Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-04-30 / 17. szám

Céllövő bajnokság golyósfegyverrel Rozsnyón.

Hogyan is lehetne az áldozat szalonka, ha még csak mutatóba sem tártak erre? Így gon-, dolkoznak mind a ketten.

Nem sokára 'már nics tooább. Mindig sötétebbé válik minden bokor, minden háttér és fényes arcukkal felénk fordulnak a csillagok. Vége a húzásnak és felhangzik odaátról az első „hahó“ amely komoly bizonyítéka annak, hogy az arra Járó nimródtársak mégiscsak léteznek.

Rövidesen lefelé poroszkálunk a csörgedező erecske mellett és így érnek utói társaink. Nem szóltunk, mert tudtuk, a nyugtalan vadászíkváncsiság úgyis utat talál.

Molnár fenő kezdte a beszédet és évődve holmi céllövészetet emlegetett, mivelhogy az öcskös puskája gépfegyverként kattogott. Sírnak ám arrafelé a fatuskók bizonyára, avagy szitát akartunk gyártani az égboltozatból? Bíró Zoli a felette álló tölgyfa leveleiről mesél, mert minden lövés után úgy peregtek, mintha első dércsípés sza-< kadt volna az erdőre.

Az öcskös persze hallgat. Leg fiatalabb lévén, hát restelkedik.

Molnár fenő tovább fűzi a beszéd sorát.

— Lajcsi öcsém, nem kéne talán egy kissé kigyakorolni a céllövészetet? — Mert mivel hangtalan nyelés volt az első felelet, határozottan hitte, - lö-. völdöztek sokat, de melléje. '

Erre bizony már reagálni kell. Az öcskös, amint az elefén említettem, szépen kiszínezi, menynyi szalonka húzott ráfa. Hatot le is szedett. Hatot pedig egyenesen feléjük irányított, mivel nekik is hagyni akart valamit. És csodálkozik, hogy ők semmit sem lőttek.

Molnár fenő ki is kelt magából. Képtelenségnek, álmodozásnak rafzolgatta az öcskös szavait úgymond, ha ő egész este, az összes madarak közül csak a Fiastyúkot látta, mi a szalonkákról csak álmodhattunk.

Most aztán előkerült az öcskös tarisznyája és nyomósnál nyomósabb érvként huzigálta elő a hat szalonkát.

Nos, kedves barátaim, ez a tökéletes vadász-szombat. A két üresen lépkedő vadásztárs lábai egyszerre csak nagyon nehezek lettek. A puskák súlya húsz kilóra szökött. A vadásztekintély úgy háborgott, mint főzéskor a szilvacefre. A torkok szaharal szárazságát csak a nagy krákogás árulta el, és amint azt a vadász-szombat szokta magával hozni, kissé elcsendesedtek a nimródok.

Lajcsi öcsém kulacsa reparálta meg a hangulatot.

Amint a Célúton lefelé lépegettünk, már közöttünk járt a vadászbajtársak örökkön élő cimborás jókedve is. ... Bs így megy ez naponta, amíg a szalonka-szívek egymásra nem találnak úgy, amint azt a Földközi-tenger melege megígérte nekik.

Szirmai István, Kassa

„pszt, kro, kro", kiabál másik kettő. Töltene is újra istenigazában, csak tudná honnan? Rácsap a tarisznyára, annak fedele villámgyorsan vágódik a világba, de a tarisznya üres. Hátra nyúl a farzsebébe, az is üres. Kutat a jobb nadrágzsebben, aztán a balban s ezekben is, csak a semmi lapul. Most puskáját maga elé dobja és mind a két kezével rácsap bekecsének oldalzsebeire, hiába. Azután előbb a bekecs baloldali belső zsebéből rángatta ki a bélést és végül az utolsó zsebében a jobb oldaliban, ráakadt a töltényekre. Most csuklik már a puska is, miközben felettünk három pár szalonka úszott el tempósan, az estbe fonódó tavaszi égbolton, és csak hátulról integetnek az öcskösnek. Az,egyik kis pimasz, még sercentett is feléje.

Íme, ez tehát a vadász-péntek.

Remek megfigyelésemet az öcskös dörmögő hangja zavarta meg, mert szívből buggyanó realitással szórta ki magából a megkönnyebülés halk zsolozsmáját.

— Az istenfáját, nem elhúztak!

Am az a Hubertusz nevű atyavadász, úgy látszik megelégelte az öcskös ilyen egyszeri péntekbe fulladását. Most már kéznél voltak a töltények s a további szalonkákból olyan derűsen húzogatott le még négyet, mintha zsák agyag-galambokat dobálgatott volna neki Fortuna istenasszony jóakaratú jobbkeze. Féltucat szalonka pedig, ismerjük el, egészen szép zsákmány, még az öreg Miklósinál is, akt pedig hét vármegye legigényesebb vadásza.

A Vadászház felöl csak a csend hallatszik. Sokszor van az úgy, hogy az egyik társ nem győzi a töltögetést, amint azt nekünk éppen az öcskös mutatta be. A másik pedig készülget, emelgeti vállhoz a puskáját, derekasan tornázik, de nem lőhet, mert ha megfeszülne sem lát egyetlen ártatlan madarat sem. Azok megérzik, forró vágyakozását és elsomfordáinak, a pus- Vavégét perzselő kívánságok elöl és szinte nem is léteznek.

Így hallgatták az öcskös társai odaát ennek fegyverropogását és úgy szúrták szemeiket az esti szürkületbe, mintha a Hazaátó dombon keresztül, a szepsi emplom toronygombját akarnák neglátni. Bs egész este sehol •emmi. Bíró Zoli csóválgatja a éjét és átkiált a hozzá közel ílló Molnár Jenőhöz:

— Azok talán célba lövöldözlek

estén, másodszor pedig most itthon, amikor kis asztalom fölé hajolva, róvom e sorokat.☆

A gyalogúitól kissé jobbra tértünk az öcskössel. Néhány som- és mogyoróbokor övezte kis tisztás a birodalmunk. Az öcskös tudja, jó az ilyen tisztás, mert a felette húzó szalonka ide pottyan, ha találat éri.

Bíró Zoli meg Molnár Jenő

A VADÁSZNAK sok szép em■£*- léke van és lépten-nyomon kalandokat kerget. Mindig vígan füttyentve jut által a kaland túlsó oldalára, s ott azután egyszer színes szőttessé, máskor remek bundává meséli, amit átélt. Attól függ, milyen a jó kedve.

A vadászok a legjobb bajtársak, a legjobb cimborák és erdőmező legévődőbb legényei.

Az első tavaszi szellő-suttogás után kökörcsines lesz a Pataksor. Madárdal kísér, míg a Hazai látón túl lépdelsz lefelé és befordulsz a somodi erdő keleti szélén álló Vadászház völgyébe.

Itt minden rózsabokor, mogyoró, galagonya, kimagaslóbb tölgyfa suttogva beszél, mert évszázadok során újra és újra találkozik, az északra húzódó szalonka nemzetség tagjaival.

De fenséges is a szalonkahúzás/ Lent délen Balkán szőlőskertjeiben, kezdetben oly szép, a tavaszban zsongó karácsony. Aztán amikor hirtelen ibolyák nyílnak, a Földközi-tenger melege a szalonkák fülébe súg egy varázsszót. — Fönt északon vár egy másik bohókás szalonkaszív — és többé nincs maradás. Szárnyuk megállás nélkül nyílik a légben és úsznak bódultán a Duna fölött, Erdély havasai alatt, a Delibláti homokbuckákon, a Nagyalföldön, a Kárpátokon túl és keresik a megígért másik szívet. Tudják, a tenger melege még sohasem csapta be őket. Vajon kitől tudják?

Ilyenkor lépegetnek barátaim a Vadászház felé, mert a kies völgy, csörgedező patakocskájával a legcsábítóbb búvóhely, azaz szalonka-nyelven húzóhely.

A friss tavaszi szellő, a húzó szalonkák tűzbe hozzák a vadászokat, engem pedig boldoggá tesznek. Igen, határtalan kincseket bíró, boldog ember lépdel három vadászbarát között, mert nem ők: én, én fogok valójában szalonkázni. Nekem nem húzza váltamat a puska és tűzbe sem , jövök. Nemcsak a szalonka röppenését látom, hanem kétszer élem át minden pillanatát az időnek, kétszer tekintem át minden pontját a térnek. En egyszer megfigyeltem, másodszor megörökítettem minden eseményét a történetnek. Ezt egyszer azon a zsongó tavaszt

még tovább lépegettek a Vadászház felé. Az öcskös az egyik bokor tövénél helyezkedik el, én pedig félkönyökre fekszem egy kivágott tölgyfa halódó gyökérzetén.

Csend leng az erdőn, mert szürkülni kezd. A tücskök csiripelése egyenletesen sípoló csengéssé válik. Csak ritkán koppan az avar, amikor valahol száraz ág hullik alá. Bs várunk csendben, csúnyán elbújva, bokor alá húzódva, hogy a Földközi-tenger melegétől űzött ártatlan szalonka-szív kereső útját ketté vág-' juk.

De mit tehetnek, ha ez hozza lázba a vadászfeleket. Hát még ha tíz is puskavégre röppeni Ni csak, ni! Durr, durr, kétszer isi Bs tőlem nem messze puffan két szalonka a tisztásra.

Az áml Most azonban nem csütörtököt, hanem egy egész pénteket élt át az öcskös. Csütörtök? Hát az vadászéknál semmi. Az egy közönséges és mindennapos kis esemény. Kihúzzák az el nem pukkant golyó-, bist és egy „az anyád“ kíséretében bokorba vágják. Azonban az már egy egész péntek, amikor egymásután húz két szalonka, és az öcskös ezeket remekül leszedi. Utána rögtön