Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-12-25 / 51. szám
(N. Kovács István felvétele) Csendes a határ, zimankós hideg szél fúj a hófödte őszi szántások felett. A falu népe teljesen visszavonult, mint a mackó, amikor barlangjában téli álmára készülődik és odakinn a földeken csak a varjak károgó serege uralkodik. Persze a falu népe nem alussza át a telet, hiszen akad munka télen is bőven. Maholnap itt a Karácsony és falcainkban nagy a készülődés az ünnepekre. Ennek terheit persze leginkább az asszonyok érzik, hiszen a takarítás, élelembeszerzés, ajándékbevásárlás, az ünnepi sütés-főzés, többnyire a háziasszony teendője. Egy-két nappal az ünnepek előtt már a legtöbb padláson, kamrában, ott lapul az ünnepi fenyőfa és már csak díszítését várja. A legnagyobb izgalommal persze a gyerekek várják a Karácsonyt, hiszen a csillogó fenyőfa árnyékában meghúzódó kincsesbánya a legmeghat óbb örömök forrása, gyereknek, szülőnek egyaránt. A falusi gyermekeknek azonban, a karácsonyi ajándékvárás, a csillogó fenyőfán kívül még egy külön öröm kínálkozik, a karácsonyi köszöntés, a betlehemjárás régi, kiveszőben lévő szokása. Ennek a régi kedves népszokásnak egyes helyeken még ma is meg van a hagyományos népi formája. Jóbarátok négyen-öten összefognak, papírból vagy fából kis istállót fabrikálnak, melynek tetején nagy csillag díszeleg. Kifordított, szőrös subába öltöznek és elindulnak a betlehemjárásra. Házról-házra mennek, nagyapáktól tanult csengő-bongó, olykor humoros versikéket mondanak vagy énekelnek a ház lakóinak egészségére, örömére. Ez a régi népszokás ma már csak játék, szórakozás gyermekeink számára, hiszen a köszöntésért szívesen adott apró-cseprő ajándékok nem jelentenek különösebb értéket és ami a legfontosabb: senki sincs rászorulva. Az egyre emelkedő életszínvonal, szocialista hazánk dolgozóinak állandó anyagi gyarapodása lehetővé tette, hogy minden szülő megajándékozhatja gyermekét, nemcsak éppen Karácsonykor, de más alkalommal is. Régen azonban a kapitalista világ nyomorúságában a karácsonyi betlehemjárás, sok szegény gyermeknek bizony jelentős anyagi forrásnak számított. Mint szegény napszámos szülök gyermeke, magam is falun nevelkedtem. Ha visszagondolok gyermekkoromra, még ma is elszorul a torkom, milyen izgalommal számolgattuk pajtásaimmal a betlehemjárás végén asztalra kerülő szerzeményeinket. Szinte létkérdésnek számított számunkra az, hogy hány almát, diót, kalácsot, de főleg fillért sikerült összeénekelnünk. Mi is házról-házra jártunk, de bizony nem mindenütt fogadtak szíves szóval, ajándékkal. Sok helyütt akadt ékes, sokablakos nagy ház, melynek gazdája hangos szóval, furkósbottal kergetett el, vagy a kutyáját uszította reánk. Sokkal inkább adtak a szegényebbek, pedig maguknak is szűkösen volt. Azóta ha betlehemeseket látok, minden évben újra eszembe jut egy bizonyos karácsonyi betlehemjárás, melynek egyik szenvedő alanya én voltam, amiért is ezt a Karácsonyt sohasem felejthetem el. Valamikor a harmincas évek elején történt, a nagy gazdasági válságok időszakában. Édesapám, egy a sok százezer munkanélküli közül, éppen csak annyit tudott alkalmi munkával keresni, hogy nem haltunk éhen. A közeledő Karácsony öcsémnek és nekem, nem a csillogó karácsonyfát és az ajándékokat jelentette, hanem — bárha csekély értékű, de — fontos kereseti forrást, a betlehemesdit. Még ma is átjár a tevékenység izgalma, ha rágondolok, hogyan készülődtünk Pistával, valamint három pajtásommal, Geda Jóskával, Bircsák Sanyival és Béres Ferivel, a nagy eseményre. Mi ketten Béres Ferivel voltunk a legjobb rajzolók az osztályban és értettünk a fúrás-faragáshoz is, így mi készítettük a betlehemet. Feri asztalos nagybátyjától elcsent furnérhulladékból készült az istálló és keménypapírból, ceruzaszinezéssel a benne levő alakok. Az, hogy a tehén a jászolnál kissé hosszúra sikerült és a bárány inkább hasonlított a kutyára, nem korlátozta lelkesedésünket, a nagy mü idejében elkészült. Azután szaladgáltunk fűhöz-fához, rokonsághoz, könyörögtünk, kunyeráltunk, s a szőrös suba, valamint a többi szükséglet a végén mégiscsak meglett. Karácsony estéjén azután öt szőrös subás, kócszakállas, hosszú fehéringes emberke elindult a főutcán hódító útjára. Persze nemcsak mi egyedül jártunk, volt több hasonló vállalkozás is, mert számtalan volt a szegény gyerek a faluban, így azután beosztottuk egymás között a területet. Reánk a főutca jobboldala é's a kertalja jutott. Megindultunk s jártunk házról-házra; énekeltünk, versikéltünk, játszottuk a hódoló pásztorokat. Geda Jóska oldalán a fehér lisztes zsákocskában szépen gyűltek a diók, almák, mákosdiós kalácsok, az összekötött zsebkendőben pedig a 10 — 20 filléresek. Mindenütt lelkesen csörgettük az ajándékos zsákot jelezve, hogy másutt is adtak, a házigazda se legyen fukarabb. A legtöbb helyen szívesen hallgattak és ki többet, ki kevesebbet adott, de valamit mindenki juttatott. Azonban volt olyan is, mint a Varga Pali nagygazda, akinek négy lova, tehene és disznaja számtalan; mégis zárva volt az ajtó és az ablak alatt is hiába énekeltünk, kopogtattunk, csak a sötétség meredt ránk. Már a falu közepén jártunk, amikor egy hatalmas nagy ház elé értünk, ahol azonban hökkenten megálltunk tanakodni, s nem mertünk bemenni. Szőrösszívű Gazdag Sz. Ignác háza előtt álltunk. Hogy miért szőrösszívű, azt akkor még nem tudtuk, de hogy nagyon gazdag, azt már mi is értettük apró kis eszünkkel, hiszen az egész falu tudta, hogy 200 hold földje van. Hagy, kövér, vörös ember volt Sz. Ignác, ki mindig peckesen járt és tisztelettudó köszöntésünkre csak mérgesen morgott a bajsza alatt. Hosszas tanakodás után határoztunk - bemegyünk! De ki menjen előre? Egy darabig lökdöstük egymást, végül Geda Jóska, közöttünk a legnagyobb és legerősebb benyitott a sötét udvarra. A láncrakötött, veszettül ugató kutya körül félősen elsompolyogtunk és a világító konyhaajtónak tartottunk. Itt Jóska illedelmesen kopogtatott és hangosan megkérdezte, szabad-e köszönteni? A kinyiló ajtóban széles, kövér asszonyság állt bosszús tekintettel. Egy darabig hunyorgott ki a sötétbe, majd kitárta az ajtót és ránkmordult:- No, gyertek be! A konyhában egy öregasszony, a nagymama és Péter, a gazda kamaszfia üldögélt. Ahogy elkezdtük mondókánkat, Péter vigyorogva közénk jött és kapkodni kezdett a szakálunk után, amíg az anyja el nem kergette. Körbe-körbe jártunk a konyhában, énekeltünk, verselgettünk, amikor a nyitott ajtó hátterében egy nagy árnyék jelent meg. Ijedtünkben torkunkban akadt a szó, de mégjobban megrémültünk, amikor elordította magát.- BorcsaH Mit mondtam, hogy zárjátok be az ajtót! Az egész falu csürhéje hozzám hordja a piszkát, mi?- Az istenfáját büdös kódisok,... hordjátok a pofátokat, mert szent estén belétek tiprokl! — és emelte ránk nagy vörös ökleit. Mi rémült iszkolássat törtettünk egymás sarkára lépve ki a szűk résen, Majd mindegyikünk kapott egy-egy rúgást, ütést az udvar ajtóig. Csak a negyedik háznál álltunk meg nagy szipogás közben, s egymásnak panaszoltuk a rajtunk esett nagy sérelmet. Szegény Béres Feri futás közben még az apja báránybőr sipkáját is elvesztette, de hát hogy mert volna visszámenni érte? Azután megtiporva, csökkent lelkesedéssel ugyan, de folytattuk utunkat. Az előzőkön okulva, sok házba nem mentünk be, csak az ablakon kopogtattunk, kisebb-nagyobb sikerrel. Már elmúlt kilenc óra is, mire a kertalját is bejártuk és hazafelé vettük utunkat, osztozkodni. Titkon remélve, hátha nálunk is lesz karácsonyfa, nyitottunk be a kiskapun az udvarunkra, ott azonban ijedten megtorpant az egész csapat. A csukott kony-Téli örömök haajtón keresztül dühös ordítozás, veszekedés halatszott ki. Közelebb somfordáltunk, éppen hallgatózni akartunk, amikor kinyílt az ajtó és Sz. Ignác törtetett ki rajta. Mögötte két csendőr. Sz. Ignác egy pülanatig némán ránkmeredt a kiszűrődő lámpafémjnél, majd elordította magát - itt vannak a tolvaj fattyak! Fogják meg! - és mielőtt eliszkolhattunk volna a csendőrök a konyhába tuszkoltak minket. Itt édesanyám állt könnyes szemmel és édese-''m szigorú komorsággal. Ed ám két kezével megfogta a feje; és rekedt hangon megszólalt: — Fiam, én egész életemben szegény, de becsületes ember voltam, tőlem csak jót tanulhattál, ezért nem tűrhetem, hogy a fiam tolvaj legyen! Mond meg őszintén, melyiktek vitt el Sz. Ignácék kredencéről száz koronát ?! Egy pillanatig mind az öten rémülten meredtünk apámra, majd Sz. Ignácra és a csendőrökre. Azután kitört belőlünk a tiltakozás. Izgatott dadogással, egymás szavába vágva meséltük el, hogy rugdosott ki minket ütésverés közben, még Feri sapkája is ott maradt, de semmit sem vettünk el. A zsugori gazda ismét ordítani kezdett - ők a tolvajok, csakis ők lophatták el a pénzem. Meg kell motozni őket! Az őrmester a konyha sarkába terelt minket és amíg a másik csendőr szemmel tartott, ő maga egyenként motozni kezdett bennünket. Miután összes zsebeinket kiforgatta - de hiába — a liszteszsákból is kiöntött mindent a konyha közepére; sőt még a betlehemet is szétszedte, hátha odarejtettük a pénzt. Ezalatt mi némán álltunk a konyha közepén, míg édesanyánk a sarokban zokogott és egyre azt nyögdécselte — milyen szégyen... milyen szégyen ... Végül Sz. Ignác kihívta az udvarra az őrmestert és ott suttogott vele. Amikor visszatértek az őrmester zordúl közölte, hogy az őrszobába kísérnek bennünket további kihallgatásra. Édesapám, aki komor némasággal kísérte a motozást, most elkeseredetten kitört - mit akarnak még ezektől a gyerekektől, hiszen látták, hogy nincs náluk a pénz? Azt hiszik, a szegény emberrel mindent lehet csinálni? Nem engedem elvinni őket! — Az őrmester dühös lett, arrébb lökte édesapámat és megfenyegette, hogy őt is lecsukja, mint kommunista úgy is odavaló. Azután hiába sírt, könyörgött édesanyám, hogy legalább a szent estén hagyjon minket. Hiába sírtunk mind az öten, elvittek bennünket. A csendörségen késő éjjelig taggattak, pofonokkal és fenyegetésekkel sem fukarkodva, de eredménytelenül. Mi csak egyre hajtogattuk, hogy nem mi vettük el a pénzt. Azután megunva a dolgot ránk zárták az ajtót és aludni mentek. Öt megvert, megtiport ártatlan kisfiú a csendőrszoba piszkos padlójára kuporodott, egymáshoz húzódott, halk szipogással szunnyadt el a békesség és szeretet éjszakáján. Reggel azután az őrmester rávigyorgott meggyötört arcunkra, kitárta az ajtót, kifelé bökte mutatóujját és így szólt - szerencsétek köly-^ kök, hogy meglett a pénz, no egykettő mars haza! És az ünneplőbe öltözött falusiak csodálkozása közepette öt maszatosképű elkésett betlehemes rohant otthona felé. Később tudtam meg, hogy Sz. Ignác a szolgalegényét küldte el hozzánk egy kis zacskó babbal és négy tojással fájdalomdíjul, amit édesapám visszautasított. A legény mesélte vigyorogva azt is, hogy a pénzt Péter, a gazda fia dugta el a kredenc alá, hogy legyen miből költenie a kocsmában. —mi....... nmir um—m——ír* (XVI. folytatás.) De azt tanácsoltam neki, ne legyen olyan közvetlen: — Ezek a félvérek állatok. Dolgozni akar? Rendben van. Dolgozzon Maria das Doresszel. A földtúrókkal majd csak én egyezkedek. — Nekem nem tetszik a Maria das Dores munkája. De nem is azért jöttem, hogy szundikáljak. — Kezdeti lelkesedés. — Mégvalami — folytatta Madalena. — Caetano mester családja nélkülöz. — Már Caetano mestert is ismeri? — kérdeztem csodálkozva. — Nélkülözés, ez a régi nóta. Tulajdonképpen már nincs is szükségem rá. Máshol nézhetne megélhetés után. — Beteg ... — Mért nem takarékoskodott! Mind ilyen, nincs bennük semmi előrelátás. Jön egy betegség, aztán ott van: előleg, orvosság. Oda az egész kereset. — Eleget dolgozott. Már olyan öreg! — Nagyon öreg, már nincs ereje. Egy kis kő alá teszi az emelőt, aztán a kőműveseket hívja, hogy mozdítsák meg. Nem érdemli a hat mil-réist, amit kapott. De azért küldjön csak neki, amire szüksége van. Küldjön neki egy fél tál lisztet, küldjön néhány liter babot. Kidobott pénz. — A nagysága ért a könyveléshez — jelentette ki Ribeiro úr. Ribeiro úr itt lakott, velem dolgozott, de nem kedvelt engem. Azt hiszem, senkit sem kedvelt. Minden arra a falucskára emlékeztetett benne, amely várossá alakult, de fél évszázaddal azelőtt még nádmalom, olajmécses, zsandár és Szent Iván éjszakáján kísértet járta arrafelé. Már elmúlt hetvenéves, de csak gyalog ment, többnyire a gyalogösvényen. £ SZABAD FÖLDMŰVES 1965. december 25. Gyűlölte a kort, amelyben élt, szertartásos modorral, divatjamúlt kifejezésekkel segített magán. Ami kevés élet még volt benne, azt azokra a vastag, bőrsarkú, bőrgerincú könyvekre sugározta. Bonyolult bejegyzéseket végzett bennük nagy szeretettel, negyedóráig is elpiszmogott egy új fejezet megnyitásával, nagy, kacskaringós, kissé reszkető vonalakkal irta meg a díszes kezdőbetűket. — Nagyon jól ért — folytatta. — Bár nem értek egyet a módszerével, mondhatom, ha óhajtja, elláthatja a könyvelést. — Jaj, de kedves. — Szót sem érdemel. A nagysága kiismeri magát benne, és szép az írása. Én már roncs vagyok. Egy szép napon ... Keresgélte a szavakat: — Egy szép napon jobblétre szenderülök. —Mindig ezt mondja — dünnyögte Padilha. — Hét macskában nincs annyi szufla, mint magában. A tanítás mellé a könyvelőséget is magának szerette volna. Már türelmetlenkedett. — Nem sokáig, megfáradtam — válaszolta Ribeiro úr. — Nyugodtan halnék meg, ha olyan valakire hagyhatnám a könyveket, aki nem rondítja el őket a macskakaparásával. —Ez nem nehéz dolog — mormolta Padilha. — Lehet, csak érteni kell hozzá. A nagysága... — Jó vicc — szólalt meg ismét Padilha. — Dona Madalena majd nekiáll körmölgetni a tételeket. — Miért ne? — vágott közbe Madalena. — De Isten őrizz, nem kívánom. Ribeiro úr még erős, egészséges. — Valamennyien halandók vagyunk, asszonyom. Igaz, senki sem hatolhat be a Gondviselés titkaiba, de az én koromban... — Mennyi a fizetése? — Nehát — ámuldozott Padilha. — A nagyságos asszony ilyen apróságokkal foglalkozik! Fizetést akar! Mintha egyik zsebükből a másikba tennék a pénzt. — Miért ne? Ha Ribeiro úr nyugdíjba akar menni... Mennyit keres, Ribeiro úr? A könyvelő megsimogatta fehér oldalszakállát: — Kétszáz mil-réis. Madalena elszontyolodott: — Nem sok. — Mi? — ordítottam reszketve. — Nagyon kevés. — Marhaság! Amikor Britónak dolgozott, csak százötvenet keresett, minden nélkül. Most van neki kétszáz, meg lakás, ellátás, mosás. — Igaz — ismerte el Ribeiro úr. — Nem szenvedek szükséget, megélek a keresetemből. — De ha tíz gyereke volna, nem élne meg — mondta Madalena. — Persze — helyeselt Dona Glória. — Elég legyen — üvöltöttem. — Már maga is? Törődjön a regényeivel. Madalena elsápadt: — Nem kell mérgelődni. Kinek-kinek megvan a véleménye. —Persze hogy meg. De marhaság, ha valaki olyasmiről mond véleményt, amihez nem ért. Mindenki maradjon a maga vackában. A fene egye meg. Én sose vitatkoztam nyelvtanról. De azt hiszem értek a birtokom dolgaihoz. Engem ne leckéztessenek itt. Kihozzák az embert a sodrából. A csemege előtt a tányérra dobtam a szalvétát, és fölálltam az asztaltól. Veszekedés egy héttel az esküvő után! Rossz jel. Dona Glóriát okoltam, pedig ő csak egyetlen szót szólt. 19. Rájöttem, hogy Madalena túlságosan jó, de erre nem egyszerre jöttem rá. Lassan tárta föl magát, és sohasem tárta föl magát egészen. Én magam voltam ebben a hibás, vagy inkább ez a parasztélet volt a hibás, amely parasztleiket oltott belém. Most, hogy ezt mondom, belátom, hogy csak vesztegetem az időmet. Csakugyan, ha nem tudom lefesteni a feleségem erkölcsi képét, mire való ez az elbeszélés? Semmire, de írásra kényszerít valami. Amikor a tücskök cirpelni kezdenek, leülök ide az ebédlőasztalhoz, kávézok, pipára gyújtok. Néha egyetlen gondolatom se támad, vagy csőstül tódulnak, s a papír félbemarad, ahogy az este hagytam. Átolvasok néhány sort, amivel elégedetlen vagyok. Nem érdemes javítgatni. Félretolom a lapot. Leírhatatlan érzések háborognak bennem, szörnyű nyugtalanság, őrült vágy, hogy viszontláthassam Madalénát, ismét beszélgessek vele, mint ilyenkor szoktunk napjában. Visszasírom? Nem, nem, szó se róla: dühös MMEHírBSD ’ -’I» vagyok, elkeseredett, és valami nagyon nyomja a szívemet. Megpróbáltam fölidézni, hogy mit beszéltünk. Lehetetlen. A szavaim szavak maradtak, külső tények tökéletlen kifejezései, Madalena szavai pedig olyasmit tartalmaztak, amit nem tudok kifejezni. Hogy jobban érezzem őket, eloltottam a villanyt, hadd vegyen körül bennünket a homály, mig két ködös árnnyá nem leszünk a sötétben. Kinn rázendítettek a békák, zúgott a szél, a gyümölcsösben fekete tömeggé váltak a fák. — Casimiro! Casimiro Lopes a kertben őrködött, az ablak mellett guggolt. — Casimiro! Casimiro Lopes alakja feltűnik az ablakban, a békák brekegnek, a szél rázza a fákat, de alig látszanak a homályban. Belép Maria das Dores, és meg akarja gyújtani a villanyt. Megállítom: nem akarok világot. Elhalkul az óra ketyegése, a tücskök ciripelni kezdenek. Az asztal másik oldalán megjelenik Madalena. Csendesen szólítom: — Madalena! A hangja megüti a fülemet. Nem, nem is a fülemet. Már a szememmel se tudom kivenni. összekulcsolt kézzel könyökölök az asztalra, de még a fehér abroszt se látom. — Madalena ... Madalena hangja tovább simogat. Mit mond? Persze, azt kéri, hogy küldjék egy kis pénzt Caetano mesternek. Ez bosszant, de ez a bosszúság már nem olyan, mint a többi: ez valami régi bosszúság, már egészen nyugton vagyok. Micsoda őrültség ez, hogy az ember egyszerre tud boszszús és nyugodt lenni. De én ilyen vagyok. Kire haragszok? Caetanc mesterre. Már meghalt, de én azt szeretném, ha most is dolgozni járna. A naplopó. (Folytatjuk)
