Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-09-17 / 37. szám
Sándor Károly Kinevették Somogyi Klára már rég halott, de ha szél ver' az ablakot újra látom őt: két nagy szemet, egyszer sír, máskor kacag, nevet... A falu gúnyolt vénlánya volt, mindig bánatos nótát dalolt. Kora hajnalon gombát szedett s megcsókolta a filléreket. Kinevették őt az emberek s ő szórt rájuk kereszteket. Pedig hogy vágyott a szép szóra, szinte ezt sírta minden nóta. — Akit szeretett meghalt régen, messze francia bánya-mélyben. Már őszi dér hullt a hajára, de őt még egyre vissza várta zokogva, máskor felnevetve — és este mindig leste, leste ... Nyárutó Bágyadt vándor már a Nap, tűz nélkül kószál a fénye: ifjú kedvének hevét a kalász magába kérte. Ami mégis megmaradt: szőlőtő telt fürtje várja, s csörgő aranyként pereg az öregek ősz hajára. Köves Dezső: „NÖ“ (plasztika) £ SZABAD FÖLDMŰVES 1966. szeptember 17. A mikor a* a. robbanás »off, néni tudtam elindulni és megnésnt, hol történt. A dokkban dolgoztam akkoriban, és a lábamra esett egy láda. Mankón Jártam két hétig. Mrs. Bowmannél laktam, a parti negyedben. Jó lélek volt, csak egy ktcstt anyagias. De nem lehetett hibáztatni: a férje otthagyta, és hogy valahogy kijöjjön, hetente többször takarítani Járt. A robbanás olyan, mint a tűz: az ember nem tudja megítélnt, milyen távolságra van. De robbanás volt. A konyhában voltunk Mrs. Bowman meg én, megcsörrent a porcelán, és por hullott a lámpaburáról. Sally Bowman kint a hadianyaggyárban dolgozott, és bár Mrs. Bowman egy szót se szólt, látszott rajta, hogy érzi: ott robbant valami. Az emberek persze vitatkoztak az utcán, és hamar elért bennünket ts a hír. Kint a hadianyaggyárban robbant valami. A segédmunkások közül néhányat cafatokra tépett a robbanás. Mrs Bowman összeomlott. Meghalt, mondta, tudom, hogy meghalt. Mitévők legyünk? Atsánttkáltam mankómon a szomszédba, és megkértem ókét, tudják meg, ml lett Sally* vei, fütyüljenek át, én meg majd elmondom Mrs. Bowmannek. Visszamentem, és Mrs. Bowmant szörnyű állapotban találtam. Ebédfőzés közben érte a robbanás, és ott ült, feje a krumplihéjak között. A haja szétbomlott, borzalmasan nézett kt. De nem sírt, és az ember szinte kívánta, hogy bár Inkább sírna. — Meghalt — mondta tudom, hogy meghalt. — Nem halt meg — mondtam én. — Tudom, hogy meghalt. — Marhaság — mondtam —, nem halt meg. — ö, Istenem — mondta —, miért ts kényszerítettem abba a gyárba? — Lefogadom, hogy megúszta. — ö volt a mindenem. Es most meghalt. — Ha nem vigyáz, még elhiszi — mondtam én. Kár volt a szóért. Megkérdeztem BERNULA MIHÄLY: tőle, áthívjam-e az egyik szomszédot, de nem akarta. — Senkit sem akarok látni, soha — mondta. — Csak őérte éltem, és most meghalt. Jó lány volt — mondta — Jó volt az anyjához. — Persze — mondtam —, persze, hogy jó volt. Es jó is marad. — Dehogy marad. Meghalt. Mit thegyek? A legszörnyűbb az volt, hogy nekem ts volt egy sanda érzésem, hogy Sally felrobbant. Alig múlt tizenhét éves, és aranyos gyerek volt. Mrs. Bowman meg akár ha özvegy lett volna. Kemény dolog volt ez. Akkor elkezdett Imádkozni. — Jézus, Uramisten — mondta —, add vissza a lányomat. Te tudod, hogy ö mtndenem. Kérlek, kérlek, Jézus Krisztus, Mindenható, add vissza a lányomat. Kérlek, Jézus, csak most az egyszer. Drága Jézus, tudom, hogy vétkeztem. Nem lett volna szabad abba a gyárba kényszerítenem. A pénz miatt tettem. Muszájból tettem, tudod jól, hogy úgy volt. Édes Jézus, ha most az egyszer visszaadod a• lányomat, soha többé semmi rosszat nem teszek az életben. Ígérem, soha többé, Isten engem úgy segéljen. Ezt hajtogatta. Borzasztóan hangzik az Ilyen Imádság. Jómagam Istentagadó vagyok, és Mrs. Bowman se állt vajmi rózsásan templombajárás dolgában. Az ember nem hitte volna, hogy akár egy szikrányi vallás rejtőzik benne. Mégis fújta. Es én majd meghaltam, annyira kínos volt az egész. Aztán hazahozták Sallyt autón, — méghozzá limuzinon. A fickó, aik hazahozta, éppen golfozásból jött haza, és fölvette Sallyt. Ki kellett segítenie a lányt a kocsiból, meg föl a lépcsőn, Kvittek vagyunk Sohasem gondoltam arra, hogy egyszer még ilyen helyzetbe kerülök. Ölünk az étteremben, és az állattenyésztésről beszélgetünk. Mindenki magyaráz, mert agy tapasztalatcsere után rengeteg a mondanivaló. Közben színig töltik a poharakat és bele-bele kóstolunk a habos sörbe. Egyszeresek a hagymára terelődik a szó, az egyik szomszédom azt mondja, valamikor ő Is termesztett hagymát. — Az uraságnál 18 évig... Ránéztem. Szóval az uraságnál.», Kiderült, hogy egykor nagyon Is közel éltünk egymáshoz. Sőt, egy ideig egy helyen is dolgoztunk. Csakhogy én napszámos voltam, ő meg ispán. A két „beosztás“ között persze volt egy kis különbség, de aztán neki is meg nekem is el kellett mennünk erről a vidékről. Engem máshova hívtak, őt máshova küldték. A sors útjai azonban kiszámíthatatlanok, most egymás mellett ülve esszük a marhapörköltet. Mert szarvasmarha-tenyésztési tapasztalatcsere volt, hát marhapörköltet főztek ebédre. Szomszédom kínlódik vele, fogai — öregségére — erősen niegritkultak. Az első percekben nem ismertem fel. A huszonvalahány esztendő alatt nagyon megváltozott. Persze, ha csak egy kicsit is töröm a fejem, rögtön rájövök, hogy az egykori ispán ül mellettem. Érdekes és jól látható ismertetőjele van: jobb kezéről hiányzik a középső ujja. Furcsa körülmények között vesztette el. Annak idején nagyon szeretett puskával járni. Szíjánál fogva a vállára akasztotta, ujjait meg beledugta a csőbe. Egyszer a puska elsült, s a lövés elvitte a középső ujját, Az emberek akkor megjegyezték: — Kár, hogy nem a nyelvét lőtte ki! Az ispán úr ugyanis állandóan lehordta a munkásokat. A nyakán is pirosodik egy sebhely, amelynek szintén van története. Tehát a volt ispán úr szuszog mellettem. Egyszerre elment a kedve még a beszélgetéstől is. Sok-sok emlék tódult az agyamba, szinte rosszul éreztem magam. Ez az ember annak idején semmire nem becsülte az egyszerű halandót. A nyilas években meg jó pár személyt is internáltatott. De a kedvetlen állapot nem sokáig tartott. Végeredményben mi ketten semmivel sem tartozunk egymásnak. Ami problémánk volt, azt annak idején rendeztük. Egy fél évig dolgoztam az uradalomban. Kerestem elég szépen — no, az akkori viszonyokat számítva. De az ispán úr állandóan piszkált. Bántotta, hogy egész bért kapok. Mivel csak 17 éves voltam, taknyosnak nevezett. Valahányszor kisétált oda, ahol az erdőt irottuk, mindig belén szúrt. Lovaglópálcájával pedig egyszer akkorát csapott a fenekemre, hogy azt hittem, kiszakad a bőróm. — Gyerünk, taknyos — mondta csendes, kihívó hangon. Vérig sértett. Nem az ütéssel, hanem hogy taknyosnak nevezett. Igaz, a bandában voltam a legfiatalabb, de a munkából kivettem a részem. Csak egy ember teljesítménye volt nagyobb az enyémnél. Ezt is el akartam hagyni. Ügy dolgoztam, hogy a hátam állandóan nedves volt. Ingre vetkőztem és órákon át nem nyújtottam ki a derekam. Azt akartam, hogy mindenki rólam beszéljen. — Ülj már le egy kicsit — kiabáltak rám társaim. Nem hallgattam rájuk. Akkor is megmutatom, hogy már felnőtt ember vagyok. S erre jött az Ispán. — Ne kapkodj, taknyos — szólt rám gonoszul. Már a nyelvemen volt, hogy monolyan volt, akár a kocsonya. Kalapja félreborult, és szegény egyfolytában zokogott. A szomszédok körülsereglették, de megmondtam nekik, tűnjenek el, és jöjjenek vtssza később. Mrs. Bowman persze beleheccelte magát a gondolatba, hogy Sallyt cafatokra tépte a robbanás, úgyhogy mikor Sally belépett, az anyja hisztériába esett, és tovább hajtogatta a magáét, hogy Sally a halálból jött viszsza. Kénytelen voltam rászólni, hagyja már abba a hisztériázást, és vidámkodó sürgés-forgással teát tettem fel. Sallynek a hajaszála se görbült, de néhányon a lányok közül otthagyták a fogukat, úgyhogy Sallyt alaposan feldúlta a dolog. A hátára paskoltam, hoqy bebizonyítsam az anyjának, nem kísértet sétált be az ajtón. Mrs. Bowman sírvafakadt, és látszott rajta, hogy Jobban van. Csak ültek ott mind a ketten, és sírtak, míg el nem készült a tea. — Nem hiszek a szememnek — szólt Mrs. Bowman —, azt hittem, már nem ts élsz. — Pedig élek — mondta Sally. — Azt hittem, meghaltál. — En ts azt hittem. Ott van Peg Waston, meghalt. — Rémes — mondta Mrs. Bowman. — Es Marge Andrews, 6 is meghalt. — Szegény Mrs. Andrews. — Mama, szörnyű volt. Mintha valamit széthasítottak volna ... Valami óriásit. Egy szél tépett bele az emberbe. Es aztán fura szagot lehetett érezni. — A fő, hogy nem haltál meg. Megmaradtál. — A földhöz vágott a szél. Azt hittem, meghaltam. dók valami cifrát, de aztán mégsem. Megállj csak, gondoltam magamban, olyat teszek én veled, amitől elmegy a kedved. Egy napon elég paprikás hangulatban voltam, mert még fel akartam vágni egy tüskét, hogy ki legyen a köbméterem, de a bandagazda elküldött tüzet gyújtani. — Nagyon előre szaladtál, pihenj egy kicsit. — Dehát hadd fejezzem már be ... — Majd/ebéd után befejezed! Nem akartam ellenkezni vele, mert egyébként nagyon szerettem. — Jól van — mondtam. — Megyek. Rakok én nektek — gondoltam — akkora tüzet, hogy senki sem marad meg mellette. Persze, semmi okom nem volt arra, hogy a barátaimra haragudjak. Ezt csak úgy hirtelen gondoltam. Száraz husánggal a kezemben elindultam egy csapáson. Azon járt az eszem, hogy valamelyik este kint maradok az erdőben és mindenkit megelőzök. A hónap végén én leszek az első. Aztán fizetéskor a banda minden tagjának fizetek egy pohár bort. Rólam tárgyal majd a falu és a lá— Megmaradtál. H — Tudom. De Peg, meg Marge. — Szegény Mrs. Andrews — mondta Mrs. Bowman. Es hirtelen veszekedni kezdett vei lem, hogy sok cukrot tetem a teájá* ba. — Azt hittem, sose Iszom többet teát — mondta Sally —, amikor a szél földhöz vágott, azt hittem, sose. — Töltsék még eggyel? — kérdeztem. — Mr. Doran — szólt hozzám Mrs. Bowman —, ugyan mennyi teát tett a kannába? — Erősre csináltam — mondtam, — Gondoltam, jól fog esni. — Akárki azt hinné, milliomoson vagyunk — mondta Mrs. Bowman. Sally kijelentette, hogy soha többé nem teszi be a lábát a hadianyag* gyárba. — Miért? — kérdezte Mrs. Bowman. Látszott, hogy sokkal jobban van, és. a hangja éles volt. — Nem megyek oda többet. Téged nem vágott földhöz a szél, nem tu* dód, mi az. — En sokmindent elviseltem az életben. Sokmindent. — Tudom, mama. De nem vágott földhöz a szél. — Balesetek mindig is történnek. — Tudom. De Peg és Marge? — Igen, rémes. Szegény Mrs. And* rews. Es Marge még nálad is jobban keresett, ugye? — Akárhogy Is, vedd tudomásul, én oda többet nem megyek. — Igazán, kisasszony? — mondta Mrs. Bowman. — Szóval így beszélsz velem. Oda többet nem megyek. Megmondanád, honnan kaparjuk elő a pénzt, ha nem mész vtssza? Inkább padlót sikáljon az anyád, azt igen .., — Figyeli Ide, mama! — mondta Sally. — Figyelj Ide ... Kimentem a szobából. Átmentem a szomszédba, ott beszélgettünk, és át* hallatszott Sally meg az anyja eivakodása. Sally persze nem maradt el sokáig a gyárból. Es felemelték a fizetését. (Hernádi Miklós fordítása')! nyok is ujjal mutogatnak rám a bálban. Ez az utolsó gondolat különösen tetszett, úgy elmerengtem, hogy észre sem vettem a közeledő ispánt. Meg is lepődtem, amikor ott termett előttem. Éreztem, hogy az arcom is elfehéredett. Fölényes mozdulatai, gúnyoros tekintete rossz érzéseket váltott ki belőlem. Megemeltem a sapkám, ő meg elment mellettem és szokása szerint belém kötött. — Mit mászkálsz itt, taknyos! Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt. A gyomrom reszketni kezdett, aztán a fejembe tódult a vér. Felkaptam a botot és zutty ... nyakonvágtam az ispánt. Ügy esett el, mint a kitömött zsák. Alaposan megijedtem. Arra gondoltam, hogy meghalt. A botot messzire eldobtam, s bandához vissza se néztem, rohantam haza. Azóta csak most látom. Több mint két évtized telt el, ő talán nem is emlékszik rám ... Vagy igen, s ezért remeg a keze? Pedig semmi oka az idegességre, jó beosztásban dolgozik ő is, meg én is, s a kettőnk közti nézeteltérést régen tisztáztuk. Kvittek vagyunk. Tói emlékszem arra a tikkasztó, ** forró nyárt napra, amikor egyszer régen anyám mellett álltam, aki nyárikonyhában lisztet szitált a kenyérsütéshez. Egyik kezemben Jutkát, legkedvesebb babámat szorongattam, másik kezemmel görcsösen kapaszkodtak anyám szoknyájába, és néztem őt. Kendője alól kikándtkált a sok gondtól megszürkült, fakó haja, arca a szokottnál Is sápadtabb volt, de nagy meleg szeme, mint mtndtg, most Is mosolygott. — Lángost is süt, édesnyám? — kérdeztem halkan. — Azt is — felelte. Valahányszor kenyeret sütött, nekem, a legkisebbnek — mivel nagyon szerettem — lángost ts szakított a tésztából. Ezért settengtem minden kenyérsütésnél órák hosszat körülötte, ezért fogtam a szoknyáját, ezért az édesízü, Illatos lányosért. Már dagasztotta a kenyeret, és még mindig melette álltam. Arra gondoltam, vajon ha nagyra növök, tudok-e majd én is kenyeret sütni. Lesz-e annyi erő az én kezeimben is, mint édesanyám kidolgozott, eres kezeiben? Gondolataimat kopogás zavarta meg. Veronka nént Jött át a szomszéból. Amikor meglátta anyám sápadt arcát, amelyről apr.ó gyöngyszemként pergett a verejték, összecsapta a kezeit. — Miért nem fekszik le, szomszédasszony? Betegen nem lehet dolgozniI Anyám tagadólag Ingatta a fejét és halkan így felelt: — Nem fekhetek le. Fogytában a kenyerünk, sütnöm kell. Amikor ismét magunkra maradtunk, csakhamar eluntam a nagy hallgatást. Kilopakodtam az utcára pajtásaim közé, Anyám kenyeret süt Delet harangoztak, mikoreszembe jutott, hogy haza Is kellene mennem. Az úton a friss kenyérre gondoltam, meg a lángosra, melynek már szinte számban éreztem az ízét. Szaladni kezdtem, hogy minél előbb hazaérjek. Amikor beléptem a kapun, ktcst gyermegszívemben megfagyott az öröm. Az udvaron, a kemence mellé készített pádon három ropogósra sült kenyér Illatozott, a negyedik a földön hevert ■— mellette anyám, viaszsárga arccal, ájultan. Kezében úgy szorult meg a falapát nyele, mintha hozzánőtt volna. Fején félrecsúszott a kendő ... Görcsös zokogással borultam rá. Így talált ránk apám, akt abédre Jött haza a munkából. A beteget bectpelte a szobába és ágyba fektette. Lassacskán hazaszállingóztak a testvéreim is. Szótlanul ültük körül az asztalt. Anyám helyett most apám merítette a kanalat a gőzölgő levesbe és porciózta az ételt. Azután felemelte az asztalról a kenyeret, megszegte, majd mindegyikünknek nyújtott belőle egy-egy darabot. Az első falatot akartam a számba tennt, amikor anyám nagyot sóhajtva, felnyitotta szemét az ágyon. Ránéztem. A tekintetünk találkozott. Anyám arcán fáradt mosoly su* hant át. — A lángos is megsült, kisleányom — suttogta alig hallhatóan. Nem bírtam levenni szemem anyám fehér arcáról. Szívem csordultig telt valamivel, valamivel, ami nagyon fáj... Kezemből kthullot a friss kenyér, és nem volt bennem annyi erő, hogy lehajoljak érte ... • • • Sok-sok esztendő múlott el azóta. Anyám már rég örök álmát alussza egy virágos domb alatt. Lassan-lassan az én hajamat is fehérre festette az idő, homlokomra barázdát szántott a gond. Életem negyvenöt esztendeje alatt sokszor, nagyon sokszor megszúrt az élet tövise. Ügy érzem mégis, mindent el tudnék felejteni, ami fáj, minden bánatot, minden keserűséget le tudna olvasztani, le tudna simogatni telkemről egy kis darabka édesanyám sütötte, lágy kenyér. Lőrinczné M. Jolán
