Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-04-30 / 17. szám
MAXIM GOR KID: FANTÁZIA A történet a madarak birodalmában játszik s mint-» egy két nemzedéket állít szembe egymással, az Idő-* sebb, konzervatív nemzedéket és a szabadságra tő-* rekvő fiatalságot. A fiatal nemzedék képviselője, a csíz, fölöttébb Izgató dalt énekelt a vlharmadárről." A „Tavaszi melódiák“ tiltott mfl maradt egészen a Nagy Októberi Szocialista Forradalomig s csupán kéziratban, kőnyomatosban terjedt az Ifjúság köré-* ben. Annál nagyobb, mondhatni páratlan hatást vál-* tott ki „A viharmadár dala“, valósággal „a forrada-* lom harci dala" lett, amint E. JaroszlavseklJ mondja „A proletárírő útja az Illegális mozgalomban“ c. viszi szaemlékezésében. „Semmi kétség afelől — folytat-* ja —, hogy Gorkij felhívásai és lángoló harci dalai, „A viharmadár dala" és az „Ének Sólyomról“ nem kisebb forradalmi hatással voltak a tömegekre, mint a pártszervezet forradalmi bizottságainak proklamá** clól... „A viharmadár dalá"-nak képeit, fordulatait gyakran használta fel Lenin a szocialista forrada-* lomért vívott harcában. Maxim Gorkij: A viharmadár dala Tajtékzó, bősz tenger felett szél ha|szöl kósza felleget. Felhő alatt, tenger fölött, mintha sötét villám volna, száll büszkén a Viharmadár. Szárnya olykor hullámot ér, máskor nyílként fellegbe fúr és a felhők hallják hangját, harsány, bátor hangja boldog. Mert dalában vihart áhltl Bús haragját, szenvedelmét s reményét a győzelemben hallják hangjából a felhők. Sirály surran el stkongva, riadt szivét nyögve rejti tengerhullám hűvösébe, mert remeg, fél a vihartól. Dunnalúdnép Is kiáltoz, de az élet szent harcában nem érezhet üdvösséget, villámlástól visszaretten. Balga pingvin lomha teste sziklák közt megbdvlk gyáván. Csak a büszke Viharmadár szárnyal merész Ízben ott fenn, tengerár felett a légben. Mind alantabb s egyre bőszebb felhő tornyosul az égen s zúgva tör a tengerhullám villámfények magasába. Mennydörgés közt tajtékozva reng a tenger küzdve széllel. Most a szél erős marokkal felragadja víz hullámát és haragvón dobja vissza sziklakőre — pozdorjává törve össze szln-smaragdját. Viharmadár büszkén szárnyal, mintha sötét villám volna, olykor nyílként fellegbe fúr, szárnya víz hullámát tépi. Ott suhan, mint zordon démon, vihardémon ... száll sötéten, <■ most kacagva, majd zokogva..« fellegek fölött kacag most, örömében zokog máskor. Mindentérző démon — érzi: fáradóban a vibar már, tudja jól, hogy nem sokáig takarja a napot felleg, nemsokára takarja méri Szél süvölt... és mennydörög még... kékes lánggal tündökölve száll a felleg víz tükrére. Tenger fogja fel a villám nyílvesszőit és eloltja. Tűzklgyóként felcikázfk víz tükrében, majd elvész a villám vakító visszfénye. *— Vad vihar jő nemsokáral... Viharmadár hangja szól Így villámlások közt merészen, zúgó tengerár fölött is győzelemnek prófétája: >— jöjj vihar s légy még erősebb! mészet is ostobának teremtette s azonfelül még Ijedt is, mint a legtöbb varjú. De előkelő helyet foglal el a társadalomban és minden télen rendez valami „jótékonycélú" bazárt az eh szegényedett csókák meg az öreg gaa lambok javára. Ismerem a verebet is; noha első pillantásra könnyelműnek, sőt liberó* Itsnak látszik, valójában azért megvan a magához való esze. Tisztelettudó képpel ugrál a varjú körül, de azért pontosan ismeri a nagy madár minden gyengéjét és mtndtg szívesen ad elő róla egy két pikáns anekdotát. Az ablakpárkányon pedig egy fiatal, idaliás galamb hevesen udvarol egy szerény galamb leányzónak: — Megöl a buu-bánat, a buu-bánat, ha nem osztod meg velem a szereli memetl — Tetszik tudni, hogy megérkezten a csízek? — közli a veréb. — Fakk-tumJ — bólint rá a varjú. — Megjöttek és lármáznak, rőpi ködnek, csicseregnek. Szörnyen nyugi hatatlan madarak! A cinegék is megi jöttek velük együtt... mint mtndtg, hehehel Tegnap este, tetszik tudni, megkérdeztem az egyiktől, csak úgy tréfásan: „No, galambocskám, hát megjöttetek?" Szemtelenül válai szolt... Ezekben a madarakban egy csepp tisztelet sincsen az ember rangja, hivatása, társadalmi állása Iránt... Elvégre én udvari veréb vai gyök... Itt a kéményből váratlanul előbuki kant egy fiatal holló és halkan jelem tette: — Hivatalt kötelességemhez híven figyelmesen kihallgattam a levegőt, a vizet és a föld mélyét benépesítő élőlények beszélgetéseit, lankadatlan igyekezettel követtem minden mozdulatukat, s ezennel van szerencsém jelenteni, hogy a fentemlített csízek a tavaszról csicseregnek és a természet állítólagos közeli megújulását merészelik emlegetnt. — Csip-csirtpp! — kiáltott fel a vei réb és Ijedten pislogott a fellelem tőre. A varlú azonban jóindulatúan biccentett. — Volt már tavasz, volt már néni egyszer — jegyezte meg az öreg ve*, réb. — Ami pedig a természet megi ájulását illett, hát az természetesen kellemes .., feltéve, ha mindazon ha* tóságok engedélyével történik, akik ebben Illetékesek .,. — Fakk-tuml — mondta rá a varjú és kegyes pillantást vetett a verébre. — A fentiekhez még hozzá kell tennem — folytatta a fiatal holló —, hogy az említett csízek elégedetlen-> ségüknek adnak kifejezést azon oki nál fogva, hogy a patakok, amelyekbői szomjukat oltják, állítólag zavai rosak; egyesek közülük még arra is vetemednek, hogy szabadságról áli modozzanak... — ö, ez régi szokásuk! — kiáltott fel az öreg veréb. — Fiatalságuk az oka, ez egy cseppet sem veszélyes! Magam ts voltam fiatal és én is áh modoztam róla. f, — Kiről? — Az alko .,.ko., .ko -,tt — Az alkotmányról? — Csak álmodoztami Csak 'álmoi Hoztam, kéremszépenl Persze.,, nai gyón szerényen álmodoztami De az-1 után ez elmúlt, álmaim más „tári gyat“ kerestek maguknak, reáltsabi bat, hehehe .., és, tetszik tudni, kellemesebbet, olyat, amelyre sokkal nai gyobb szüksége van egy verébnek .,, hehe... — Eh-hm — hangzott most fel a tiszteletet parancsoló krákogás. A hársfa koronájában megjelent egy valóságos titkos ptrók, kegyesen blci centett a többiek felé és rákezdte: — Eeh, n-nem ve-tték észre, un ratm, hogy a levegőben van valai ml,,, valami... — Tavaszlas a levegő, kegyelmes uram -»- mondta a veréb, A varjú pedig oldalvást billentette fejét és gyengéden, epedőn károgta, mintha bárány bégetne: — Fakk-tum. — M-mgenl Tegnap kártyázás közben ugyanezt mondta nekem egy ősi nemes, kiváló bagoly... „Mintha valami volna a levegőben" azt mond1 ja.. En meg azt válaszoltam neki: „Észrevesszük, megszaglásszuk, ktvtzsi góljuk!' Bölcs válasz, nemde? — Ügy van, úgy van, kegyelmes uram! Rendkívül bölcs — hagyta helyi ben hódolattal az öreg veréb. — Mim dig ki kell várni az eseményeket, kegyelmes uram ... Egy megfontolt madár mtndtg várakozó álláspontra helyezkedik... A kerti gyepre, ott, ahol már elöli vádi a hó, pacsirta ereszkedett le az égből, gondterhelten futkározott rajta és magában mormolta: — Hajnalfény az égbolt alján kioltja a csillagokat, sápad a hold, elszáll az éj s mint a jég, ha napfény ért, elolvad bús sötétségbe. Milyen édes, könnyű, a lét, hogyha szívem remény szárnyán száll a nap, reggel 1elébe, fény a szabadság elébeI E-ez mlf-féle madár?, — kérdezi te a pirók hunyorogva. — Pacsirta, kegyelmes uramt — válaszolt rosszalóan a holló a kéi mény mögül. • — Költő, kegyelmes uraml — tette hozzá elnézően a veréb. A ptrók sandán nézett a költő felé. — Mm... milyen szürke.,, a ph maszI Ha jól hallom, izé... a napról, meg a szabadságról merészel fei csegnt? — Ügy van, kegyelmes uram! — erősítette meg a holló. — FOfoglali kozása: alaptalan remények ébreszti getése az ifjú madárnemzedék szívéi ben, kegyelmes uram! — Ostoba és elítélendői — Ügy van, tökéletesen igát, kei gyelmes uram — helyeselte az öreg veréb. — Rendkívül ostoba! A szai badság, kegyelmes uram, meghatározi hatatlan és, hogy úgy mondjam, megi foghatatlan... — Mindazonáltal, ha nem tévedek, önnel ts megtörtént már életében, hogy szabadságra ... izgatott. — Fakk-tuml — kiáltott fel htrtei len a varjú. Az öreg veréb némileg zavarba jött. — Csakugyan, kegyelmes uram, egyszer megesett... de tekintettel az enyhítő körülményekre ... — Mármínthogy.., miféle körüli ményekre?, — Ebéd után történt, kegyelmei uram! Borgőzös ... vagyis kissé kői dös elmeállapotban... Es bizonyos mérséklettel Izgattam, kegyelmes uraml — Azaz hogyan? — Halkan annyit mondtam: „Éljen a szabadság..." és azonnal hangosan hozzátettem: „a törvényes keretek között". A ptrók kérdőn tekintett a hollóra. — Csakugyan így volt, kegyelmes uram — mondta rá a holló. — öreg veréb vagyok én már, kei gyelmes uram, s épp ezért nem en-1 gedhetem meg magamnak, hogy ko-1 molyabban foglalkozzam a szabadság kérdésével, mivel eme kérdés nem tartozik ama hivatal hatáskörébe, amelyben szolgálni szerencsés vai vagyok. — Fakk-tum! — károgta ismét á varjú. Hiszen egészen mindegy neki, hogy mit — csak helyeselhessen. Az utcán pedig patakok csordogáltak és halk hangon daloltak a folyói ról, amelybe útjuk végén, a közeli jövőben ömlenek: — A folyó locsogó, fürge habjai visznek, és befogad mtnket a tengei rek árja, majd újra talán egek boltoi tatára felszí bennünket a forró napi sugár; aztán az égből újra a földre lepermetezünk s leszünk éjjeli han mat, hóplhe, záporeső. A nap, a pompás, simogató tavaszi nap egy isten mosolyával mosolyog le az égről, tele szeretettel, a teremi tés lángoló szenvedélyével. A kert végében, egy öreg hársfa ágain csízek csapata üldögél és egyh kük lelkesen, Ihletetten énekli tán salnak a Viharmadár dalát, melyet hallott, „Itt minden szamár megáll“ így volt az akkoriban. A falnbúl még együtt Indultak el a kommunisták és a szociáldemokraták, de a városba érve elváltak az útjaik. A „bolsík“ a város terén gyülekeztek, a „szocdemek" pedig a templom-téren. A kommunisták azzal bosszantották a másik tábor híveit, hogy Imádkozni gyülekeznek május elsején. A két párt katonái azért Is mindent elkövettek, hogy az ő csoportjuk legyen népesebb a májusi naggyűlésen, ahol a szónokok váltották egymást, ki-ki maga módján hirdetve a dolgozók igazát a kizsákmányolókkal szemben. De nem hivatalosan attól sem riadtak vissza, hogy borsot törjenek egymás orra alá. Például egyik május elsejei délelőtön éppen akkor verték félre a harangot, amikor a szónok a kommunistákat kezdte becsmérelni. A megzavart tömeg tüzet kiabált és szétszaladt, hogy tanúja legyen a „vörös kakas” garázdálkodásának. A képviselő hiába ordítozott rekedten, alig hallgatott rá valaki. A harmincas évek elején olyan furcsa bosszantást eszelt ki valaki, hogy még a mai napig is emlegetik a városban. Közvetlen a templom előtti tér mellett volt a város számottevőbb vendéglátója. A tulajdonosa csudamódon szerette a pénzmagot és minden módon igyekezett a koronát megfogni. Ezért a különféle áruk szállítására csacsifogatot tartott. A nagyfülü állat a giz-gazon Is megélt, és a kis szállítókocsit ugyanúgy elhúzta, mint a sokkal igényesebb öszvér, vagy ló. A sokat emlegetett májusi reggelen elakadt a kocsis. A szamár volt annyira okos, hogy a szódaszállitás sürgős, s ezért faképnél hagyta a korhelyt. Ott álldogált már a szokott helyen, amikor egy legényke titokban hozzá surrant és kötéllel összefűzött, jókora kétoldalt lecsüngő plakátot akasztott a csacsi hátára. A nagyfülű jószág egy cseppet sem bosszankodott miatta, sőt kellemesnek találta a frissen fújdogáló tavaszt szelet elfogó öltözéket. A furcsa köntösben lévő csacsi, pontosan azon a sarkon állt, ahol gyülekezni szoktak a szocdemek. Lassanként akkor Is szállingózni kezdtek. A szamár legnagyobb csodálkozására a gyerekekhez hasonlóan a felnőttek is körülállták, és ki nevetve, ki szitkozódva nézegette új ruháját és a legtöbbjük sietve és szégyenkezve elindult a vásártér felé. Egyre több lett a kiváncsi, s a nagyfülfinek Imponált a kiváncsi tömeg, mert fals hangján többször Is el lá-kolta magát. Biztosan azt hitte, hogy az ő fülében gyönyörködnek. Nem tudta, hogy az új köntösének mindkét oldalára ezt írták jókora betűkkel: „Itt minden szamár megáll." Tóth Dezső 5. FOLYTATÁS — öh, te bolond, hát ezért hívtál vissza I?.Hogy ilyen bolondokat kérdezz tőlem? — Ezért... Te talán nem hiszed? — Bolond... — mondta a kislány újra, azzal sarkon fordult és elviharzott. Vagy tíz méternyi viharzás után megtorpant és visszafutott. — Te, Ferkől... Hogy mit csinál az a...? — Mit csinálna? — vonta meg a vállát Ferkő. — Dalol, dalol, és szórja a mézet. — Vedd bolondnak az öreganyádatl — haragudott meg Jullka most már véglegesen és elfutott a falu Irányába. Csak úgy lobogott a szőke hajai Mégis csak van aranyhajú lány. Ha nem Is lány, hát lányocska. Kislány. A Kovács Jullka... Csakhogy ő nem tud dalolni, mézet sem szórni, meg pille hátán sem lovagolni. Nem tud ő semmit, csak nyafogni meg cigarettáért szaladni. A bolondl Hát csak hadd szaladjon, de úgy szaladjon, hogy lába se érje a földetl Repüljön! Hiszen olyan könnyű alája képzelni a pillangót! A bot, amit klclfrázott, nem tetszett neki. Kétfelé törte és eldobta. Másikat kellene vágni, de semmi kedve hozzá. Minek a fölösleges faricskálás? A legelésző tehénre esett a pillantása. Nyelvével nagyokat kanyarltva sodorta befelé a szikkadó füvet. Neki jó. Az égvilágon semmi gondja, csakhogy jól megtömje a bendőjét. Az ő fejében nincsenek mesék és borzalmak, a szivében nincsenek fájdalmak. Különben ki tudja?... Nincsenek háti Legelész, növeszti a hasát, aztán megelli a borjút, és a mostohája kezenyomán telesúgatja a sajtárt habzó tejjel. Neki jól Jullka közben visszaérkezett, s egy pillanatra megállt Ferkő előtt. Nem az aranyhajú lányról érdeklődött, pedig az izgatta a fantáziáját. — Ti mikor szüreteltek? — kérdezte. — Holnap. — Ml már ma befejeztük... Viszem a cigarettát, aztán majd visszajövök, Jó?... Nem mész még haza? — Még nem. — Szaladok, rögtön Jövök! Nemsokára visszajött a kislány, és szájtátva hallgatta Ferkőt, aki számára csodálatos dojgokat mesélt az aranyhajú lányról. Csak úgy ragyogott a szeme! — De ez titok! — mondta Ferkő, — Erről senkinek egy mukkot sem, különben megverlek] ígérte a kislány, hogy nem mondja el másnak, és örült, hogy a fiú Ilyen nagy titkot árult el neki. Ettől a naptól kezdve szövetségesek lettek. Sokszor találkoztak. Barátok lettek, nagyon összemelegedtek. Másnap Ferkőék Is szüreteltek. Bő volt a termés, rogyáslg rakottak a tőkék. Ferkó Is szedte a szőlőt, de egész nap csak a mérgét nyelte, meg a fájdalmat. Hogyne nyelte volna, amikor látta, hogy apját semmi más nem érdekli, csak a mostohája. Mindig körülötte sürgelített. — Vigyázz, Jolán, el ne ess a mezsgyén!.,. Meg ne emeld magad! Öh, hogy szakadna le az ég erre a szőlőhegyre! Hogy fordulna fel a mostohája! Rettenetesen gyűlöltei AKKORIBAN már Igen emlegették a szövetkezetesítést. Már az előkészítő bizottság Is megalakult a faluban. Suttogott a nép mindenfélét össze-vissza. Különböző rémhírek terjengtek. Félelem, meg szitok is szállt bőségesen. Egyik gyűlés a másikat érte. Folyt az agitálás. Az egyik küldött érvekkel, okos szóval próbálkozott, a másik durvasággal meg erőszakkal. Olyan volt akkoriban a falu hangulata, mintha örökös forgószél kavarta volna fel a nyugalmát. Lassanként mégis megalakult a szövetkezet, s folyt tovább a tagtoborzás. Agltkettősök látogatták a családokat. Késő éjszakába nyúltak a beszélgetések. r Ferkó mindebből vajmi keveset értett meg. Benne csak az maradt meg, hogy elveszik a földeket, az állatokat, elvesznek mindent, és majd hajtják az embereket dolgozni, mint valamikor a béreseket. Ezt a megfogalmazást értette meg, s apja szótlan komorsága csak aláhúzta a hitelességét. Törődött Is ő vele! Vigyenek el mindent, hát aztán! Legalább nem kell örökké vezetgetni a tehenet, nem kell néznie böfögő kérődzését. Gondtalanabb, szabadabb lesz az élete. Egyik vasárnap délután hozzájuk ts beállítottak az agttálók. Ketten jöttek: az egyik falubeli, a másik Idegen, járási ember volt. Bor került az asztalra, megindult a beszélgetés. Az agitálók már előhozakodtak mindennel, felsorakoztatták az öszszes érveiket, Szabó Gábor azonban nem és nem akart kötélnek állni. Szótlanul hallgatott. Néha-néha telltöltötte a poharakat meg cigarettázott. — Szólj már valamit, Gábor! — Nincs mit mondanom. — Akkor hát aláírod a belépésit? — írja a nyavalya! — Nézd, Gábor, mi úgy gondoljuk, mivelhogy a lábad is... meg jó gazda voltál mindig, egyszóval funkciós lehetnél... — Nem akarok én senkinek sem a hajcsárja lenni. — Bolond beszéd! Makacs vagy, mint az öszvér!... Mit gondolsz, kinek teszel vele, ha nem lépsz be?... Saját magadnak! Előbb-utóbb úgyis csak belépsz, akkor meg minek ez a makacsság?. A KERTBEN, szobám ablaka alatt az akácfa kopár ágain verebek ugrándoznak és éléken beszélgetnek, a szomszédház tetőgerincén pedig tiszteletreméltó varjú üldögél és komolyan bólogat a szürke madárkák fecsegésére. A meleg, napfényjárta levegő minden hangot behoz a szobámba; hallom a patak halk, fürge csőn gedezését, megértem, miről turbékoli nak a galambok ablakpárkányomon, és a levegővel együtt telkembe árad a tavasz muzsikája. — Cstp-cslrtp! — szólal meg egy Öreg veréb társaihoz fordulva. — Hát megint megértük a tavaszt, ugyebár?, Cslp-cslrip! — Fakk-tumI Fakk-tum! — mondja rá a varjú nyakát nyújtogatva. Jól ismerem ezt a fontoskodó madarat: mtndtg röviden nyilatkozik és feltétlenül Igenlő értelemben. A ten SZABAD FÖLDMŰVES 1966. április 30, —-
