Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-08-27 / 34. szám

JXfJOAR VÉGEN történt, nem sokkal

a karácsonyi szünet után, hogy a kővár kislány feljött hozzám. Azon a télen kezdtem el könyveket kölcsönözni a szomszéd gyerekeknek; a hétnek egy bizonyos napján jöhettek érté, s hozhatták vissza. A gyerekek nagy részét persze ismertem, de néha idegenek is jöttek, azok nem a mi utcánkban laktak. Legtöbbjük éppen annyi időt töltött nálam, amennyi a könyvek cseréléséhez kellett, de néhányan leültek és ott mindjárt olvasni kezdtek. Olyankor aztán íróasztalomnál ültem és dolgoztam, a gyerekek pedig ott ültek a kisasztalnál, a falat beborító könyvespolc előtt, jelenlétük nem zavart, sőt inkább jólesett.

A kövér kislány pénteken vagy szombaton jött, mindenesetre nem a a könyvkölcsönzésre kijelölt napon. Sétálni akartam egyet, és épp azon voltam, hogy bevigyem előbb a szobába szerény uzsonnámat, amelyet már elkészítettem. Előtte látogató járt nálam, és az illető alighanem nyitva felejtette a bejárati ajtót. Ügy esett, hogy a kövér kislány egyszer csak előttem állt — éppen letettem a tálcát íróasztalomra, és megfordultam, hogy még valamit behozzak a konyhából. Tizenkét éves forma lány volt, ódivatú lódenkabátot, kötött fekete kamáslit viselt, kezében szíjra fűzött korcsolya, ismerősnek tetszett, de valahogy mégsem igazán ismerősnek, és rámijesztett, hogy olyan halkan, észrevétlenül beállított.

— Ismerlek? — kérdeztem meglepetten.

A kövér kislány nem válaszolt. Csak állt előttem, kezét összekulcsolta gömbölyű pocakján, és nézett rám vizenyőskék szemével.

— Könyvet szeretnél?

A kövér kislány erre sem válaszolt. Ezen azonban nem csodálkoztam. Megszoktam, hogy a gyerekek felszegek, segíteni kell nekik. Kivettem tehát egy-’két könyvet, és letettem az idegen kislány elé. Aztán pedig nekiláttam, hogy kitöltsek egy kartont, amelyre feljegyeztem a kölcsönvitt könyveket.

— Hogy hívnak? — kérdeztem.

— Csak úgy hívnak, hogy Dagi — válaszolta a kislány.

— És így is szólítsalak? — kérdeztem.

— Mindegy — válaszolta a kislány. Mosolyomat nem viszonozta, s ahogy utólag visszagoldolok rá, úgy rémlik, arca fájdalmasan eltorzult. De ekkor erre ügyet sem vetettem.

— Mikor születtél? — kérdezősködtem tovább.

— A Vízöntő jegyében — felelte a kislány nyugodtan.

Ez a válasz tetszett nekem, feljegyeztem a kartonra — mintegy tréfaképpen — aztán újra a könyvekhez fordultam.

— Milyen könyvet szeretnél? Gondoltál valamire? — tudakoltam, de akkor észrevette, hogy a kislány rá sem néz a könyvekre, hanem merő pillantását a tálcára szegzi, amelyen a teát meg a szendvicseket behoztam.

— Talán enni akarsz?

A kislány bólintott, és igenlésében valamiféle sértődött csodálkozást éreztem, hogy miért csak most támad ez az ötletem. Nekilátott, és egymás után elfogyasztotta a szendvicseket; sajátos módon evett, falánkságának jellegéről csak később adtam magamnak számot. Aztán megint csak ült, és tunya, hideg tekintetét körüljáratta a szobában; volt valami a lényében, ami bosszúsággal és utálattal töltött el. Igen, kezdettől fogva gyűlöltem ezt a kislányt. Minden taszított: lomha teste, csinos, kövér arca, álmos és egyben fennhéjázó beszédmódja. S noha eltökéltem, hogy lemondok tervezett sétámról a kedvéért, egyáltalán nem viselkedtem vele kedvesen, inkább ridegen, kegyetlenül.

Vagy talán barátságosnak mondható. hogy íróasztalomhoz ültem, elővettem munkámat, és a vállam felett odavetettem neki:

— Olvass! — holott jól tudtam, hogy egyáltalában nem akar olvasni. Aztán csak ültem és írni próbáltam, de nem sikerült, mert furcsa, gyötrő érzés hatalmasodott el rajtam, olyasformán, mint amikor ki kellene találnunk valamit, de nem találjuk ki, viszont amíg ki nem találjuk, semmi sem mehet már úgy, ahogy eddig ment. Egy ideig bírtam, de nem sokáig, aztán megfordultam, és társalogni kezdtem a kövér kislánnyal, de csak a legostobább kérdések jutottak eszembe.

— Vannak testvéreid?

— Vannak.

— Szeretsz iskolába járni?

— Szeretek.

— Mit szeretsz a legjobban?

— Tessék? — kérdezte a lány.

— Ügy értem, melyik tantárgyat — magyaráztam kétségbeesetten.

— Nem tudom — felelte a kislány.

— Talán a nyelvtant? — találgattam.

— Nem tudom — ismételte a gyerek.

Ide-oda forgattam ceruzámat a kezemben és iszony támadt a lelkemben, furcsa iszony, amely semmiféle arányban nem áll a kislány megjelenésével.

— Vannak barátnőid? — kérdeztem reszketve.

— Hogyne — felelte a kislány.

— És biztosan van köztük egy, akit a legjobban szeretsz, nem? — faggattam tovább.

— Nem tudom — válaszolta a kislány, és ahogy ott gubbasztott szőrös lődenkabátjában, kövér hernyóhoz hasonlított: igen, úgy falt is, mint a hernyó, és most is úgy szimatolt körül a szobában, mint a hernyó.

„Nem kapsz többet“ gondoltam magamban, érthetetlen bosszúvágytól fűtve. De aztán mégis kimentem, kenyeret, kolbászt hoztam, a kislány rámeredt tompa ábrázatával, és aztán enni kezdett, úgy, ahogy a hernyó zabái, lassan, állhatatosan, mintegy belső kényszernek engedelmeskedve; én pedig néztem, szótlanul, ellenségesen. ,

Mert addigra már odajutottam, hogy minden bosszantott, idegesített

laszolta a kislány; és arcán ismét megjelent az a szomorú, fájdalmas kifejezés; és én ezúttal sem vetettem rá ügyet.

— Milyen a nővéred? — kérdeztem. — Hasonlít hozzád?

— ö nem — felelte a kövér kislány. — A nővérem karcsú, sovány, és fekete, fürtös a haja. Nyáron, ha falura megyünk és zivatar közeledik, éjszaka kikel az ágyból, kiül az eme leti ablakba és énekel.

— És te? — kérdeztem.

— Én ágyban maradok. Félek.

— A nővéred nem fél, ugye?

— Nem — válaszolt a kislány. — Ö sose fél. Leugrik a legfelső trambulinról is. Fejest ugrik, és. aztán kiúszik, messze, messze ...

— És mit énekel olyankor a nővéred? — tudakoltam.

— Amit akar — felelte a kövér kislány szomorúan.

— És te? — kérdeztem ismét.

előttem felbukkanó utcákat, tereket. A levegő is megváltozott. Az imént még erősen fagyott, most azonban ránk köszöntött az olvadás, mégpedig olyan erővel, hogy az ereszekből már csepegett az olvadó hóié, és az égen déli szél kergette felhőrongyok vonultak. Kiértünk a városból, és a kövér kislány egyszer csak eltűnt szemem elől: leereszkedett egy meredek parton. És ha netán azt vártam volna, hogy muzsikával, zsibongással tele szikrázó jégpálya tárul elém, kivilágított bódékkal, ívlámpákkal, hát nagyot tévedtem volna, mert egészen más látvány fogadott. Odalenn feküdt a tó. amelyről azt hittem, partja azóta réges-rég beépült: de nem, magánosán hallgatott a fekete erdőség közepén s szakasztott olyan volt, mint gyermekkoromban.

Ez a váratlan látvány annyira felkavart, hogy egy pillanatra elvesztettem szemem elől a kövér kislányt.

GYÖNYÖRŰ

Lassan már sok mindent megértek, lassan már végképp felhagyok a dühös fogvicsorgatással — konok érvek szilárd fokán józanul, tisztán megfontolom: önként lerombolt én-bálványom már társadalmi többes szám.

Nem magamat élem, napjaim, akikkel együtt lök a hullám, úgy jutottak bárkámra fel észre sem vettem — mégis, néha szemem a csodálattól tágult.

Rég volt, lépteim elején, amikor még az események túl zajlottak hegyen, vízen., de égi útjára a Nap, a falum határából indult, s a Feketevíz forrásánál gyújtott piros pásztortüzet — rég volt, lépteim elején egy kép első lett milliókból, egyet örökre felfedeztem, s amint merült alá a fény, úgy nyílt szemem a csodálattól.

Tíz év után az alkonyok bennem lobbantottak tüzeket, a kapualjak perzselők, bokortövek — nyúlékonyak; a forró hang, a forró kéz, a forró száj, a forró zug — örök csodálat lett az alkony, s megfogalmaztam: Gyönyörű!

Apám mindig ott fent bicegett láthatárom tetőfokán, pedig nehéz cementes zsákok s malteros ládák húzták le; messze eljárt, de az egyik keze mindig a vállamon feküdt.

Utolsó szavát nem értettem a föld alá zuhant vele

s egy hangfoszlányt őrzünk belőle, mélyen búgó húr: Gyönyörű!

A táncot hamar megtanultam, de nem, hogy táncoltassanak.

Nem hősiesség, Söky elvtárs már ötven éve ellenállt. — Díszvendégünk volt, ősz bajusszal, s mikor felsírt a hegedű, konok tagjai felengedtek, csendjük a tánchoz idomult. Hatalmas vállak pólusai fürgén írták a köröket, s rájöttem, ez a történelem: örök egyenest író vállak körrajzos kedve: Gyönyörű!

Amikor szívem lángra lobbant tudtam, nem rejtegethetem, felajánlottam fűnek-fának, s volt, ki el is játszott vele.

Az dobta vissza utoljára, akinek végképp szántam már. Őrjöngtem eleget — hiába. Fanyarul használtam tovább. Helyéből lassan félrelökte a tapasztalat és a gúny. —

De van még kényes, érző zúgja, egy seb, egy emlék: Gyönyörű!

Egykor eldőlt, hogy életemet legényfejjel pipázom el, szelekre bízott szavaimból mégis élet csöppent elém; tehetetlen poronty, sajnálom, csak azért védem, oktatom, remegve, hogy megállhat bárkám egy lomha homokzátonyon, s küszködöm, hogy lehessen énem már társadalmi többes szám vállakért, hangfoszlányokért, mindenért, amiért szememben csodálkozás gyűlt: Gyönyörű!

azon a kislányon, „Micsoda idétlen fehér ruha, milyen nevetséges ez a felálló gallér“ — gondoltam, amikor a kislány befejezte az evést, és kigombolta kabátját. Ismét leültem dolgozni, de aztán csámcsogni hallottam magam mögött a kislányt, és ez a nesz olyan volt, mint az erdő mélyén rejtőző fekete tó lomha csobbanása, roppantul lehangolt, mert emlékembe idézte mindazt, ami az emberben vizenyős és tunya, sötét és nehéz, és zavaros. „Mit akarsz tőlem?“ — gondoltam. — „Menj el, menj eil“— A legszívesebben a tulajdon két kezemmel tuszkoltam volna ki a gyereket a szobából, úgy, ahogy az ember elkerget egy állatot, amely terhére van. De aztán mégsem tuszkoltam ki a szobából, csak tovább beszélgettem vele, továbbra is éppoly ridegen, kegyetlenül.

— Korcsolyázni mész? — kérdeztem.

— Igen.

— Jól tudsz korcsolyázni? — kérdeztem a korcsolyára mutatva, mely most is ott lógott a kislány karján.

— Nem, da a nővérem tud — vá— Én nem csinálok semmit — válaszolt a kislány, aztán felállt: —

Most mennem kell.

— Gyere el máskor is — mondtam, de nem gondoltam komolyan; és a kislány nem válaszolt, csak rámnézett hűvös szemével. Aztán eltűnt, és Jog szerint megkönnyebbülést kellett volna éreznem. De alighogy becsapódott az ajtó, kiszaladtam a folyosóra és kabátomba bújtam. Gyorsan-gyorsan leszaladtam a lépcsőn, és éppen abban a pillanatban értem le az utcára, amikor a kövér kislány befordult a sarkon.

„Lássuk, hogy korcsolyázik ez a hernyó“ —gondoltam. — „Lássuk hogy mozog ez a hájgombőc a jégen!“ És meggyorsítottam lépteimet, hogy el ne veszítsem szem elől a kislányt.

Kora délután volt, mikor a kövér kislány beállított, most pedig már esteledett. Noha gyermekéveim egy részét abban a városban töltöttem, nem igen ismertem ki magam, s míg arra ügyeltem, hogy ^ kislányt kövessem, hamarosan már nem tudtam merre járunk, idegennek láttam az

De aztán megláttam újra: ott kuporgott a parton, a lábát keresztbe téve igyekezett egyik kezével lábához fogni a korcsolyát, a másikkal pedig a kulcsot forgatni. A kulcs néhányszor leesett, és a kövér kislány olyankor négykézlábra ereszkedett, úgy csúszkált ide-oda a jégen, a kulcsot keresve; úgy festett, mint valami furcsa, nagy varangyosbéka. Eközben egyre jobban besötétedett, a kislánytól alig néhány méternyire a tóba nyúló kikötőpalló koromfeketén vált el a tó messzeelterülő felszínétől, mely ezüstösen csillogott, de nem mindenütt egyformán, mert Imitt-amott valamicskével sötétebbnek látszott, s e homályos foltokban már az olvadás előjelét sejthettük.

— Siess már — szóltam le türelmetlenül, és a kövér kislány valóban sietett, de nem azért, mert én sürgettem, hanem mert kintről, a hosszú kikötőpalló vége felől valaki integetett és azt kiáltotta: — Gyére már. Dagi! — valaki, aki odakinn körözött már a jégen, könnyed, világos leányalak. Mindjárt kitaláltam, hogy ez csak a kövér kislány nővére lehet, a

láncoslábú, a viharral versenyt-éneklő, a kedvem szerint való; és nyomban úgy éreztem, ez a kívánság vonzott ide, hogy ezt a bájos lényt láthassam, semmi más. Ezúttal azonban rádöbbentem, hogy a két gyermek milyen nagy veszélyben forog, mert a tó egyszer csak felnyögött, mélyen felsóhajtott, ahogyan szokott, mielőtt jégtakarója megreped. Lenn a mélyben remegtek ezek a tompa sóhajtások, mint hátborzongató jelszó: én meghallottam, de a gyermekek nem hallották.

Nem, világos: nem hallották. Másképp a Dagi, amilyen félénk és ügyetlen teremtés, nem indult volna neki a jégnek, nem igyekezett volna kifelé kaparászó, ügyetlen nekirugaszkodásokkal, s nővére sem Integetett volna kacagva odakint, táncosnőként forogva korcsolyája hegyén, majd ismét kecses nyolcasait húzva, és a Dagi elkerülte volna a feketedő helyeket, amelyektől vissza-visszariadt ugyan, de aztán mégis átkelt rajtuk; a nővére nem tette volna meg különben, hogy sudáran kihúzza magát, s aztán elsikb'k messze, egyre messzebb, a tó egyik kis távoli magános öblöcskéje felé.

Mindezt pontosan láttam, mert nekiindultam a kötőpallőn, egyre kijjebb, lépésről lépésre. Noha a deszkákat jégkéreg borította, gyorsabban haladtam, mint a kövér kislány odalenn, és ha megfordultam, láthattam az arcát, arca konok és egyúttal vágyakozó kifejezését. Láthattam a repedéseket, amelyek mindenfelé szétfutottak, s szélükön habzó víz tört fel, akár a dühöngő őrült szája szélén a tajték. És azután azt is láttam természetesen, ahogy a kövér kislány alatt betört a jég. Mert ez pontosan azon a helyen történt, ahol az imént a nővére táncolt, alig karnyújtásnyira a kikötőhíd végétől.

Mindjárt hozzá kell tennem, hogy a jég betörése nem jelentett életveszélyt. A tó mindig több rétegben fagy be, a második réteg alig egy méterrel a felső alatt húzódik, és még egészen szilárd ilyenkor. Mindössze annyi történt tehát, hogy Dagi méteres vízben állt, igaz, hogy jéghideg vízben, és morzsolódó jégtáblák között, de ha csak néhány lépésnyit gázol a vízen át, eléri a palló végét, felkapaszkodhat és én segíthetek is neki. Mégis mindjárt az jutott eszembe, hogy nem jut el odáig, és az első percekben csakugyan úgy látszott, hogy nem jut el, mert csak állt, halálos rémületbe dermedve, esetlenül téblábolt, és a víz zúgott körülötte, a jég töredezett a keze alatt. A Vízöntő — gondoltam. — Most lehúzza őt magához. Nem éreztem semmit, a szánalom legkisebb rezdülését sem, és nem moccantam.

Akkor azonban a kövér kislány hirtelen felkapta a fejét, s mivel időközben teljesen besötétedett, és a hold is előbújt a felhők mögül, tisztán láthattam, hogy valami megváltozott az arcában. Ugyanaz az arc volt, és mégsem ugyanaz, vonásait felszaggatta a szenvedély, az akarat, mintha most, szemtől szemben a halállal, magába szívná az egész életet, igen, a földnek minden izzó életét. Valóban azt hittem, közel a halál, ezek az utolsó pillanatok; kihajoltam a korláton és lenéztem abba a fehér arcba alattam: tükörképemként nézett vissza rám a fekete vizekből. Ekkor azonban a kövér kislány elérte a palló cölöpjét. Kinyújtotta kezét és elkezdett felhúzódzkodni; meglepő ügyesen kapaszkodott meg a fából kiálló horgokban és szögekben. Teste nehéz volt, ujjait fölvérezte, visszavisszaesett, de csak azért, hogy újjá meg újra nekirugaszkodjék. Szabadulásért, átváltozásért vívott hosszú harcnak, iszonyú viaskodásnak voltam tanúja, mintha burkon vagy szövedéken akarna áttörni valaki: most már szívesen segítettem volna a kislánynak, de tudtam, nem kell már segítenem ... Fölismertem benne a gyermeket ...

Nem emlékszem rá, hogy kerülterd haza aznap este. Csak azt tudom, hogy a lépcsőházban azt meséltem a szomszédasszonyomnak, hogy a tó partjának egy szakasza még most is rétek, fekete erdők közt húzódik, és a szomszédasszony azt válaszolta, nem, ilyesmi ma már nincsen. S arra is emlékszem, hogy szobámba belépve papírjaimat az íróasztalon feldúlva találtam, s valahol köztük öreg fényképre bukkantam, amely engem ábrázol, felálló galléros fehér szövetruhában, világos, vizenyős szemekkel és nagyon kövéren.

Szőllősy Klára fordítása