa nem értette, mi a felháborító, az elnök még idegesebb lett.

— Hogyhogy? Hiszen világos, hogy mit akartak ezzel ktfejezntl Azt akarták kifejezni, hogy a községi szövetkezetben tolvaj tolvaj hátán nyüzsög. De ez rágalom.

A gyerekek, mikor megkérdezte az apjuk, hogy a hógömbök egymásra rakásával csakugyan azt akarták-e kifejezni, hogy a községi szövetkezetben tolvaj tolvaj hátán nyüzsög — fejüket rázták, és sírva fakadtak. De azért az apjuk sarokba állította őket.

De még ezzel sem fejeződött be a nap. Odakint száncsengő csilingelt, majd hirtelen elhallgatott, épp az ő házuk előtt. Egyszerre ketten kopogj tattak az ajtón: az egyik egy kövér, bundás Ismeretlen, a mástk maga a Községi Tanács elnöke.

— A gyereket ügyében jöttünk — jelentették be kórusban a küszöbről.

Az apa már megszokta az efféle látogatásokat, így hát hellyel kínálta vendégett. Az elnök szeme sarkából az ismeretlenre sandított, csodálkozva: vajon ki lehet az? — majd 6 szólalt meg elsőnek:

— Meglepő, hogy túrt az ilyen ellenséges aknamunkákat a házban. Ügy látszik, politikai öntudata nem eléggé fejlett. Jobb, ha rögtön bevallja.

Az apa nem értette, miért ne volna

az 0 politikai öntudata eléggé fejlett.

— Mert a gyerekein rögtön meglátszik. Kik gúnyolják ki a népi hatalom szervét? A maga gyerekei! Azt a hóembert épp az én irodám ablaka alá állították.

— Értem — suttogta az apa bátortalanul —, hogy tolvaj tolvaj hátán...

— A tolvajok nem érdekesekl De hát nem tudja, mit jelent, ha egy ilyen vízfejű figurát állítanak épp a tanácselnök ablaka alá? En pontosan tudom, mit beszélnek rólam az emberek. Miért nem állítanak a gyereket hóembert például Adenauer ablaka alá? Mi? Ugye, hallgat? Ez a hallgatás mindent elárul. En ebből levonhatom a megfelelő konzekvenciákat.

A „konzekvenciák" szó hallatára a kövér ismeretlen fölállt, s körülnézve, lábujjhegyen ktlopózott a szobából.

— Igen, kedves uram, ajánlom, fontolja meg a dolgot — folytatta az elnök. — Ahá, és még valamit. Az az én magánügyem, hogy ktgombolkozva járok odahaza. A maga gyerekeinek nem áll jogában tréfálkozni ezen. Azok a gombok a hóemberen, a nyakától a talpáig, ugyancsak kétértelműek. S én mondom magának, akár nadrág nélkül is járhatok otthon, ha kedvem tartja, s a maga gyerekeinek nincs hozzá semt közük.

A vádlott előhívta a gyerekeit a sarokból, s követelte, ismerjék be rögtön: az elnök úrra gondoltak, mikor azt a vízfejű hóembert odaállították a tanács ablaka alá, s azért nyomtak rá gombokat a nyakától a talpáig, hogy tapintatlanul csúfot űzzenek ama tényből, miszerint az elnök úr kigombolva jár odahaza.

A gyerekek zokogva, könnyeket ontva bizonygatták, hogy a hóembert csak úgy, a maguk mulatságára csinálták, minden hátsó gondolat nélkül. De azért a biztonság okáért az apa büntetésből nemcsak a vacsorát vonta meg tőlük, s a sarokba állította őket, hanem le is térdeltette a kemény földre.

Még néhányon bekopogtak ezen oz estén, de a házigazda már nem nyitott ajtót.

Másnap elmentem a kertjük mellett, s láttam kint a gyerekeket. Nem engedték meg nekik, hogy a téren játsszanak. Épp azon tanakodtak, milyen játékot válasszanak.

— Csináljunk hóembert — javasolta az egyik.

— Eh, olyan közönséges hóembert? Azt nem érdemes —- mondta a másik.

— Akkor csináljuk meg hóból azt a bácsit, aki újságot árul. Csináljunk neki vörös orrot. Azért vörös az orra, mert pálinkát iszik. 0 maga mondta tegnap — jelentette ki a harmadik.

— Eh, én inkább csinálok szövetkezetett

— En inkább megcsinálom az elnök urat, az olyan vízfejű. S gombokat is csinálunk neki, mert kigombolva jár.

A gyerekek ctvakodnt kezdtek. Végül elhatározták, hogy megcsinálják sorjában mindet.

Ember, emberség.

^ Bátran állíthatjuk, hogy ez a legnagyobb szó. Egymás megbecsülése, segítése, szeretete a legdrágább kincs a föld kerekén. A nagyvilág lakói közül legtöbben tudják ezt, mégis ezrek, milliók szegik meg. A pénz, a gazdagodás ördöge a legfőbb ok, amely szeretet helyett gyűlöletet szít idegenek, barátok közt és a családban. Megtagadnak rokont, testvért, apát, anyát, hogy maguknak tudjanak olyan Javakat, amely nem a munkájuk szorgalmából ered. Elűzik a becsületben megőszült szülőket, akiknek életüket köszönhetik, akik saját szájuktól vonták meg a betevő falatot, hogy gyermekeik ne nélkülözzenek. De vannak elvetemültebbek is,' akik nem riadnak vissza semmilyen eszközöktől. Az életét követelik a szülőnek, testvérnek a pénzért, luxusért. Am a sors néha Igazságosan kegyetlen, és megbosszulja az emberi mivoltukból kivetkőzötteket. * # *

Tanulságul elmondok egy megtörtént esetet, amely városunkban megrendítette az emberi szíveket.

• • •

öten éltek egy szépen berendezett városi lakásban. Egy házaspár, két kisgyerek és a nagymama. Az özvegy mamának mindig volt egy kis megtakarított pénzecskéje. Amikor a fiatalok fészekrakásához pénz kellett, az édesanya nem zárkózott el, és nagy része volt abban, hogy mielőbb ÚJ lakásba költözhessenek mindhárman.

Aztán jött a gyerekáldás. Egy kisfiú és kislány gügyögése, később gondtalan kacaja töltötte be a lakást, szülők és a nagymama szívét. Ám a kedvesen tipegő, aztán bátrabban lépegető csöppségek később kevésnek bizonyultak. Az éjszakánként nyugtalanul forgó házaspár autóról vitatjsot-r r-\ 4- 4- álwrt/lrtrfnff

Egy csésze kakaó

— Takarékoskodunk, aztán lesz — mondta eleinte a fiatalasszony.

— Minek az öregasszonynak a pénz? — válaszolt R. Sándor dühösen. — Ilyen véneknek legjobb az

Az őszhajú, kissé vizenyős szemű anyós sokszor érezte, hogy a vő nem szívleli, és a lánya is furcsa hozzá. Ezért Jobbnak látta, ha a megmaradt koronáit a bankba teszi. Amikor eljön az óra, úgyis minden rájuk marad. Nem hajlott hát a kérésre, hí* zelgetésre, sőt még a kemény szóra sem.

—• Hát majd siettetjük az utolsó óráját — sziszegte magában a férfi és addig-addig győzte asszonyát, míg az beleegyezett

Az egyik este rendkívül kedvesek voltak a mamához. Amikor a feleség ágyba rakta a gyerekeket, a vő kakaót készített az unokáinak kötögető, töpörödött asszonykának.

— Hátha megszomjazik a mama, míg a moziban leszünk, — tette elé a csészét mosolyogva. És míg élete párja a gyerekeket altatgatta egy egész sor kedves szava is volt anyósához.

— Elaludtak? — kérdezte a férj a belépő feleségétől.

— Ogy szuszognak, mint az angyalok — válaszolt az asszony.

— Akkor készülődjünk.

Az indulás előtt még bekukkantottak a szobába. A kipirult arcú gyerekek valóban békésen aludtak.

— Hát akkor megyünk, mama — szólt R. Viola, és kissé reszketős száj* Jal homlokon csókolta anyját.

— Kezét csókolom, mama — köszönt el udvariasan R. Sándor. — Aztán el ne felejtse a kakaót meginni — figyelmeztette nyomatékosan az anyóst.

Elmentek.

Az öregasszony egy percre ölébe ejtette a kötőtűt. Mégsem olyan roszszak ezek a gyerekek — gondolta. Talán idegesek néha, azért türelmetlenek. Lám, még arról is gondoskodnak, hogy ne szomjazzam ... Ogy meghatotta a törődés, hogy megeredtek a könnyei, s legurultak' ráncos arcára, majd az unoka félig kész szvetterére.

— Hát te nem jól csinálod — kezdte mardosni az önvád. — Annyira vágynak arra az autóra. Talán lelketlenség is tőlem, hogy nem adom nekik azt a néhányezer koronát. Adjam, ne adjam ...?

A töprengésben a besomfordáló kis Évi zavarta meg.

— Miért nem alszol, klsbogaram?

— Olyan szomjas vagyok — bújt hízelkedve nagymamájához.

— Én is kérek valamit, szaladt be Gyurka.

— Főzök nektek teát — állt fel a nagymama.

— Ebben a csészében mi van? — látta meg a pöttömnyi legény a kakaót.

— Jaj, arról meg Is feledkeztem, mindjárt szétöntöm nektek.

A rózsaszínes-barna folyadék két csészébe került.

— Évinek miért öntöttől többet? — követelőzött Gyurka.

—• Nem is igaz — sejpítette a kisebbik.

— Igaz, igaz — öntsön át belőle, nagymama, — kezdte csókolgatni a fiúcska.

— Jól van no, te kis hízelgő — simogatta meg az eres kéz a szöszt fejet.

— Most meg az enyém kevesebb — kezdett nyafogni Évi.

— Igyátok meg és gyorsan bújjatok az ágybal — mondta szigort erőltetve az arcára a nagymama.

A gyerekek versenyezve szűrésűitek. Gyurka mutatta meg először az üres csészét.

— Ízlett?

— Nagyon fignom volt, édesmama.

A két lurkót csak nehezen sikerült

az ágyba tuszkolni. Több mesét kellett mondani, mire az álom lezárta a gyermekszemeket. A nagymama aztán

Tóth Elemér

Valahogy éreti

Gyere velem, ne gondolj semmire.

Felejtsd el a halak gyönyörű játékát, a buborékok könnyű csillogását s a parkban éppen virágzó gesztenyéket.

Szeretlek.

Többet most úgysem mondanék, ne is kérdezz.

Gyere velem, az út nehéz, valahogy mégis érezd: a felhőkendős ég alatt valahogy érettünk Is történnek csodák.

Valahogy érezd, egyek vagyunk:

TE, *

ÉN

és a FÖLD.

Egyedül mindenkiért

Versek tömegéből a költő szintézist teremtő alkotóereje varázsol költészetet. Költészetet — amelynek sajátos levegője, faunája-flórája van. Egyéni és egyszeri jelrendszere, melynek ismerete megérzése, intuitív felismerése nélkül betühalmazzá válik, molekuláira bomlik minden költészet.

Tóth Elemér első kötetét (A halak mélyben úsznak) üde költői nyelve, szókimondó bátorsága jellemezte elsősorban. És egy törekvés, amelyre lényegében a címadó költemény is utal. A költő életünk legmélyéről, a kevésbé háborgatott, csendes-sötét vizekből hozza felszínre anyagát. Így hat ránk, és így döbbent meg bennünket ez a költészet most, a második kötet, a „Ketten" megjelenésekor is. A sorok érces-férfias csengése,

csókot lehelt a rózsás arcokra és óvatosan lekattintotta a villanyt. A konyhában újból előszedte a kötést, de csakhamar őt is elnyomta a fárasztó álom.

Egy Jó félórányira megérkezett a házaspár a moziból. Első útjuk a konyhába vezetett.

A nagymama ott ült a széken, sápadtan, lelógó keblekkel.

— No, hál istennek — sóhajtott fel a férfi.

Az asszony közelebb lépett és az anyjához hajolt.

— De hát lélegzik “ kiáltott fel félhangosan.

— Nem itta meg? — sziszegte a vő.

— A csésze üres — a csészét sikoltott fel rosszat sejtve R. Viola.

— Megjöttetek? — nyitotta ki a szemét az öregasszony. — Mi bajod lányom, miért vagy olyan izgatott?

— Megltta...?

— Ja, a kakaót. Nem, mert kijött a két kicsi, hogy szomjasak, ök itták meg...

Az utolsó szót már nem hallották a kíváncsiak. Eszeveszetten rohantak a hálószobába, ahol a Jövő reménységei feküdtek eltorzult arccal. Az őrülten sikoltozó anya hiába rázta az élettelen testeket.

Aztán otthagyta az ártatlanokat és félőrülten nekirontott emberének, karmolta, haját tépte. Később lehanyatlottak kezei, az ablakhoz támolygott és mielőtt az odarohanó férj megakadályozhatta volna, kifordult a hatodik emeleti ablakon, és olyan gyorsan zuhant lefelé, mintha autón száguldana.

A férfi tébolyodottan tántorgott le a lépcsőn. Lent a Járdán csak egy összeroncsolt holttestet talált.

Reggelre őt Is megtalálták. Félrehajtott fejjel lógott nadrágszíj-nyakkendőjén egy csupasz faágon.

Könnyet senki nem ejtett az emberfarkasokért. Talán egy vplaki megsiratta volna őket, ha nem szakad meg a szíve, amikor megtalálta a neki szánt méregtől eltorzult arcú, élettelen unokáit.

TÓTH DEZSŐ

tisztasága, szigorú belső rendje alkotja a kötőanyagát; szerelem, apró, gyerekes örömök, borzongató víziók, ember-féltés telíti tartalommal; ereje a költői képalkotás sajátos eredetiségében rejlik. Egy-egy kép, hétköznapi életünk egyetlen parányi mozzanata bontakozik sok esetben költeménnyé, s a szavak súlyukat vesztett játékossága mögül csak pillanatnyi tűnődés, a kép teljes átélése után áramlik át az olvasóba e költészet lényege, melynek arányait, méreteit felvázolni csak a sokszor még kamaszt»* ihletettségű, de szándékában és mondandójában egyaránt világos és céltudatos indítás, az első kötet pontos ismeretében lehetséges. Hiszen már itt is szembeötlően jelentkezik — nyilván az író alkatából fakadó és természetes — költői igény: a mindent-megmutatás, a mindent újraélés és teremtés igénye, amely most az újabb alkotói időszakban válik egyre erőteljesebbé.

„írni kéne, és általában, csak vers legyen, tiszta és egyszerű, és benne legyen a fák .karcsúsága, a tükrök titka, a tegnapi

szomorúságom,

a sarki öregasszony fekete és

orgonaszagú kezével, a rohanás és a reggeli

káromkodások."

Költői igény, de bizonyos fokon ars poetica is ez a megnyilatkozás. Megfogalmazása mindenképpen jellemző e költészet egészére.

A költő világot teremt, minden költészet külön-törvényű bolygó. Esetenként más-más tehát a költészet nyelve is. A szavak szemantikai jelentése sajátosan szűkül, avagy bővül. Az olvasónak, aki érteni akarja az egyik vagy másik költészetet, mindenképpen meg kell tanulnia annak nyelvét. Tóth Elemér költői nyelvét elsajátítani nem éppen könnyű, de megéri — gazdagabbá válik az ember általa. Egy nyelv birtokosává, amelylyel az eddig inkább csak felsejlő gondolatait is szabatosan kifejezheti. Hasonlatai a legtöbb esetben pompás telitalálatok, kizárólag mondanivalója megvilágításának rendeli őket alá, ötletességükkel, logikai tisztaságukkal, világosságukkal elősegítik e költészet hiánytalan megértését.

A költő játszik a szavakkal. „Halálos komolyak" e játékok — áruk egy élet. Költői feladat-vállalását a következőképpen fejezi ki kötet-indító versében:

„Es nem felejteni a tegnapok

keserű vinnyogását, a mánk zománcát vesztett örömét, és egyáltalán semmit sem felejteni."

Cél és feladat. Múltat idézni, jelent félteni. A költő nem mozdulhat őrhelyéről. Látnia kell, emlékeznie kell... és nem szabad felejtenie!

P. I.

Kérdek

Rakódik rám a kéreg? Most gyere és igézz meg.

Tűznyilak messze futnak, köszönj a kis kapuknak.

Köszönj anyánk kezének, fonnyadó életének.

öleld mtndenségkékbe, a szíved tengerébe.

Köszönj az ablakoknak, hol bánatok daloltak.

és a fekete fáknak, szomorúságapánknak.

Köszönj anyánk kezének, fonnyadó falevélnek.

Segíts, gyere, igézz meg, ne égjen rám a kéreg.

Ezen a héten annyi hó hullt, hogy kívánni se lehetett többet.

A téren hóembert építettek a gyerekek.

A tér igen nagy volt, sok-sok ember járt keresztül rajta naponta. Számos hivatal ablaka nézett a térre, s a tér föl se vette, nyugodtan terpeszkedett magában. Ennek a térnek a kellős közepén nagy lármával és ujjongdssal mulatságos figurát csináltak a gyerekek hóból.

Először egy hatalmas gömböt formáltak. Ez volt a hasa. Azután egy kisebbet: ez volt a melle meg a háta. Végül egy még kisebbet: ez lett a feje. Fekete széndarabkákból csináltak neki gombokat, hogy be tudjon gombolkozni, a nyakától a talpáig. Az orra sárgarépából volt. Vagyis egyszerű, közönséges hóember volt, amilyen tízezrével születik évről évre az országban, ha elég hó esik.

A gyerekek jól elszórakoztak vele. Nagyon boldogok voltak.

Mindenféle ember ment arra, megnézték a hóembert és továbbmentek. A hivatalok működtek, mintha mi sem történt volna.

Apjuk nagyon örült, hogy a gyerekek kint hancúroznak a friss levegőn, hogy rózsás lesz tőle az arcuk, s megnő az étvágyuk.

Ám este, mtkor már mind otthon Ültek, valaki kopogtatott az ajtajukon. Az újságárus volt, akinek ott van a bódéja a téren. Bocsánatot kért, hogy ilyen későn alkalmatlankodik, de kötelességének érezte, hogy közölje észrevételeit az apával. Mert hát a gyerekek, mint tudnivaló, még kicsik, s vigyázni kell, mert különben nem lesz belőlük ember. S nem is merészelt volna eljönni, ha nem lenne tekintettel a gyerekek érdekére. Pedagógiát szempontból. Amiatt a sárgarépa-orr miatt, amit a hóembernek csináltak a gyerekek. Hogy vörös. Neki, az újságárusnak épp ilyen vörös az orra. Mert megfagyott. Nem a pálinkától, a világért sem. De hát tllik-e így nyilvánosan kicsúfolnt az ő vörös orrát? Azért kéri, hogy többé ne forduljon elő ilyesmi. Csak úgy, pedagógiai szempontból.

Az apa nagyon a szívére vette az újságárus észrevételét. Csakugyan, a gyerekeknek nem szabad gúnyolódnak, még akkor sem, ha valakinek vörös az orra. ök még nem értik ezt. Előhívia a gyerekeket, s az újságárusra mutatva, szigorúan megkérdezte:

— Igaz, hogy erre az úrra gondoltatok, s ezért csináltatok a hóembernek vörös orrot?

SZAB *n FíUOMÜVES

1968. november 19.