Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-10-15 / 41. szám

PAUL VERLAINE: Jrandl Sándor felvétele ŐSZI CHANSON Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón. S én csüggeteg, halvány beteg, míg éjfél kong, csak sírok, s elém a sok tűnt kéj kél. Öh, múlni már, ősz! húllni már, eresszélI Mint holt avart, mit felkavart a rossz szél.. > TÓTH ÁRPÁD (ordítása Júlia sírjánál Az olaszországi Veronában járva, mindenki elzarándokol a halhatatlan szerelmes — Júlia -» sírjához. Keskeny fasoron át közelítjük meg azt a ferencrendi kolostort, amelyben állítólag Capulet Júlia teteme nyug­szik. Kis asztalkánál ttló férfi adja a belépőjegyet. A varázslat már a borostyánnal és vadszőlővel befuttatott udvari oszlop­folyosónál kezdődik — még ha auto­matizált is. Külön pénzbedobás után telefonkagylót emelhetsz le, amelyből kívánságodra bármely világnyelven hallhatod Rómeó és Júlia történetét. Kenetteljes bariton meséli hanglemez­ről a szülők ellenségeskedése miatt tragédiába torkollt szerelmesek élet­regényét. A lugasban, egy emlékkönyv lap­jain, sok látogató öntötte ki már eddig is a szívét. Némelyik szerelmes pár elpanaszolja: sorsuk ... akárcsak Rómeó és Júliáé. írók, költők, festők jegyezték be: itt merítettek ihletet ehhez vagy ahhoz a művükhöz. Sokan először a kis kápolnába siet­nek, ahol Lőrinc barát titokban össze­adta a szerelmeseket. Mások a sírbolt­ba levezető lépcső felé tartanak, ahol igazi kriptái hűvösség fogad. Katakombaszerű, teremnyi helyiség­ben, ahova csak kevés fény szűrődik be, mindjárt feltűnik a kőravatal. Lap­jának sarkai már letöredeztek. Van­nak, akik megsimogatják, vannak akik letérdepelnek, vannak, akik imádkoz­nak előtte. Meglepő, hogy a karcsú leánytest fölé milyen széles szarkofág borul. Szinte jólesik, amikor a hűvös sír­boltból az ellenkező oldalon feljutunk a napfényre. A végzetes szerelem utolsó állomása után derűs színfolt a Via Capello 19. számú ház. Itt meg­szemlélhetjük azt az erkélyt, amely alól Rómeó felsuttogott Júliához. Itt hangzott el hát a világ mindmáig leg­szebb szerelmi párbeszéde, ha nyil­ván nem is abban a csodálatos meg­fogalmazásban, ahogyan Shakespeare megörökítette. ^ SZARAD FÖLDMŰVES INFARKTUS INDULÁSRA KÉSZEN álltunk, amikor hirtelen kóvályogni kez­dett a fejem, s rosszullét fogott el. Az autóban ülő két útitársam ijedten nézte elsárgult arcomat. — Mintha a szívem szorongat­nák — keseregtem. — Menj azonnal orvoshoz! — szólt szinte parancsolóan Béni kollégám. — Mi addig várunk, míg megvizsgál. — Ugyan már ... — Semmi ellenkezés! Hiszen itt van a szomszédban. Kászolódni kezdtem. — Divatos ám mostanában az infarktus, — hecceit Ravasz Frici, a másik útitárs. — Főleg a te ko­rodban. — Csak ne fesd az ördögöt a falra! — intette le Béni. — Sietek vissza — mondtam fanyarul. — Infarktus ... infarktus — ül­dözőt a gondolat. — Valóban az lesz... Már az egész belsőm fájt, s alig támolyogtam fel az első emeletre. Ott keserves arccal az ajtófélfá­nak támaszkodtam. A székeken várakozók szemei villámokat szór­tak felém. Kisvártatva nyílt az aj­tó, s beestem rajta. A kisegítő­­nővér az időjegyet követelte. Mi­vel nem volt, kezdett kifelé tusz­kolni. — Infarktus — nyögtem ki du­lakodás közben. Ezt az orvosnő is meghallotta, s leintette a „kidobó legényt“. A bogárfekete szemű asszonyka leültetett egy székre, végigko­pogtatta meztelen felsőtestemet, s közben nagyokat sóhajttatott velem. Ha valaha, most a sóhajok igazán szívből jöttek. — Szívvizsgára kell mennie — jelentette ki. Egy papírszeletet adott kezem­be, ahol a sürgős jelzést kétszer is aláhúzta. Mondjon csak valaki valamit az orvosi szolgáltatásunkra! Lám, mi­lyen gyorsan intézkednek. Egy csinos teremtésnek nyom­tam a kezébe a sürgős jeligével ellátott papírszeletet. — Féltizenegykor jön az orvos­nő — jelentette ki. — Hát ez lehetetlen, a kollé­gáim a kocsiban várnak. — Ne tartson föl, kérem — mondta fagyosan — nekem most leleteket kell kiadnom. — Talán egy kicsit később pró­bálkozzam? — Majd meglátjuk... Két órát várni, szörnyű! Ojabb rosszullét fogott el. Talán öt perc az életem, s ezek azt akarják, hogy órákat várakozzam. Lerogy­tam egy padra. Néhány várakozó beteg Ijedten szaladt hozzám, kér­dések, tanácsok özöne zúdult fe­lém. A leletért sorakozők nem kí­gyóztak már az ablak előtt. Gon­doltam, újból próbálkozom. —4- Még várni kell, — szólt ki a csinosarcú lány egykedvűen. Vártam, ö is várt egy fiatal, jó­képű orvosra, aki odaállt az ab­lakhoz s tereferélni kezdett a bent ülő Ilonkával. Hol csak állva, hol egészen behajolva mondta a ked­vesebbnél kedvesebb szavakat. El­telt egy félóra, újból oda támo­lyogtam. Az orvos kérdően végig­nézett ... — Mondtam, hogy nem érek rá — szólt ki bosszúsan az „elfog­lalt“ lány. 'Ojabb hideglelés futott át raj­tam. — Akkor megyek az osztályve­zetőhöz. — Ahogy gondolja ... Nagynehezen ráakadtam. A jó szál ember fél ajtónyíláson foga­dott. Kezdtem nyögni mondaniva-A szakácsnőnek feltűnt, hogy Butykát már napok óta nem látta. Még pénteken ts ott posvadt a szerdal gombóc a horpadt csajká­ban a tűzhely végénél. Vacsoraosztás­kor odaszólt Istóknak, a kocsisnak: — Hol ténfereghet az a bolond? Csak nem esett valami baja? Istók volt az egyetlen ember a ma­jorban, aki jószívvel volt a szeren­csétlen Butyka iránt. Havonta leg­alább egyszer ktmosatta véle a fehér­neműjét, s a szakadt helyébe adott neki másat, amit már nem igen saj­nál az ember. Néha a borbélyt is ki­fizette helyette, vagy maga nyírta meg az istállók végében, ahol senki sem látta. Törődött egy kicsit vele, hogy legaláb külsőleg valami ember­­formája legyen, ha már féleszűnek teremtette az isten. Ilyenkor Butyka együgyűen mosolygott, s gagyogott is valamit béna nyelvével, aminek értel­mét maga Istók sem tudta kihámozni. Valami hálaféle lehetett. Különben még egészen fiatal volt Butyka. A lá­nyok gyakran tréfálkoztak vele. Nem volt mitől tartaniok. Sovány és erőt­len volt testben is, akárcsak lélek­ben. Egyszer a kukoricásban a földre is tiporták, s csiklandós nevetéssel, vtsongással űztek gúnyt satnya fér­fiasságából. Azóta még emberkerülőbb lett. Az utóbbi időben alig lehetett valami hasznát venni. Naphosszat el­üldögélt a vízparti bokrok árnyéká­ban, csípetté magát az éhes szúnyo­gokkal, csak alkonyattájban vetődött a konyha közelébe egy kis enniva­lóért. Aztán észrevétlenül osont be valamelyik istállóba, ahol éjszakáit szokta eltölteni. A háború alatt hagy­ták itt valami menekültek. Ogy talál­tak rá egy szénából összetákolt sá­torban. A neve is ezt a történetet őrzi. Egy öreg asszony vette pártfo­gásba, de Idővel az is elhalt mellőle. Aztán úgy nőtt, mint az árokparti dudva. Istók is csak azért istápolta, mert más vidékről került a majorba, s jólesett neki Butyka őszinte ra­gaszkodása. Elindult hát, hogy meg­keresse. Az egyik istállóban akadt rá, üresen állt, mivel a gulya az erdei legelőket járta. Eszméletlenül feküdt az áporodott szalmában. Meg sem mozdult, mikor a fiú megállt fölötte. Inge szakadozottan hevert körülötte, s testét kékes-vörös foltok borították, Istókon egy pillanatra a döbbenet és a félelem lett úrrá. Azt sem tudta hirtelen, mihez kezdjen. Aztán, hogy Butyka mégis kinyitotta lázas, üres szemét, szaladt a birtok vezetőségé­nek az irodájába. — Butyka haldoklik — lihegte, amint a homályos helyiségbe lépett. — Fogjon be és vigye orvoshoz — ismert Istók az igazgató határozott, férfias hangjára. — Igenis — dadogta a kocsis, s fu­tott keresztül a gondozatlan parkon, ahol az aratómunkára kiküldött diá­kok sorakoztak az esti parancsolva­­sáshoz. — Hova rohansz Istók, olyan fan­csali pofával? — ugratták a fiúk a kocsist. — Butyka — mondta levegő után kapkodva — Butyka nagyon beteg. A fiúk nem tudták, nevessenek-e, i vagy komolyan kell venniük, amit ez ; a kocsis a bolondról beszél itt össze. — Ért valaki a lovakhoz? A kérdésből megértették a fiúk, ■ hogy a dolog valóban komoly lehet. Többnyire városi gyerekek voltak, s így nem nagyon mertek jelentkezni, de a falusiak is hallgattak, csak a szakállas fend eresztett meg egy tréfának szánt bemondást. A fiúk kacarásztak ezen, de mikor látták, hogy a szakállas a kocsissal tart, szétszéledtek. — Tegyétek el a vacsoránkat — szólt be Istók a konyhába. — Mi történt? — érdeklődött a sza­kácsnő ijedten. — En ezt megérez­­tem — sopánkodott, mikor látta, hogy a fiúk a lóistálló felé sietnek. — Kérhetnél valami pokrócot a fe­jőktől — mondta a kocsis a legény­kének —, én befognám addig a lova­kat. — Biztosan az oltástól — csóválta kopasz fejét az éjjelt ügyeletes, mikor megértette, mi is történt Butykával. — Beleütötte a tűt — magyarázta az öreg. Az állatorvos kisegítője tette. Rettenetes, milyen buta is némelyik ember — méltatlankodott, s egy ko­pott, szürke plédet adott a diáknak. — Mondjátok meg az orvosnak is, hogy beoltotta orbánc ellen, — kiál­tott még a fiú után. Szép, büszke állatok voltak a pará­dés lovak. Türelmetlenül várták, hogy ficánkolva útra kelhessenek. A diák megpróbálta felszerszámozni az egyi­ket, de sehogy sem ismerte ki magát a szíjak rengetegében. — Inkább menj és hozd ki a bete­getI — mondta a kocsis a fiúnak, s az istálló felé intett. fend enyhe undort érzett, amint meglátta az áléit, nyöszörgő embert. Tehetetlenül állt felette, nem tudott mit kezdeni vele. Pedig sietnie kel­lett, mert már erősen sötétedett. Va­lahogy mégis elszánta magát, s hoz­zálátott, hogy a takaróba bugyolálja a beteget. — Ne félj tőle — mondta Istók, mikor látta, milyen ügyetlenül tartja a fiú Butykát az ölében. — Olyan ember ö is, mint bárki más, csak egy kicsit szerencsétlenebb. — Aztán ma­gához vette a beteget, s a kocsi hátsó ülésére fektette. — Tartsd a fejét s vigyázz rá, hogy le ne essen! Teljesen besötétedett, mire indul­hattak. A város távol esett a malőr­től. Messzi fényei pislákolva remeg­tek a langyos éjszakában. Az izzadt test savanykás szaga a szellőhozta érett gabona illatával keveredett, s olyan békésen nyújtózott a táj, mintha a világon minden a legna­gyobb rendben lenne, Butyka nyöször­gése is megszűnt, csak a lovak pat­kói csattogtak, s a kerekek zörögtek ütemesen a kemény kövezeten. Szót-' lanul tették meg a végtelennek tűnő utat. A város még ébren volt, amikor megérkeztek. Halk zeneszó szűrődött az utcára a kivilágított mulatókból. A hangulat sehogy sem illett ehhez a menethez. Istók letért a kórházhoz vezető, keskeny útra. — Megpróbálom a hátsó bejárat­nál. A portás a papírok miatt mér­gelődne — szólt hátra a kocsis a diáknak. — Talán ha egy lánnyal sétálna itt az ember, minden másképp lenne — gondolta a fiú, s határozatlan vágy ébredt benne. — Vedd át a gyeplőt, s itt várj meg — ugrott le Istók az ülésről. Butykát a karjaiba vette, s olyan könnyedén tartotta, mintha pályás csecsemő lenne. — Lehet, hogy egy kicsit várni is kell. — En is bemennék veled — kínál­kozott a diák —, a kopasz fejő is lelkemre kötötte ... — Fölösleges — nyugtatta meg a diákot a kocsis —, mindent elintézek. A diák elgondolkozva túrt bozon­tos szakállába, amint a kocsis tömzsi, erős alakja eltűnt a bejárat mögött. — Miféle ember lehet ez? — töp­rengett el. — Ügy oltalmazza ezt a fél embert, mintha édestestvére len­ne. S ahogy így ült egyedül a lovak faránál a csillagos ég glatt, valami nagy homály oszladozni kezdett ben­ne. Ismerősei jutottak az eszébe. Olyan valakit keresett, aki hasonló helyzetben ugyanígy viselkedett vol-. ng, de egyre csak az apja nyugodt, határozott arca jelent meg előtte. — Talán elaludtál? — riasztotta nagysokára ábrándozásaiból Istók fakó hangja. — Hogy is hívják ezt az embert? — kérdezte a diák, mikor a kocsis a gyeplőt a kezébe vette. — Butykának hívták — válaszolta Istók csendesen, s ellenzős sapkáját mélyen a szemébe húzta. A lovak könnyű futásnak eredtek. Talán észre sem vették, hogy a cséza üresebben zörög a hátuk 'mögött. lómat, ö türelemre intett, s java­solta, nagyon szépen kérjem meg az orvosnőt, hogy rendkívül fo­gadjon. Nesze semmi, fogd meg jól volt hát a válasz. Felkászálődtam az Igazgatóság­ra. Ott irodából irodába küldtek. Végül egy középkorú n^í elfoga­dott, hogy a panaszom hozzá tar­tozik. — Foglaljon helyet, rögtön in­tézkedem. — Ez aztán igen — gondoltam. Igenám, de közben befutott egy szőke szépség, akivel a beszélge­tés alapján pártfogóm előző este valami névnapot ünnepelt együtt. Aztán jöt a mai ebéd és vacsora­problémája. Az orvosné vagy öt­félét vásároltatott a szöszivei. Már-már úgylátszott elmegy, ami­kor valami tiktozatos jutott az eszébe a doktorkának, és behívta a másik helyiségbe a barátnőt, hogy azt fültanú nélkül elmond­hassa. Jósokára susmusolva kijöttek. — De kérem, azt ígérte — kezd­tem akadozva. — Azt hiszi, hogy csak maga van a világon? — mondta gúnyo­san a panaszorvosló. — Sürgős, kérem...---> Mindenki ezt mondja — vá­laszolt és tárcsázni kezdett. Gon­doltam, az én ügyemben. Téved­tem. A közszolgáltatási üzemet hívta, valami parkettcsiszolás ügy1 ben. Ha eddig nem, most minden bi­zonyai megkapom — álltam fel reszketve az idegességtől. — Szóval nem hajlandó? Vállal­ja felelősséget, ha elutazom? — Ugyan kérem, ne kicsinyes­kedjünk — húzódott félre a szája. Végre talán az én ügyemben tárcsázott, de a vonal végén senki nem Jelenkezett. Halálraszántan elvánszorogtam a kezelőorvoshoz, s lerogytam egy székre. — Nem megy — nyögtem. — Nem? — borult el a fiatal­­asszony arca. — Pedig innen el nem mehet, míg be nem fejeződik a kivizsgálás. A nővért küldte velem. Az be­­verekedte magát a 206-os ajtón, ahol a doktornő valami ismerősé­vel szórakozott. Egy kis civakodás után a pártfogóm meggyőzte a ráncosodó arcú szakorvost. Intett, hogy várjak, rögtön hív. Újból eltelt egy negyedóra, sen­ki nem szólt. A sovány orvosnő közben ki-be járkált, mintha va­lakit keresne. Nem tévedtem. Ilonkát kutatta, akinél a „sürgős“ jeligés papír­szelet volt. Egy jó idő után megtalálta. Az orvos-ideáljának látogatását vi­szonozta, s bent enyelegtek, míg kint a betegek sajnálkoztak, hogy orvosuk mennyire el van foglalva. össze-vissza ragasztgatták ke­zem, lábam, mellem, s aztán a gép húzta a cikk-cakkos vonalakat. — Kár volt annyira türelmet­lenkedni. Semmi jel az infarktusra — mondta fanyarul az orvosnő. — S még nekem sem hagyott békét — kontrázott rá dühösen Ilonka. Beállítottam a lelettel, kezelő­orvosom óvatosságból egy hétre ágyba parancsolt. Délfelé járhatott, mikor szaba­dultam. — Aligha vártait rám — gon­doltam kifelé menet. Tévedtem. A fekete autó ott állt, ahol kiszálltam. •— Ne haragudjatok, — kezdtem bocsánatkérően. Akkor vettem észre, hogy csak ketten ülnek a kocsiban, a gép­kocsivezető és Béni. — És Frici? — Nemrég szállítottuk be a kór­házba — nézett rám szemrehá­nyóan Béni. — Infarktust kapott szegény a várakozásban. c-tt-) 1966. oktőber 15.

Next

/
Thumbnails
Contents