Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-09-10 / 36. szám
Üzér Vendel, az ötholdas klsparaszt egyetlen gyermeke kitüntetéssel végzett a tanítóképzőben. Nem volt lángész, de alkalmazkodni Irigylésre méltóan tudott Ahogy mondani szokás, értett a tanárok nyelvén. Tudta azt Is, hogy kinek ml a „lovacskája“. Ezek után nem osoda, hogy az Iskolában általános elismerésben volt része. A tanárok némelyike azért tolta a szekerét, mert fejlett marxistának vélte. Mások tehetséges szervezőt, példás kultűrmunkást, vagy Jó sportolót fedeztek fel benne. S persze olyanok Is voltak, akiket a gyakran előhúzott borosüveg tévesztett meg. Tehát Üzér Vendl — főleg a tanárai szemében — Iskolatársai példaképe lett. A szerencse az Iskola elvégzése után Is nyomába szegődött. Fiatal kora ellenére Igazgató-tanítónak nevezték ki a Duna mentén egyik kis faluban. Alig egy év alatt itt is „befutott“ ember lett. Becsülték a helyi vezetők, mert a szövetkezetesítés idején ő volt a „meggyőző munka“ különböző módszereinek értelmi szerzője. De az elégedetlenkedők sem haragudtak rá, mert a gyakori családi látogatások alkalmával mindig megtalálta a kellő hangot, vagyis szemrebbenés nélkül az á nótájukat fújta. Csak az öreg Nagyné, az albérleti szoba tulajdonosa látott bele kártyáiba. Mert hát nemcsak ő járt látogatóba, hanem őt is gyakran látogatták, és a szemfüles háziasszony előtt nem lehetett mindent eltitkolni. Az egyszerű parasztasszony — a maga módján Ítélve — arra a következtetésre jutott, hogy lakója nagyon tehetséges ember. Mondta Is, hogy ha a szerencse és az ügyesség el nem hagyja, akkor előbb-utőbb miniszter lesz. Még nem lett miniszter, de meg kell hagyni, hogy ügyesen kapaszkodik a ranglétrán. Most egy Ipoly-menti nagyközség iskoláját igazgatja. Persze, voltak már válságos napjai is. Akkoriban, amikor házasodott. Sokaknak nem tetszett, hogy az egyik, két szolgát tartó volt nagygazda családdal köt frigyet. De a veszély elmúlt. Ma már senki sem veti szemére még azt sem, hogy gyakran látogatja a szövetkezet ellen áskálódó apósékat. Megértők az emberek! A hozományul kapott Volgáért sem irigykedik senki. Megszokták és talán egy kicsit büszkék is rá, hogy falujukban személyautó-tulajdonos is létezik. A tanítás, az Iskolás gyermekek nevelése? — az is csak megy valahogy. Bár Üzér nem sokat tehet, mert nyakig van funkcióval, de a kollégák azért csak csinálnak valamit. Igaz ugyan, hogy a Duna-mentéről származó fiatal tanítót — a vígkedélyfl Csuka Bandit már gyakran be-be vonja a nem létező szervezetek körüli semmittevésébe, vagyis felruházza különféle funkciókkal, melyek indokolttá teszik az Időközönkénti kiruccanásokat, de nagy veszély nincs. Hiszen a gyerekekre is ráfér néha egy kis pihenés. Megértő ember Üzér kartárs és előnyére válik, hogy lelkesíteni is tud. A szocializmus erkölcsi normáit talán senki sem ismeri és nem népszerűsíti Jobban. Persze csak szavakban. Magánélete és cselekedetei bizony másról árulkodnak. De hát ő is csak emberi Most talán vessük szemére, hogy a sok funkciója közül csak a Hadsereggel Együttműködők Szövetségében állja meg a helyét? Mondjuk, hogy anyagis, mert az említett szervezetben is csak azért működik, mert a sofőrtanfolyamok vezetéséért szép összegeket vág zsebre? Minekl Hiszen ha a kákán csomót akarunk keresni, találunk nagyobbat is. Bizony találunk, mert a Volga gyakran átgurul az országhatáron és nagy érdemel vannak az áruforgalom lebonyolításában. Régebben melltartókat szállított, néha kétszáz darabot is egyszerre. De az utóbbi időben ez már nem bolt. 'Ügy hallatszik, hogy Üzér kartárs mostanában a szomszédországbeli sírkőkészítőkön igyekszik segíteni és kegyelettel — anyagban kifejezve pedig fekete üveggel adózik — jó pénzért — a holtak emlékének. Meg kell hagyni, hogy őkelme üzletember, mégpedig a javából! Nem is bántotta őt eddig még senki. Szemlátomást gyarapodott és látszólag különösebb izgalom nélkül teltek napjai. Pedig a közelmúltban heteken keresztül gyötrelem volt az élete. Nem a tiltott kereskedelem miatt érzett lelkiismeretfurdalást, hanem a bérmálás nyugtalanította. Hihetetlenül gyorsan közeledett az a nap, amikorra a püspök úr megígérte, hogy átadja fiatal híveinek a bérmálás szentségét. Üzér kartársnak tehát színt kellett vallania. Vagy mellette, vagy ellene, de minden esetben ügy, hogy a tanítói tekintélyén ne essen csorba. ügy érezte magát, mintha két malomkő között őrlődne. De végül mégiscsak talált megoldást, összehívta a gyerekeket az iskola tornatermébe és azt üzente a szülőknek: — Mint az iskola Igazgatója mást nem tehetek. Meg kell tiltanom, hogy gyermekeiket bérmálásra küldjék. Amelyik szülő a tilalmat megszegi, számolhat a kellemetlen következményekkel. Elsősorban Is a gyermekek jövőjéért a szülők, nem pedig a tanítók felelősek. A probléma egyik részét tehát ilyenformán megoldotta. De hátra volt még a kérdés fogasabbik része. Ez abból származott, hogy nemcsak tanító, de egyben apa is volt. Mégpedig olyan apa, akinek két gyermeke korban megérett a bérmálásra. Azt már elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, de a gyerekek részt vesznek a bérmáláson. Igen ám, de helyben, a falu szeme előtt nem mert cselekedni. Tehát olyan alkalmas helyet kellett keresnie, ahol nem ismerik, Meg bérmakeresztapáról is gondoskodni kellett. Az üzlettárssá vált fiatal tanító először kissé vonakodott, de végül mégiscsak kötélnek állt, és vállalta a keresztapaságot. Majd közösen láttak hozzá a haditerv kidolgozásához. Sorba vették a környező községeket. Egyiket azért nem találták alkalmasnak, mert az Üzér volt osztálytársa ott tanítóskodott. A másikat azért, mert a tanító bérmakeresztapa félt ismerőseitől. A harmadikat azért, mert szlovák környezetben nem akartak feltűnést kelteni. Végül találtak egy mindenféle szempontból alkalmas községet, amely pontosan százhárom kilométer távolságra van falujuktól és a két község közötti távolságon harminchárom falu terebélyesedik. A bérmálás napján már a hajnali órákban talpon voltak. Elcsomagolták az útravalót, majd az új karórával ékesített kezű gyerekekkel elindultak a Volgával a távoli cél felé. Szerencséjükre éppen akkor érkeztek, amikor a keresztapák mellé felzárkózott fiatalok díszes felvonulása Véska község két tornyú templomához közeledett. Ők is beálltak a sorba, majd türelmetlenül várták a hoszszú görbebotot cipelő és tornyos süveget viselő „szent“ embert, aki ájtatossággal keresztet rajzolt a sorban álló gyermekek fényes homlokára. — Ez is megtörtént — súgta Üzér az újdonsült komája fülébe. — Meg! S nem is volt nehéz. Csak a kezem kellett a gyerekek vállán tartani. S ami fontos, ismerősnek nyoma sincs. — Nincs! — mondta Üzér. Ha egy kissé jobban körülnéznek, akkor bizony meglátják a kíváncsi újságírót, aki miattuk, tanítók miatt szégyenkezve bújt meg az emberek között. (pk) Petrovácz István versei KÉK DAL A nap a sziklák kék lépcsőjén feljő. Kékell a messzi hegy, és kék az erdő. Kék a fenyő a lankán, kék a tölgy fenn, és kék a fűz az ingoványos völgyben. A levegő is kék. Es kék az égbolt. A dombok lábánál a tó kis kék folt. A fű is kék, a virágok is kékek, kék a bogár, a madár, kék az élet. Lüktető élet-kék, ami van, minden. £s halál-halvány, semmi-kék a nincsen. Kék a volt, a lesz, a nappal, az éjjel, kék a világ, fodros felhőszegéllyel. A KERTBEN Gyomlálgatok a kertben. Harmatos levelek alatt pompáznak az eprek. Lilán csilingel a ribizkefürt a napban. S csak Rád gondolok. Szeretlek. Hogy elmentél, méregzöld, buja gaz vert a palánták fölé árnyék-sátrat. Most tiszta, újra rendezett a kert. S ha jössz, hamvas őszibarackkal várlak. Díszeiket Néked őrzik a fák féltőn, hogy Rád pazarolhassák végre. Mily szép lesz fülönfüggőnek a meggy, s ajkadon, rúzs helyett, a málna vére. A vadrózsa most bontja szirmait a sövényben. Nem is köszönt virág más, de kárpótol értük is e pazar gyümölcsérlelő, színes nyárvirágzás. £ SZABAD FÖLDMŰVES 1966. szeptember 10. Tpz A KÖZMONDÁS még gyerekkorában ragadt Szeles Ferkóra. A virgonc legénykét kiskorától a legcsintalanabbak közé sorolták a faluban. Pedig olyan volt ő, mint a többi élnivaló, mozgékony gyerek. Szeretett halászni, fára mászni, az erdőbe bolyongant, ürgét önteni. Az anyját a szomszédasszony mindig azzal ijesztgette, hogy egyszer nyakát szegi a féktelen fickó. Nos, Ferkónak, bár ejtőernyő nélkül potyogott le a szédítő magasságból, soha sem történt komolyabb baja. Ferkó ötévesforma lehetett, amikor édesanyja először elvitte Pozsonyba, Józsa nénihez, aki az ötödik emeleten lakott. Alig voltak ott egy kis ideig, a két asszony a közeli üzletbe ment vásárolni. Mivel a kislegényt nem akarták magukkal cipelni, rázárták az ajtót. Persze, az ablakot is gondosan becsukták, nehogy Ferkó kikíváncsiskodjon. A gyerek egy ideig önfeledten ült a hintaló nyergében, mit sem törődve azzal, hogy édesanyjáék elmentek. Egy röpke idő után azonban megunta a lovazást, s gondolt egyet. „Jó lenne megnézni a kis ólban levő nyuszikákat“. Mivel azonban az ajtó nem nyílt, az ablakkal próbálkozott. Felállt egy székre, és addig csavargatta a zárat, míg végül az engedett. Az ő kis eszecskéje egészen megfeledkezett arról, hogy nem otthon, a földszintes házukban van, amelynek alig egy méternyi magasságban volt az ablaka a földtől. Akkor is, mint szokott, belecsimpaszkodott a párkány belső szélébe és szépen ereszkedni kezdett lefelé... S ekkor a csilingelő villamos hirtelen eszébe juttatta, hogy hol van. Félszemmel le is tekintett a szédítő magasságból, s halálra ijedten igyekezett visszakapaszkodni. Hiába erőlködött, nem bírt visszamászni. A járókelők közül egy asszony véletlenül eppen ebben a pillanatban tekintett fel a magasba, amikor a kisfiú kidugta a fejét az ablakon. A látványtól az asszony hirtelen felsikoltott, s mint akt meghibbant, mutogatott a magasba. Egy magas férfi nem sokat tétovázott, letépte a kirakat naptól védő vászonellenzőjét és pillanatok alatt vagy tizenöten kifeszítve tartották azt. Ferkó, aki abban a pillanatban feladta a küzdelmet, bukfencezve forgott lefelé és belepottyant a kifeszített vászon kellős közepébe. Akkorra került oda se holt, se élő anyja és odaroskadt a csíkos vásznon trónoló fiához. — Minek kellett az ajtói bezárni? — bőgte el magát az emberkoszorúval körülvett legényke. * * * Hasonlóan járt akkor is, amikor a patak partján arra vállalkozott, hogy az égbenyúló topoly fa egyik kihajló ágán levő fészekben megnézi, van-e tojás. A gyerekek közül többen le akarták beszélni, de ő hajthatatlan maradt, s állította, hogy ott tojásnak kell lenni. Elindult hát és úgy kúszott felfelé, mint egy ügyes, kis mókus. A lentiek visszafojtott lélegzettel figyelték, s nem igen hitték, hogy sikerül megnézni a fészket. De Ferkó addig mozgott a gyenge ágon, míg végül is elérte. — Megvan, öt tojást — kiabált le a szédítő magasból. A gyerekek reszketve figyelték, hogy rakja Feri a tojásokat a zsebébe. Aztán mozdult, hogy visszateszi... Ekkor reccsent meg az ág és a következő pillanatban zuhant lefelé, mint egy zsák. Egy-két ágacska útját állta a fiúnak, de nem akadt fenn egyiken sem, s nagyot huppanva, mint egy béka, elterült egy zsombék tetején. Társai egy ideig megdermedve nézték, s volt olyan is, aki elsírta magát. Aztán a bátrabbak odaandalogták a zokogó Ferihez, s remegve kérdezgették: hol fáj, eltört valamid? Erre az még jobban bömbölt. — Jarjaj, ja-jaj... összetörtek a tojások ... Olyan tízéves forma fiúcska lehetett, amikor kötélmászási verseny volt az iskolában. Két méter távolságban lógtak egymástól a kötelek, és így versenyszerűen mászhattak a gyerekek. Feri beverekedte magát a döntőbe, s így a nyurga Péterrel vetélkedtek az elsőségért. Az izmos vetélytárs gyorsabban kúszott és előbb csapott kezével a kötelet tartó gerendára. Feri, amikor látta, hogy társa előbb ér földet, alighogy érintette a célt, elengedte a kötelet és zuhant lefelé az iskolaudvar kemény talajára. A tanító kétségbeesetten ugrott a fiúhoz. Az elháríttota a segítséget és csak eny* nyit mondott: — Na, mégiscsak én értem elsőnek a földre. Mi sem természetesebb, hogy a bátor fiú a katonaságnál ejtőernyős lett, s a vakmerőségig menő bátorságáról ismerték az egész ezredben. Feri különben rádiószerelönek tanult, s amikor divatba jött a TV, azzal ts megbarátkozott. Leg-< szívesebben őt hívták antennákat szerelni, mivel a legnyaktörőbb helyekre is felállította az égbe meredő vasrudakat. A jólkereső fiatalember ekkor már családot ala* pított, s a városban lakott egy bérházban. A blokk még az ötvenes évek elején épült és a televízió-> szerelő legnagyobb bosszúságára meredek cserép■> tetővel fedték be. Már vagy harminc antenna ékeskedett a lakás-> tömbön, és így Ferinek ritkán volt nyugodt déU utánja. Eppen az angol—német világbajnoki döntőt nézte, amikor az egyik lakó türelmetlenül csengetett. Elrorplott a TV-je. A szerelő kissé bosszúsan ment a „beteget" megvizsgálni. Teker4 getett, csavargatott, s közben észrevette, hogy kint el van szakadva az antenna zsinórja. Közel az antennabekötéshez szakadt el a fekete zsinór. Ki kellett hát mászni a szemerkélő esőben a tetőre. Feri egy-kettőre fent termett, s már-már elérte a zsineget, amikor megcsúszott a lába és gurult lefelé, menthetetlenül. A tető szélén sikei rült elkapnia a szomszédos antenna zsinórját. De az csak egy másodpercig tartotta meg a zuhanót, mert a meghajlott vasrúdból kiszakadt a drót. Így a szerelő lehuppant egy virágágy kellős közepére. A házból többen látták az ejtőernyő nélküli légi utast, és kétségbeesve rohantak le hozzá. Feri mozdulatlanul feküdt. Egy pillanatra úgy festett, mintegy virágkoszorúval körülrakott ko* porsó. De aztán hirtelen felült és a körülállók légi nagyobb csodálkozására szeme nz antennákat vizs* gálgatta. — Most aztán kettőt köthetek be — mondta egykedvűen. Köves Dezső: „KOZMOSZ“ (monumentális plasztika, 1966)
