Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-07-24 / 29. szám
Csontos, magas öreg volt Fütyögi Fülöp. A haja, amely a szürkéből épp akkor hajlott a fehérbe, egy kicsit meg volt eresztve. Szárnyat a bajusza adott a szikár arcnak, s pajkos derűt a barna szeme, mely kicsi volt és fénvében olyan ugri-bugri. Szerették a faluban. Hogyne szerették volna! Hiszen a gyermekek nevettükben néha szökdöstek a' mondásain; a felnőttek sohasem tudták kitalálni, hogy mire mit fog mondani: s a lányokkal pedig olyan J pillangósán tudott inpérkedni, hogy valósággal kifente bennük a borotvát, anv'vel aztán este a legények borotválkoztak. De aztán egyszer, egy hétfői napon, megbillent az öregben az egészség, s' vele a kedv. Kornyadozott bizony, s horzongott is Nem tetszett magának. Ha nem egyéb, megártott neki a kövér hús, amit vasárnao délben e”»tt ««sínesen vett belőle, s füstölt is, volt a hús. — Dörgöl' meg egy kicsit — mondta a feleségének. ^venge ecettel kell az ilyent csinált^ — Ott, ott! — monta Fütyögi. Az oldala fájt jobbról, lent a dereka körül, — Ba.i van — mondta az asszony. — Nocsak. — Orvos kell ennek, hallja! El is ment Fütyögi az orvoshoz, aki megvizsgálta, s így szólt: — A máj, Fütyi bácsi. — Eddig nem is volt. — Mi nem volt? — Hát májam. No, most van, Hümmögött az öreg, hogy miiven világot ért: ingatta a fejét, mintha maga-magát leckéztetné szelíden, mondván: „Ejnye, te Fütyögi mája, hát te Ilyen dísztelenül viselkedel?!“ S közben el is révedezett úgy annyira, hogy az örvös Szava rézzéntette manóhoz, mondván az orvos: — Szenet kell venni, szenet. — Veszünk egy zsákkal, van itt" szénégető. — Nem úgy, nem! — Hát? — kérdezte az öreg. — Bevenni, mint gyógyszert, orvosi szenet. — Azt is lehet — mondta Fütyögi. S megindult kifelé. Hanem az orvos megállította, hogy a szén még semmi; ellenben a zsíros és fűszeres ételektől szigorúan tartózkodni kell. — Ogyis van — b*i•’gatott az öreg. — Ami zsíros lesz, rrvnd a kutyának vetjük. S ismét megindult kifelé. Dehát az orvos ismét megállította, felemelvén az ujját is, mint a tilalom jelképét, s mondván: — Bort, sört, pálinkát nem iszunk! — Mi ketten? — Maga egyedül. — Az már baj — mondta Fütyögi. Ejha, gondolta az orvos, ebben az ital dologban, úgy látszik igen esendő az öreg. Jó lesz hát szorosabbra húzni a szót, s már nyújtotta is Fütyögi felé a kezét. — Csapjon belé! — mondta. Az öreg odaadta nagy. száraz tenyerét; s várta, hogy ebből ugyanbíza mi lesz. — Mondja utánam! — szólt az orvos. Fütyögiben rezegtek az őszi levelek, az orvos pedig nagy nyomatékkai mondta, emígy: — Fogadom, hogy semmiféle szeszes italt nem iszom. Az öregnek lehailott a feje, mint nagy száraz ágon a fagyöngy, de aztán ránézett az orvosra, s nehezen kimondta: — Fogadom. Aztán elment haza. szedeaette a szenet kerülte a zsíros és fűszeres ételeket; s igen vigyázott, nehogy találkozzék valamiféle szeszes itallal. Ámbár lelkiből kívánta. S egyszer, Isten tudja miképpen történhetett, álmában-e vagy csak úgv képzett előtte, hát egyszer megjelent neki . egy angyal. A kezében arany kancsót tartott az angyal, s az arany kancsóból bort töltött neki egv arany pohárba. De amikor el akarta venni azt a poharat, hogy igyék is belőle, hát akkor az angyal tovább húzódott. Valósággal csalogatta. S az öreg megindult az angyal után, s egyszer csak azt vette észre, hogy ott ül a kocsmában, egyedül egy asztal mellett. Ahogy észrevette, hogy ott ül, hát megrázta a fejét, s egészen magához tért. — Hát, ha már itt vagyok, valamií csinálok — mondta magában. S kért egy fél liter bort. De a fogadalom rácsapott, mint öreg kakasra a sas. — Hozzon egy levesnek való tányért, s egy kanalat is — mondta. A boltos elhozta a tányért és a kanalat; Fütyögi pedig kitöltötte a tányérba a fél liter bort, s enni kezdte a kanállal. — Maga mit csinál, Fütyi bácsi?! — kérdezte a kocsmáros. — Fogadalmat tettem, hogy nem iszom bort — mondta az öreg. S megette mind a bort. Hanem, mire elfogyott az ital, Fütyögi előtt a levegő megpárásodott, s lipinkázott is az a pára. Ami nem is csoda, mert hiszen régen nem evett már efféle levest, s a kanállal kortyokra is szakadozott a bor, ami tudvalévőleg igen megszeszeli a józan értelmet. Csütörtökön délelőtt, a második és a harmadik óra közötti szünetben, Jerome-ot az igazgatóhoz hívták. Nem kellett tartania attól, hogy megdorgálják, hiszen ő „apród“ volt — e névvel szokta illetni a meglehetősen drága internátus vezetője a kipróbált és megbízható alsóbb osztályos tanulókat. (Az apródból „nemes úrfi“, majd végül „lovag“ lett.) Wordsworth igazgató úr az íróasztal mögött ült, zavartnak és megdöbbentnek látszott. Jerome-nak olyan különös érzése támadt, hogy őtőle fél. — Foglalj helyet, John — mondta az igazgató. — Jól haladsz az algebrában? — Igen, uram. — Éppen most hívtak fel telefonon, Jerome, a nagynénéd. Nagyon sajnálom, de kellemetlen hírt kell közölnöm veled. — Édesapádat baleset érte. — Ó! ... Az igazgató egy kissé meglepődve nézett rá: • — Súlyos baleset. — Igen, uram? Jerome tisztelte az apját, ez a pontos kifejezés. Miként az ember Istent elképzelése szerint alakítja ki önmagában, ugyanúgy alakította ki Jerome is magában apja képét, és az özvegy, nyugtalan, állandóan úton levő írót titokzatos kalandornak képzelte, aki \ ^SZABAD FÖLDMŰVES 1965. július 24. idegen országokba utazott — Nizzába, Beirutba, Mallorcára és a Kanáriszigetekre. Amikor nyolcéves volt, Jerome úgy gondolta, hogy apja vagy csempészember, vagy az angol titkos szolgálat tagja. És most egyszeribe azt hitte, hogy géppuskák záporozó golyói közepette sebesült meg. Az igazgató a vonalzóval játszott az íróasztalon. Nem tudta pontosan, hogyan folytassa. így szólt: — Tudod, hogy édesapád Nápolyban volt? — Igen, uram. — Nagynénéd hírt kapott ma az ottani kórháztól. — Ö... Wordsworth igazgató kétségbeesetten folytatta: — Közlekedési balesetről van szó. — Igen uram? Jerome agyán átcikkázott, hogy közlekedési balesetet említettek. Természetes, hogy a rendőrség lőtt először: az ö apja csak a legvégső szükségben tudna embert ölni. — Nagyon sajnálom, de édesapád súlyosan megsérült.- Ö... — Hogy az igazat megmondjam íerome: tegnap este meghalt Fájdalom nélkül. — A szívét találták el? — Hogyan, kérlek, mit kérdeztél? — Szíven lőtték? — Senki . sem lőtt. Jerome. Egy disznó esett a fejére. Wordsworth Igazgató arcizmai megvonaglottak, egy pillanatig valóban úgy rémlett, hogy nevetni fog. LeJó kedve lett az öregnek. — No, kedves eszem, megegyünk-é még egy felet? — kérdezte. — Én 'nem bánom — szólt az esze —, de akkor én elmegyek. Mégis megkérte Fütyögi a másik felet is, s majd kanalazni kezdte. Hanem a levegő már kezdett nemcsak lipinkázni, hanem dülöngélni az öreg előtt; s hát egyszer látja, hogy az esze csakugyan feláll az asztal mellől s elindul hazafelé. Istenem, mit tegyen? Bizonytalankodott egy cseppetf, de aztán, becsületére legyen mondva, maga is felállt, s elindult az esze után. Künn az utcán, a friss levegőn, útól is érte; s abban a percben, ahogy utói érte, összeölelkeztek ketten s úgy mentek, énekelve hazafelé. S a mája még zümmögött is az ének mellé. mB&mmmBKmm Csicsátka Ottó: MÜZSA — Dénes György A föld éneke Marék föld vagyok - nehéz, forró és kegyetlen, vegyetek szivetekre engem s dajkáljatok, töltsétek meg értelemmel, ti, magra váró szegények: roskatag inú férfiak, púpos, ösztövér asszonyok, szomorú ismerősök. Lopjátok belém a törvényt, a teremtő csodát, az istenek elkallódott mosolyát. Hogy feltámadjon bennem a holnap szelíd fénye, s törjön buzogva felfelé öröm-foganta vágyban a tavasz telt reménye. % Marék föld vagyok — kenu' kegf/etien, áldott. Szeressetek, szeressetek, hogy megválthassam újra a szenvedő világot. JOHN LEHMANN Mi a neved? Lent, az utcán, lágy esöpermetet hintettek', meg-megrázkódva, a hársák, a gödrös járdát mosták, melyre egy lámpa tört holdfényt hullatott. Az eső már elállt, langyos szelek északra űzték a felhő-madárrajt Kitárt ablakukon betörtek a friss, nedves lomb-illatok. S 3 szólt: Mi a neved? Miért álltái ott egyedül? Terveztem épp: holnap vonatra szállók - s a hídon megláttam gúnyosan, lassan felklnálkozó ajakad. Szívem könnyű volt, vártak a barátok, hívott a dél és húztak a tavak - most mindez már mily messze van! Most, hogy arcodra meredek .- búvár mosolygó hullámokra, hol majd simogató közegben, elmerül — tudom, lebegve; e helyet egy hulló mozdulat rögzíti; ajkad pecsétjével mély, örök jelt nyomok életemre: e holdat, ezt a lámpát s a hársakról, nyári zápor után, a friss, nedves lomb-illatot. Tótfalusi István fordítása hunyta' szemét', összeszedte magát', és hadart, hadart, mintha igyekezne mielőbb tülleni a történeten. — Édesapád egy utcán ment végig, amikor egy disznó esett a fejére. Micsoda kínos baleset! Ügy látszik, Nápoly szegényebb negyedeiben az erkélyen tartják a disznókat. A szóban forgó erkély a negyedik emeleten volt. A disznó annyira meghízott, hogy az erkély nem bírta el. így esett az édesapád fejére. Wordsworth igazgató hirtelen felkelt íróasztala mögül, és az ablakhoz lépett. A hátán észre lehetett venni, mennyire erőt vett rajta a meghatódottság. — És mi történt a disznóval? — kérdezte Jerome. 2 Ez a kérdés egyáltalán nem érzelmi durvaságról tanúskodott, miként azt Mr. Wordsworth vélte (sőt, már azt fontolgatta, hogy a fiú egyáltalán méltó-e arra, hogy „apród“ maradjon.) Jerome csupán megkísérelte elképzelni magában a különös jelenetet minden apró részletével. Egyébként sem szokott sírni: töprengő természet volt, és egyáltalán nem gondolt arra, hogy furcsálja a körülményt, mely apja halálát okozta — az ő szemében minden apja titokzatos életéhez tartozott. Csak később, amikor gimnáziumi évei alatt legjobb pajtásának elmesélte a dolgot, akkor jött rá, hogy milyen hatással volt ez az eset másokra. Szerencsétlenségére nagynénjének nem volt érzéke a humor iránt. Zongoráján ott állt apja felnagyított fényképe: tekintélyes, komor férfiú, rosszul szabott, sötét ruhában, kezében nyitott esernyővel a nap ellen. A kép Capri szigetén készült, háttérben a Faraglioni-sziklákkal. Jerome tizenhat éves korában már felismerte, hogy valóban, ez a kép inkább emlékeztet a „Napfény és átnyék“ és a „Vándorlások a Baleárokon“ szerzőjére, mint az angol titkos szolgálat e9y ügynökére. Mindazonáltal tisztelettel ápolta emlékét:'a képes levelezőlapokat, amelyeket tőle kapott, egy albumban őrizte (miután a bélyeget előzőleg gondosan leáztatta égy másik album számára), és kínosnak tartotta, hogy nagynénje idegenek előtt apja haláláról beszélt. — Kínos baleset — így szokta kezdeni a néni, mire a látogató vonásai érdeklődést mutattak vagy szánakozásról árulkodtak. Persze, mind a kettő színlelt volt de Jerome alig bírta ki, amikor az elbeszélés egy bizonyos pontjából kezdve a színlelést igazi érdeklődés váltotta fel. — Nem értem, hogyan engedhetnek meg ilyen állapotokat egy civilizált országban — mondta a nagynénje. — Mindig azt hittem, hogy Itáliát civilizált országnak lehet tekinteni,. Magától értetődő, hogy külföldön az ember mindenre el lehet készülve, és a fivérem rengeteget utazott. Állandóan magánál hordott például egy vízszűrőt, az sokkal olcsóbb, mintha az embernek állandóan ásványvizet kell vennie. Ebből is láthatja, hogy mennyire megfontolt férfiú volt, de ki számított arra, hogy úton a vízrajzi múzeum felé, a Via Dottore Manuele Panuccin egv disznó esik a feiére? — Ettől a ponttól általában valódi érdeklődés kísérte a történetet. Jerome apja nem volt valami híres író, de előbb-utóbb minden szerzőre sor kerül: valaki bejelenti a Times vasárnapi irodalmi mellékletében, hogy könyvet ír X-rőI, és az elhunyt hozzátartozóitól és barátaitól leveleket, dokumentumokat, történeteket kér. Ezek az életrajzok persze a legtöbb esetben sohasem látnak napvilágot, és az ember haüamos arra, hogv az egészet a zsarolás leplezett módszereinek tekintse. De Jerome, aki időközben hites könyvvizsgáló lett, távol élvén az Irodalomtól, hajlamos volt arra, hogy túlértékelje apja hírnevét és a figyelmet, amelyet végzete keltett vagy még kelteni fog. Kitervelt azért egy módszert, hogy elvegye ania halálának komikus jellegét; nem lett volna értelme annak, hogy minden felvilágosítást megtagadjon, mert* ez esetben a majdani életrajzíró minden bizonnyal Jerome nagynénjéhez fordulna, aki teljes életerőben magas kort ért meg. Két járható utat látott: az első fokozatosan vezetett a balesethez, úgyhogy a hallgató, mindenre kellőképpen felkészítve, a halált majdhogy nem természetesnek tartja a végén. A nevetés veszélyét a meglepetésszerű jelenségek kikapcsolásával kellett megszüntetni, és lehetőleg részletesen belekezdeni: — Ismeri úgye Nápolyi, magas bérházaival? Hallottam egyszer; hogy a nápolyiak egészen otthon érzik magukat New York-ban, miként a turiniak Londonban — ugyanis a folyó ugyanabban az irányban szeli át ezt a két várost. De hol is hagytam abba? Ja igen. Nápoly! Elképed az ember, ha látja, hogy a szegénynegyedekben mi mindent tartanak az emberek az erkélyeken; nem fehérneműt vagy ágyakat, hisz ez nem volna különös — nem, élő háziállatokat, tyúkokat, még disznókat is. Természetes, hogv a disznónak az erkélyen nincs elég mozgási lehetősége, és ezért annál gyorsabban meghíznak. — Elképzelte maga előtt, amint hallgatóinak szeme itt csillogni kezd. — Fogalmam sincs, milyen súlyos lehet egy ilyen disznó, de ezek az öreg házak meglehetősen rozzantak már. Mindenesetre egy negyedik emeleti erkély nem bírta tovább a menterhelést. Engedett a nvomásnak, magával rántotta a harmadik emeleti erkélvt, és az utcára zuhanL Aoám a vízraizi múzeumba Igyekezett, anrkor a disznó ráesett. Ebből a magasságból és ilyen esési szögből nyakát törte rögvest. — Mesteribb módon nem is lehetett volna egv leb’l!n"selő témát megfosztani feszültségétől A másik módszernek a rövdsége volt az előnye: — Apámat megölte egy disznó. — Valóban? Indiában? — Nem, Itáliában. — Milyen érdekes! Nem is tudtam, hogv ott vadkanra vadásznak. Pólózott is az édesapja? Amikor eljött az ideie, Jerome eljegyezte magát: sem «korábban, sem későbben, hiszen hites könyvvizsgáló lévén, szakértelemmel tanulmányozta a statisztikákat, és jól k'számította az átlagot. Szeretetreméltó, üde huszonöt esztendős lány volt a menyasszo„t b a '< 35 '< S <
