Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-07-02 / 26. szám
Ritka meglepetés Április eleje volt. A Skapova nevű erdővdgásba indultam, hogy másnap hajnalban nyírfajd kakast lőhessek. A már régen letarolt őserdőt, amelynek ma csupán korhadó fatönk a hírnöke, két évvel ezelőtt erdősítették, de a luc-fiatalos még alig ért a derekamig. Az elültetett csemetéket sűrű és jónövésű áfonya cserje védte a tűző napsugár ellen. A vörösáfonya bokor fagy által konzervált tavalyi termése bágyadtan tűnt elő, de még mindig elég táplálékot nyújtott a tengődő fajdféléknek meg a havasi erdő éneklő madarainak. A beültetett vágásba a háttér zöldesszínű árnyalatain itt-ott ágaskodó nyírfa fehérlett. A fáradt nap az alkonyat fátyla mögé igyekezett már, amikor odaértem. A még fejszekímélte őserdőrész szélén egy terpeszkedő, agg jegenyefenyő alatt telepedtem le, amelynek sűrű gallyai reményteljes menedéket ígértek a havasi időjárás kiszámíthatatlan szeszélyei ellen. Mohás ölében kívántam átvirrasztani a már rövidülő éjszakát. Az esthajnal csillag élénken ragyogott már, amikor távcsövemmel végigpásztáztam a sötétedő tájat. A madarak legtöbbre már nyugovóra tért, mert bagoly-huhogásra járt már az idő. A hímszalonkák szótlanul tértek vissza estéli nászútjukról és a sűrűben kerestek éjjeli szállást. Egy vastagderekú nyírmatróna téli főkötőjén még néhány cipó alakú fekete kiskakas himbálódzott és taktusba dúdolta jércéinek a tavaszi nászdalt. Rövid pillanatra elhagytam helyemet, hogy megállapítsam a dübörgő nyírfajdok számát és megvizsgáljam a nyírfa közvetlen környékét, mert föltételeztem, hogy *ott lesz a kiskakasok dürgöhelye. Amikor visszaindultam táborhelyem felé, két pisszegő szalonka suhant el közvetlenül a fejem fölött. Még jó, hogy le nem rántották a fejem búbján ülő kalapomat. Rex vizslám nagy zavarba jött. Nem tudta mitévő legyen, amikor arról győződött meg, hogy gazdája figyelmetlen, tétlen, nem lő, amikor pedig kiváló alkalom nyílik vonuló szalonka lelövésére. Kévésén múlt, hogy rá nem vetette magát a két vakmerőre'. Ezt azonban mégsem tehette meg, mert „feküdj“ volt a parancs. Rex pedig mindig és föltétlenül engedelmeskedett. Ismét magasztos, néma csend honolt a tájon. Ültömben eszembe jutott egy neves külföldi vadász naplója, amelyben így írja le az esti hangulatot: „Ilyenkor alkonytájt olyan csodálatosan elnémul a vadon. Az éjszaka hangjai még nem ébredeznek, a nappaléi viszont elhallgattak már. Szünet van ilyenkor. Senki és semmi nem mer szólni, nehogy megzavarja a Csendnek mindent betöltő némaságát.“ Ezt az idillikus pillanatot egy őzike kesergő hangjaj zavarta meg. A sírás a hátam mögött elterülő aljerdőböl hallatszott. Rex kutyám nyugtalanná lett. Azonnal nyakörvénél fogtam és lecsendesítettem. Azután az aljerdőre szegeztem tekintetem. Hirtelen egy vörösessárga árny villant át a lucfiatalos parányi tisztásán, ahol igen tragikus jelenetnek lettem a szemtanúja: Egy kifejlett hiúz őzikét fojtogatott, amely fájdalmában és ijedtében keservesen zokogott és tehetetlenül rugdalőzott vékonyka lábaival ... A puskám menten eldördült. Rex felült a helyén és figyelte a történteket. A hiúz legott otthagyta a zsákmányt, és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az őzike megszabadult ugyan, de, sajnos, élettelenül ... Azt hittem, hogy csak könynyű sebet ejtettem a ragadozón és az elíszkolt. Visszatértem ülőhelyemre és szemrehányással illettem önmagamat a sikertelen lövésért. Cigarettára gyújtottam, amit csak akkor tettem, ha valami balsiker ért és felindulás vett rajtam erőt. Nem akartam törődni többet a hiúzzal, mert biztosra vettem, hogy nyoma veszett. Áttöltöttem puskámat és az erdei szalonka esti vonulásának végső akkordjaira tereltem figyelmemet. Ámde füstbe ment a tervem. Rex meggátolta a szalonka-vadászatot. Izgett-mozgott, vinnyogott, nyafogott és rósz1 szálló tekintetet vetett reám érthetetlen közömbösségem miatt.. A kutyám szüntelenül a tíszi tás felé bámult és tágranyitott orrcimpáival mohón szívta mai gába a sűrűből áradó gyanús „illatot“. Nyöszörgőit, szinte könyörgött, hogy engedjem szabadon ... „Az okosabb enged“ mondja az ősrégi népi bölcselet. Elöli dottam tehát a kutya nyakszU ját. Rex villámgyorsan a sűrűbe ugrott és rövidesen megmon dúlt. Nem kételkedtem, hogy a sebzett hiúzra bukkant. Kéi széniéibe helyezkedtem és óvai tosan indultam a kutyám felé, miközben támadásra serkeni tettem a szenvedélyes raqadoi zóölőt. Kutyám dühösen marta a meglepett hiúzt, amely alai csony lucfenyő aljában nyah dosta halálos sebét. Érthető elkeseredésében támadójára vh csorította véres fogait, egyre prüszkölt és veszedelmes kari maival akarta elhárítani a vei szélyt. Rex hirtelen feljajdult, mert sebet ejtett rajta a küzdő hiúz. Észrevettem, hogy a kutya melle erősen vérzik. A veszedelmes küzdelemnek véget kellett vetnem. Erre mindkét fél rászorult. Azonnal a ragadozóhoz ugrottam és kei gyelemlövéssel enyhítettem fáji dalmas végperceit. Kutyámat lecsillapítottam; szíjra fogtam és elvezettem a most már ártalmatlan elleni ségtől. Vérző sebét alkohollal mostam ki... Ritka szép példány volt az elejtett hiúz. A fekete fülpai macs meg az oldalszakáll bizoi nyos eleganciát nyújtott a déli cég ragadozónak. Sima pettyes bőre értékes trófeát jelentett számomra, amelynek megszen zését csakis Reex éberségének, következetességének és szívós makacsságának köszönhetem.., SELMEC ADOLF A Sallói Vadásztársaság vadászterületén kóborkutyák karmaiból megmentett őzike hamar megszokta a dudlit. \ Foto: Nagy Károly vadászgazda) VADASZ •> “ HALÁSZ J
