Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-10-01 / 39. szám
Ismét elmúlt egy szeptember. A világ haladó szellemű népei ezt a hónapot tekintik a nemzetközi antifasiszta harc havának. Szeptember, mint örök emlékeztető ment át a köztudatba. Hiányosan tájékoztatott olvasók körében esetleg felmerül a kérdés, vajon időszerű-e még egyáltalán ez a memento? Szükség van-e éberségre, összefogásra, ütőképességre huszonegy évvel a háború befejezése után, miután saját barlangjában pörkölödött meg a hétfejű sárkány? Ki vagy mi ellen kell tulajdonképpen résen lennünk? Legszabatosabban talán Madách Imre szavaival válaszolhatunk erre a kérdésre, ha a megszemélyesített fasizmust állítjuk a pöffeszkedő Lucifer helyébe: Feledtetik, hogy országom veszett, mert új alakban, újra éledek. A szó legszorosabb értelmében ugyanis — sajnos — így állunk a fasizmussal. Mert ha a náci főkolomposok szárnyát meg is nyirbálták, újból megtollasodtak azóta. Vagy az utódaik, híveik, követőik, egyívású cimboráik. Ha címerükből ki is vakarták a gyűlöletes szvasztikát, a horogkeresztet, vagy akár a régi rómaiak hatalmi jelvényét, a fasciót — más cégér vagy fedőnév alatt „új alakban, újra éledtek“. Nem ma, sem tegnap, hanem már réges-régen. Ne gondoljuk azonban, hogy a nemzetiségi és fajgyűlölet Hitler találmánya volt! Minden idők legnagyobb népámítőja még hátulgombolós nadrágot hordott, amikor Ludendorff német vezérkari főnök megelőzte. A nagyhangú germán generális fajgyalázását ugyan elnémította az első világháború ágyúbömbölése, mivel fajra, vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül égető szükség volt ágyútöltelékre. De .alig hangzott el az utolsó puskalövés, csírázásnak indultak a Ludendorff által elhintett gyűlöletmagvak. A legyőzött Németország és a természetes néprajzi határai közé szorított Ausztria népei éheztek, ami csak kezére játszott az izgatóknak. Ugyancsak Ludendorfftól származik a későbbi, nácik által átvet fajgyalázó szállóige: „Ein Slawe, ein Sklave“, amellyel megvetésükéi fejezték ki a „szolgalelkű“ szláv nemzetek iránt, jóllehet az utolsó Habsburguralkodő, IV. Károly — elkésve ugyan — hajlandó lett volna magát cseh királlyá koronáztatni! 1921 őszén Becsben diákoskodtam. Még ma is magam előtt látom azt a furcsa térképet, amely több könyvkereskedő kirakatában „díszlett“. A térkép a Ludendorff által megálmodott Nagy- Németországot ábrázolta, amely lóformán egész Közép-Európát felölelte. Alatta a germán fajvédők akkori jelszava: „Friedensverträge sind Menschenverträge. Gott will es anders. Unser 100 Millionenvolk muss siegenl Magyarul: A békeszerződéseket emberek alkották, de Isten mást akar. 100 milliós népünknek győznie kell! Íme, az ausztriai nácik nyitányai A két világháború közötti németországi és ausztriai események többé-kevésbé ismeretesek. Ludendorff követői nem álltak meg félúton Ausztriában sem. Az uralmon lévő klerikális kormányok gyengéknek bizonyultak a mindinkább tért hódító német nemzeti szocialista söpredék aknamunkájával szemben. Egymást érték a politikai gyilkosságok, az emberrablások, a soviniszta öszszeesküvők arcátlan merényletei, szabotázs- és terrorakciói, amelyek végül is a hírhedt „Anschluss“^ torkoltak. Ausztriát bekebelezte a hitleri Németország. Mire elült a második világháború vérzivatara, a régi és új nácik „fal mellett“ jártak egy ideig. De csak színleg, mert csupán kedvező alkalomra vártak. Csakhamar nem voltak hajlandók legyőzetésüket tudomásul venni. Újból szervezkedtek, újból áskálódtak különböző fedőnevek és cégérek alatt: a hazájukból elűzöttek egylete, a frontharcosok szövetsége, a Dél-Tirol felszabadítására alakult bizottság stb. címen. A világbékét fenyegető törekvéseikben készséges segítőtársakra akadtak a nyugati tőkés körökben, elsősorban az USA-ban A Német Szövetségi Köztársaságban, a levitézlett nácik Amerika-támogatta paradicsomában közben nőttön-nő a tetszetős csomagolásba burkolt területszerzési étvágy. Sőt 1963-ban már nyíltan megírta a nyugatnémetországi Deutsches Afrika—Orient Information című lap: „Afrikában az NSZK igényt tart azokra a területekre, amelyeket ugyan elvettek Németországtól, de amelyek isten és ember előtt, jog szerint a németeket illetik meg“. Legújabban pedig ezeket írta a moszkvai Pravda: „ ... Az NSZK jelenlegi afrikai politikája sok vonatkozásban hasonlít európai politikájára. Nyugat-Németország fokozott érdeklődést tanúsít különösen a volt német gyarmatok, Togo, Kamerun és Tanzánia iránt...“ Hiába, a nyugatnémetek nem nyugszanak. Ugyancsak a moszkvai Pravda értesülése szerint élénk kapcsolatot tart fenn az NSZK a rhodésiai fajüldöző Smith-rendszerrel, valamint Salazar Portugáliájával, „aki lehetővé tette, hogy a Bundeswehr katonai támaszpontot építsen Lisszabonban“. Vagy: a kommunista-faló Franco-Spanyolországban vígan éli napjait Hitler egyik főmartalóca, a hírhedt Otto Skorzeny, aki ellen elfogatóparancsot adott ki számos európai állam. A faji megkülönböztetés fellegváráról, az USA-ról, vagy egyes németbarát dél-amerikai országról nem is szólva. A fasiszták, a fajüldözők, a revánspolitikusok az egész világon összetartanak. Nem szabad tehát lebecsülnünk a határaink tőszomszédságában „kedvező alkalomra“ leskelődő revánslovagokat. És vajon mi a helyzet az ugyancsak szomszédos Ausztriában? Amíg a négy nagyhatalom megszállói vigyázták a búskomorságba esett osztrákokat, északi fajtestvéreikhez hasonlóan ők is fal mellett baktattak, nekikeseredve. Mikor az államszerződéssel elnyerték függetlenségüket, amelynek egyik feltétele a semlegesség volt, _ sokan elfeledték közülük, hogy önrendelkezési jogukat elsősorban a Szovjetunió nagylelkű gesztusának köszönhették. Mert ha nem is szólhatunk tömeges előfordulásról, ha kormánykörökben váltig is tagadják részrehajlóságukat és fennen hirdetik semlegességüket a jelek azt mutatják, hogy a közéletben, a politikai életben, áőt a legfelsőbb posztokon is, sok a nagynémet orientációjú, aki és enyhén szólva, legalább is rokonszenvez a fasisztákkal. De beszéljenek a tények: a gráci bíróság 1962. október 5-én életfogytiglani börötöhre ítélte Rojkót, a terezíni kísérőd egykori helyettes parancsnokát, aki állatias kegyetlenséggel gyilkolta le a foglyok százait. Az 1963. szeptember 17-i fellebbező tárgyalásról ezeket jelentette a Csehszlovák Távirati Iroda: „...A csehszlovákiai tanúk vallomásának bizonyíthatóságát erősen befolyásolta a tolmács nem pontos fordítása, aki gyakran nem értette meg a tanúkat s fordítva, a tanúk sem értették meg őt. A hallgatóság is tiltakozását fejezte ki, amikor Pfemysl Slezák tanúvallomásánál a tolmács teljesen értelmetlenül fordított...“ Egész Ausztriában nem akadt volna perfekt cseh tolmács!? Tény, hogy az Amerika-pénzelte, hírhedt Gerhard Gehlen-féle náci kémközpont nem Ausztriában, hanem a gyászos emlékezetű Münchenben székel. De a zsoldosait többnyire Ausztriában toborozza. Az utóbbi években se szeri, se száma az Alto Adige-ben, az Olaszországhoz csatolt Dél- Tirolban, elkövetett szabotázs- és terrorakcióknak. Csupán ez év augusztusában az osztrák származású deszperádók több olasz határőrt gyilkoltak le orvul, aláaknázták a Génua—Marseille-i vasútvonalat, levegőbe röpítették az Alitalia nevű olasz légiforgalmi társaság irodáját a bécsi Kärntner Ring-en stb. stb., hogy zűrzavart keltsenek és megbolygassák az osztrák—olasz jószomszédi viszonyt. Az események átkozottul hasonlítanak a vagy harminc év előtti hitleri „bevezetésekre“, és most is többnyire Münchenbe vezetnek a nyomok. Kozics Ede iDaociooncinD A Német Demokratikus Közt: rsaság rohamos ipari fejlődése folytán ma Európa ipari nagyhatalmai között foglal helyet. Vonatkozik ez különösen a vegyiparra. Fenti képünk a schwedti olajfeldolgozó üzem egyik hatalmas battériáját ábrázolja. 4 Az ENSZ 21. ülésszakának * • programján a nemzetközi politika nagyfontosságú kérdései szerepelnek. A rendkívül feszült nemzetközi légkörre jellemző, hogy olyan kommentátor is akadt, aki már azt is sikernek könyvelte el, hogy az ENSZ plénuma egyáltalán összeült. Az első érdemleges ülésen Andrej Gromiko, a Szovjetunió külügyminisztere vetette fel élesen mindazokat a problémákat, amelyek izgalomban és bizonytalanságban tartják a világ népeit. Ez mindenekelőtt az USA Vietnam elleni agressziója. Beszédében célzott az Egyesült Államok ENSZ- megbízottjának „békenyilatkozatára“, amelynek őszinteségében senki sem hihet. Washington úgynevezett békeoffenzíváit mindig a háború kiterjesztése követi — állapította meg a szovjet külügyminiszter. Hangsúlyozta, hogy a vietnami probléma megoldásának egyetlen útja az, amelyet a VDK kormánya és a Felszabadítás! Front határozott meg. Kijelentette, hogy még mindig nincs jele annak, hogy Washingtonnak valóban komoly szándékában állna a megoldásra való törekvés és az agresszió megszüntetése. Továbbiakban megemlítette, hogy ez az agresszív irányzat a világ más részein is megnyilvánul. Példaként említette Laoszt, Kambodzsát, az USA dominikai intervencióját és a Kubaellenes provokációkat. Gromiko javasolta a külföldi katonai támaszpontok felszámolását Ázsia, Afrika és Latin-Amerika területén. A nukleáris veszély elleni harccal foglalkozva megállapította, hogy most, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozása áll az előtérben. A megállapodás útjában azok a törekvések jelentenek akadályt, amelyekkel egyes hatalmak keresnek kibúvókat a megállapodás alól. „Nem titok, hogy a Német Szövetségi Köztársaság érdekében történik ez“ — jelentette ki Gromiko. Meg kell teremteni az ENSZ egyetemességét és ezért be kell vonni az ENSZ-be az NDK-t, valamint a másik német államot. Véget kell vetni annak a természetellenes helyzetnek, mely kizárja a Kínai Népköztársaságot a világszervezetből és el kell távolítani a Csan Kajsek-rezsim képviselőit. Nagy feltűnést keltett Václav David a Csehszlovák Szocialista Köztársaság felszólalása. Többek között kijelentette, hogy az ENSZ alapokmánya fontos eszköz az államok békés együttélésének megőrzésére. Az ok »» ♦» many nemes gondolatokat foglal magában az országok együttműködéséről a világbéke és a biztonság megőrzéséről. Elítélte az amerikai beavatkozást Vietnamban és azt mondotta, hogy az amerikai imperializmus azt a hamis doktrínát érvényesíti, amely szerint az USA-nak joga van beavatkozni a világ bármely részén fekvő államok ügyeibe, hogy ezzel rákényszerítse ezeket az országokat a neki tetsző politikára. Hangsúlyozta, az ENSZ tekintélyét nagyon rontja az a tény, hogy nevével visszaélve az Egyesült Államok továbbra is megszállva tartja Dél-Koreát. A koreai kérdés megoldásának feltétele, hogy az országból kivonják az amerikai és az egyéb megszálló csapatokat. Követelte Kína ENSZ-beli tagságának elismerését és hangsúlyozta, hogy Csehszlovákia nem ismeri el a „két Kína“ létezését. 1 A Kínában zajló sajnálatos “* eseményeket nem lehet a Kínai Népköztársaság belügyeinek tekinteni. Nem vitás, hogy Kína eltávolódása a nemzetközi kommunista mozgalomtól, a szocialista tábor országaitól és a Szovjetunió elleni féktelen rágalmazási kampány súlyos törést okoz a szocialista világ egységében. Méghozzá olyan időben, amikor az USA imperializmus mind agresszívebb és a világbékét veszélyezteti. Az sem kétséges, hogy nagy mértékben megkönnyítené a vietnami nép felszabadító harcát, ha az egész szocialista világ közös terv és eljárás szerint nyújthatna segítséget a megtámadott testvérnépnek. Elgondolkodtató jelenség — habár ebből nem szabad a végső következtetéseket levonni — a kapitalista sajtó reagálása a Kínában zajló eseményekre. A News-Week című tekintélyes angol hetilap pl. olyan profilt közöl Mao Ce-tung helyetteséről, amely már dicséretnek is bellik. A Guardian angol napilap úgy véli, hogy a ma uralmon lévő kínai vezetők sokkal békeszeretőbbek, mint a Vietnami Demokratikus Köztársaság, amelyet a Szovjetunió is támogat. Az angol Economist is igyekszik kedvező fénybe állítani a kínai eseményeket és Mao Cetung személyi kultuszát mérsékeltebbnek minősíti, mint Sztálinét. Még a nyugatnémet DPA sajtóiroda is védelmébe veszi a kínai vezetők Szovjetunió-elleni irányzatát, és a „kulturális forradalmat“ a szabadság megnyilvánulásának nevezi. Eszünkbe jut Bebel ismert mondása: „Ha ellenfeleid dicsérnek, gondolkozz, milyen hibát követtél el.“ Már ez a tény is figyelmeztetheti a kínai vezetőket politikájuk veszélyességére. 3 Kínában a munkástömegek * mind nagyobb ellenállást kezdenek kifejteni a serdületlen ifjúság akcióival szemben és több helyen újabb összecsapásokra került sor. A vörös gárdisták legújabban Liu Saocsit, a párt Központi Bizottságának alelnökét, a köztársaság elnökét vették célba. Ebben a kaotikus helyzetben csak egy dolog bizonyos, éspedig az, hogy az imperialistáknak minden okuk megvan az örömre. 4 Wilson angol miniszter ame• rikai látogatása egy közös nyilatkozattal fejeződött be. Ez a nyilatkozat a politikai barátság szokványos leszögezése. A lefektetett elvek valós értéke majd csak a gyakorlatban fog megmutatkozni. Bizonyos az, hogy Erhard kormánya ma az USA leghűbb európai szövetségese, amely feltétel nélkül mellé állt még a vietnami agresszió kérdésében is. Éspedig olyan mértékben, amely más kapitalista szövetségesénél nem tapasztalható. Ezért a hűségért azonban Erhard jutalmat vár, mégpedig elsősorban az atomerőben való részvétel engedélyezését. Johnson most az utat keresi, hogyan lenne lehetséges kiszolgáltatni ezt a borzalmas fegyvert azoknak a német militaristáknak, akik már két alkalommal visszaéltek katonai erejükkel és lángba borították a világot. A másik kérdés az amerikai csapatok Nyugat-Németországban való állomásozása, amelynek költségeihez Johnson a nyugatnémetek nagyobb hozzájárulását követeli. Ez a hozzájárulás olyan formában történik, hogy a nyugatnémetek nagy mennyiségű katonai felszerelést vásárolnak az USA-tól. Most az USA e vásárlások növelését követeli. Az atomfegyver átadásának kérdésében Johnson előtt nagy akadályok állnak, mert szövetségesei nincsenek elragadtatva a nyugatnémet hadsereg állandóan növekvő erejétől. De az atomerőben való nyugatnémet részesedés kérdésében Johnsonnak számolnia kell a világ népeinek elutasító magatartásával és magával Amerika népének véleményével is. BARÁTI LÁTOGATÁS Jozef Lenárt miniszterelnök vezetésével párt- és kormányküldöttség tartózkodik a VDK-ban, mely baráti megbeszéléseket folytat a két országot érdeklő kérdésekről, üzemekben tesz látogatást és találkozik a vietnami dolgozókkal. Donald Duncan vallomásai A múlt év végén kellemetlen esemény kavarta fel az amerikai hadsereg légkörét. Donald Duncan, a hadsereg tisztje megtagadta az engedelmességet és kilépett a fegyveres erők kötelékéből. Tíz évig szolgált, ebbőt hat évet az ún. „különleges egységeknél“. Másfél évig Vietnamban harcolt. Tavaly tavaszkor azonban megtagadta a részvételt az egyik hadműveletben, amely századosi ranggal kecsegtetett. Az alábbiakban ismertetjük visszaemlékezéőselt, amelyben megokolja elhatározását. • * * Amikor a hadsereghez kerültem, a kommunizmus elszánt ellensége voltam. Nem értettem, miért részesítik egyes emberek előnyben a kommunizmust a nálunk megszokott életformával szemben. Európában találkoztam először a „különleges egységek“ katonáival, és gondolkodás nélkül döntöttem, hogy belépek közéjük. 1959-ben kiképzésre küldtek Fort Bragg-be. Parancsnokaink először idegen országban viselt „partizánháborúra“ oktattak bennünket. Szüntelenül ismételgették: „Nem kell ölnötök, csak megtanítjátok erre a helyi lakosság köréből kiválasztott egyéneket.“ Külön tanfolyamot tartottak „az ellenség kihallgatása“ címmel. Kioktatak ■a kihallgatás „korszerű módszereire“, arra az eshetőségre, hogy nem alkalmazhatnánk a szokásos, de hosszadalmas kihallgatási módszereket, mint a váltakozva forró, Illetve jéghideg vízzel való öntözést. A kiképzés a legnagyobb titoktartás alatt folyt. Állandóan hangoztatták, hogy a különleges egységek tagjai „az alkalmas pillanatban“ titkos küldetést teljesítenek majd Latin- Amerika vagy Ázsia országaiban. Saigonban megérkezésem után a különleges taktikai erők hadműveleti osztályára soroltak be. Honfitársaim — akiket itt találtam — észrevehetően torkig voltak már mindennel. A saigoni tisztikarral, a saigoni kormánnyal, a vietnami hadsereggel és a vietnamiakkal egyaránt. A kormány korhadt, züllött, a tisztikar pénzért mindenre képes, a hadsereg gyáva, az egyszerű vietnamiak tolvajok és primitívek. Parancsnokaink azonban nem gondolkodtak következetesen. Ha a vietnamiak ilyenek, akkor miért segítjük őket, miért dobunk ki fölöslegesen másfélmillió dollárt naponta (ez az összeg azóta megsokszorozódott) támagtásukra? Katonáink és tisztjeink nagyrésze fajgyűlölő és a vietnamiakat a legícsmányabb Jelzőkkel illetik, rendre 5s nemre való tekintet nélkül. Mikor már két hónapja voltam Saigonban, elhatároztam, önként Jeentkezem a „Delta akció“ fedőnevű hadműveletre, amely abból állt, hogy i különleges egységek válogatott agjait kisebb csoportokban kiküldik a feltételezett „Ho Si minh-út“ felderítésére, közben híreket kellett szereznünk a szabadságharcosok hadnozdulatairól és hadianyag-utánpótlásáról. Az akciónak szemmel láthatóan kémküldetése volt, mert egyesek meg voltak győződve arról, hogy a felszabadító mozgalom harcosait a itietnami Demokratikus Köztársaságból támogatják. A későbbiek folyamán az alkalmasint felfedezett út mellett haditámaszpont létesült volna a „partizánegységek“ számára. Arról is szó esett, hogy embereket küldünk Észak-Vietnamba. Az egész vietnami história azonban szemen szedett hazugság. Vietnamban nem a szabadság ügyét védjük. Sajnos, ott nyoma sincs szabadságnak, tehát nincs mit védenünk. Vietnamba nem demokráciát, hanem elkeseredett, semmitől vissza nem riadó antíkommunizmust hoztunk. A lakosság túlnyomó része a Vietcong pártján áll. Az emberek nem felejtették el, hogy amikor szabadságukért küzdöttek, az amerikaiak a megszállókat segítették. Az amerikai „antikommunista“ bombák gyermekeiket gyilkolják. Még az sem változtat a tényen, hogy később jön a különleges egységek orvosa, és beköti sebeiket. Egy ízben megkérdeztem egy saigoni pilótát, mi a véleménye a legutóbbi berepülésről? Lakoníkus rövidséggel válaszolt: „Ügy vélem, a mi hozzájárulásunkkal megint tovább bővül a Viet-cong híveinek tábora.“ Júliusban, amikor a MacNamara megkérdezett, milyen hatásosak a légi bevetések a „D“ körzetben, így válaszoltam: „Szerintem ez nagyon költséges módszer arra, hogy lerázzuk a dzsungel fáinak leveleit.“ Hosszú időbe tellett, és sok meggyőző érvre volt szükségem, amíg Idáig jutottam, hogy felismerjem az igazságot. Ma tudom, hogy a világon sokféle antikommunizmus van, de számomra egy sem elfogadható. Személyes véleményem, hogy a vietnamiak számára Ho Si minh kommunizmusa felel meg a legjobban. Ez azonban sem az én, sem a hazám kormányának az ügye. Erről maguknak a vietnamiaknak kell dönteniük. Tudom, hogy segítettük megerősíteni azt a hadigépezetet, amely port hint az amerikai nép szemébe. Ám a népek és nemzetek egyre jobban rokonszenveznek ezzel a kis agrárországgal, amelyet a világ leggazdagabb és legerősebb országa tiporja. Azok az emberek, akik a vietnami háború ellen emelik fel szavukat, nem az ott lévő amerikai fiúkat gyűlölik. Csak az ellen tiltakoznak, hogy oda küldik őket. Nem akarják, hogy népünk egy olyan hazugságért áldozza életét, amely a demokrácia leple alatt aljas üzelmeket takar. (Ford.: pl)
