Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-22 / 3. szám
A Mogyoródi Állami Gazdaságról csiklandós pletykák keringtek a környéken. Bár, Bende igazgató már-már az ötvenediket tapossa mégis ereje teljében van, nyilván a jó levegő használ egészségének. Nem zavarja öt, hogy a hatalma*, gazdaságban egyetlen képesített erő, fia mérnök sem dolgozik. Öszerénysége az agronómus. zootechnikus, ökonómus egyszemélyiben. Persze megvannak a saját emberei, hogyne lennének, de mérnököt I... Isten ments! Csak az ördög tudja miért. „Nincs szükségünk holmi okoskodókra“ — szokta mondogatni. „Tudom én a magam fejétől is mikor kell szántani, vetni, aratni, mit kell etetni. Nem vagyok ráutalva az újdonsült koponyákra." Ám felsőbb helyeken másként vélekedtek a dolgok felől, s márciusban, amikor a főiskolán az elhelyezések kerültek szóba, valakinek a mogyoródi gazdaság is az eszébe jutott Jóba Pista szemrebbenés nélkül vállalta a helyet, tgy aztán egy szép napon Jóba István káderanyagát tette le a titkárnő az igazgató asztalára. Bende észrevehetően ideges lett. Félhangosan morzsolgatta a szavakat „... technikumot végzett, majd kiváló eredménnyel fejezte be tanulmányait a mezőgazdasági főiskola állattenyésztési szakán. A gyakorlat folyamán bebizonyosodott, hogy a nevezettnek jó viszonya van a mezőgazdasághoz és munkakörében eredményes tevékenységet fejthet ki." Biz isten, már csak ez kell nekem ide. Mérnök! Majd mindenbe beleüti az orrát . . . Nem telt bele sok idő, Jóba belépett. — Szóval maga az a mérnök? Hm. Határozottan kíváncsi vagyok, vajon mivel lep meg bennünket. Ja, nehogy elfelejtsem... a munkahelye természetesen az istálló, az ólak, esetleg a hizlalda. Szóval nem fog naphosszat az irodában üldögélni. Egyelőre talán ennyit. A fiatal mérnök betette maga mögött az ajtót, s egy pillanatra megállt, fnint akinek földbegyökerezett a lába. Majd sietős léptekkel az istállók felé vette útját, hogy megtekintse az állományt. — Hisz majd én megugráltatom ezt a nyápicot. Kezdetnek ez is elég volt, de istenemre, hogy nem melegszik meg itt - vetette még utána Bende öntelten. Jóba belépett az istállóba. — Adjisten bátyám. Etetget, etetget? — Ügy ám, fiam. Hát te? Mi jót hoztál ? — Mi jót ? Hát eddig csak magamat. Jóba vagyok. Pista. Én leszek az új zootechnikus. — Áá! Szóval onnan a magasiskolából. Bizony kell ide a friss erő. Éppen nincs aki a trágyát hordja ki, mindjárt munkához is láthatsz. Amíg az öreg Gerzsó ugratta a fiút, társa, a vörösképíí Csukás jókat röhögött a markába. Majd ő is toldani kezdte. — Hagyja már őt, János, Hát nem látja maga, mennyire kihúzta magát a gyerek. Ha Bimbó észreveszi abban a piros szvetterben, még felszúrja a szarvára. — Nono, bátya, hát ne gondolja, hogy nem tudom megfogni a villa nyelét. Falun nőttem, hordtam én trágyát eleget. — Hát majd meglátjuk. — Azt aligha, mert ide nem éppen trágyát hordani jöttem ... — Hanem dirigálni - vágott a szavába az öreg. - Parancsolgatni, aztán munka meg sehol. No hisz, majd elmegy a kedved tőle. Nálunk nem sokáig maradnak az ilyen „okosok". Majd az öreg ... — Még csak az kéne az öregnek — kuncogott Csukás — , hogy valaki lecsapja a Marikáját. Teltek, múltak a napok és Jóbának egyre az itt-ott elejtett megjegyzések motoszkáltak a fejében: „bezzeg, nem melegszel meg itt", „az öreg elintéz", „majd hagyja, hogy lecsapd a Marikáját" stb stb. Lépten-nyomon gáncsolták, ugratták, csipkelődtek vele. Már a gyerekek is csúfolták az utcán: barommérnök, barommérnök Összeszorította öklét és dolgozott. Igyekezett, nehogy elveszítse önuralmát. „Majd csak megszoknak" - nyugtatgatta magát. Fél éveh belül átlagosan másfél literrel feltornázta a tejhozamot. Sőt, a zsírtartalom is emelkedett. Fájt, rosszul esett neki, hogy mindennek ellenére sem kedvelik. Néha késő éjszakáig üldögélt szerény szobácskájábán és egyre azon töprengett, vajon hogyan vághatná ki magát kellemetlen helyzetéből. Egyszer este, amikor éppen hazafelé tartott megállította Marika. Kedvelte a lányt, riadt, bánatos nagy szeméből valami mély szomorúságot vélt kiolvasni. Bár nap mint nap találkoztak, ritkán váltottak néhány szót. Azt is rendszerint csak futtában. Marika mintha félt volna, hogy valaki meglátja őket. Most meglepte, hogy mellé szegődött. — Jó estéti Hazafelé... Ha nincs ellene kifogása, hát mehetünk együtt. Valamit szeretnék magának elmondani ... Persze, ha nem zavarom... Szótlanul bandukoltak egymás mellett. Marikán látszott, hogy kissé zavarban van, Jóba nem tudta mire vélni a dolgot. Kérdőn nézett a lányra.- Tudja, most már bánom, hogy a titkárnője lettem - folytatta a lány minden átmenet nélkül —, de amikor ide kerültem, mindössze tizennyolc éves voltam. Tapasztalatok? Hol tettem volna rájuk szert? ... Hisz tudja, az ember az iskola padjaiban mindent másként képzel el. Udvarlöm sohasem volt, pajtásaim voltak. Tudom, némelyik másként nézett rám, a lány ezt mindjárt megérzi. Előbb befejezem a sulit, gondoltam, aztán majd meglátjuk. Ide eredetileg segédkönyveidnek kerültem, de az igazgató mindjárt másnap „átminősítette" bedolgozott titkárnőjét az én hét száz koronás helyemre. Én lettem az új titkárnő, persze nem sejtetem semmit, azt gondolom így van a rendjén. Helyet a fiataloknak! Az első héten nagyon készségesen magyarázgatta mi lesz a feladatom, szívélyes volt hozzám, keresztnevemen szólított. Később azt javasolta tegezzük egymást, hisz ez természetes dolog, előhúzott egy üveg bort... Maga csak nyugodtan tegezzen, igazgató elvtárs, mondtam illedelmesen, Megsértődött. Aztán koccintottunk - én Béla vagyok, szervusz. Puszit is, anélkül nem érvényes ... Már munkaidő után volt. A gazdaság udvarán alig lézengett vár ember. Rafinálton kigondolta, az tény, de amikor világosság gyűlt a fejemben már késő volt. Aztán nem is tudom, hogyan jutottam ki a falu szélére. Üresnek, ellenszenvesnek éreztem magam. Egyedül, teljesen egyedül akartam maradni. Leültem a patak partján és gondolataimba temetkeztem. Végre tudatosítottam, hogy most már nő lettem, mindenen túlestem. Felfordult a gyomrom, nem így képzeltem el az egészet. Ő? Egy hónapon belül emelte a fizetésemet, természetesen velem szemben is nagyobb igényeket támasztott. Néha csokoládéval lepett meg —' a gyerekeinek adtam. Mélységesen megutáltam, de .. féltettem az állásomat, a havi ezerötvenet Nevetséges, buta voltam, szégyelltem magam, ő a hibás, higgye el, ő. Miatta van, hogy a faluban, ha a nevemet kiejtik, egészen mást értenek alatta az emberek. Persze, én nem tiltakozom ez ellen. Hiszen valami igazság van is benne. Olyan voltam. Most a legszívesebben szemen köpném magam. És senki sem szeret itt igazán. Magamon érzem kolléganőim szúrós tekintetét, megfojtanának egy kanál vízben. A férfiak végigmustrálnak, szemükben parázna vágy ég... Maga most nyilván csodálkozik, hogy ezt így elmondom. Talán azt gondolja magában, hogy ez egy új módszer, mellyel megkaparinthatom magát. Hát igen, beismerem, nagyon boldog lennék, ha végre összehozna a sors egy rendes fiúval, aki tudna még szeretni. Talán senki se tudná úgy viszonozni a szeretetet, mint én. Csakhogy magával kapcsolatban nincsenek ilyen szándékaim. Csak látom, hogy ugyanaz SIMON ISTVÁN: Egy öreg éjjeliőrre Posztja egy élet munkája után csak az éjszaka szérűje, hogy kazlakat őriz, ha fölötte furán jön föl az őszi, eperszínű hold. S őrzi dohogva a látszatot is. Hogy kell még: — félvakon — éjjeliőr. Na, az istállóknál ha nincs a kocsis s egy csikó mégis a rétre kitör?! Bár törne... De nem. Az is hiba már. Hümmög s a kazal tövébe leül. A Göncöl-rúd s a merev pipaszár elfordul kissé, míg szúny egyedül. Nincs most füst a kéményen, se pipán; elé csak a mély lélegzete hull s vele táplálja, öreg pelikán, a végtelen éjt is már, aminek lassan örökre ölébe borul... a sorsunk... Ki-ki a maga keresztjét cipeli. De jó, hogy nem szól közbe. Mindezt egy szuszra akartam elmondani. Apám idős nyugdíjas, nem sokat törődik velem két bátyám sem. Nincs senkim a világon. Maga olyan csendes, szerény, csak dolgozik . .. Összeszorul a szívem, amikor hallom, hogy gúnyolják. Húzza az igát, mint valami rabszolga, az eredmények egyre jobbak. S talán éppen ez az oka, hogy mindezt elmondtam. A múlt héten készítettem a félévi jelentést. Szó szerint a következőket kellett írnom: „Az egyre javuló eredmények, Bende Béla igazgató és Kovács János igazgatóhelyettes áldozatos munkájának köszönhetők, akik szakszerű takarmányozással, a takarmányok ízesítésével érték el a jelenlegi hozamokat. Az elvtársak kötelezettséget vállaltak, hogy az év végéig... stb. stb.“ Nem hagyott nyugton a dolog, megkérdeztem tőle: tulajdonképpen mit tettél abba a takarmányba? Nem hagytam, hogy válaszoljon, ingerülten a fejéhez vágtam: Jóba mérnököt! .. Halálosan megsértődött. Elrohant. Egy óra múlva visszatért: Elvtársnő, elküldte a jelentéseket? — kérdezte hivatalosan. S akkor aztán megmondtam neki. Nézze igazgató elvtárs, én még időben mondtam, hogy ne tegeződjünk. Ezzel a hivataloskodással már semmit sem lehet visszacsinálni. De hogy világos legyen: engem csak az bosszant, hogy pont ön az a kiváló szakember, drága igazgató elvtárs, aki a különleges takarmányízesítési eljár rásokkal növelte a fejésátlagot. Tudja, két év alatt kinyílt a szemem, de a szám is. Mindenre számított csak erre nem. Azt képzelte magáról, hogy Don Juan, s elég az, ha valaki igazgató. Telebeszéltem a fejét, dehát érzem, mindezt el kellett mondanom. Aligha találkozunk többször. Esetleg pár nap múlva. Szakszervezeti évzáró lesz. Hát arra még elmegyekI Néhány iskolában még tartja magát az a jó szokás, hogy a tanítás előtt sajtótízpercet tartanak. A keresztesi technikumban nem volt ez eddig divatban. A diákok, főleg a felsősök méltatlankodtak is. „Ni csak, jön valami füles, aztán micsoda újdonságokat vezet be. Alig van itt egy hete és mit nem enged meg magának. De hisz majd kikopik belőle" — jegyezte meg egy nyurga srác, nyilván az osztály szája. „Ismerjük már az ilyet" - szőtt válaki az osztály másik végéből — „két-három hét s el is felejtjük, hogy sajtótízperc van a világon. Nyugi srácok!" Észre se vették, hogy a „füles" már ott ül a katedra mögött. Pillanatok alatt ki-ki a helyén termett. Jóba István mérnök ült a katedra mögött, újságot tartott a kezében és már vagy ötödször olvasta a hirdetést: „Titkárnőt keresünk. Szívesen foglalkozunk kezdővel. Fizetés 1150 bruttó. A Mogyoródi Állami Gazdaság." (Fordította: P. I.) (XX. folytatás) Eszembe jutott az az idő, amikor itt mindent sár meg káporna borított. A patak egy kis zavaros víz volt egy kanyargós, szűk barázdában, elöntötte az árterületet, átáztatta a földet. Mendonca mezsgyekarói meg mind előbbre nyomultak. Micsoda különbség! Szerettem volna fölállni és fölkiáltani: — Nézzék meg. Alszanak! Ébredjenek föl. A házak, a templom, az út, a csatorna, a legelők, mind új itt. A gyapotmező majd egy mérföld hosszú és félmérföld széles. Az erdő valóságos kincsesbánya. Csupa sárgaláb, csuoa cédrus! Nézzék a hántolót, a fűrésztelepet. Azt hiszik, ez csak úgy magától lett? Padilha tovább csevegett Madalenával. Megrántottam a vállamat: — A pokolba evvel a rohadt élettel! Ribeiro úr komolyan helyeselt Dona Glória szamárságainak. Casimiro Lopes letelepedett a kövezet egyik lépcsőjére. Dohányt vagdalt hegyes késével, levélszivart csinált, kutyaszemével a rétre, a csatornára, a templomra, az ültetvényekre pillantott. Szegény Casimiro Lopes. Már majd elfeledkeztem róla. Hűséges, hallgatag, mindenre kész, ő az egyetlen ember, aki megért. Szomorúan mosolygott rám. A számat előre csücsörítve, halkan mondtam neki: — Nem jól van ez így, Casimiro. Casimiro Lopes kedvetlen képpel húzta föl az orrát. A többiek tovább zsibongtak. Köpni rájuk! Férgek. Nem érdemes ilyen semmiségekkel törődni. Marha népség. Ásítva álltam föl. Bizony fáradt voltam. Egész nap a határt jártam, kutattam, vizitáltam. Rogyadozott a lábam. Elfáradtam. Este lett. A házban sötétség volt. Eszembe jutott a rossz dinamó. Még az is. Bementem a tornácról: — Maria das Dores, gyújts világot. Ügy rítt a kicsi, mint az anyátlan malac. Nem tudtam megállni: visszamentem és rákiáltottam Dona Glóriára meg Madalenára: — Nézzék már meg azt a szegény porontyot. Hogy lehet ilyet csinálni? Csak fecsegnek itt, felőlük összedőlhet a világ. A gyerek ordíthat torkaszakadtából! Madalenának kisfia született. 24 Két éve voltunk házasok, ezért Joao Nogueira, Silvestre atya és Azevedo Gondim nálunk vacsorázott. Éppen ezen a napon hordtam le Padilhát; mentegetőzés közben hebegett valamit, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, de néhány óra múlva nagyon is fontosnak tartottam. — Jöjjön csak ide, Padilha — mondtam neki reggel a kertben, ahol virágot szedett. — Senki sincs idekötve. Ha nem tetszik a munka, odébbállhat. — Miért, Paulo úr? — kiáltott föl Padilha elhűlve. — Még hogy miért? Virágot szed itt, barátom. Nézzen az órára. — Dona Madalena kért meg, hogy szedjek néhány szál rózsát. — Kertész maga? Itt, Dona Madalena nem parancsol. Maga fecsegéssel lopja a napot! — Én nem tehetek róla — védekezett Padilha. — A nagyságos asszony az oka. ö mondta, hogy szedjek pár szál virágot estére asztaldísznek. Mit csináljak? Megtagadjam? A beszélgetést meg igazán megértheti, Paulo úr. Egy művelt hölgy itt lakik az isten háta mögött! Szüksége van valakire, egy kis kellemes és változatos beszélgetésre. Jópofa. Nem törődtem tovább Padilhával, ő meg a tövisek közé kapott, nagy sietve letarolt egy rőzsatövet, és kereket oldott. Kellemes beszélgetést! Később az irodában egy homályos gondolat ötlött az agyamba, egy ideig ott motoszkált, megcsinálta a bajt, aztán kiszállott belőle. Amikor el akartam kapni a gramancát, már messze járt. Félbeszakítottam az előttem fekvő levél olvasását, és magam se tudom, miért, gyanakodva néztem Madalenára. Az íróasztalra támaszkodva állt, szórakozottan lapozgatta a főkönyvet, és az ablakon át a távoli íjpálmafákat nézte. Gépiesen aláírtam a papírt: Madalena gépiesen egy másikat nyújtott át. Ekkor visszatért a gondolat. De olyan gyorsan átvillant rajtam, hogy nem tudtam világosan felfogni. Megremegtem, és úgy láttam, Madalena arca megváltozott. De ez az érzés nem tartott sokáig. Beletemetkeztem a munkába, és délután, amikor a barátaink kiszálltak az autóból, már egészen nyugodtnak éreztem magamat. — Legyenek üdvözölve. Nem voltak szertartásos emberek, bevezettem őket, s elmentem, hogy Gondimnak szomját oltsam, mert mihelyt Sao Bernardóba ér, konyakot követel. A vacsora alatt mindenki fölélénkült. Én nem értettem, miről beszélnek, de magam is osztoztam élénkségükben. Elöljáróban Azevedo Gondim a parasztéletet dicsérte; a konyak megoldotta a nyelvét: — Ez igen! Nézzék csak meg, ha ott a városban, az udvar végében tengődik, megnő-e ekkorára a pulyka. De gyönyörű állat! Áldja meg az Isten. Dona Glória cuppantott egyet, és az asztal közepéről elnézett oda, ahol egy pulyka sütkérezett ebben a balga dicséretben, egy ülőn gubbasztva. Silvestre atya követte Dona Glória mozdulatát, és a kert virágágyai meg a gyümölcsös fasorai felé nézett. — Csakugyan gyönyörűség lehet ebben a paradicsomban élni. Mennyi szépség! — Annak, aki csak erre vetődik — szóltam közbe. — De itt megszokja az ember. Utóvégre nem dísznek termelek. Eladásra. — A virágokat is? — kérdezte Azevedo Gondim. — Mindent. Virágot, zöldséget, gyümölcsöt... — Ez az — kiáltott fel Silvestre atya, kis őszülő fejét ingatva, és a homlokát ráncolva. — Itt van ész! Ha minden brazil így gondolkodnék, nem látnánk olyan nyomort. — Politizálunk, Silvestre atya? — mondta Joao Nogueira mosolyogva. Silvestre atya tágra meresztette vizenyős kis szemét: — Miért ne? El kell ismernie, hogy szakadék szélén állunk. Silvestre atya azt sem tudja, mit beszél. Sok dolgot ad neki a parókiája, a holdban jár. Átkozottul liberális. Padilha is beleütötte az orrát a társalgásba: — Ügy is van. — Szakadék szélén — ismételte Silvestre atya. — Miféle szakadék szélén? — kérdezte Azevedo Gondim. A plébános erélyes válaszon törte a fejét: — Láthatjuk. A rendszer csődje. Becstelenség, korrupció. — Kik a korruptok? — tudakolta Joao Nogueira. Silvestre atya előrebigyesztette az alsó ajkát és elhallgatott. Ő mindig az újságok véleményét szajkózza. De minthogy ez a vélemény változó, és Silvestre atya képtelen elfogadni ellentmondó dolgokat, csak az ellenzéki lapokat olvassa. Hisz is nekik. Néha mégis kétségei támadnak. Az ellenzéki sajtó esküdözik, hogy a kormánypártiak csirkefogók, pedig ő ismer néhány tiszteletre méltó férfiút. Ez megrendíti hitét a nyomtatott betűben. Úgy gondolia, összhangba kell hoznia saját megfigyeléseit a mások állításával, ezért azt tartja, »hogy a politikusok egyénileg csakolyan emberek, mint a többi, de összességükben gazemberek. — Ugyan kérem! Nem az a dolgom, hogy bártkit is beáruljak. A tények: Nézzen csak körül. — Mégis jő lenne, ha rámutatna — makacskodott Joao Nogueira. — Minek9 Az uralkodóréteg széthullóban, rothadóban. Az ország ebek harmincadján, doktor úr. Én mondom: az ország ebek harmincadján. Elébe toltam egy korsót és megkérdeztem: — Mi történt a plébános úrral, hogy így gondolkozik? Baj van? Az én egyszerű felfogásom szerint csak olyankor beszél így az ember', ha a bevétele nem födözi a kiadását. Gondolom, rendben vannak az üzleti ügyei. (Folytatjuk) SZABAD FÖLDMŰVES 1966. január 22.
