Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-05-07 / 18. szám

való ez a 'hajnali "kirándulás, és mé­lyet, hosszút szí a levegőből. Megindul, csoszogva, kezében a kö­tőfék. Ha most újra Ihatna a páltnkás­­üvegböl!... Ha mostHa most el­pusztíthatna mtndentl... Szeme kimered, arcán kemények a ráncok. Egy szó nélkül vezetem el a csikót — tökéit el — ha valaki szólna, hát azt megtanítom!... Egy állatgondozó felismert, és az aftószárfának dőlve vigyorogta, ho­gyan kínlódik a csikó kötelével. Re­mény csipkedi, fúj, összenyálazza az öregasszony ruháját, mire elfordulhat a jászoltól, és döngö patákkal lép­ZMITROK BAGYULA: Az út parhl kezdeti, fülét előre-hátra kap­­kodta. Darabosné csak állt, görnyed­­ten, - összehúzódva, bennülő szeme alatt sötét árok, arcán a legkisebb jele sem volt az értelemnek. Később hátrálva vonult ki, összefüggéstelen szavakat vinnyogott, s mintha valakit fojtogatott volna, egymást markolász­­ták az ujjal. Lefekvés előtt nyugodtabb lett, gon­dosan bontotta el az ágyat, a párná­kat fölrázta Andris szobájában is, reggel pedig — miután benézett a csikóhoz — elment a templomba. Jó lenne, ha most lefeküdneI — gondolja Andris, és jobban befelé fü­lel. Darabosné akkor lép ki, látszik rajta, hogy bizonytalan az egyensúlya. — Merre vagy, Andris! — kiált re­kedten, pedig a fia ott van a közelé­ben. Nézik egymást, az öregasszony folytatja: — Nem adom el a csikót, nem me­gyünk el a vásárral Itt pusztítom el, megértetted? ... A házat, a falut, az egész világotI Vagy ... kilépsz?!! Andris kövülten áll, elszintelenedik a szája. Valakinek szólni kéne — ködük föl benne — legjobb lenne, ha az orvost Mert az anyja szeme nem volt soha ilyen, és az arcába ntncs talán egyet­len csepp vér. Közelebb megy hozzá, karjára teszt a kezét: — Mama, ha lefeküdne .., — Elhallgass, te, nem vagyok az anyádI Pusztultál volna el, mikor a világra jöttél: Te... Te korcs! Te nyomorult istentelenl Ml örömöm volt belőled, és mi van most? Feleség, nagygazdaság ... Mit akar egy asz­­szonnyal az ilyen? Megdöglenél! Bele­­döglenél, féregI Nem vagy képes más­ra, csak az anyád slrbadöntésére. Ha hagyná. Érted?! Légy átkozott haló porodban tstll A férfi szemöldöke felszalad a hóm­­tokára. Valami hangosat, valami na­gyot szeretne mondani, de csak tátog a szája. Később, sokára szakad ki be­lőle: — Maga döntött, mama! Maga dön­tött, el ne felejtseI... Es a csikót... El ne menjen érte még egyszer, ha kedves az élete! Berohan a szobába, nyitja, csukja a szekrény ajtókat, a kászlt mellett ki­csúszik valami a kezéből, a csörre­­nést a cserépdarabok milliója nyeli el. Arrább rúgja őket. Már a spájzban matat. Később úgy rémlik neki, a deml­­zsont nem vette le a szájáról, amíg egy csepp ts lötyögött benne. Ágyat, asztalt rapttyára zúzott vol­na, de a karfából elszáll az erő, ta­lán egy macska ts fellökhetné. A kü­szöbnél az anyjába botlik, gyűlölettel merednek egymásra. Andris a követ­kező pillanatban már az istállóban döntögett a vasvtllákat. Félrészeg csuklás jön rá, ráhasal a vizesvödör­re. Aztán pokróc, kengyel sem kell, fölerőlködik a csikó hátára. Alig ér ki az udvarból, belerúg az állat oldalába, tépi, rángatja a száját, vágtára kény-i szerítl. Zihálva kapaszkodik a szár­ban, remeg a térde, leeséstől fél, ösztönös mozdulattal ver a csikó nya­kára. Remény fújtat, csapkod a fejé­vel, nyugodtabb ügetésben szalad to­vább. Andris nehezen fogja lépésre, majd újra vágtat, anyja átkától és a 6. FOLYTATÁS Fenyvesbe, lápvidékre, völgybe, dombra, visz ez a sáros, süppedt, régi út, mint vén kéregető, sántán tapossa a lucskos rétet, tészeknyi falut. Húsát árkok szaggatják össze, gödrök, sár öli, mint mázsányt borzalom, hátán sokszáz év, csorda, nyáj özönlött, most csupa csont, kő-halmaz, pata-nyom. Kerekek, lábak tiporják be nyersen élő húsát, nyög, köpköd, vért, sarat; őszi eső kemény kaszája hersen, visszhangként sír egy-egy erdei vad. Hát jöjjön a tél, s az ázott vidékre gurítson jeges gránit-tömböket, kerüljön a föld sok sötét sebére lágy-szálú hőből pólya göngyöleg. Mint fényes szánokon jókedvű vendég, ficánkoljon tavaszi áradat, zúgjon a víz, recsegjen a vizen Jég, vízár fürössze a sötét utat. Ezren kő-bordani, ezren meg ásni kezdjenek, hogy recsegjen a határ, szikrázzanak lapátok, óriási kőburkolatba öltözzön a sár. Kétoldalt fák számlálják hosszú-bosszú sorban az elszáguldó verszteket, s az út kanyarjain pehely-abroncsú, acél-hátú autók röpüljenek. Hadd felejtsem az új napnál a sárnak éjét, századok mély iszonyatát, kiálts, út, akkorát, amekkorát csak a kizöldülő új vetés kiált. Tóth Judit fordítása SZABAD FÖLDMŰVES ÍL9B6. május 7, _ — Valami történt veled, fiam? — Nem ... semmi. — Látom én. — Rosszul látja. — Hát akkor itthon maradsz? — Nem tudom. — Nem?... Pedig azt tudnod kéne. — Majd meglátom. — Hát Jó, majd meglátod. Az eresz alatti fészekben vidáman csicseregnek a fecskék. Érdekes: Így csicseregtek tavaly is, tíz meg húsz évvel ezelőtt is. Az ő életükben nem változott semmi. Átröpködik az egész életüket: bogarakat fogdos­­nak, költenek, meg csicseregnek ... Szabó Ferkó akkor már nyolcadikos volt. Pályaválasztás előtt állott. Soha nem gondolkozott még komolyabban azon, hogy mi szeretne lenni, hova akarna menni. Egyszerűen'nem éltek benne vágyak, nem volt terve, semmihez sem volt kedve. Néha úgy álmodozott valamiféle zenészségről, hangversenydobogóról, de az olyan rejtett valami volt, hogy még önmagának sem merte bevallani. Hát még másnak! Kinevették volna. Így hát csak élt, éldegélt. Iskolába járt, evett, aludt, néha eljátszogatott az iskolatársatval. De még igazi jóbarát­ja sem volt. Kivéve Julikét. Vele el tudott beszélgetni. Hozzá állt a leg­közelebb. Egyik vasárnap délután ismét meglátogatta őket a tanító. Most már hivatalosan is feltették neki a kérdést, az apja is meg a tanító Is: ml szeretne lenni? Ferkó csak a vállát vonogatta. — Szerintem a mezőgazdaságban vannak a legnagyobb lehetőségek — mondta a tanító. — A nagyüzemi gazdálkodás sok szakembert igényel. Legjobb volna, ha Ferkőt mezőgazdasági technikumba irányítanánk. — No, volna hozzá kedved? — kérdezte az apja. — Nem tudom. — Nézd, fiam — szólott ismét a tanító. — A technikum szakérettsé­givel végződik, s ha lesz kedved a továbbtanuláshoz, beiratkozhatsz a főiskolára, és agrármérnök is lehetsz. Ezen aztán Ferkó alaposan elgondolkozott. Itt a kedvező alkalom és a lehetőség arra, hogy elkerüljön a háztól. Mert itt nagyon nehéz az élete, meg úgy érzi felesleges is. Agrármérnök?... Szép hangzása van a szónak, dehát semmi többet nem érez belőle. Az égvilágon semmit, csak hogy szépen hangzik. Agrár­safdt örvényes gondolataitól szeretne szabadulni. A nap kegyetlenül tűz, a levegő éget a kukoricatáblák közötti ösvé­nyen, Reményt a kanálispart felé kormányozza. Bögölyök szállnak kö­rülötte, a vérét kívánják, csapkod össze-vlssza, eltalál közülük egyet­­egyet. A farkával a csikó ts hadoná­szik, olykor a hasa alá rúg, habzó szájával levág a szügyére. Andrisban elpilled a levegő, az éle­tet még nem érezte ilyen értelmet­lennek. Fülébe visszazümmög az öreg­asszony átka. Megháborodott... Vagy úgy érzett mindent, ahogy beszélt?! Máskor ts szidta, valamikor a keze is eljárt, de a nyomorúságát ilyen ke­gyetlenül még nem vágta a fejéhez. Szédül, remeg a gyomra, a ruhája rátapad a testére. Mit nem adott vol­na, ha a háború alatt bombát kap a házukl De az egyetlen repülő is, ami a környéken lezuhant, a hegyőr ta­nyáját nyomta agyon. Bögölyök hada támad rá az erdő szélén, nem érzi, nem látja. Csak a pusztát, amely — bárhogy kerülgette, — idelátszik már a völgyből. Közepén az óriás gémeskút. Szeme hozzátapad a kávájához. Ha építettek is egy törpevízművet, az uradalomnak ezt a jellegzetes em­lékét a volt cselédek nem engedték betemetni. Talán, mert sok családot fűz hozzá kegyetlen, nem gyógyuló emlék. •Megesett lányok, tizedszer terhes anyák, megszégyenített bére­sek, keserű, lázadó, kitörni vérszegény kamaszok, megcsalt férjek, feleségek halálhelye, — gyilkos pusztát kút! Milyen félve, milyen iszonyattal szo­kott gyerekkorában ő ts belenézni. Valami vándorló fölemelte egyszer, a kávára ültette. Látta magát a mesz­­sze-mély víztükörben, kezével görcsö­sen hadonászott... A csobbanásra, vagy a hörgő kt­­áltásra futottak össze az asszo­nyok?! A csikó a kávához kötve kapar, szőre tajtékos, tüdéje zihál. Ki törődik vele? Nehézléptü lábak létráért rohannak, inas kezek összekötnek kettőt, sápadt paraszt ereszkedik a mélybe, kötelei dobnak utána. Két perc, — egy negyvenéves férfi a vályú mellett fekszik, mintha csak ruhástól megmártozott volna. Ahogy az ingét lehúzzák, megszólal valaki: — Gerince tört. El van törve a ge* rtnce. Orvos nincs, sötétedik, mire a kocsU jától felporzik az út. „Azonnal meghalt. Eltörött a nyak­­csigolyája is." A könnyűfutóba fog a kocsis, pok­­rócot terítenek a hullára. Akik a hírre bejöttek a faluból, gyalog ballagnak mögötte. Fan olyan csoda, amely tovább tart három napnál. Ilyen esett most is. Embertömeg hömpölyög a poros ut­­cán, gyerekek leskelődnek a kerlté-i sek mögött, messze egy kutya vonít. Fönn, a toronyban, szól a lélek­­harang. Öreg pap lépked a koporsó előtt, lassan, méltósággal. A halottaskocsit fekete lovak húzzák, a vén kocsis lazán fogja a gyeplőjüket, bajusza hegyes, szeme mozdulatlan. Ging-galang. Vlsszahangzanak a kőkerítések, a sok üres udvar, a rossz malom eme­letnyi magassága. A délutánt fényben lapulnak a házak, a tágas, elhagyott téren artézikút ágaskodik, a puszta felől paták csattognak. Csikó jön, deres. Aszott öregasszony fogja a kantárt, inas kezét a könnyedmozgású, for­más állat meg-megrántja. Horkant is, fülét hegyezi, forgatja a szemét, éle­sen fölnyerít, mikor a menethez ér. A sötétruhás nők keresztet vetnek, meglökik egymást, foltott suttogásuk végtghullámzik a sorokon. Az öregasszony leszegett fővel, ko­nokul a földet nézi, vezeti a csikót, agyát hasogatja a harangszó, de mi­előtt eszméletlenül összerogyna, olyan érzése és gondolata támad, hogy az agyát hasogató kések nyelet volta­képpen az ő kezében vannak, és ő hasogatja azokkal az elsötétülő vilá­got. Sokoldalúan tevékenykednek A CSEMADOK szírnél helyi szervezete már a múltban is sokat halla­tott magáról. A szervezet mellett három évvel ezelőtt alakult egy esztrád­­együttes. Elsőrendű feladatuknak tűzték ki, hogy különböző műsoros es­tekkel szórakoztassák el a közönséget. Ahogy az együttes fejlődött, úgy növekedtek az Igények is. Például az elmúlt évben színre vitték Egri Viktor „Ének a romok felett“ című verses drámáját. A siker nem ma­radt el. A faluban nem lehet panaszkodni, hogy nincs kellőképpen kihasználva a művelődési otthon. A színjátszó együttes, a tánccsoport és a zenekar tagjainak zajától hetente két-három alkalommal hangos a terem. Ez év januárjában a szervezet sikeres fedlik estet rendezett a falu nagy szülöttéről. A múlt hónapban a színjátszó csoport szép sikerrel mutatta be Tóth Miklós „Ez a falu eladó" című vígjátékát. A táncegyüttes is évről évre szebb eredményeket ér el. A tavalyi já­rási versenyen az elsők között szerepeltek. Az idén szeretnének eljutni a gombaszögi ünnepségekre is. Munkájukban nagy segítséget nyújt a já­rási népművelési intézet, amely oktatókat biztosít számukra. A szervezet tánczenekara kivétel nélkül fiatalokból tevődik össze, akik szombat, va­sárnaponként szórakoztatják a falu lakosságát. Nagy András, Szfmő mérnök legyen? Semmi kedve a tanuláshoz. Viszont elkerülni a háztól csakis így lehet. Ezt a kérdést meg kell beszélni Julikéval. Lassan már neki Is hatá­roznia kell. Ki tudja mik a tervei? Ha Julika nem megy el a faluból, akkor ő is marad. Kereste az alkalmat, hogy találkozhasson Julikával. Az Iskolában oda­súgta neki, hogy délután menjen el a pincékhez, mert okvetlenül be­szélni akar vele. A kislány szót fogadott. — Mit akarsz tőlem? — kérdezte. — Beszélni akarok veled. — Mondd már, mit akarsz? — Te mi szeretnél lenni? — kérdezte Ferkó. — Óvónő — felelte Julika gondolkozás nélkül. — Óvónő? — Az háti Vagy tanítónő. Miért kérded? — Csak úgy. — Ez volt olyan fontos? — Ez. — Hát te?... Hová mész, ml akarsz lenni? — Én? — nézett a kislányra Ferkó. — Agrármérnök. — No, nézd csakl Hogy még agrármérnök! — csodálkozott Julika és gúnyosan kuncogott. — Miért? Olyan lehetetlennek tartod? — Hát... ahhoz egy kicsit jobban kellene tanulnod. Mit gondolsz, mennyit kell tudni egy mérnöknek?... Rengeteget! — Tudok én tanulni, ha akarok! — Tudsz?... Mutasd meg, ha tudsz! Mondani sok mindent leheti — Hát majd megmutatoml Miért is legénykedett annyira azzal a tanulással? Most már muszáj volt tanulnia, ha akart, ha nem. És tanult. Mérgesen, összeszorított foggal. Észrevette a tanító Is: örült neki. Alig várta, hogy találkozzék Ferkó apjával. — Tanul ám a gyerekl — mondta Szabó Gábornak az utcán. — Alig lehet ráismerni. — Tanul? — Nagyon megváltozott. Mintha kicserélték volna. — Az jó, tanító uram, az jó. És akkor este vacsora után Szabó Gábor csendesen megkérdezte a fiától. — Elmész a technikumba? — El. — Jól meggondoltad? — Jól. — Rendben van, fiam. Talán egy hét telt el. Ebéd után a mostohája, amikor Szabó Gábor elment a faluba, kis kazettát tett Ferkó elé. — Apád vette. Karóra volt benne. Ferkónak feldobogott a szíve. Régen vágyakozotf 'fifFEL UTÁN MEGY KI a konyhá­-*-* bői az öregasszony. All egy kicsit a sötétben, apró sze­dne kimered, nem látja az égen úszó, sovány felhőket sem. Vakstn hunyo­rog az utcát vtllanyégő, az élszaká­ban csak a kutyák csaholdsa vissz­hangzik. A levegő a házak között moz­dulatlan, de fenn, a kémények fölött van valami soha nem szűnő, örök áramlás, tompa, suhogó dallama tölti be a világot. Az öregasszony mintha pórusával 'érzékelné az éjszaka zenéjét. Fejkendőiét megnyitja az állán, las­sú, nehéz léptekkel jön—megy az udvaron. Szalmacsutakot készít, meg­találja a rőzsét ts, a kondért vízzel meri tele, aztán le­ül a sámlira, fele előrebillen, szundít egy két órát. A falu még alszik, amikor bemegy a spájzba, nagyot iszik a más­kor utált pálinká­ból, aztán kerít egy kötőféket és elin­dul a téesz-istálló­­ba a csikóért. Harmat van, host* szú, fekete szok­nyája lucskosan csapódik mezítlen lába körül. Zsong a feje, a szeme ég, de a tal­pának jól estk a hús stmogatás. Fél 'órája se lépked, a derengés rózsaszíne ráhullik a harmatos tájra, friss, korát szellő fújdogál, és a nap álmosan elő­bújik az izzó, keleti piroeságből. Darabosné fárad, nagyon fárad. Arca elpetyhüdt, szemén most ijesz­tően látszik a kor, hajdani csillogá­sát a belső láz homályozza. Lépeget, a feje kóvályog, egy időre elfelejti az útja célját ts. A hajtáson túl, a lassú vllágosodás­­ban ágaskodnak a fák, mély, kékes pára úszik a kaszáló felett, csak a távoli vízpart merül még el a hatal­mas, szürke csendességben. A dombtetőről látja meg Darabosné a pusztát. Szemébe ütődnek a sorjázó épületek, a hatalmas, palatetős kukoricagórék, blrkahodály, kazlak, szemlátomást so­kasodó emberekkel. A gémeskút mögötti víztornyot egy pillanatig templomtoronynak hiszi, aztán ismert fel az alatta húzódó, sok­ajtós, ablakos ló- és tehénistállót. Ott van Remény! — áll meg hirte­len, mintha most döbbene rá, mire ked mellette. A kutyák megugatják, egy pajkos kölyök csúzlival lövöldözi őket, amíg el nem távolodnak. (~)tthon Andris várta őket a kapu­'-s ban. A csikó nyerít, Darabosné nyakába dobja a kötelét, Remény beüget az Istállóba. A két ember hallja, hogyan ropogtatja a maradék abrakot, majd a szénát kezdi tépni a saroglyábái. Az öregasszony még mindig liheg, zi­hálva szedi a levegőt, és a fiára san­dít, mikor bebotorkál a spájzba. And­ris fülét megüti a két üveg össze­koccanása. Aztán egy ideig csend. A napokban tűnt fel Andrisnak, hogy valami nincs rendben az anyjá­val. Zavaros, értelmetlen a szeme, ebédfőzés közben hang nélkül moz­gott a szája, és az ételt, amtt az asz­talra tett, a macskák se kívánták megenni. Andris a levest még csak kanalazta egy darabig, de az aludt­tejjel föleresztett marhapörkölt vissza­jött a torkán. Azt később sem tudta megállapítani, hogy a rizsre ecetet öntött-e az anyja, vagy valami mosó­szerrel kavarta össze. Akkor már na­pok óta nem beszéltek, Andris kérdés nélkül hagyta az ebédet is. Szalonnát szelt a spájzban, és megevett hozzá egy karaj kenyeret. Később úgy emlé­kezett, az öregasszony a kanalát se mártotta az ételbe, ült a széken, a süldőmacska belenyalt a tányérjába, aztán kiment az ts. Délután Darabosné már az istálló­ban volt, a szakajtókosárban egy kiló­­nyt kockacukrot tolt a csikó elé. Habzott az állat szája, sok vizet ivott, az öregasszony a kötényével hajtotta róla a legyeket, s egyszer — Andris­nak legalábbis úgy tűnt — föl akart rá ülnt. Remény rúgott, valamt ba­­gócsféle dönglcsélt a lába között, a szelíd jószág felágaskodott a jászol­ra. — Remény! — csattant a férfi hangja. A csikó prüszkölt, horkantott, lábát .kiemelte a jászolból, fújni, ka-

Next

/
Thumbnails
Contents