Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-03-05 / 9. szám

A TÉL UTÁN ezerkilencszáznegyvennyolc február végén is a havat sorvasztó déli szellők helyett teljes erővel tombolt a tél. így Kovácsházán is a reggeli tennivalók elvégzése után legtöbben a duruzsló kályha mellett kukoricát morzsoltak, avagy kosárfonással ütötték agyon a napot. De jónéhányan voltak olyanok is, akik nem törődtek a süvítő széllel, és a falu elején lévő nagyablakos házba siettek. Már vagy harmincon szorongtak a konyhában, amikor hintó gördült az udvarra. Egy bundás úr kászálódott le az ülésről. Beléptekor minden szem reá szegezödött.

Mi lesz? — lehetett olvasni a riadt, kíváncsi tekintetekből.

— Bent voltam a városban — kezdte dr. Hersko a falu földbirtokosa. — Egyelőre várnunk kell...

— Mire? — ugrott fel egy ötven felé járó tagbaszakadt, villogó szemű ember, - Addig tétlenkedjünk, míg a csőcselék a fejünkre nő?

— Ne heveskedj Martin — inti öt le Hersko. — Taktika is van a világon,

— Taktika? — vág vissza gúnyosan Zvara Martin, a házigazda. — A miniszter urak is alaposan eltaktikázták, a vörösek kezébe a hatalmat.- Igaza van - mordultak fel többen is.

— Emberek, legyen eszük! — emelte szavát hangosabbra a demokrata párt elnöke. — Jelenleg semmit sem tehetünk. Várnunk kell és bízni a pártunkban.- Meddig? Amíg elveszik a földünket? — kérdezte egy bivalynyakú, puffadtarcú paraszt.- Nekem ötszáz hektárom van, mégis bízom vezetőinkben. Különben is kinek kell a maga 20 hektár ócskája?!

~\ Mit tegyünk hát? — néz kérdően a párt eszére a házigazda.- Ne lepődjenek meg. A titkárságon azt javasolták, legjobb lenne, ha vagy negyvenen belépnének közülünk a kommunista pártba.- Még mit nem?! - ugrott fel egy deres üstökű, magas férfi.- Csak ne olyan hevesen, Palo —< inti le a pártvezér. - A többségre pont olyanokra gondoltam, mint maga. Egy tíz hektáros ellen semmi kifogásuk nem lehet- Már pedig én köpönyegforgató az atyaúristennek sem leszek! A doktor úr engem aligha győz meg!

— Hát értse meg ...

— Én becsületes szlovák ember vagyok. Ahol letettem a garast, ott ki is tartok.

~ Hogy lehet valaki ilyen keményfejű? Emberek! - emelte fel a hangját. — Itt a makacskodás nem segít! Most az a legfontosabb, hogy többségben legyünk a kommunista pártban. Akkor végeredményben minden úgy lesz, ahogy mi akarjuk.

— Menjen közéjük a doktor úr — vágta oda Dusík Palo.

— Hallgass már - szóltak rá többen is egyszerre. — Mégis csak ő az okosabb.

— Hát legyen! — ugrott fel Palo. — Én nem vagyok kíváncsi a megalkuvó politikájukra — kiáltott vissza az ajtóból.

Sokáig vitatkoztak. Végül megállapodtak, kik jelentkezzenek a pártba, és kiket választanak az esti közös gyűlésen az akciós bizottságba.

* * *

A szabóműhelyben serényen folyt a munka. A rádió napok óta szinte állandóan be volt kapcsolva, órárólórára recsegte a legújabb fejleményeket.

— Nem értem — mormolta a mester türelmetlenül. — Mindenütt a párt, a milícia, s felénk a kutya se néz.

— Eddig se sokat törődtek velünk — szól közbe Ferenc, a segéd.

— Az ember azt se tudja, mitévő legyen - méltatlankodott az öreg. - A régiek is érdeklődnek és semmit nem tudok nekik mondani. — Te fiú, szaladj már el a Pistáért, hátha ö tud valamit — küldte az inast a régi pártelnök fiát, Snajder az egyik öreg harcosért.

Nemsokára betoppant Fekete elvtárs.

— Mi újság, János? — kérdi a jövevény.

— Tőled szeretném hallani...

— Az ördög megy el az egészen. De azért érzem, hogy jó úton járunk...

Be sem fejezte mondanivalóját, amikor egy fiatalember nyitott ajtót.

— Snajder elvtársat keresem — kezdte.

— Én lennék — tolta fel az öreg a szemüvegét a homlokára.

— Az új párttitkár vagyok — mutatkozott be Straka elvtárs. — Sürgősen össze kell hívni a párttagokat.

— Együtt vagyunk mi itt hárman - mutat Snajdér Feketére és a segédre. — Kelemen az erdőben dolgozik.

Straka egy kicsit meghökkent.

— Mindössze négyen?

— Mi nem tehetünk róla, hogy a harminckét régi elvtársat nem vették vissza, mivel magyarok...

Ezt most hagyjuk, erről majd később — vágott közbe pattogóson a titkár. — Estére közös gyűlést kell tartani a demokratákkal és meg kell alakítani az akciósbizottságot.

— Kikkel? — szűri a szót a foga között Fekete elvtárs.

— A demokratákkal. Egyelőre míg a párt megizmosodik, taktikázni kell. Sőt azon se lepődjetek meg, elvtársak, ha közülük is veszünk fel a pártba...

— Csakhogy akkor mi már nem leszünk ott - ugrott fel Snajder.

— Semmi heveskedés! Kommunisták vagytok, kutya kötelességtek alávetni

magatokat a pirt irányvonalának!..,

Jó ideig tartott, amíg a párttitkár megmagyarázta a párt stratégiáját és taktikáját.

* * *

Amikor a négy kommunista belépett a községháza tanácstermébe, már vágni lehetett a füstöt, De még a szürke félhomályban is látni lehetett a gyűlölködő tekinteteket.

A közös ülést a jegyző nyitotta meg és a haza, ország érdekében együttműködésre szólította fel a pártokat. Aztán dr. Herkko szónokolt hosszan és később előterjesztette a javaslatot az akciós bizottság összeállítására. A névsorban mindössze egy kommunista, Bakos Feri neve szerepelt.

Fekete kért szót és kijelentette nem ért egyet a jelöléssel, s követelte, mind a négyen legyenek tagjai az új szervnek.

Parázs vita keletkezett. A demokraták felugráltak és túlkiabálták egymást. Már a nagy tekintélynek örvendő pártelnök sem tudott köztük rendet teremteni.

A négy kommunistát az egyik sarokba szorították és a kivörösödött nyakú emberek az öklükkel fenyegetően hadonásztak a kissé megszeppentek orra előtt.

A bábeli zűrzavarban észre sem vették, hogy nyílik az ajtó és vagy tizenöt éltesebb férfi lép be, s furakodik a sarokba szorítottak felé. A támadók a félhomályban nem tudták, kik a jövevények, és akaratlanul is utat engedtek.

— Ne féljetek elvtársak, itt vagyunk! — kiáltotta el magát dörgő hangon Vágó Lajos, aki 38 előtt évekig volt pártelnök és kommunista bíró.

Egy pillanatra elcsendesült a zsongó terem. A meglepetésből a jegyző tért legelőször magához.

— Mit keresnek itt? — rikácsolta rekedten. — Senki nem hívta magukat!

— Ez egy hivatalos gyűlés - sietett segítségére dr. Herkko. — Akinek nincs meghívója, hagyja el a termet...

— Csak parancsolgassanak - lépett az asztal felé Vágó elvtárs. - Ügy sem sokáig lesz már módjukban. Persze, most azt szeretnék, ha megszeppenve kisomfordálnánk. Hát abból nem esznek, uraim! — emelte fel a hangját. — Ha negyvenötben nem is vettek vissza a pártba, mi azért kommunisták maradtunk!

— Nem vagyunk kíváncsiak a magyar povedálásra! — kiáltott közbe Zvara Martin.

— Azt tudom, főleg a miénkre nem. Persze a magyar nagygazdákkal szívesen paroláznak, kocintanak!

— Elég volt! - ugrott fel pulykavörösen a jegyző. 1

— Amennyiben nem távoznak, a gyűlést berekesztjük és jelentést teszek a járáson. Ha ők akarják, majd újból összeülünk.

— Lehet, hogy össze — lépett az elnöklők felé Snajder. — De akkor már nem önök ülnek a zöld asitai mögött.

— Azt majd meglátjuk — húzódott gunyoros mosolyra dr. Hersko szája.

Majd meglátjuk! — ezt villogták a kommunisták szemei.

Földszín tenyerükben

csak a villanyéi s a táplirúd forog simán.

Pedig a napsugár is

tenyerükbe vágyik: onnan kortyolja

— mitől vörös lesz — földízű vérük.

Este, ha álomra térnek,

— tüdejükben a föld szagával, szemükben a föld színével —, puha pihés fehér galambok telebúgják a szívük csilingelő szelíd békével.

Éjjelenként a föld nehéz illatát

lehelik feleségük koravén arcába.

Nagyritkán,

mesélő kedvű téli esteken, ha tenyerükbe néznek,

— melyen érdes kéreg a kesztyű —, a mosolyuk, a kacagásuk olyan, mint vaskos csizmájuk alatt

a hó csikorgása.

Izmuk kemény, akár a tölgy;

esténként a kocsma pultjánál állve úgy ölelik egymást, mint sorsukat a föld.

Mámoros fejjel, néha,

a zsíros rögökre dőlnek, és görcsbe rándult ököllel tépik hulló, gyér hajuk.

De dühük csitulván

káromkodva felállnak,

mert szájukban érzik

a föld kenyér-ízét,

mely űzi őket '

róni tovább

az öröklött,

tétova lépést:

mert földszín tenyerükben símán, szelíden csak a villanyéi s a táplirúd forog.

Kmeczkó Mihál

XXVI. folytatás.

— A féltékenysége rontott el mindent, Paulo.

Bűnbánó szavak tolultak az ajkamra. De valami ostoba gőg arra bírt, hogy visszafojtsam őket. Néha csak egyetlen szót kellene szólni az embernek, de inkább elveszít egy ökörcsordát.

— Legyen jó á nagynénémhez, Paulo. Ha elmúlik az ellenszenve, rájön, milyen derék teremtés.

Olyan goromba voltam szegény öreghez!

— Ez is a torzsalkodás miatt volt. De ő is hibás. Egy kicsit házsártos.

— Ribeiro úr rengeteget dolgozik, és olyan becsületes, nem gondolja?

— Dehogynem. Valamikor nagykanállal evett, kicsire nem nézett. Ma már csak árnyéka önmagának. Derék ember, szegény feje.

— Padilha is ...

— Az nem! Bajkeverő. Ne is fárassza magát érte. Torkig vagyok vele.

— Türelem! Marciano ... Maga nagyon goromba Marcianóhoz, Paulo.

— Még ez is! — kiáltottam fel bosszúsan. — Egész litánia!

— Ne mérgelődjön — mondta Madalena ugyanolyan halkan.

— Csak azt akartam ...

Leültem egy padra.

— Mit akart? — kérdezte Madalena, és ő is leült.

— Tudom is én!

Vállat vontam, és a térdemre tettem súlyos kezemet. Madalena félig komolyan, félig tréfálkozva szólalt meg:

— Ha hirtelen meghalnék...

— Miket beszél itt! Hogy jut ez eszébe?

— Miért ne? Kitudja milyen halálom lesz? Ha hirtelen meghalnék...

— Hagyja már abba, az Istenért. Mit beszél ilyesmit?

veszékelő embereket találtam. Kizavartam őket, s megkövültem: Madalena ott feküdt kiterítve az ágyon, fehéren, üveges szemekkel; hab volt a szája szögletében.

Odaléptem, megfogtam kemény, hideg kezét, s megtapogattam a szívét. Nem vert.

A padlón folyadékcseppek és üvegcserepek.

Dona Glória zokogva vergődött I szőnyegen. A dajka is sirdögált; a gyerek a karján. Maria das Dores nyöszörgött.

Dörzsölgetni kezdtem Madalena kezét, élesztgetni próbáltam. Közben motyogtam:

— Isten mindenható.

Pár nappal azelőtt hallottam ezt I mondatot a határban, most eszembe jutott, s valami képtelen reménységgel töltött el.

Tükröt tettem Madalena szája elé, és fölemeltem a szemhéját. Gépiesen hajtogattam:

— Isten mindenható.

— Micsoda csapás, Pauló Honório' úr, micsoda jóvátehetetlen csaníjs! — mormolta mellettem Ribeiro úr.

Padilha is ott szorongott mögötte:

— Ilyen pillanatban kötelességem ide szólít.

— Köszönöm, nagyon köszönöm.

Elindultam az iroda felé mintegy megszokásból, s egyre mormoltam:

— Isten mindenható.

Madalena asztalán ott volt I boríték, amiről beszélt. Kinyitottam. Hoszszú levél volt, éntőlem búcsúzott el benne. Nagyjából átfutottam, persze csak félig-meddig értettem, mert minduntalan azokba a bitang szavakba botlottam, melyeket nem tudok felfogni tudatlanságomban. Egy oldal hiányzott: éppen az. amit a tárcámban tartottam cementszámlák, váltóláz el. len imádságok közt. melyeket Rosától kaptam évekkel ezelőtt.

(Folytatjuk.)'

Csallóközi öregek

hold; nem is láttam, hogy feljött. Az ajtó tovább nyikorgott, az északkeleti szél száraz leveleket fújt be a sekrestyébe, ott zörögtek a fehér-fekete kőkockás padlón. Az óra megállt, de azt hiszem órákig aludtam. Kakasok kukorékoltak, a hold lenyugodott, a szél is belefáradt a zűrzavaros zúgásba, és hajnali fény kezdett játszani a templomi szentképeken.

Fölálltam, a kényelmetlen üléstől fájt a hátam. Nyújtózkodtam. Úgy össze voltam törve, mintha összevertek volna.

Kimentem, át a jószágudvarba, ittam egy csupor tejet. Pár szót váltottam Marcianóval a baglyokról. Azután kisétáltam az udvarra, vártam, hogy egészen fölkeljen a nap.

Az erdő valóban gyönyörű volt: Ijpálma díszítette.

Háromévi házasok vagyunk. Pontosan egy esztendeje kezdődött az a bitang féltékenység.

A fűrésztelep fölsípolt; az egyik ablakban megjelent Ribeiro úr oldalszakálla; Maria das Dores kinyitotta a kapukat; Casimiro Lopes került elő egy ölnyi zöldséggel.

Lementem a csatornához. Görnyedten jártam, fájt a derekam. Micsoda éjszaka! Levetkőztem a banánfák közt, bementem a vízbe, lebuktam és úsztam.

Már magasan járt a nap, amikor hazaértem. Még mindig fájt a hátam. Micsoda éjszaka!

Ahogy a köves út lépcsőin mentem, belülről szörnyű sivalkodást hallottam.

— Micsoda ribillió ez?

Sietve beléptem, áthaladtam a jobboldali folyosón, s a szobámban jajket-narom orat aiuatam éjszaka. íuuja, nem volt protekcióm. Ráadásul a Levada utcai lakásunk nedves és hideg volt. Télen a konyhába vittem a könyveimet. Hogy járhattam volna templomba? Mindig csak tanultam, tanultam, féltem a bukástól...

Zavart volt, világosan látszott, hogy zavart.

Egyéb összefüggéstelen dolgokat is mondott:

— Ott lenn a cselédek házai Is nedvesek és hidegek ... De szomorú. Értük imádkoztam. Magukért, mindnyájunkért imádkoztam ... beszéltem magamban.

A sekrestye órája éjfélt ütött.

— Úristen! Már ilyen késő van! Elbeszélgetjük itt az időt...

Fölállt és a vállaltira tette a kezét:

— Isten vele, Pauló! Pihenni megyek.

i Az ajtóból visszafordult:

— Felejtse el a sok mérgelődést, Paulo.

Miért nem kísértem el szegénykét? Magam sem tudom. Mert maradt i bennem egy csepp ostoba önérezt, i mert nem hívott magával. Mert nagy bágyadtság vett erőt rajtam.

; Madalena zavaros szavain és furcsa

■ viselkedésén töprengtem. Azután . eszembe jutott az a befejezetlen levél

ott az irodában.

Kinek szólhat? Megint föltámadt

■ bennem a féltékenység. Ez még óha- i tatlanul nyomorúságba dönt. Lassanként elálmosodtam, végül zaklatott,

! nyomasztó álomba merültem. Azt hiszem megáradt folyókkal, pocsolyákj kai álmodtam.

Amikor fölocsúdtam, a gyertya már t kialudt, és az ablakon besütött a

— A ruháimat ajándékozza Laetano mester családjának és Rosának. A könyveimet ossza el Ribeiro úrnak, Padilhának és Gondimnak.

Türelmetlenül felálltam.

— Micsoda szamár beszéd ez!

Megnyergeltem egy kellemes témát,

hogy elhessegessem ezeket a szomorú gondolatokat:

— Utazgatni szeretnék.

Visszaültem, föllelkesültem, és szivarra gyújtottam.

— Aratás után. Ribeiro úrra bízom a birtokot. Elmegyünk Baíába. Vagy Rióba. Inkább Rióba. Pihenünk néhány hónapig, maga gyógykezelteti azokat a kis gyomorbántalmait, fölszed néhány kilót, és szórakozik egy kicsit. Jó, ha egy kicsit szétnéz az ember. Egész életünkben itt dolgozunk ebben a sárfészekben, mint egy igásló. Leruccanunk Sao Paulóba. Jó?

A reszkető gyertyafény imbolygó árnyakat vetett a falakra; Madalena csak nézte, végül megszólalt:

— Ma reggel már volt néhány virágzó íjpálma az erdőben. Vagy négyet számoltam meg. Egy hét múlva gyönyörűek lesznek. Kár, hogy olyan hamar elvirágzanak.

— Csak ugyan — dünnyögtem, és azon töprengtem, mi köze lehet Riónak és Sao Paulónak az íjpálmához. — Mit szól az utazáshoz?

Madalena csak a gyertyát nézte:

— Igen, imádkoztam. Tulajdonképpen nem is imádkoztam, mert nem tudok imádkozni. Nincs rá időm.

Uram Isten! Mi kavarog a fejében! Most válaszolt az első kérdésemre.

— Annyit írtam, hogy elzsibbadt az ujjam. Apró betűkkel, hogy takarékoskodjak a papírral. Vizsgák előtt

£ SZARAD FÖLDMŰVES

1966. március 5,