Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-10-29 / 43. szám

Á művészet mai világának sajátos jelensége a naiv művészet. Üj primití­veknek, népi realistáknak, vasárnapi festőknek is szokták művelőiket ne­vezni. Párizsban az első naiv festő: a „Vámos“ Rousseau felfedezése, és elismerése között já néhány év telt el, majd 1929-ben nyitották meg a „tisztaszívfi festők" kiállítását, akik már akkor öten voltak. Számuk azóta állandóan emelkedik és azóta New Yorkban, a német városokban, Rómá­ban, Hollandiában és Ausztriában, sőt 1958-ban a Brüsszeli Világkiállításon is bemutatták munkáikat. Értékelésük fokát jellemzi, hogy már bevonultak a párizsi Modern Művészetek Múzeu­mába is. Most pedig Pozsonyban nyílt meg a Kultúra Házában a naiv művészet első nemzetközi triennáléja, melyen húsz ország naiv festőinek művei töltik meg a termeket. S ha nem is teljes, de jellegzetes képet nyújtanak napjaink e népszerű mű­vészi megnyilatkozásáról. Kik ezek a naiv művészek? A leg­különbözőbb mesterségeket űző em­berek, akik művészeti oktatásban nem részesültek. Nem rabjai semmilyen stílusnak, elvnek, iskolának, sem té­makörnek. Éppen ezért teljesen sza­badon, lényükből fakadó természetes egyszerűséggel, spontán közvetlen­séggel ábrázolják a látott s elképzelt dolgokat, gyermekkori és újabb élmé­nyeiket. Általában javakorabeli, vagy idősebb nők és férfiak, akik szabad idejükben szokták kézbe venni az ecsetet, esetleg nyugdíjas korukban váltak lelkes festőkké. Miért és hogyan lettek azzá? Meg­magyarázhatatlan belső parancs sür­geti őket érzéseik, lelki világuk ki­fejezésére. Elénk és gazdag fantáziá­juk ragyogó színekben öltözteti elmúlt ifjúságuk színhelyét. Almaik, vágyaik birodalmát konkrét, látható formában kell megvalósítaniuk. így születnek a tiszta, derűs, olykor szomorkás, de mindenkor őszinte vallomásszámba menő képek, melyek az alkotás örö­mét, a boldog kielégülést éreztetik. A mai túlracionalizált, automatizált világ fáradt Idegzetű embere enyhü­lésre vágyik. Feszültségét ez a naiv, egyszerű s épp ezért üdítő művészet képes feloldani. Bizonysága ennek a kiállítás feltűnő nagy látogatottsága. Az öregebb korosztály szinte regene­rálódik, a fiatalok fényes szeme rá­csodálkozik a szokatlan látványra. S megindultan néznek föl az úttörő festő, Henri Rousseau önarcképére. Bauchant színpompás virágaiban és Grim cégtáblafestő őserdejének buja Ütuttwáhs hírek/-4- Peter Lawford, a meggyilkolt Kennedy elnök sógora 26 részes tele­víziójátékot készít a meggyilkolt ál­lamférfiú életéről. Egy évig sugároz­zák kéthetenként Amerikában és Angliában.-4- Cj, hosszan játszó hanglemezt talált föl Robert Wagner amerikai muzsikus. A mikrobarázdás és arány­lag igen csekély nagyságú lemez 24 órán át játszható egyfolytában. Ára kétezer dollár. Az első hatvan pél­dányt rádiótársaságok vásárolták meg.-4- Nagy szovjet siker született a müncheni zenei versenyeken, amelye­ken 35 országból 270 versenyző vett részt. A szovjet művészek két első, egy második és két harmadik díjat nyertek. 1862 egy téli napján a rezi szőlő­hegyen mulatott a két betyár, Lam­­perter János pincéjében. Illés, fogytán lévén a pénze, néhány orgazdáját is odarendelte, azok is velük ittak, míg a mulatozás folyt, az orgazdák egyik ismerőse feljelentette őket. A főbíró tizenkét pandúrt küldött ki a rezi szőlőhegyre azzal a paranccsal, hogy a két betyárt élve vagy halva kerít­sék kézre. A pandúrok alkonyatkor körülfogták a présházat. Illés észrevette a veszélyt, bezárta a présház ajtaját. A csendbiztos meg­adásra szólította fel a betyárokat. Illés kinyitotta az ablakot, és kikiál­tott a pandúroknak: — Ártatlan emberek is vannak itt. Engedjék ki őket! — Kijöhetnek — felelte a csend­biztos. — Nem lesz bántódásuk? — Nem! Vak Illés az orgazdákhoz fordult: — Tartsátok meg a pénzt, már nem lesz szükségem rá. Ne felejtsétek el Vak Illést. Az orgazdák elmentek, s a pandú­rok tűz alá vették a pincét. A két betyár a védett helyről visszalövöl­dözött. A tűzharcnak nem lett ered­ménye, ezért a pandúrok felgyújtot­ták a présházat. A szalmatetős épít­mény pillanatok alatt lángokban állt. Kis Idő elteltével leszakadtak a tető gerendái. A két betyár égő ruhában, égő hajjal rohant ki a házból. Két lövés dördült el, s Illés és Kőkes holtan terült el a havon ... Itt nyugszik a két betyár, a Gyön­gyösi csárda mögött, közös sírban. A síron nyírfakereszt áll és csorba­szélű kőtábla, melyen jól olvasható a két név: Vak Illés, Kőkes Pista. A hagyomány szerint Illés legényei később pandúroknak öltöztek és le­számoltak az árulóval. A csárda ivóból, konyhából, lakó­szobából és pincéből áll. Betérünk az ivóba és bort rendelünk. A mester­­gerendán jól látszik egy vágás helye, Vak Illés vágta bele egyszer a baltá­ját. Az ivóban üveg alatt őriznek néhány betyárfokost fáz egyiknek törött a nyele), s körben a meszelt falon ismert betvárok arcképei függ­nek. Az ajtó mellett a Savanyő Józsi ellen kiadott körözési felhívás lát­ható. Megmaradt a kármentő is. melynek alsó része deszkából, felső része lécből készült. A csapos kiadja a nyíláson a bort fmint egykor a csaolároslánv Műfajinak). Kimegyünk a poharakkal az udvar­ra, s leülünk az egyik asztalhoz. Az öreg gémeskút régi idők bölcs tanú­jaként bóbiskol a kerítés mellett. Ilyen helyen hajlamossá válik az ember a romantikus ábrándozásra, amit a ióízű rezi bor is elősegít. Jó lenne a legendás Savanvó lózsival ta­lálkozni. s „elborozgatnt ékeimével“. Aligha lenne azonban kapható ilyes­mire. Inkább a tarkaruhás lánvokat nézegetné, s kétfelé igazítva dárdás baiószát eldalolná nekik a híres nótát: 1 ,fPn vannak az a leveles, o>’f pppritír. zsanrlár keres.. VERES JÁNOS SZABAD FÖLDMŰVES 1966. október 29. Ő sszel olyan az öregember, hogy nem fér a bőrébe. Tesz-vesz, motoz a ház körül, ra­kosgat, gyűjtöget, készülődik a télre. És minél öregebb az ember annál ilyenebb. Megtömi az élés­kamra polcait, pincét, padlást tele­rak temérdek hasznos és haszon­talan holmival. De mégis, legna­gyobb gondja ilyenkor a tüzelő. Az öregember fél a téltől, a hideg­től — sok telet megért márI.. >. Ábrahám bácsi is megért vagy hetvenet. Hetven hosszú telet, ja­varészt egyedül, magányosan, agg­legénysorban. Na és természetesen az öregember is egészen más anyagból van gyúrva, ha egyszer agglegény, mégpedig a bogara­sabbik, csökönyösebb fajtából való. Es Abrahám ilyen ... Eléskamrá-. jában már ott sorakoznak a befőt­­tek, lekvárok, a padlásfeljáróban hosszú füzérekben csüng a piros­­paprika, a pince sarkában, kupac homokban csendese” gubbaszt a zöldség, két-három sák telve krumplival, két három hordócská­ban érik a finom rizling, hagyma, kenyérnek való egy kevés, mind­mind bekészítve, olyannyira, hogy Ábrahám bácsi szinte kárörvendve dörzsölgetí a kezét: „Na várj csak, te kutya tél, most az egyszer ala­posan kifogtam rajtad, miattam ugyan havazhat, fúhat, fagyhat akár áprtlts közepéig .. Persze azért még így is akad tennivaló bőven. Az egyik ablak rosszul csukódik, kicsaphatja a szél, a múltkor meg négy cserepet kapott el a vihar a háztetőről, s ezt a hiányt a tél beálltáig min­denképpen pótolni kell. És termé­szetesen tüzelőgondok is vannak! Ábrahám nup mint nap beáll a fáskamra ajtajába, gondterhelt arc­cal saccolgatja, vajon kitart-e? „A szén az kitart, hanem a fa ke­vés lesz" — dönti el végül. Igaz, hogy tavaly Is maradt a tavaly­előttiből, dehát így van ez rend­jén, jobb a sok, mint a kevés. Meg aztán hátha keményebb tél lesz, min} gondolná az ember. Így hát fa után kell nézni. Még szerencse, hogy ott áll az udvaron egy tava­lyi csők, azt kell felaprítani. A csők hatalmas, testvérek között is rekkel nem volt sok baj, egy 'dél­előtt lenyisszantgatta mind, fel is aprította, lett vagy négy kosárra való gyújtás belőle. Maradt hát a puszta, megkopasz­­tott csők ... Az első nap keserű küzdelem­­ben telt el. Ügy látszott, hogy a csők kifogy Abrahám tudományán, nyom vagy egy mázsát. Ábrahám bácsi még jól emlékszik arra a bükkfára, amelyet már libapásztor korában sem bírták ketten kereszt tülfogni, és amelyből ez a csők, lábszárvastagságú gyökércsonkjai­val való. Szóval ezt a csököt kell felaprí­tani, még mielőtt beállnának az őszi esők, mert ha ez megszívja magát vízzel, akkor régen megette a fene, nem is érdemes hozzálátni. Az ilyesmihez ugyanis szakismeret szükségeltetik, nem lehet csak úgy hipp-hopp, hűbelebalázs mód­jára ütní-vernt, csépelni a baltával, ész nélkül. Elöszöris alaposan kt kell tapasztalni milyen a csők ter­mészete. Hol akar hasadni... Na, és a szerszámok. Rendes szerszám­ra van szükség, okos nyelű fej­szére, ügyes ékekre, éles kézifű« részre... és természetesen türe­lemre, fortélyra és hát valami papramorgóra is, hogy legyen raj­ta az isten áldása. Egy szép napon aztán végre minden együtt van, Abrahám kö­rüljárja a csököt, mustrálgatja, farkasszemet néz vele, mintha bele akarna látni a leikébe. A gyöke­ék, feszítővas mitsem használt. „Na erre alszunk egyet" — határozott az öreg — „hisz majd meglátjuk mire megyünk egymással..." De másnap, sőt harmadnap se mentek nagyon többre. A megtépázott, agyonszabdalt-lyuggatott csők ko­nok daccal állta az ostromot — és nem hasadt. Egészséges húsából kivágódott a balta, belefúlt a fű­rész __ Őszintén szólva, Ábrahámot egy­re inkább kezdte ingerelni ez a kudarcot sejttető párviadal. Össze­szedte maradék erejét, újabb és újabb rohamra indult, mindhiába. „Még a végén kifog rajtam..." — dünnyögöt az öreg, s esténként mind nehezebb szívvel ballagott be házikójába. Mert tény, hogy Ábra­hám valóban bő tapasztalatokkal rendelkezett, ami az efféle munkát illette, s egy erdőre való konok csők hullott szét göcsörtös darab­jaira baltája csapásai nyomán. De ez a mostani, ez már nem is csők, nem ts fa, ez acél, ez gránit, va­lami tstenverése... Es szaporán szidta a csököt, annál szaporáb­ban, minél ijesztőbben hatalmaso­dott el benne egy gondolat: „meg­vénültem, már egy vacak fadarab­bal sem bírok, mi lesz velem, ha úgy adódik, hogy rá kell szorul­nom valakire..." ... és másnap újult erővel, düh­vei látott neki a munkának ... és este újfent elővették rémisztő gon­dolatai, míg aztán egy szép napon szemerkélni kezdett az eső. „Most aztán megázik és vége" — kese­redett el Abrahám — „és nézhetem egy esztendeig azt a vigyori po­fáját ..." Utálatosan esett. Hol rájött, hol meg elállt. Mihez kezdhet az em­ber ilyen időben. Gubbaszt a kony­hában a hideg tűzhely mellett. Mert fűteni még korai lenne, vi­szont a nedves, nyirkos levegő be­eszi magát a csontjaiba. A leg­többje beáll a kocsmába, ám Ab­rahám sohasem volt kocsmábajáró ember, ha ivott, akkor otthon ivott. De most az ital sem kell. Még a kora reggeli kupica is meg­keseredik a szájában, ha kitekint az ablakon. Az udvar közepén ott áll a csők. Ott áll és figyelmezteti Ábrahámot, hogy eljárt felette az idő, izmát elernyedtek, fortélya, faluszerte híres csavaros észjárása csődöt mondott, hiszen már egy vacak, kivénhedt csőkre se futja belőle. Aztán egy reggel ismét kisüt a nap. Bágyadt sugarai felszippant­ják az ezüstös deret. Abrahám bácsi kiballag a régi pajtába, ma­tat, keresgél, majd egy kis idő múlva ásóval a kezében bújik elő. Megáll a csők mellett és elkezd gödröt ásni. Széles, mély gödröt, akkorát, hogy a csők kényelmesen elférjen benne. Másnap reggel könnyű szívvel tekint ki az ablakon. A csők lenn pihen a föld alatt, nem hunyorog­hat már csúfondárosan Abrahám szemébe. Majd csak végez vele az idő!... tenyészetében, fantasztikus állatvilá­gában gyönyörködnek. Fátyolos lesz a tekintetük az örök munkába, törő­désbe belefáradt, sokat szenvedett, el­hagyott, mégis szépről álmodó cseléd: Séraphine kicsattanó élővirág csend­élete előtt. Majd megelevenedik Pá­rizs népének élete, a Szajna partja, a hidak, a piacterek, templomok és mutatványos bódék, a környék és a távoli mesébe illő trópusi szigetek. Belgium és Hollandia, Anglia, Olasz­ország, Svájc rajongó szeretettel meg­festett tájai és tipikus városképei is felvonulnak a néző előtt. A finn Eina Rautarunho kaszákat, kapákat, patkó­kat és más fémtárgyakat gazdag lele­ményességgel úgy foglal költői egy­ségbe, hogy a szerszámokból kifejező eszközök lesznek és így peckes úr­­hatnámsággal lépked felénk egy ha­talmas kakas, ravaszdi rosszindulattal hunyorog egy kis ördög s megnyug­tató biztonság árad egy termékenysé­get jelképező nőalakból. A naiv művészet mai főfészke Jugo­szlávia. Itt több falu parasztsága ál­doz szívvel-lélekkel ennek a nemes szenvedélynek. Közvetlen és távolabbi környezetüket, történelmüket, a ma­guk életét a bölcsőtől a koporsóig, emberi problémákat, apró-cseprő örö­meiket és gondjaikat, szokásaikat, vá­gyaikat és látomásokat, erdőn, me­zőn, műhelyeikben, s otthon végzett munkájukat, meséket és legendákat tükröznek ezek az életteljes gyöngéd vagy harcias természetet idéző képek. Legnevezetesebb festőjük Ivan Gene­rálié, s mellé sorakoznak Balanová és Braniő, Fejes Imre, Nabuzin és a híres szobrász, a szerb Ziskoviö, aki fatörzsekbe vési-faragja képzelete csodálatos szülötteit. Csehszlovákia is méltó helyet foglal el e seregszemlé­ben. Érdekesek Kerák fémszálakból szerkesztett figurái, Hubáöek kifejező fémdomborításai, Liéková lírai falusi jelenetei s a többiek is ízes képekkel számolnak be kis világukról, maguk­ról, valamint a cseh Pokorná és Pro­­cházková és a kőműves Kochol. Magyarországot többek közt Szal­más Béla teltszínű, eleven Kukoricása és Buti István, a volt kondás és arató megszólalásig hű parasztszobája, — és a patikussegédből művésszé érett Csontváry Tivadar képviselik. A len­gyel részleg is figyelemre méltó, köz­tük a rajongó lelkű falusi koldus Ni­kifor, Ociepka a bányászsarj, és még sokan, akik mesét és valóságot fog­lalnak képbe. Skretowicz színes fa­faragása kegyetlen emlékeket idéz fel, az oswieczimi borzalmakat. De India, Irak, Etiópia és Brazília sem maradnak távol. Az USA természete­sen gazdag anyaggal jelentkezett, hi­szen a franciák után ők karolták fel először a naiv festészetet. Streeter Blair, a közel százéves nagyanyó, L. Sabó és mások államuk életét, farmjait, mozgalmas városi jeleneteit mutatják be. A művészet idők óta természetes kifejezőmódja volt és marad a küzdő, törekvő, szenvedő, lázadó, boldog és boldogtalan embernek. A naiv művé­szet, ez az élménytadó speciális meg­nyilvánulás a ép kifogyhatatlan te­remtő erejének beszédes és szép bi­zonyítéka. Bárkány Jenőné Ctibor Stitnicky: Dal az újborról és az első levelekről Poharamba szállt egy levél, míg a tüzes férfisereg újbort kortyolt. A hegy fölött kihúnyt a fény, csengtek a részeg levelek kristály­­tisztán. Mi ez a bánat, ez a kín. hogy a szívünk belerem: Mely szél kószál? hogy ránkrohant az ősz megint, s homlokunkba tép a hideg véső: késő *... De legalább termett szőlő, s felpezsdít a kérges tőke leve heve ... A lángvihar-szép szövőnő egész éjjel csók közt szőtte: vár, vár még nyár... Es mire az összes csillag lehullván, a poharakban égett, téged akartalak, mert már virradt, s bennem harsogott a hajnal: rabod vagyok. Bede Anna fordítású A naiv művészét seregszemléje A lugas árnyékában népi zenekar játszik, s a borozgatők ajkán fel­csendül a régi nóta: „Arra alá a nyakvágó csárdában kilenc betyárgyerek iszik bújában, mtt bújában, bánatában megiszik, megkeresi, míg más ember áluszik..." A csárda mögött kis domb púposo­­dik, tövében megpillantjuk a híres betyársírt, melyet filmen Is megörö­kítettek. Vak Illés és legényei Győr—Sop­ron és Veszprém megyében tartóz­kodtak a legszívesebben. A Bakony­ban is sokszor időztek, melynek er­deiben biztonságban érezték magu­kat. A vidék kénytelen volt segélyt kérni ellenük. A fegyvereseknek si­került kizavarni rejtekhelyükről a betyárokat. Akkor jött át a félszemű Vak Illés erre a környékre, legmeg­bízhatóbb emberével, Kőkes Pistával. Bátorságukról, vakmerőségükről le­gendákat beszéltek az emberek. A GYÖNGYÖSI CSÁRDA (DUNÁNTÚLI ÜTI JEGYZET) A hévízi országút mellett, Rezi köz­ség határában áll a Gyöngyösi csár­da, melynek neve a közeli Gyöngyös- Séd patakkal függ össze. Évtizedek­kel ezelőtt, amikor még szájről-szájra jártak a betyárokról szóló históriák, három megyében ismerték a csárda történetét. Az érdekes nevű környék­beli csárdák közül Biliege, Ürgelik, Kutyafark, Kutyakaparó, Sanyarú. Csak ez az egy maradt meg épség­ben a mai napig. A Gyöngyösi csárda, akárcsak a többi, átutazóknak, keres­kedőknek, szegénylegényeknek volt a pihenőhelye. Most idegenforgalmi lát­ványosság, nádteteje, tornáca, iyőja Sobri Jóska, Répa Rozi, Műfajt Ferkó, Vak Illés, Savanyó Józsi regényes életét idézi. A csárdát egy-egy nyári idényben több tízezer dolgozó keresi fel, s a hévízi üdülőknek is leglátogatottabb kirándulóhelye. Most is autóbuszok, személykocsik állnak előtte, s az ud­varán és tornácán kerti asztalok mel­lett vidám kirándulók poharaznak. SÜMEG és HÉVÍZ között, ott ahol az út emelkedni kezd, egy erdő szélén lassít és megáll az autó. Néhány percre kiszállunk: ma­gyarázó tábla hirdeti, hogy ezen a helyen nézett vissza kocsijából Ber­zsenyi Dániel, amikor szűkebb hazá­ját elhagyva a Kemenesaljától és a Ság tetejétől búcsúzott. Itt kezd­tek kialakulni a „Búcsúzás a Keme­nesaljától“ című csodálatos vers ne­héz férfibútól áthatott sorai. Némán rójuk le a kegyelet adóját a költő emléke előtt. Kiértünk a sümegi völgyből; valóban, a távozónak in­nen még egyszer vissza kellett néz­nie, mert az erdőből már nem látszik a vidék. Nagyon messze, a nyári szí­nekbe pompázó síkon túl leheletfi­nom párában rajzolódnak ki a keme­­nesi hegyek. Egy gyönyörű tájegység határmezsgyéjén állunk, az erdei út­szakasz már Hévíz és Keszthely bűv­körébe vezeti a vándort... A közel­ben áll Rezi vára (igaz, csak a rom­jai), ahol Juhász Ferenc a „Rezi bor­dal" című versét írta. „Ne sírj ifjúság múlásán, zúgó idő szárnyalásán..." A pihenő után gyorsan suhanunk a néptelen országúton, az erdei fák enyhe árnyékában. • * •

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents