Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1965-12-11 / 49. szám

Veronka szomorúan húzta maga után a kiskocsit. Kövér vízcseppek hulltak a frissen mosott ruháról a forró aszfaltra. Az anyja haragosan, felvetett fejjel ment néhány lépésre előtte. Széles alakja belefúródott a vidám napsütésbe. A lány a viharra gondolt, amely azonnal kitör, amint az emberek tekintete elől a nehéz vaskapu elrejti őket. Ismerte anyja kitartó haragját, tudta, hogy nem múlik el könnyen. Hónapok múltán is felhántorgatja, ha valamit nem tesz kedvére. Alig várja már, hogy a nyár véget érjen, ősszel munkába megy. Elhatározta magában, hogy csak ritkán látogat majd haza. így hátha kedvesebb lesz. Az apját ugyan sajnálja, az néha pártját fogja, de az még rosszabb. Olyankor hetekre vége a családi békességnek. Az anyja az úr a háznál. Azt is tudja, miért van ez. Az apja egyszer kapálás közben elmesélte.

— Nézd lányom, elég nagy vagy már ahhoz, hogy megértsed. Nem volt közöttünk sohasem igazi szerelem. — így, ilyen komoran kezdte. Leültek egy kis pihenőre, s úgy elbeszélgettek, mint két felnőtt.

Az anyja már elérte a házat. Szélesre tárta, hogy a kocsi könnyebben betérhessen. Aki így látja, el sem hinné, mi tombol á lelkében.

— Azért haragszik úgy rám — gondolta Veronka, — mert a zsarnokoskodó könnyelműségéből születtem.

Gondolataiból anyja csattogó szava riasztotta fel:

— Lódulj már te, szemérmetlen! — á kapu dörömbölve csapódott be mögötte.

— Legény kell neked? Méghozzá ilyen? Egy cselédnek a köíyke? — sértő volt minden szava. — Mások jönnek mondani, hogy kivel kezd ki a szégyentelen. Régen hallom már, hogy pusmognak róla, de hinni sem merte az ember. Süljön le miattad a pofámról a bőr?! Neked a Gazsi fia kell? Talán a pásztorházba akarsz menni menyecskének? — mondta, be nem állt a szája egy percre. A lány a nehéz háziszőtteseket teregette. A víz az arcába szökött, de nem törődött vele. Igyekezett, hogy minél előtt kész legyen. Az egyik lepedő sarka a poros gyepre csúszott a nagy sietségben.

— Ügy, piszkítsd be! Vár még a legényed. Egyebet sem csinál, mint naphosszat a patak partján lebzsel. Láttam én, hogy nézett rád! Majd megevett azzal a fancsali képével.

Ezt már a lány sem bírta tovább. Lerázta magáról a vizet, a konyhába menekült és keserves sírásra fakadt. Az anyja dermedten állt meg az ajtóban. Erre nem számított. Sohasem gondolt tetteinek következményeire. Néha úgy érezte, az egész élete egy nagy tévedés.

— Ne bőgj! Nem bántott senki — enyhült a hangja — én csak azt akarom, hogy te ne ... — büszkesége nem engedte, hogy befejezze, amit

mondani akart. A kapu halkan csikordult, s a kutya rángatni kezdte a láncot.

— Menj a szobádba, ne lásson így!

A férje jött meg. Az ajtó előtt levetette bakancsát, s piros bűzaszemeket szórt ki belőle a körésereglett, hangos csibéknek. Néhány maroknyi szemetes gabona Volt benne. Ügy szedhette valahol az útszélen össze, hogy kárba ne menjen. Cséplés ideje volt a szövetkezetben.

— Mi történt? — kérdezte közömbösen, mikor a konyhába lépett. Fáradtan ereszkedett le egy székre, mely megroppant nehéz teste alatt. Az asszony tányért tett elébe, de nem szólt egy szót sem. A férfi levette poros sapkáját, hogy a pelyvamaradékok az ételbe ne essenek, őszülő haja csapzottan hullott alacsony homlokába. Szőrös kezét az asztalra fektette, s nézegette hogyan duzzadnak kéklő erei repedezett bőre alatt. Ujjai a megerőltetéstől enyhén remegtek. Veronka halkan köszönt, amikor a szobából kilépett. Mosolyogni próbált, de a sírás ott bujkált szép, barna szemében. Ruhája még mindig nedvesen tapadt formás melléhez. Az apja akaratlanul is odanézett. Aztán a feleségére siklott tekintete, aki háttal állva szedte a fazékból a levest egy fehér cseréptálba. Izmos alakja szépen kirajzolódott a könnyű ruhában. Enyhe vágy zsibongott át a férfi erein.

— Mi van ebédre? — kérdezte, hogy gondolatait más irányba terelje. Veronka sóhajtott egyet, s leült az apjával szemben.

— Mit titkoltok előttem? — fogott gyanút a férfi az asszonyok szótlanságán. A felesége elmondta, hogy Veronka délelőtt egy kicsit elcsavargott a patakon. De a fiút nem említette.

— Délután velem jősz! — fordult az apja Veronkához. — Megbeszélem az elnökkel. Akad ott munka bőven. Akár őszig is ott lehetsz. Legalább valamit keresel.

— Nem engedem! — szólt közbe az asszony. — Van itt elég tennivaló a kertben,

Ezt mondta* de arra gondolt, hogy az ő lánya nem lesz senki cselédje.

— Te tudod — hagyta rá a férje. — Add az ételt, mert mennem kell. A dolog nem várhat, esőt mondanak jövő hétre.

— Hát aztán? Kinek lesz kára belőle? — dünnyögött az asszony.

— Hagyja, édesanyám. Megmondta, hogy nem ereszt — oltogatta Veronka az ébredező tüzet.

— Miattam akár máris mehetsz. De nem gondoljátok, hogy egyedül fogok gürcölni a főzéssel, a mosással, a kerttel, meg mindennel. Azt sem bánom, ha ott rohad el minden.

— Hát rohadjon! — csapott a férfi dühösen az asztalra, hogy a leves is kilöttyent a fehér abroszra.

— Ogy! Törj össze mindent — sipított fel az asszony. — Hiszen nem

te vetted. Nem a te apád gebedett bele a munkába érte. Mit törődsz te itt valamivel. Csak a kolhoz jár abban a bamba fejedben. Vidd a lányomat is, dobd oda közéjük, még nem eléggé környékezték meg. — Kiabált, ordított, mint akinek elment a józan esze.

A.férfi felugrott az asztaltól, s az Öklét emelte.

— Fogd be a szád, te ...

— Ne! Ne bántsa, édesapám! — állt közéjük a lányuk kétségbeesve. Az ember meghátrált, lehanyatlott csontos keze. Még egy fenyegető pillantást vetett a feleségére, azután úgy ment el, olyan elkeseredetten, hogy az asszony is megijedt. Veronka csak állt, megdöbbenve, s az anyját nézte, mit tegyen.

Szép, csillagos nyári éjszaka jött a fülledt augusztusi napra. Az asszony álmatlanul hallgatózott a csendben. A bútordarabok néha moccantak egyet hangos percenéssel, ahogy a nappali hőség fogyni kezdett belőlük. Az egész szoba sejtelmes suttogással telt meg. Az ablak előtti fák sápadt árnyékukat az üvegre hullatták, mintha a levegő remegett volna a derengő fényben. Az asszony gerincén végigborzongott a félelem, s megeredtek könnyei. Még álmából is fel-felszepegett.

Reggel a lányát a konyhában találta. Hálóingben motoszkált az edények között.

— Te meg mit keresel itt ilyen korán?

— Viszek apámnak valami meleget.

Az asszony megtörtén ült le egy

székre.

— Vigyél neki a töltött paprikából. Tegyél oda neki vagy négyet. Aztán mondd meg neki, hogy ne menjen el az esze. Ne tegye a családját tönkre. Rád még hallgat. Ügyis csak miattad maradt velem.

— Tudom — mondta a lány együttérzéssel. — Anyja szokatlan levertsége őt is hatalmába kerítette.

— Elmondta neked? — emelte tekintetét Veronkára az asszony. Sápadt arcán enyhe pír ömlött szét. A lány érezte, hogy most mondani kellene valami megnyugtatót, valami vigasztalót, de csak állt ott anyja felett

gyámoltalanul, elszoruló mellel. Az asszony felkelt s a tükörhöz lépett. Szinte megrémült arca szokatlan kinézésétől. Az elmúlt éjszaka elvégezte azt, amire negyven esztendő kevésnek bizonyult. Kék szeme körül mély barázdák ültek, ajka sápadt volt és egészen kicserepesedett, az arca megnyúlt, mintha csúfító tükörben látná magát. Különös félelem vett erőt rajta. Akkor érzett ehhez hasonlót, amikor a csónak magával ragadta a zavaros folyón. Vidám, fiatal lány volt még. Egy tavaszi vasárnap sétálni mentek a folyópartra. A fiúk a ladikba ültették s ott vontatták a megáradt folyón, a part közelében, ö csak ült a csónakban, nevetgélt sikongva, de a szíve olyan kicsi volt a félelemtől, mint egy tenyérbe zárt madárnak. Egy erősebb rántásnál a szög kiszakadt a ladik oldalából, s a víz magával kapta a könnyű tákolmányt. Rémületében a szemét is eltakarta, hogy ne lássa, mi történik vele. A fiúk lármázni kezdtek. Mikor magához tért, már kinn volt a parton. Jóska, a szolgájuk hajolt föléje, de a fiú hetekig nyomta az ágyat tüdőgyulladásban. Aztán, mikor jobban lett, az apja elbocsátotta. Félt, hogy nem fogja eléggé bírni a munkát. Azután került hozzájuk János, a férje. Szép, erős legény volt. A lányok nevetve bújtak össze, ha valaki szóba hozta. Addig-addig, míg maga is kíváncsi lett. Ezért kell most bűnhődnie.

— Mondd meg neki, jöjjön haza! Mondd, hogy kéretem!

Veronka csodálkozva nézett az anyjára. Nem értette, mi kényszeríthette megalázkodásra.

— Jó, megmondom — szólt a lány szomorúan, — Gazsi Mártont meg ne hozza többé szóba. Nem kell az nekem, ha anyám nem akarja. Talál az még szebb lányt is magának.

— Tartsd meg magadnak — válaszolta az anyja csöndes belenyugvással. — Legalább te tudd meg, mi az a szerelem, ha már mi lemaradtunk róla — simított végig leánya hamvas arcán, s öltözködni kezdett, mert szokatlanul hűvös volt a nyárutói reggel. SZENK SÁNDOR

Ogy kezdődött, hogy Hrunyácz csinos, fiatal feleségével, Pirikével, többször is mélyen egymás szemébe néztünk, és én ezt félreértettem, illetve ő is félreértette, vagyis tulajdonképpen Hrunyácz értette félre az egészet.

Pedig csak nézésről volt szó. Ártatlan, — gyermekded, mondhatnám szűzi pillantásokról, bánatos, merengő szemlesütésekről, melyek szinte kizárták a közeledés hagyományos és konkrétabb formáit. Amíg egyszer nem hívott fel Piriké telefonon. Remegő kézzel szorítottam ajkamhoz a kagylót - panaszkodott szegénykém...

r

Ártatlanság

Mert ez a Hrunyácz nyilván gazember, egy ostoba bunkó. Képes volt felpofozni Pirikét, féltékenységi jeleneteket rendezett, és általában mindent, ami ilyenkor csak elképzelhető. Pedig, hangsúlyozom, ekkor még csak pillantásokról volt szó.

Miután az események ennyire drámai fordulatot vettek, most már találkozgatunk is. Egy csöndes kis eldugott presszóban vígasztalgatom Pirikét. S összekulcsoljuk a kezünket...

... és kimondottan felháborító, hogy menynyire durva, elvetemült fráter ez a Hrunyácz. Állítólag megsejtett valamit és másodszor is felképelte Pirikét. Az én angyali Pirikémet. Es most itt bolyongunk az alkoriyban, bokáig ér a haraszt s megpróbálom kárpótolni mindazt a gyöngédséget, hitvesi rajongást, amit Piriké teljesen méltánytalanul veszített el. Simogatom vállára omló. gyönyörű gesztenyebarna haját, forró szavakat suttogok a fülé be az őszről, a szerelemről, az elmúlásról, s apró kis puszikat lehelek lázas-piros ajkára... karcsú derekára csúszik a kezem s a hátam is borsózni kezd, ha rágondolok ...

.. .mi lesz, ha Hrunyácz harmadszor is felpofozza?! Polák I

....-■■■................ '

OSZIP MANDELSTAM!

A lovak

olyan lassan lépnek

A lovak olyan lassan lépnek, a lámpafény oly reszketeg. ök tudják tán, hová kísérnek, ez Ismeretlen emberek.

Én magamat rájuk bizom már. Alhatnám. Oly hideg van itt.

Egy döccenés a fordulónál a csillagfény felé hajit.

Imbolygó fejem lángolása, idegen kéz édes jege, fenyők, fenyők fekete váza, miket nem láttam még sose.

Pór Judit fordítása ★

MAXIM RILSZKÍ:

Az utód

Lehet, ez lesz az utolsó versem e füzetben, s mikor elmegyek, valahol a hűs hajnali csendben tán egy pöttöm kóchajú gyerek tegnap anyja karján gőgicsélt még két szó titkos összecsendülését akkor épp, először érti meg.

Ismeretlen partokon csapongva hullámzik a hajnalló világ — végtelen a gyermek szíve-szomja, alig eszmél, máris csupa vágy, mindent tudna, mindent átölelne... S az Atyai hajléktól tipegve a mezőnek tart a csöppke láb.

Ég a munka! Látja ám a gyermek,

szaporázzók a dolgos kezek.

Homlokán ránc. Áll, loppal

figyelget

közel-szót és messzi éneket.

Dala egyszer felszökik az égig s nem e vén füzetet írja végig:

Ojat kezd el... mindent újta kezd.

Grigássy Éva fordítása

XIV. folytatás

— Na jól van. Maga előtt nincs titkom. Ide figyeljen. Megúntam Padilhát.

— Berúgott?

— Rosszabbat tesz. Szocializmust prédikál a birtokomon. Rajtakaptam, amikor marhaságokat locsogott. Nem sokat törődtem vele, meg is tartottam, de ha jól meggondolom, jobb lenne más állást keresni neki.

— És meghívni Madalenát.

— Igen. Azt gondoltam. Nem tudom. Ha jóravaló lány volna.

— Jóravaló? De még milyen. Csak elfogadja. A vadonban!

— Ezt szajkózza a nagynénje is, egy bolond vénasszony. De a másik, ha van sütnivalója, ahogy maga mondja, elfogadja.

Azevedo pörkölt amerikai mogyorót rágcsált, és sört ivott:

— Lehet. Előnyös neki, kétségtelen, nagyobb fizetés.

— Biztos.

— Meglehet. Csak azt a szegény Padilhát sajnálom.

— Ugyan. Majd kibányászok neki valami állást. Nem mondtam? Nagy csirkefogó az istenadta. A lány pedig ...

— Megegyezett már vele?

— Dehogy, hova gondol? Ha megegyeztem volna, nem magától kérnék tanácsot. Gondim, tegyen nekem egy szívességet. Ezért kértem, hogy maradjon. Puhatolja ki.

Azevedo Gondim szabadkozott, hogy becsesebbnek lássam a szívességét:

— De én nem vagyok olyan közeli ismerőse. Beszéljen vele ön.

— Lehetetlen. Két napja úton va^ SZABAD FÖLDMŰVES

1965. december 11,

gyök. Ma ki kell mennem Sao" Berriardóba. Meg nem is tudok szót érteni az efféle emberekkel. Sokat kell forgatni a szót... Vegye rá a lányt, Gondim, tegye meg ezt a szívességet.

Hát jó. Majd előhozakodók a tájjal, a mező költőiségével, a lelkek egyszerűségével. Ha nem hajlik a szóra, ráadásul odapörkölök neki egy kis hazafisággal.

15

A meghívás óta majdnem meghitt barátja lettem a két hölgynek. Madalena nehezen határozta el magát. Én meg azzal az ürüggyel, hogy várom a választ, járogatni kezdtem a Canafístula utcai házba. Egyszer célozgattam Dona Glóriának:

— Mért nem megy férjhez az unokahúga?

Fölhúzta az orrát:

— Az én húgom nem poshadt gyümölcs, hogy kinálgassuk.

— Én se azt mondom, asszonyom. Isten őrizz. Csak barátilag tanácsolom. Biztosítani keli a jövőjét...

Dona Glória kihúzta magát, még horpadt melle is kiegyenesedett. Ettől a gyors, méltóságteljes mozdulattól a kopottas, fekete ruha megfeszült a hasán, és összeráncolődott a hátán. Érthetetlen szavakat mormolt. Lassanként visszanyerte természetes tartását, a lapockája ismét nekifeszült

5 kisimult ruhának, és a motyogása érthetővé vált:

— Tudnivaló, hogy a nőknek biztonság a házasság...

— Világos, Dona Glória. Az egészségnek is jót tesz.

— De annyi a rossz házasság. Aztán meg erőszakolni se lehet.

— Nem, sajnos. Tanácsolni kell. Rosszul van ez így, Dona Glória. Ki tudja, kit válasszon?

— Én úgy gondolom, hogy érzelmi dolgokban elengedhetetlen a kölcsönösség.

— Mit, kölcsönösség! Csöpögő érzelmesség. Ha jó a pár, a gyerekek is jól sikerülnek: ha rossz, a gyerekek semmit sem érnek. A szülők szándéka nem oszt, nem szoroz. Ismerem én a fajnemesítést.

Ez után a beszélgetés után két hétig Sao Bernardóban tartott a gyapotszedés. Néhányszor elgondolkoztam a dolgon. Valószínű, hogy Dona Glória nem tett lakatot a szájára. Mit mondhatott? Amikor meglátogattam Madalenát, féltem, hogy rosszul fogad a javaslatom miatt. Jól fogadott:

— Hogy halad a munka?

— Megjárja. Azt hiszem, megjárja: még nem tudom, milyen lesz a termés. Hát az iskola? A gyerekek, Dona Glória, semmi újság? Gondolom. Hanem a kisasszony nyílván nem törődik a gazdasággal, nem is azért jöttem.

— A meghívás dolgában, amiről

Gondim beszélt?

Haboztam:

— Nagyjából.

— Már üzennem kellett volna, hogy

nem fogadom el.

— Mi az ördög! Hát a fizetésemelés? Gondolja meg!

— Nem kell. Hat év szolgálatom van, nem hagyom ott a biztosat a kétségesért. Ezek a magániskolák ma megnyílnak, holnap bezárnak ...

Bókoltam neki:

— Gratulálok a megfontoltságához. A kisasszonyt csakugyan az a veszély fenyegette, hogy két szék közt a pad alá kerül...

— Ha maga is elismeri...

— Elismerem. Mást javaslok. Hogy őszinte legyek, ez az iskola-dolog csak cselfogás volt.

Madalena várakozott, és egy finom ránc jelent meg a homlokán.

Nehéz ezt elmondanom. Értsen meg ... Szóval, hogy ne kerülgessem, kiteregetem a kártyámat, és kiöntöm a szívemet.

Zavartan köhögtem:

— Nahát. Elhatároztam, hogy élettársat választok. A kisasszony meg éppen kedvemre való... Igen, minthogy megkedveltem a kisasszonyt, amikor először megláttam ...

Torkomon akadt a szó. Madalena

komolyan, sápadtan hallgatott, de nem látszott meglepettnek.

— Tudom, nem vagyok olyan ember, akiről a kisasszony álmodozott.

Hosszú ujjú, finom kezével leintette a mondatomat:

— Nem erről van szó. Csak nem ismerjük egymást.

— Ugyan! Nem meséltem történeteket az életemből? Amit nem mondtam el, keveset ér. Ogy látszik, meg hallottam is, hogy a kisasszony eszes, takarékos, talpraesett teremtés, jó családanya lehet belőle.

Madalena az ablakhoz ment, kikönyökölt és egy ideig az utcát nézte. Amikor megfordult, én a szobában sétálgattam, és a pipámat tömködtem.

— Biztosan nagyon sok különbség van köztünk.

— Különbség? Hát aztán? Ha nem volna köztünk különbség, nem is volnánk külön személyek. Biztos sok különbség van. Engedelmével rágyújtok a pipámra. A kisasszony sok zagyvaságot tanult az iskolában, én is a magam kárán az életben. Negyvenöt éves vagyok. A kisasszony meg vagy húszéves.

— Nem huszonhét.

— Huszonhét? Senki sem nézné húsznál többnek. Ehol-e. Máris közelebb jutottunk egymáshoz. Egy csepp jóakarattal egy héten belül mehetünk a templomba.

— Az ajánlata nagyon kedvező száJ momra, Paulo Honório úr — mondta halkan Madalena. — Nagyon kedvező. De meg kell gondolnom. Mindenesetre köszönöm, uram. Csak az a baj, hogy szegény vagyok, mint a templom egere. Tudja?

— Szót se róla, kisasszony. Hát á tudománya? Hát a becses személye, az semmi? Mondjak valamit? Ha megállapodunk, én kötök zsíros üzletet.