Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-12-31 / 52. szám
— Bizony akár hiszitek, akár nem, adott egy hatost is emlékül. — Hol van, hol van? Mutasd meg! A kis fillentő elkezdett a zsebében kotorászni, egyszercsak felderül az arca. — Nagyszerű, hisz azt már elkötöttem a botba. Kovács Zsuzsi is evett abból a cukorból, amit vettem. Ezzel be volt fejezve az ügy. Kovács Zsuzsi éppen betegen feküdt odahaza, nem is volt iskolában. így beszélt fillentő koma mindig, még véletlenül sem mondott igazat soha. De rossz szándékból nem hazudott, csak tréfából, örökös tréfa volt az egész élete, ezért szerette mindenki. És azért is, mert az is tréfa volt neki, hogy magára vegye akárkinek a hibáját. Én is hálával és nagy szeretettel emlékszem rá egy jó tettéért. Nálunk volt egy téli délután. Bent játszottunk a kis szobában. Ott volt a pohárszék is és hogy, hogy nem, egyszer leütöttem szeleskedésből a nagyanvám legkedvesebb kávés csészéjét. Ügy szerette azt, hogy sose ivott másból, sőt azt mondta nekünk, gyerekeknek, hogy beteg lenne, ha eltörnék. És az bizony eltört, négy-öt darabban hevert a főidőn. Elsápadtam a nagy ijedtségtől és síri csend lett a szobában. Odaát nagyanyám meghallotta a csörömpölést és a hirtelen csendet és bejött vésztjósló arccal. — Mi az? Meglátta a szegény cserepeket és az én fakó arcomat és mindent kitalált. — Mit tettél — mondta hangosan. Ekkor előállt a kis fillentő. — Én tettem — mondta csendesen — meg akartam mutatni, hogy meg tudom az orromon tartani, mint a szerencsi cirkuszban a komédiás. Felemelte tömpe kis orrát s két karjával jelezte, hogy akart ellensúlyozni. Olyan komikus volt, olyan mulatságos, hogy haragos nagyanyám elkezdett mosolyogni és barackot nyomott a fejére. De azért láttam, hogy mindent tud, s uzsonnakor fillentő kapott kávét, én nem. Mikor pedig ócska, nagy emberektől örökölt ködmönében elment, mint egy kis mackó, azt mondta nekem nagyanyám: — Jobb fiú ez a kis fillentő nálad! S olyan mélységes szemrehányás volt a hangjában, hogy egész éjjel sírtam utána. De a kis fillentőt még jobban szerettem. Az egész falu szerette. Kézről-kézre adták, mesélgették, kukoricahántáskor, fonóban, dörzsölőben ő volt az első személy. Kifogyhatatlan volt a mulatságos ötlete; kivált mikor betanult a nagy emberek dolgában s összevissza füllentett legényekről, lányokról, mindenféle badarságot. Jutalmul úgy etették, mint a madarat, ami csak szemének, szájának ízlett. Igyekezett is kedvébe járni mindenkinek, mert ártatlan tréfákkal ugyan, de alaposan ki tudott nevettetni valakit. Volt a faluban egy szörnyen fösvény asszony, Balogné; ettől ritkán kapott valamit, legfeljebb sült krumplit, azt is akkor, ha már senkinek se kellett. Egy ilyen ebéd után beállott a fonóba fillentő pajtás. Beszélget, beszélgeti, s csak nyalogatja a száját, mint a kis kutya, ha jóízűen evett. Addig, addig, míg valaki észrevette: — Eh, de jó ebéden voltál ma. Fillentő koma: — Bizony jón. — Ugyan kinél? — Balogéknál. Három tál ételt ettem, ezért nyalogatom a számat. — No beszélj már, mi volt? — Első tál: leves, jó tiszta kútvízből. Második tál: tegnap sült krumpli. Harmadik: pecsenye, harmadnapos sült tök. Még ma is emlegetik nálunk, ha nincs jó ebéd, hogy: — Ezután is nyalogatná a fillentő a száját. Szegény kis fillentő, nem tudtuk meg, hogy milyen ember lett volna belőle. Jött egy irtózatos hideg tél s a senki gyermekének átjárta ringyrongy ruháját. Beteg lett, gyulladást kapott, s kiltncnapra már az angyalok között keltett nevetést bizonyosan, mikor betoppant füllentésre kész pisze orocskájával. Utolsó szava is méltó volt egész életéhez. Nagy lázban, lefogyva, meredező szemmel feküdt, én éppen ott voltam hozzá látogatóban; a bíróné állott mellette és ápolta a kis beteget. — Mit érzel, fiacskám? — kérdezte tőle. Rávetette mégegyszer hamiskásan a szemét: — Édesanyám itt volt az elébb, hozott bírónéninek aranyguzsalyt, arany orsót, arany szöszt — ott van a másik szobában, nézze meg. Mire bejött, a kis fillentő nem füllentett többet. Szegény kis pajtásom, mennyit emlegetjük. Mintha csak élne s olyan maradt volna, mint akkor volt. Hányszor mondtuk, ha valamelyik öcsém elbódorgott az igazság útjáról: — Ne fillents már! És ha senkinek sincs mit beszélni a fonóban, hányszor mondják: — Volna csak itt a kis fillentő! A cinege Csípős hideg szél fújt, a cinege fázott: eltökélte, csináltat egy jó meleg nadrágot. Kapta-fogta magát, s el is indult nyomban. Adjon isten, varjú szabó, de jó, hogy itthon van. Egy pantalló kéne. Elő a tűt, cérnát! Tegye gyorsan ide elém a legjobb portékát. Károgott a varjú: — Kár, bizony nagy kár, hogy már reggel, pirkadatkor be nem kopogtatott. Volt egy jó posztóm, a legdrágább fajta, még tíz perce sincsen tán, hogy megvette a szarka... Hopp! De hisz még van a ládámban egy kelme! — csapott ekkor homlokára hirtelen őkelme. — Hej! Ez ám a posztó! Nincs a földön párja! Selymes, bolyhos, csuda meleg, színe citromsárga. Ebből a posztóból varrotn a nadrágod. Ha felhúzod, megfordulnak utánad a lányok! Tetszett cinegénknek a varjú beszéde. A szabó meg máris rakta a posztót elébe. Majd orrára tette a nagy okulárét, s uccu neki! Tüstént nyúlt a piros ceruzáért. Méricskélni kezdett, felírt mindent sorra: — tíz centi a derékbőség, hét a szárak hossza. — Készen lesz a nadrág, mire a nap felkel! Beállított a cinege másnap kora reggel. Nézte a nadrágot, s felsóhajtott: — Ö, jaj, hová gondolsz? Hogy járhatnék ilyen felhajtóval? Vén szabó létedre igazán tudhatnád, rég kiment már a divatból a felhajtós nadrág! Alakítsd át kérlek, lehetőleg délre. Igyekezz, mert ebéd előtt itt leszek már érte! — Jól van — így a varjú. — Kész lesz délre, ám ha nem lenne kész, feltétlenül meglesz délutánra. Cinegénk betoppant, s menten felkiáltott: — Mi a kő? ...Az elefántnak szabtad a nadrágot? Cérnavékony lábam, ni! hogy lötyög benne! Fejtsd fel gyorsan mindkét szárát, s vedd jóval szűkebbre! Csőnadrágot hord ma mindegyik divatfi. Ej, ej, öreg, nem tudsz te már divatosan varrni! Ümmögött a varjú, fejét vakargatta: — No nem bánom, megcsinálom. Kész lesz este hatra. Kezdőbetű-csere-rejtvény HIBA — ADEN — BÉR — ÓLOM A fenti szavak kezdőbetűit úgy cseréljétek fel más kezdőbetűkre, hogy újra értelmes szavakat képezzetek ezáltal. A megváltoztatott kezdőbetűk sorrendben olvasva egy szlovákiai város nevét adják. Ennek a nevét küldjétek be! Megfejtések — nyertesek — Az 50. számunkban megjelent rejtvény megfejtése: KONGO. Könyvjutalomban részesül: Polka Mária, Nagyölved és Somogyi Béla, Vámosladány. nadrágja El is jött cinegénk, hogy leszállt az este. — Adjon isten, varjú szabó! A nadrágot fesd be! Világosnak legyen, mint a nyári égbolt. Hallom ez lesz a divatszín ... — De most már elég volt! — csattant fel a varjú, s a tűt a földhöz vágta. Máig sincs a cinegének jó meleg nadrágja. Enyedy György OSZLOP-REJTVÉNY Vízszintes: 1. Régi magyar pénzegység. 2. Egyszerűbb világító eszköz. 3. Ezer kilogramm. 4. Szörmekabát. 5. írásra használatos folyadék. 6. Vasút. 7. Öreg gebe. 8. Nagy ázsiai nép. 9. Rakni. A függőleges a) soc*<értelme „gondnélküli“ más szóval. 'Helyes megfejtés tesetén mindegyik vízszintes sor közepén „n“ betű van. Beküldendő a függőleges a) sor megfejtése. Kiegészítő rejtvény Meg (tárgyal) meg..........................(esni kezd) meg (fedd) meg..........................(áttekint) meg (nem tiltja meg) A meghatározások szerint egészítsétek ki a „meg“-gel kezdődő szavakat. A pótolt részek első betűi sorrendben leolvasva egy kedvelt ifjúsági regényíró nevét adják. SZABAD FÖLDMŰVES ^ 1965. december BARABÁS ÉVA: A rnnfsvns Mari- Mackó Laci gyerek minden este Maci-Mackót megkereste. Mackójával bújt az ágyba, vele volt csak szép az álma. Egyik reggel látja Laci, kilyukadt a bársony Maci.- Csúnya lettél! — mondja n nem szeretek már rád nézni! Azon nyomban messzedobta, beledobta a sarokba. Nagyon búsult Maci ezen, Azt sem tudta, hogy mit tegyi Világgá megy! Pompás ötlet! Nem bántja öt Laci többet! ... és álmában aznap éjjel az erdőben nézett széjjel. Milyen jó, hogy újra látlak! Nem lesz Neked rongyos hátad! ... s kapott Maci bársony foltot, amit soká, vígan hordott! Alig hitte, amit látott, Ott lát egy mackócsaládot. — Mi járatban vagy Te erre? — szóltak hozzá mind, egyszerre. Macinak tüstént elmesélte, hogy öt milyen szégyen érte. . — Ó, az nem baj! Rongyos hátat láttunk mi már, akárhányat! Cammogj vissza! Meglásd, otthon, lesz ki téged megfoltozzon. Közben Laci aznap este rongyos mackóját kereste, — Hová bújtál, édes Mackóm? Nélküled, lásd, el nem alszom! Akkor vette észre Laci, a sarokban van a Maci. val, hogy itt járt Mátyás király, és az utolsó fához oda volt kötve a kolozsvári bíró és Mátyás király egy vastag pálcával fenekelte, amiért édesanyámnak nem engedte, hogy fát szedjen az erdőben. Dőltünk a kacagástól jobbra-balra. \z iskolai rend teljesen felbomlott, íahotáztunk, visongattunk, a könyveket csapdostuk, a tanító úr is kacagott, a tanfelügyelő úr is kacagott, üsak a kis fillentő volt komoly és ágy nézett előre, mintha tiszta színigazságot mondott volna, mikor pedig látta, milyen sikert ért el, szelíden elkezdett mosolyogni. De hát ha még olyan mulatságos volt is a vizitáció így, a tanfelügyelő úr belátta, hogy fillentövel szemben nem tudja megőrizni a komolyságát. Wolt az én kis pajtásomnak, „Fií” lentőnek“ más neve is, de már arra nem is emlékszem. Csak így hívtuk öt, mert sose mondott igazat. Mikor pedig erősen ráripakodtak, egyegy hazugság után, lesütötte kis konok fejét, s rendesen azt dunnyogta: — Én nem hazudok. — Hát? — Csak fillentettem. A sok füllentés után rászáradt a fillentő név, s még a tanító úr is így szólította: — No fillentő, tudod-e a leckét? Amire ő rendesen azt füllentette, hogy: — Tudom. Pedig bizony nem tudott ö soha egy leckét sem. Hanem azért kifüllentette magát a legnehezebb kérdés után is, mert ehhez aztán úgy értett, hogy mindenki bámult rajta. Még a tanfelügyelő is azzal jött iskolába látogatni, hogy: — Na hadd lássam, hol az a híres fillentő. A mi kis pajtásunk felállott, borzas fején százfelé meredezett a kócos haj, s pisze orrát olyan komikusán rángatta, hogy mi többiek rögtön elkezdtünk _ vihogni. Még a tanító úr is mosolygott a bajusza alatt, de a tanfelügyelő úr nem hiába volt vaskalapos, komoly maradt. — Hát te vagy az? Miért nem fésülködtél ma fiam? — Fésülködtem én — füllentett ő egész komolyan, mi pedig vígan lestük, mi fog ebből kisülni. — Ne hazudj! — szólt a tanfelügyelő úr, ki még nem volt hozzászokva, hogy kell a kis fillentövel beszélni. — De igen, édesanyám fésült meg, van neki egy aranyfésűje, amit a királytól kapott ajándékba. A nagyszakállú úrnak egész elnyúlt a képe bámulatában erre a nyilvánvalóan képtelen hazugságra. A tanító úr odafordult hozzá, és így szólt mosolyogva: — Nincs is édesanyja, egész kicsi baba volt, mikor meghalt, most a falu tartja sorkoszton, mindenki szereti, mert különben jó gyerek, és igen mulatságosan tud füllenteni. A tanfelügyelő úr komolyan nézett rá és így szólt: — De kis fiam, te már elég nagy vagy ahhoz, hogy belásd, senki sem él hazugságból, sőt az Isten legjobban bünteti azt, aki hazudik. Hát miért nem szoksz le erről a csúnya rossz szokásról? Látod, pajtásaid sohasem hazudnak, senki sem hazudik, hát te miért teszed? Jobb volna, ha a leckéd megtanulnád és szorgalmas, okos ember lenne belőled. — Megtanulok én minden leckét — mondta bűnbánó arccal fillentő. — Igazán, nohát akkor mondd meg nekem, hallottad-e hírét az igazságos Mátyás királynak? — Hogyne. — Na beszélj valamit róla. Az egész iskola fillentő felé fordult, úgy lestük ragyogó szemmel a gyönyörű feleletet. Öpedig elkezdte. — Tegnapelőtt kimentem az erdőbe (halk kacagás hallatszott, mert a falunk határában nincs is erdő, sehol sincs, csak arra a mádi hegyeken) és ott minden fára fel volt írva krétá' 4» Ketten nem férnek meg egy csárdában, hát szépen kiparancsolta a gyereket az iskolából. Meghagyta neki, hogy iskola után maradjon benn, mert beszélni valója lesz vele. Aztán elkövetkezett a vizitáció komoly része, de erről nem beszélek, nem volt mulatságos, sőt rámnézve szomorú emlékű, mert ekkor történt velem meg, hogy semmit sem tudtam felelni. De akármilyen komoly is volt ez a délelőtt, mégis arra voltunk legjobban kíváncsiak, hogy vajon mit akar a tanfelügyelő úr fillentövel iskola után. Szerencsére tanítónő asszony ott fogta fillentőt vizet merni a kútból, mert most, hogy az egész iskola le volt foglalva, nem volt segítsége: hát így fillentő uram csakugyan bevárta az iskola végét, s szépen berendeltetett a tanfelügyelő úrhoz. Mi nem bírtunk szétoszlani, a kapu előtt csoportosan vártuk, hogy mi lesz, hogy jön ki fillentő, biztosra vettük, hogy őt fogják elrakni a mai feleletért. Egyszer jön ki. Komoly volt és csendes, mikor a tornácról lejött. — Na — mondogattuk —, jól kikapott — és nevettünk rajta. De amikor körülfogtuk, s száz kérdéssel támadtuk meg, visszakapta a régi hamisszemű fillentő arcát és hozzáfogott mesélni: — Tudjátok, azért hívott be a tanfelügyelő úr, mert meg akart prezentálni, amiért olyan jól megnevettettem. — Ne fillents — kiabáltuk. — De bizony, azt mondta, hogy máskor is ilyen jó legyek, adott egy narancsot, a tanítóné asszony egy pohár kávét meg kalácsot, azért voltam olyan soká, mert ezt mind meg kellett enni. A hallgatóság egyrésze kacagott, másrésze hitt neki.
