Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1965-12-25 / 51. szám

ERSKINE CALDWELL .*

Nem sokkal éjfél előtt a kutyák fölugattak, a mamám pedig fölkelt, és kinézett az ablakon. Havas éjszaka volt, vagy két héttel karácsony előtt. Vacsora után a szél kissé alábbhagyott, időnként azért még föl-fölfüttyentett az eresznél. Éppen az a fajta havas téli éjszaka volt, amikor az ember szívesen bújik ágyba, és jő sok takarót rak magára, hogy kellemes melegben feküdjék.

Az előszobában égett a villany, mert az egyik lámpát egész éjszaka égettük. Mamám nem gyújtotta föl rögtön a villanyt bent a szobában, jobban látta, mi történik odakint, ha a szoba sötétben marad.

Kis ideig egy szót se szólt. A kutyák mordultak egyet-egyet, aztán újból fölugattak. Egész éjjel láncon voltak a ház mellett; ha szabadjára engedjük őket, bizony jónéhány arrajárőt fölfaltak volna már. Jól jött az öregemnek is, mert a kutyák őt is csakúgy fölfalták volna, akár egy idegent, akinek szagát se ismerik.

— ő az, semmi kétség — mondta a mamám, és kulcsával az ablakpárkányon kocogtatott. Nem volt mérgesebb, mint egyébként, de hát ez is éppen elég. Ha mamám kulccsal vagy valami más hasonlóval fán kocogtat*tt, rögtön tudtuk, milyen hangulatban van.

Most aztán olyan robaj támadt odakint, mint amikor kétfogatú szekér zötyög át egy deszkapallón. Ezt követően pedig akkorát rázkódott a ház, mintha valaki pöröllyel ki akarta volna verni alóla a fél alapzatot.

Az öregem volt. Azt próbálgatta, a lépcső meg a tornác megbírják-e súlyát. Ugyanis mindig attól tartott, valaki csapdát állít neki, meglazít egy-két deszkát a tornácon, hogy hazajövet alábukfencezzék rajta, és addig maradjon elterülve, amíg csak a mamám ott nem éri a seprővel vagy valami hasonló alkalmatossággal.

— Mostanában mintha egy kicsit már eltúlozná a dolgot az efféle hazajövetellel — mondta a mamám. — Ha így folytatja, torkig leszek vele.

— Fölkelek és megnézem — mondtam. — Kérlek, mama, hadd nézzem meg.

— Maradj veszteg, William. Húzd fel a fejedre a takarót — mondta a mamám, és még egy verset kocogtatott a kulccsal az ablakpárkányon. — Ez a bevonulás nem lesz a te szemednek való látvány.

Föltérdeltem, könyökömre támaszkodtam, és fejemre húztam a takarót. Amikor aztn úgy gondoltam, a mamám már nem néz oda, fölemeltem a takarót, de csak épDen annyira, hogy kikandikálhassak alóla.

A külső ajtó kicsapódott, felül az üveg kis híján betört. Az én öregem nem volt az a fajta, aki sokat törődik ablaküveggel, bútorral vagy más egyébbel a ház körül. Egyszer például hazaérve olyan ügyesen szétszedte a varrógépet, hogy a mamának jó ideig kellett spórolnia, míg újból rendbehozathatta.

De azt sose hittem volna, hogy az öregem ekkora ramazurira képes. Ügy hangzott, mintha föl-le ugrálna odakint az előszobában, hogy lássa, át tudja-e ütni a padlót. Valamennyi kép táncba fogott a falon, egyikükmásikuk éppenséggel tótágast állt. Még Tucker nagyanyó képmása is félrebillent, pedig az jókora darab volt.

Mamám meggyújtotta a villanyt, aztán a kandallóhoz lépett, hogy fölélessze a tüzet. A hamu között még jócskán akadt parázs, mamám újságpapírral meglegyezgette, forgácsot rakott rá, és mindjárt vörösen izzani kezdett. Amikor pedig a forgács föllobbant, mamám két-három hasáb fát dobott a tűzre, majd leült a kandalló mellé, háttal a lángnak. így várta az én öregem érkezését.

Az öregem pedig eközben akkora zajt csapott az előszobában, mintha valamennyi széket a szoba túlsó végébe, a konyha mellé akarná terelni. E tevékenysége közepette egyszer rövid szünetet tartott és odaszólt valamit valakinek, aki vele volt.

Mamám fölpattant és fürdőköpenyt öltött. Egyszer-kétszer még a tükörbe is pillantott, és lesimította a haját. Nagyon meglepte, hogy az öregem nem egyedül jött haza.

— William, takard be a fejed és aludj, már megmondtam — szólt a mamám.

— Szeretném látni — könyörögtem.

— Ne vitatkozz velem, William — mondta a mamám és mezítelen lábával toppantott egyet a padlón. — Azt tedd, amit mondtam.

Magamra húztam a takarót, de viszszahajtottam annyira, hogy kikandikálhassak alóla.

Az előszobaajtó most néhány hüvelyknyire kinyílt. Ismét föltérdeltem, könyökömre támaszkodtam, hogy jobban lássak. Éppen ebben a pillanatban öregem berúgta az ajtót. Az ajtó a falnak csapódott, és akkora port vert le, hogy az ember csak ámult, hogyan Is kerülhetett oda ennyi.

— Hát ez meg mi, Morris Stroup?

— kérdezte a mamám, összefonta karját és keményen nézett az öregem szemébe. — Hát ez meg micsoda?

— Gyere be, és érezd magad otthon

— mondta az öregem. Megfordult, és karjánál fogva behúzott valakit a szobába. — Ne maradj hátra a saját otthonomban.

Egy lányt — félakkora volt, mint a mamám — húzott be maga után a szobába, és addig taszigálta, mígnem mindketten a mamám varrógépével álltak szemközt. Mamám figyelte őket és úgy perdült jobbra-balra, mint széliránt a szélkakas.

Ugyancsak jó móka volt figyelni az öregemet, amint részegen tántorog, meg a mamámat, akit úgy esz a méreg, egy szó se jön ki a száján.

— Mondd szépen: csókolom... — mondta az öregem a leányzónak.

De az meg se mukkant.

kodva kuporogtam a takaró alatt.

— Szevasz, fiacskám — mondta. — Hogy s mint?

— Köszönöm, jól — feleltem. Még jobban összekuporodtam a térdemen és közben azon törtem a fejem, mit is mondhatnák, amivel kimutathatnám, mennyire örülök, hogy látom.

— Még növésben vagy, ugye, fiacskám? — kérdezte az öregem.

— Valamicskét, gondolom — feleltem.

— Ez a helyes. Jól teszed. Csak így tovább, fiacskám. Egy szép napon, észre sem veszed, és férfi lesz belőled.

— Papa, én ...

Mamám fölkapott egy gyújtóst, és az öregemhez vágta. De nem találta el, csak a falat, mögötte, öregem mégis talpra ugrott, és olyan táncba fogott, mintha őt találta volna el, nem a falat. Addig billegett körbekörbe, mígnem elvesztette egyensúlyát, lecsúszott a fal mellett és a padlóra ült.

Hátranyúlt, és egy egyenes hátú szék került a keze ügyébe. Jó alaposan szemügyre vette, és aztán nekilátott, hogy kiszedje belőle a keresztrudakat. Mihelyt sikerült egyet meglazítania, dobta máris a tűzbe.

Amikor valamennyi keresztrúddal és széklábbal végzett, nekifogott, hogy most hátléceket húzogassa ki és vesse a tűzre. Mamám meg se mukkant. Csak ült, és le nem vette szemét az öregemről.

— Gyerünk, Morris — mondta Lucy leányzó. Ez volt az első mondat, mely-Az öregem átfogta a leány nyakát és lefelé nyomta. Ezt a mozdulatot aztán többször megismételte. Így hajlongatta a leányt a mamám előtt, míg aztán maga is csatlakozott hozzá, és ekkor taktusban hajladoztak kettesben. Olyan sokáig folytatták a hajladozást, hogy már mamám feje is úgy járt föl és alá, mintha egyebet se tehetne.

Azt hiszem hangosan kuncoghattam, mert a mamám egy pillanatig kicsit bambán bámult maga elé, aztán a kandallóhoz lépett és a tűz mellé ült.

— Hát ez kicsoda? — kérdezte olyanformán, mintha igencsak szeretne választ kapni kérdésére. Egy kis időre még a harag is kihunyt tekintetéből. — Hát ez kicsoda, Morris?

Az öregem úgy vetette le magát a székre, hogy áttört az ülőkéjén.

— Ez? — mondta. — Ez Lucy. Mostanság ő a csendestársam.

Megfordult a székben, rámpillantott, ahogy térdemre könyökölve támaszre jövetele óta száját nyitotta. Mamám is, én is némileg meglepve néztünk rá, az öregem pedig úgy villogtatta felé szemét, mintha már teljesen megfeledkezett volna ottlétemről. — Morris gyerünk — mondta a leányzó.

Lucy halálos ijedelemben volt, ezt a vak is látta. Valamennyien olyan mereven bámultunk rá, mamáról pedig úgy lerítt a düh, hogy Lucy félelmén valóban nem is lehetett csodálkozni.

— Ülj le, és tedd magad kényelembe — bíztatta az öregem. — Ülj le csak nyugodtan, Lucy.

Lucy széket fogott és leült, ahogy az öregem mondta neki.

Csuda mókás látvány volt, ahogy Lucy a széken ült, mamámban forrt a méreg, az öregem pedig a székeket szedte darabokra. Azt hiszem újból hangosan kuncoghattam, mert mamám hátrafordult, figyelmeztetően intett ujjával, ami azt jelentette, hogy húzzam fejemre a takarót, és ezenfelül még azt, hogy aludjak. De én bizony nem alhattam, amíg ez a móka tartott, és ezt mamának is tudnia kellett. így hát csak összekuporodtam, amennyire tudtam, térdemre-könyökömre támaszkodva, és tovább bámészkodtam.

— Ha már majd darabokra szedted azt a széket, Morris Stroup — mondta a mamám előre-hátra hintázva —, helyesen teszed, ha ideadsz hét dollárt, hogy újat vegyek rajta.

— Egy nyavalyát, Martha — felelte az öregem —, egy nyavalyát. Nem hiszem, hogy a kerek földön akadna szék, amelyért egy vagy mondjuk két dollárnál többet adnék.

Mint a kutya a vizet, úgy rázta le magáról mamám a bódulatát. Fölpantant a kandallópárkányról, lekapta a seprőt, és az öregemnek esett. Addig püfölte a fejét, amíg csak rá nem eszmélt, mekkora kárt tett a seprőben. Akkor fölhagyott az ütlegeléssel, de közben már annyi cirok hullt ki a seprőből, hogy telis-tele volt vele a padló.

Ekkor megfordította a seprőt, és a nyelével kezdte böködni az öregemet.

Az öregem nagysietve fölállt, a szekrény felé támolygott, de ahogy elhaladt a kandalló mellett, a szék maradványait még gyorsan a tűzbe hajigálta. Aztán kinyitotta a szekrényt és bebújt. Valamit mesterkedhetett odabent a zárral, mert a mamám, bárhogy is erőlködött, sehogy se tudta kinyitni a szekrényajtót.

A mamám olyan méregbe gurult, hogy már azt se tudta, hogy mit csinál. Az ágy szélére ült és egy kicsit föltűzte a haját.

— Szép dolgot művelsz itt éjnek idején! — kiabált rá a szekrényre. — Hogy neveljem föl tisztességben ezt a gyereket, ha ilyen dolgok esnek meg a házunkban?

És még csak meg se várta az öregem válaszát. Lucy felé pöndörült, a leányzó felé, akit az öregem hozott magával.

— A magáé lehet — mondta a marnám —, de akkor ne is lássam magukat.

— Azt mondta, nőtlen — felelte Lucy a mamámnak. — Egész idő alatt azt hajtogatta, hogy nincs családja.

— Nőtlen! — sikította a mamám.

Arca ismét vörösre gyúlt. A kandallóhoz futott a piszkavasért. Piszkavasunk vagy három láb hosszú lehetett, tömör vasból készült. Mamám bedöfte az ajtónyíláson, és emelgetni kezdte vele az ajtót.

Az öregem odabent rettenetes üvöltésbe és rúgkapálásba fogott. Sohase hallottam még ehhez fogható ramazurit, különösen, hogy a kutyák is rákezdték megint. Aki hallotta, azt hihette, hogy rablók mészárolnak minket.

Ekkor történt, hogy Lucy fölpattant és rákezdte:

— Hagyja abba! — kiáltott a mamámra. — Ez fájhat neki odabent a szekrényben.

Mamám megpenderült.

— Csak bízza rám — mondta. — Magam intézem el a dolgaimat, húgocskám.

Át kellett evickélnem az átjy másik oldalára, nehogy szem elől veszítsem a szekrényajtónál lejátszódó eseményeket. Még sohase láttam két embert ilyen mókásan viselkedni. Mindkettőjükben forrt a méreg, de féltek kiadni. Olyanok voltak, mint két ifjú kakas, csak nem tudták, hogyan essenek egymásnak. Körülcsattogták egymást, mindegyik meg akarta rémíteni a másikat.

De a mamám erős volt, a maga súlycsoportjában bárkivel fölvehette a versenyt. Mikor végre elszánta magát a cselekvésre, ledobta a piszkavasat, megfogta Lucyt, és egyet taszított rajta. Lucy végigvitorlázott a szobán, és a varrógépnél kötött ki. Szinte eszét vesztette ijedtében, olyan gyorsan ott találta magát.

Mamám most újból fölemelte a piszkavasat, minden erejét összeszedte, megemelte az ajtót, és bumm! a szekrény egyszer csak fölborult- Ott állt az öregem a hátsó falának támaszkodva, mamám ruháiba gabalyodva, olyan ábrázáttal, mint akit rajtakaptak, hogy épp a fűszeres kasszájában turkál. Még soha életemben nem láttam az öregemet ilyen begyulladtalak.

Mamám pedig alighogy kiráncigálta a szekrényből, máris Lucyt vette sorra.

— Kipöndörítem magát innét — mondta neki —, és teszek róla, hogy az urammal többé ne flangérozzon, mert ezt ki nem állhatom.

El akarta kapni Lucyt, de a leányzó kitért előle. Megint úgy álltak egymással szemben, akár két ifjú kakas, ha már összeszedte bátorságát a harcra. Ide-oda szökdécseltek a padlón, karjukkal, mintha szárny volna, csattogtak. Mamán fürdőköpenye és Lucy szoknyája, akár szállingózó tollak, röpdöstek körülöttük. Olyan sokáig ugrándoztak körbe-körbe, hogy az ember szinte azt hitte, körhintán ülnek. Ekkor történt, hogy egymás hajának estek. Megkezdődött a ráncigálás. Ilyen rajcsúrozást még soha életemben nem hallottam. Eközben öregem szeme megszokta már nagyjából a világosságot, és olykor-ólyKöf ő is elkapott valamit a dologból. Feje azonban körbe-körbe járt, így aztán sokat mulasztott a látványosságból.

Mamám és Lucy átverekedtek magukat a szobán meg az ajtón, kiértek az előszobába. Kinn folytatódott a tusakodás. Az öregem közben végigimbolygott a szobán, újabb székek után tapogatózva. Az elsőt, amely keze ügyébe került, fölkapta. Mamám magas hátú hintaszéke volt,. ebben szokott üldögélni, ha varrogatott vagy ha pihent.

Közben mamám és Lucy már kint a tornácon huzakodtak. Az öregem becsukta az előszobaajtőt, és a kulcsot is ráfordította. Vastag, súlyos ajtó volt, egy nyomós-rugós és kulcsra nyíló zárral.

— Nincs értelme a sok beszédnek fiacskám — mondta, miközben az ágy szélére ült, és lehúzta cipőjét. — Nincs csúnyább látvány a világon, mint két civakodó nöszemély. Olykor ...

Cipőjét az ágy alá hajította, és eloltotta a villanyt. Aztán az ágy körül motozott és maga felé ráncigálta mamám magas hátú hintászékét. Hallottam a szék recsegését, ahogy az öregem a keresztrudakat feszegette. Magára húzta a takarót, és nekilátott, hogy darabokra szedje a széket, és részletekbe a tűzre hajigálja. Egyszer-másszor egy-egy székdarab a kandallőpárkányt találta el, de többnyire mégiscsak a falat.

Közben mamám és Lucy ismét fölverték a kutyákat. Most valahol a ház előtt, kint az udvaron marhatták egymást, mert a tornác felől már nem hallottam semmi zajt.

— Olykor — mondta az öregem —, olykor úgy tűnik nekem, hogy annak a jóságos úristennek nem szabadna egyidőben egynél több asszonyt rászabadítania a világra.

Mélyen a takaró alá bújtam, térdemet olyan szorosan öleltem át, ahogy csak tudtam, és abban bizakodtam, hogy az öregem most már mindig itthon marad, nem megy el soha többé.

ő pedig közben letörte a hintaszék hátát, és a kandalló felé hajította. Előbb a mennyezetet találta el, majd a kandalló párkányát. Ezek után pedig nekilátott, hogy a szék ülését szedje darabokra.

Pompásan éreztem magamat a sötétben, kettesben az öregemmel. Ehhez nem fér kétség.

INGEBORG BACHMANN:

Dal,

menekülőben

A tengerben a szétszórt szigetraj, a szép tördelék, hideg áramok közt is gyümölccsel bólogat erre még.

A menekítő hajók kinyújtják fehér vitorlaujjukat, mind süllyedőben is vissza, a partra mutat.

(Ford.: Tóth Eszter)

PIERRE NOTHOMB:

Költemény

Ügy mosolyognak át az éjen, a szelíd, nyurga állatok, teraszom alá kúsznak, ott nesztelenül felsorakoznak.

Szemük kialszik és helyében két nyugodt fénynek ég parázsa; haitik a kapu csattanása, és a gyöpön léptek suhognak.

Fölnyúló falaim alatt látni nem láthatom, de sejtem a kocsma előtt elpihenten hajlékony, nemes hátukat. Soha-nem-aivó agarak, hű ebei a szeretőknek, akik odabent ölelőznek s már-már egymásba omlanak;

aztán, ha kivetette álmuk partján őket a szerelem, békén pihennek el, hiszen éber őrség vigyáz reájuk ...

Fordította: Rónay György