Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-12-25 / 51. szám
A magyar népzene és a cigányzene megnevezés a közelmúltban egyazon fogalom meghatározására szolgált, ma már azonban a régi keletű cigányzene kifejezés mellett mindinkább tért hódít a helyesebb és pontosabb népzene meghatározás. Fölvetődik a kérdés, vajon mi hozta egymás közelébe a két kifejezést és miért helyesebb az újonnan használt népzene megjelölés. Mielőtt azonban ezt a kérdést elemeznénk, végezzünk talán röpke történelmi visszapillantást miközben vegyük figyelembe azt a tényt, hogy a cigányság a történészek, az anatropológusok, a nyelvészek és a néprajzkutatók megállapítása szerint, már indiai őshazájában is foglalkozott zenéléssel, tehát ezek szerint a szükséges és elmaradhatatlan zenei érzéket elődeitől örökölte. Ezenkívül a mai „rőm“ vagy „roma“ kifejezés, ahogyan cigány nyelven magát ez a népcsoport nevezi, a „dóm“ szóra vezethető vissza, amely dobot jelentett, pandzsáb nyelven pedig mind a mai napig zenészt jelent. A dobos-zenész dómokat nem sorolták Indiában a lenézett kasztok közé. A dómok Északnyugat-Indiában, Pandzsáb területén maradt leszármazol tai még ma is nagy részt nomád életet élő vándorzenészek és vándorkovácsok- Gyakran jelennek meg a keleti körzetekben és Bihar területén, sőt Bombay mellett is. Nagyjából a népvándorlások vége felé, az V. és X. század között — ma még tudományosan ki nem derített okok miatt — elipdult Északnyugataiéból ez az indoeurópai nomád népcsoport. Lassan vonultak nyugat felé. Századokat töltöttek Perzsiában, Örményországban, Törökországban és a Balkánon. A XV. században -érkeztek nagyobb csoportokban Közép-Európába. Itt beleütköztek az akkor már szilárd szervezetű feudális államokba. Szétszóródtak. Törzsi szervezetüket sokáig megőrizték, s így kisebb-nagyobb csoportokban eljutottak Spanyolországig, sőt Angliáig is. Sokáig tartotta magát az a hiedelem, hogy a cigányok Egyiptomból származnak. Spanyolországban egyptiáno, gitano, Angliában gipsy a nevük. Máshol, mert a Kárpátok vonalában szóródtak szét, Magyarországról, Csehországból jöttéknek nézték őket. Erre utal az, hogy a spanyolok hungaróknak is, a franciák „bohemien“, vagyis csehországinak nevezik a cigányokat, Hollandiában pedig a cigány megnevezése unger. Eléggé ismeretes a cigányság társadalomból történő kirekesztettsége. Egyes kutatók szerint Európában török kémeknek nézték őket. Üldöztetésükben nyilván közrejátszott a lakosságtól elütő bőrszínezetük, nyelvük, sajátos szokásaik. A kialakult feudális államok rendjében „rossz példa“ volt a vándorló cigánycsoport a röghöz kötött jobbágyok előtt. Feltehetően mindez együtt — s még számos más ok —, váltotta ki a cigányellenes intézkedéseket. Pl. Angliában (1501), Franciaországban (1565), Dániában és Svédországban (1662), Poroszországban (1711, 1713 és 1725) sorra születnek a cigányok letelepedését — halálbüntetés terhe mellett — tiltó törvények. Angliában 18 ezer embert akasztottak fel a törvény megszegése miatt. Franciaországban szinte valamennyi ott élő cigányt kiirtották, Poroszországban pedig a 18 éven felülieket. Hazánk Csehországi országrészében a cigányokról szóló első értesülést a rozsmberki uraság HÖHÉRKÖNYVÉBEN olvashatjuk 1399-es dátummal. A XVI. században a cigányságot már kíméletlenül üldözték és az augsburgi országgyűlésen 1548-ban törvénybeiktatták, hogy a cigányember megölését ezentúl nem büntetik. Az üldözés az akkori viszonyokhoz mérten csupán Mária Terézia, majd II. József idejében „mérséklődött, mert a cigányoktól ekkor már csak gyerekeiket vették el és egymás közötti házasodásukat tiltották meg". De a legkegyetlenebb hajszát a hitleri Németország indította ellenük. Mint „alsóbb rendű faj“-hoz tartozókat, tízezer számra hurcolták és pusztították el őket különböző koncentrációs táborokban. (Egyedül Lengyelországból kb. 40 ezret hurcoltak el és öltek meg.)' Jelenleg egyes etnográfusok megítélése szerint a cigányság száma Csehszlovákiában százezren felülire, a szomszédos Magyarországon pedig kétszázezren felülire tehető. De térjünk az időrendben kissé vissza. A XV. században az iszlám vallást katonai erővel terjesztő török hadsereg nyomában járó és a hadizsákmány maradékait fölélő utóhadban már nagy számban tarkállanak zenélő, jósoló, valamint fegyvert kovácsoló cigányok sátoros kocsijai. A zenészek hamar beleilleszkedtek a magyar környezetbe, gyor san alkalmazkodtak és átvették a magyar népdalhagyomány dallamait. A cigánybandák története tehát visszavezet a XV. századig, amikor is a germán katonai nyomást betetézte a délről jövő oszmán-török áradat. Aki fegyverbíró férfi volt az letette a lantot, mert szinte szégyenné vált nem tenni ki magát nap mind nap a dicsőséges halálnak, a családi tűzhely védelmében. A csatázás és az zengedező nyugalom szinte kizárták egymást. Az éneklő és zenélő regősök és igricek száma a zordon idők folyamán fokozatosan csökkent, s az utolsók közül a híres Tinódi Lantos Sebestyén énekelte meg lantját pengetve Szondi György és sok más derék vitéz történetét. A tinódiak lassú felőrlődése közben támadt üresség helyére apránként benyomult a jótehetségű cigány, átvette, a szinte ölébe dobott lanttal a szerepet és a hagyományos népzene minden akkordját. A cigány, a kóbor és jogtalan, a lenézett és kihasznált, a példátlanul alkalmazkodó és legendásan finom utánzó, kitűnő helyettesnek bizonyult. E nyomorban élő népnek éhezés és tovakergetés helyett foglalkozás kínálkozott. Vigasztalta az otthonmaradottakat a távolban vérzők kedvenc dalaival, a népi tánczene mámorával fogadta a megpihenni térőket. Az igricek és regősök koboza, lantja és vonója az idők folyamán a magyar nemzet hivatalos zenészkasztjává vált cigányság örökségébe ment át, de a szöveget többé nem a zenész énekelte, hanem kizárólag a hallgató, helyesebben a mulató. A régi pengetös hangszereket fölváltotta a vonós hegedű. A cigányság a XVIII. században átvette zenekaraiba a kurucok legfontosabb hadi hangszerét a török sípot, vagyis a tárogatót, amely fokozatosan klarinetté változott. A koboz és a lant utóda, a cigányzene lelke a hegedű, a XVIII.— XIX. század divatos hangszere, a hárfa verhetetlen versenytársa lett. A pengetős-verős hangszerek csupán egyetlen rokona maradt meg a cigányzenekarokban, a cimbalom őse, amely fokozatosan öblösödik, tökéletesedik, míg végül a XIX. század második felében elnyeri máig is használatos pedálos formáját. A primitív nagybőgő nyers hangja a fejlődés folyamán lágyan búgó bongássá változott. A legnagyobb cigányprímások egyike Bihari, két országra szóló hegedűművész, 1800 körül alakította ki a palotás és a verbunkos zenének azt az előadó módszerét, melynek hét vármegye csodájára járt. Vonójával úgy tudott riadózni, hogy állítólag maroknyi lerongyolt magyar csapat sikerrel portyázott állig felfegyverzett ellenséges seregekkel szemben a hegedűjén elővarázsolt „Rákóczy induló“ tüzével ereiben. Ügy adta elő a magyar táncdallamokat, hogy nyomában kelt életre a bécsi nagymesterek műveiben minden „al hungherese“ Haydntól Schubertig. A múlt század Sárközije, Boka Károlya, Dankó Pistája mellett a XX. század Magyarija igazi művészi virtuozitásával ejtette csodálatba hallgatóságát. Érdekes Bartók Béla, Kodály Zoltán és más néprajzkutatók azon egybehangzó megállapítása, hogy a székelyek között élő cigánybandák magyar népdal-hagyományt és hangszeres zene-hagyományt őriznek, amíg pl. a román népcsoportok között élő és zenéléssel foglalkozó cigányság a román nép hagyományos dallamait menti át generációról generációra. Ez a megállápítás a Dunamedence egyéb vidékeire és népcsoportjaira is vonatkozik, s ez kétségtelenül a zenélő cigányság legfontosabb szerepe és jelentőségének legfőbb mértéke. Olyan segítséget jelentett ez a magyar zene teljességének, többek között az új magyar zeneköltészetnek is, hogy arról megfeledkezni, azt lebecsülni a legcsúnyább méltánytalanság lenne. „Van igazi cigányzene is — mondja Bartók — dalok cigánynyelvű szöveggel, de ezeket csak a falusi, nem muzsikus cigányok ismerik és éneklik; cigánybandák ezeket nyilvánosan sohasem játsszák.“ Dankó Pista nagyhírű prímás köszobra Szeged egyik terét díszíti, (A szerző felvétele.) Nem lesz üres a művelődési otthon Brassai Sámuel azt hangsúlyozza, r hogy sem a román, sem a spanyol, é sem az orosz cigány nem játszik még 1 csak hasonló zenét sem, mint a ma- p gyár. t Mindenekelőtt miben áll a magyar ^ népi zenét játszó cigányzene nagysága és eredetisége. I Abbah, ahogyan íffife^rél^í. ftátástis, szívhezszóló előadásmód az, amivel megnyeri a hallgató lelkét. Előadás- ’ módja, hamisítatlanul eredeti. Nem | teremt zenei formát, alapvető stílust, j de igenis teremt előadóstílust. * A magyar nép, amely dalban, tánc- ( ban, mesében, faragott kapuban, mai- j mokban, subákban, edényben, varrót- , tasban annyi eredetit és remeket ] mentett át ősi művészetéből, ezt a zene esetében jó részt a cigányzenekarok segítségével tette. Ha megfigyeljük a Lavotta, Fráter Lóránt, Rózsavölgyi és Csermák által komponált műdalok, valamint magyarnóták dallamszerkezetét, látjuk, hogy ezek gyökereinek legalsó nyúlványai is a népdal-hagyományban lelhetők i meg, annak ellenére, hogy az ősi pentatón zenétől már eltérőek. Mikor zengenek ezek a dalok a legigazabban? Akkor, amikor a magyar ember feledni akar, azaz megszabadulni valamitől, ami benne tombol, vagy ami nyomasztóan hat rá. Művészi formába önteti pl. szerelmi bánatát és így megszabadul ennek terhétől. Az a könny, amely zengő daliamé vált, már nem éget. Miért volt olyan pompásan jó dolguk a cigányoknak az 1848-as szabadságharc leverése után? Mert mindenki feledni akart. Mi zokogott a dalokban? A magyar közérzés. Rendkívüli modor A-másik jellemző véglete a magyar cigányzenének a cifrázás, az állandó heves hangrezgetés, vagyis a vibrátó, a túlságosan szenvedélyes és mértéktelenül szabad előadásból. Liszt Ferencet is ez a modor szédítette meg. Ő is valami egészen rendkívülit fedezett fel jó érzékkel benne. Liszt is a rendkívüli modort ültette át rapszódiáiba és sokkal inkább modorral, mint zeneanyaggal ragadta meg az egzotikumra áhító korabeli zenekedvelő közönséget. A virtuóz modor az, amelyet azután Liszt nyomán a nagy zeneszerzők Bülowtól, Brahmson keresztül Ravelig, s utódaik a mai napig is alkalmaznak. A fiatal Bülow pl. így ír egyik anyjának szóló levelében (1853. május 5-én): „Amiért a pozsonyi tartózkodást nem bántam meg, főként az, hogy megismerkedtem egy magyar cigánybandával, ami számomra mindenképpen érdekes volt. Tanulmányoztam ezúttal az ő zenéjük valódi magyar típusát, jellegzetes nemzeti módszerüket kissé ellestem, és most már értek azoknak a daraboknak játszásához, amelyeknek furore-sikerében pesti hangversenyemen meglehetősen biztos vagyok. Vörös Józsi bandája nyolc tagú, nagybőgő, gordonka, két brácsa, három hegedű és klarinét képezi. Ezek az emberek oly tisztán, szabatosan, annyi képzelőtehetséggel és bűábjjal játszanak, hogy öröm hallgatni őket...“ Ha magyar Cigányzenekar külföldi környezetbe kerül, akkor a mordnak tűnő kimért külföldi modor elképzeléséhez igazodik és elszürkül. Üressé, lapossá válik mint a kifolyt tömlő. „Míg nem egyszer magyar költő vetődik a párizsi Grand Caféba, mire a prímás hegedűjén fölsír a magyar föld emléke és Ady, a bús költő, szeme könnybelábad.“ Miért kell a cigányzenének szakadatlanul zúgni, csengeni-bongani? — Mert hangzásának fő célja a mámorbaringatás. Miért kell féknélkül áradnia? Mert gátszakítás az értelme. Megértés nélkül nincs helyes ítél* kezés — szokták mondani. Művészetet megérteni pedig csak művészi élvezet alapján lehet, ezért aki tapasztalatból nem ismeri a cigányzene teljes mámorát, nem jogosult ítélkezni fölötte. Vannak akik pálcát törnek a' cigányzene fölött olyan területen, ahol ez a zene nem otthonos. Azokra az esetekre gondolok, amikor a cigányzenekar kénytelen részére idegen összhangzatű zeneszámokat műsorába iktatni, pl. nemzetközi szalonzenét, operaegyveleget, nyitányt, chanson számokat vagy slágereket. Cigányvonó alá pl. egyáltalán nem valók Verdi, Puccini és Offenbach művei. Alaptörvény, hogy zenestílus és előadóstílus födjék egymást; a cigány-vibrátó, a cigány-rubátó és ritmus torzítás kivetkőzteti stílusából, szinte brutális komikumba fojtja az operavalamint a szalonzenét. A könnyű tánczenét még némileg játszani tudja a cigányzenekar, a brazil tangótól, az angol és a német keringőn át a fox zenéig, habár ezek légköre is már kissé feszélyezett számára. Teljesen otthoni talajon mozog persze a csárdások szédítő hegedű futamainál a cimbalom „gyorstüzelése“ közben. S ha most visszatérünk az imént elmondottakhoz és feltesszük a kérdést, hogy vajon magyar-e a cigányzene, teljes biztonsággal azt válaszolhatjuk, hogy az magyar népi zene, cigányzenekar előadásában. Kúti K. Szilárd SZABAD FÖLDMŰVES 1965. december 25. A magyar népzene-hagyomány őrei CSOLTÖ mindössze félezer lakosi falu. De a nemrég felavatott művelő dési otthon azt igazolja, hogy nag; itt a kultúrszomj, a művelődés után vágy. A lakosság az építkezés veze tőivel együtt hatalmas művet alkotott Az előzetes tervek szerint 1475 001 koronába került volna a kultúra háza de mivel a község lakói 78 ezer őrá dolgoztak le társadalmi munkában mindössze csak 900 ezer korona kész pénzre volt szükség. Molnár Lajo 325, Nagy Béla pedig 290 órát dolgo zott a kultúrház építésén. Fejes Viktorral, a Helyi Nemzet Bizottság fiatal elnökével tekintjül meg az új kultúrházat. Nagyon érté kés épület, hisz ebben helyezték e az óvodát is. Ragályi Rózsika éppé a kis emberpalántákkal foglalkozii Az ízletes ebéd után vidáman játsza nak a tágas játékszobában. De a kis háló is nagyon szépen be van rendezve. Rózsikának sok a gondja, baja a gyerekekkel, de szereti munkáját és néha-néha még saját maga is ír egyegy rövidebb versecskét vagy mesét védencei számára. A művelődési otthon előcsarnoka csodálatos. Több országból szállítottak ide különböző színű csiszolt követ. Szinte sajnál rálépni a látogató. Tágas, minden követelménynek meg- i felelő a nagyterem is. Bizony ilyen . szép és nagy kultúrházat még város■ ban is ritkán látni. Mindjárt meg is Jegyzem, vajon ez a kis falucska, ki tudja-e használni ezt a tágas művelődési házat. A helyi nemzeti bizottság elnöke már számított a kérdésre, mert hisz többen irigylik tőlük ezt a szép épületet. De ők ilyen tervet kaptak, tehát ilyenre építették. Utólagosan is megmondhatjuk a véleményünket, hogy az illetékesek jobban tették volna, ha ezt a gyönyörű kultúrházat Pelsőcre vagy más nagyobb községbe, járási székhelyre építették volna. Ez az eset is jellemző arra, hogy sokszor nem gondolkozunk előre és kidobjuk oda a milliókat, ahova talán nem is kellene. Nem arról van szó, hogy a csoitóiaknak nem kell művelődési ház. De építhettek volna a falu lakosságához mérten megfelelő nagyságú kultúrházat. Erről már kár beszélni, — most arról kell gondoskodni, hogy a művelődési ház a környék kulturális központja legyen. Az elnök szerint a faluban igen aktív a kulturális élet. A CSEMADOK és a CSISZ helyi szervezete máris egy-egy színdarabot tanul, amit szeretnének többször előadni. Ügy tervezik, hogy a kultúrházban fellépnek majd a környék falvainak színjátszó csoportjai is. Természetesen meghívják Komáromból a Magyar Területi Színházat is. Egyelőre úgy néz ki a helyzet, hogy a művelődési házat a célnak megfelelően használják ki. De talán jó lenne itt tartani a járási CSEMADOK napot vagy egyéb körzeti, esetleg más kulturális rendezvényeket. Hadd lássák minél többen a csoltóiak büszkeségét, a ritkaságszámba menő gyönyörű kultúrotthont. (Bállá) A korszerű muveloaest ottnon
