Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1965-12-04 / 48. szám

Motto: A falusi ember a vendégnek kétszer örül: először, amikor jön, másodszor, amikor megy. Ua télen találkozom rokonnal, *■ ismerőssel, őszintén sajnálnak, hogy sáros falun vagyok kénytelen élni, ahol bizony ők nem tudnának megszokni, mert elvégre a kultúr­­embernek igényei vannak, megenné őket az unalom stb. stb., nyáron vi­szont ez a vélemény gyökeresen meg­változik: nektek jó, ózondús levegő, madárdal, fürdés a szabadban, napo­zás, meg aztán ... — Nektek könnyű — sóhajt fel Pista bácsi, — rántott csirke, hízott kacsa... Tudod, mikor ettem én rán­tott csirkét? El sem fogod hinni... Ciliké lakodalmán... Kacsát? Hajaj! Erre még gondolni sem jő. Amikor még szegény anyósom — legyen neki könnyű a hant — udvarolt a gyom­romnak, mert én bohó ifjú, a leányá­nak udvaroltam... Nem akarom hosszúra nyújtani a mondanivalómat, csak röptében vá­zolom a helyzetet. Rögtön a tanév befejezése után megérkezett Magda néni Béluskával, Csöpikével és Morzsikával. Ekkor Bé­luskával udvariasan kivonultunk az ebédlőbe, a hálót lovagiasan átenged­tük a gyöngébbik nemnek. Ekkor kezdődtek a nyári örömök. Éjjel ugyanis Morzsika bőgni kez­dett és hosszú faggatás után kival­lotta, hogy neki pisilni kell. Felverte az egész házat, de hát gyerek, legyen az ember belátással, ugyebár? Alig kényszerftettem szememre az álmot, Béluska a rekamién gyomor­szájon rúgott, mire én nem bőszültem fel, hanem lehurcolkodtam a szőnyeg­re, türelemmel megvártam, míg a vacsorára elfogyasztott szilvás gom­bócok a gyomromban megszűnnek táncolni és az édes anyaföldön foly­tattam éjjeli pihenőmet. Reggelre kelve fájt minden tagom, mintha mo­zsárban összetörtek volna. Ez csak előjátéka volt annak á visítozásnak, bömbölésnek és hortyo­­gpsnak, amely később szakadt eddig oly csendes családi fészkünkre. Há­rom napra rá ugyanis betoppant Jo­jóka és Pipike azzal az örömhírrel, hogy kedves szüleik csak két hét múlva jönnek utánuk, amikor majd apuka szabadságot kap — aztán meg­jött Gazsi bácsi Irén nénivel és a két aranyos kis emberpalántával: Petiké­vel és öcsikével. Valánk összesen eqv tucat. Az elszállásolást így oldottuk meg: a két ágyon a nejem, Magda néni, Irén néni és Jojóka, a sezlonon Csö­­pike és Pipike, a rekamién Béluska és Pétiké, a szőnyegen Gazsi és én, a fürdőkában öcsike, a ruhakosárban Morzsika. A serdülő ifjúság gondoskodott a napi szenzációról. Béluska ráült Irén néni pápasze­mére, mire a nevezett rokon dühében elájult. Gazsi bácsi erre felpofozta, mire életpárja halálosan megsértő­dött, mert ezt az élesztési módot nem találta elég gyöngédnek. Másnap Ga­zsi bácsi azon bőszült fel, hogy Pipike telerakta zsebét paradicsomos krump­lival, mert azt nem szerette. Nejem sírógörcsöt kapott, mert a gyerekek megették az ebédlőben hűlő dióstor­tát, mielőtt még bevonta volna cso­koládés mázzal. Morzsikának a kezéből a szomszédok Morzsája kikapta a va­jas kenyeret, mire Morzsika olyan (XIII. folytatás) Az állomáson Dona Glória bemu­tatta az unokahúgát, aki kijött elébe. Zavarba jöttem, s hogy kezet nyújt­sak, elejtettem egy csomagot, melyet a hordárnak akartam odaadni. — Nagyon örvendek. Már ismertem névről a kisasszonyt. Meg látásból is. Csak azt nem tudtam, hogy ugyanaz a személy. Pár napja találkoztunk. — Egy hónapja. — Igen, igen. Erről beszélgettünk á nagynénjével, aki remek utitárs. Nagyon örvendek, kisasszony. A szálló felé indultam. Az ő lakásuk útba esett, s együtt indultunk el. — Dona Marcela említette, milyen szép birtoka van, — kezdte Madalena a társalgást. — Szép? Ezt még nem vettem ész­re. Lehet, hogy szép. Birtok: birtok. Félszegen elhallgattam. Idáig mindig csak egyszerű, faragatlan módon fe­jeztem ki érzéseimet, nem volt okom, hogy leplezzem őket, olyan szemé­lyekkel, mint Germans meg Rosa. Ezekkel nem teketóriázott az ember, csak neki esett, s ők nem csodálkoz­tak semmin, de egy iskolázott hölgy, az más. Nekibőszülten számlálgatni kezdtem hát a csomagokat, melyeket a hordár egyensúlyozott a fején. Nagy erőfeszítéssel néhány kedves szót in­téztem Dona Glóriához: — Akkor ne feledkezzen meg asz­­szonyom, a meghívásomról, megígér­te, hogy eljön, és néhány napot a bir­tokomon tölt. Remélem, magával hoz­za a tanítókisasszonyt is. Autót kül­dök, tíz perc alatt ott vannak. £ SZABAD FÖLDMŰVES 1965. december 4. bömbölést csapott, hogy a fél falu összeszaladt. Magda néni Aquilla­­krémjét, melyet szeplők ellen hasz­nált, Csöpike egy óvatlan pillanatban megette és — kutya baja sem lett tőle. Nem modern dolog ugyan, de bizo­nyos előítéleteim vannak a tizenhár­­mas számmal szemben. Hogy ne le­gyünk tizenhármán, attól Feri bácsi és Mici néni mentettek meg. Az el­szállásolás ezzel kemény dióvá vált. Mici néni férfiasán mély basszusán falrengetőt kacagott, amikor azt aján­lottam, hogy Morzsikát tegyük éjsza­kára a virágvázába, Feri bácsit pedig megveregette a vállán és kijelentette, hogy nem vesztettem el az egészsé­ges humoromat. Tizennégyünk közül tizenketten ab­ban reménykedtek, hogy egy eszten­dőre jóllaknak rántott csirkével meg hízott kacsával, de mi tudtuk, hogy ez csak jámbor óhaj marad, mert ba­romfiállományunk az utolsó kakasig az első héten felfalatott, minek kö­vetkeztében a legnagyobb háziállatunk a bolha lett, amit valamelyik vendé­günk hozott ajándékba, bár ezt mind­egyik tagadta és otthon elhíresztelik majd, hogy mi vagyunk bolhásak. Kertünk boszorkányos gyorsasággal letartoltatott. Az aranyifjúság előbb a zöld borsóra kapott rá, aztán a nyers kalerábéval végzett, majd az uborkát, karfiolt és a sárgarépát kon^ zumálta, mi pedig örvendeztünk, hogy egy atomnyi vitamin sem veszett fő­zés után kárba. Ünnepi érzést váltott ki bennem az a tudat, hogy mégsem hiába hordtam tavasztól esténként kétszáz kanna vizet a konyhakertre. Tapasztalatból mondhatom, hogy teljesen alaptalan az az állítás, hogy éretlen gyümölcstől hideglelést, gyo­morrontást, hascsikarást, sőt kolerát lehet kapni, ellenben igaz az, hogy az érett szilvá mértéktelen élvezete hi­hetetlen módon meggyorsítja a bél­működést. Béluska például úgy tele­­zabálta magát szilvával, hogy több­szöri egymásutánban bent ment ki. Tisztelt nőm, takarékos háziasszony, aki húsos napokon két szelet, azaz 30 deka húst szokott hozni. Most négy kiló sertéskarajt vásárolt abban a balga hitben, hogy abból vacsorára is marad. Tévedett. Anyagi romlásunkat részben az okozta, hogy meg akartam védeni a falu becsületét, ahol minden olcsó, minden ingyen van, sőt a sült galamb egyenesen az ember szájába repül. Bár rühellem, de őszintén bevallom, hogy az anyagi harmatgyengeségünk miatt nem sikerült. Eleinte a várossal akartam megvé­deni a falu becsületét. Nőmmel elha­tároztuk a spájzban, ahova éjszakára a vendégsereg kiszorított, hogy a haj­nali vonattal berucc^nok a városba és a piacon bevásárolok. A hetes vonat üres pénztárcával ugyan, de gyü­mölccsel, zöldséggel, hússal, zsírral, vajjal és sajttal megterhelten hozott haza. Sunyin mosolyogtam, midőn tisztelt vendégeink szívből lelkesedtek: — Nohát, ilyen Ízletes vajat igazán csak falun lehet enni! ... Ez aztán a diny­­nye ...! Hiába, a falu mégis csak falu! Ilyen vérpiros paradicsomot városban nem kapsz, ha lejárod térdig a lába­dat ... Nem mertem őket tévedésükről fel­világosítani, mert — ne adj isten! meg találnak sértődni és időnek előtte itt találnak hagyni bennünket. Akkor kezdett nyíldogálni a sze­mem, mint a kilenc napos macska­­kÖlyöké, amikor Magda néni a háló­ban ajakrúzsozás közben őszinteség! rohamot kapott, s nem tudván, hogy én az ebédlőben csendben szopoga­tom a lerágott csontokat. Tini néni előtt felfedte gonosz tervét: — Én a gyerekekkel ezt a hónapot kihúzom ezen a tömegszálláson, a jövő hónapban meg a mama nyakára me­gyünk, de a bundám télre meglesz, ha fene fenét eszik is. Azért van az em­bernek esze, hogy éljen vele, no nem igaz? Tessék elhinni, keserves dolog az, ha az ember baleknek érzi magát. Üsse part! Ezt még kibírtam volna, de megingott a hitem abban a tézis­ben, hogy nálunk már megszűnt az ember kizsákmányolása ember által. Azt már nem! Politikai meggyőződé­semet nem hagyom megingatni. Meg­kezdtem az ellentámadást, de az esz­közökben nem voltam elég határozott. Először is kiakasztott.am a konyhába a falvédőt a következő aranymondás­sal: „Akármilyen kedves vendég, há­rom napig untig elég." Figyelembe nem vétetett. összefogdostam egy marék legyet és beleszórtam a paradicsomleves­be... Kidobáltatott. Egy üveg gumiarábikumot kever­tem a pudingba. Székrekedést okozott. Borjűpörkölt fogyasztása közben nyávogni kezdtem. Közderültséget keltett, de senki sem vesztette el az étvágyát. Míg újabb és újabb variációkon törtem a fejem, Gazsi bácsi és Irén néni kifosztották a ruhatárunkat, mert ők külföldről jöttek rokoni lá­togatásra. Az igelit esőkabátomat Ga­zsi bácsi „Ez az!“ felkiáltással minden megkérdezés nélkül a bőröndjébe tette, Irén néni pedig olyan dicshim­nuszt zengett nőm szilon hálóingéről, melyet a közelgő házassági évfor­dulón szándékoztunk felszentelni, hogy nagylelkűségi rohamában az életpárom neki ajándékozta. A mell­tartóját azzal zárta az utazókosárba, GÁL SÁNDOR VERSEI Töretlen ív Leszállt az est. A valóság test nélküli rezdülései — árny-kezek — hozzám ütődtek. S valahol a végtelenség töretlen ívén — hunyt pilláim mögött már minden egyenlő. A félelem virága Éjszakai villám fényében Kihajt a lombok árnya Földre nyit a félelem Húsos levelű virága S szétterül a városon Pincék odvába lenyúl Hol penészt érlel fal s a lom Egy nemzedéknek vigaszul hogy nem baj, ha kicsit nagy, majd belenő. „Hiszen nálatok az ilyesmi fillérekbe kerül“ jelszóval vándorol­tak a legkülönfélébb ruhadarabok a telhetetlen bőröndökbe. Beláttam, hogy itt drasztikus intéz­kedésekre van szükség. Életpáromnak elválás terhe alatt kiadtam a paran­csot: Reggeli: rántott leves. Tízórai: nincs. Ebéd: száraz babfőzelék margarin­nal rántva. Uzsonna: nincs. Vacsora: egy karéj kenyér és min­denki másszon fel az udvaron levő szederfára jóllakni. Kedves vendégeim csak három na­pig bírták ezt a diétát, s ha ez sem használt volna, vásároltam- viszkető port és — becsületszavamra — tele­szórtam volna az ágyakat és a leg­különfélébb fekvőhelyeket. Vakaród­­zatok, az árgyélusát neki! A harmadik napon, amikor már ked­ves vendégeim arca sötétebb volt a radványi sötét erdőnél, Gazsi bácsi még egy heves rohamot intézett elle­nem abból a célból, hogy levettesse velem az utolsó alsónadrágot, amit nem voltam hajlandó megtenni, ezért kijelentette, hogy smucig vagyok — és elviharzott a vendégsereg. Tini néni utoljára még egy tüskét döfött nőm szívébe. Szegény asszony látástól vakulásig féllábon ugrált a vendégsereg körül, s így nem ért rá port törülgetni, viszont a nővendégek azt tartották, hogy ők nyaralnak és eszük ágában sem volt segíteni neki. Ennek következtében az ebédlőszek­rényt belepte a por. A rosszmájú nagynéni erre becstelen ujjával ráírta a szekrény poros lapjára: Köszönjük a vendéglátást! Tini néni. Nőm zokogott, midőn meglátta ezt a becsületsértést. A szent Antalnak ígért száz koro­nát a veszély elmúltával tízre mérsé­keltem, de egyelőre ezt nincs módom­ban megadni. Várjon! Stefi néni levelére, melyben érte­sített, hogy három heti szabadságát nálunk óhajtja eltölteni, megküldtem a CEDOK prospektusét, melyben a legkülönbfélébb ízléseknek megfelelő nyaralási lehetőségek közt lehet válo­gatni. Válasszon! Három távirat. Heetfoen eerkezuenk stop vaarjatok stop frici baacsi ees berta neeni! Kaptam én. „Ne joejjjetek stop reggel indulunk hozzaatok stop péti oecseed ees vera huugod.“ Küldtem én. „Frici baacsit szeggenyt a gyom­­raaval koorházba szaallitottaak stop operaacioo idoepontja bizonytalan stop berta neeni! Kaptam én. Mivel most már nem volt sürgős, közönséges levélben fejeztem ki együttérzésemet, kívántam kellemes hasfelmetszést és fájlaltam, hogy lá­togatásomat jövőre kell halasztanunk. A markukba nevettek ők és a mar­komba nevettem én. Miután jótékony csend borult sze­rény családi fészkünkre, végigvetet­tem magam a rekamién, találomra ki­húztam egy könyvet a könyvespolco­mon sorakozó sok közül, hogy isme­reteimet bővítsem. Nagy érdeklődéssel olvastam e könyvben, hogy kalandozó leikeink a szentgalleni kolostorban milyen för­telmes dúlást végeztek vala. Fölfalák a jámbor barátok marháit, megivák borukat, sőt tiszta pajzánságból meg­­akarák fosztani az együgyü Hildeb­­rant barátot a férfiasságától. Megborzadtam. Áldottam sorsomat, hogy a szelí­­debb erkölcsű huszadik századba pottyantam bele. Dpría Glória ngm ígért semmit. Madalena elcsodálkozott: — Ah, nem. — Mért? Most szünet van... — A kirándulás gazdag embernek való. Majd mosolyogva hozzátette: — Aztán mit szólna hozzá a család­ja, ha két ismeretlen nőt hívna a ház­hoz? Most én csodálkoztam el: — Nincs nekem családom, kisasz­­szony, nem is volt. Egymagám élek a Jóistennel. — Annál rosszabb — válaszolta Madalena. — Nem illik — jelentette ki Dona Glória. Megvakartam az államat: — Kár. Olyan jól lehet ott üdülni! No, jó. Ha nem illik, vegyék úgy, hogy nem mondtam semmit. De megint szóba hoztam. — De mért nem illik? Olyan szíve­sen megmutatnék Dona Glóriának néhány gyönyörű pekingi kacsát. Lá­tott már pekingi kacsát, Dona Mada­lena? Még nem. — Ehol e! — dünnyögtem. — Ezért tanulnak egész életükben. — Nem pihen meg egy kicsit? — kérdezte Dona Glória. A házuk kapujában álltunk, a Cana­­fistula utcában. — Köszönöm. Mindjárt a szállónál vagyok. Még ott maradtam egy percig: — De rossz helyen laknak, hölgyeim. Isten velük. Ha rászánják magukat, hogy Sao Bernardóba látogatnak, írja­nak, küldöm az autót. — Jó — mondta Dona Glória. — Nagyon köszönöm a társaságát. — Nincs mit. A szállóban bementem a fürdőszo­bába, le akartam mosni a kormot és az izzadságot^ Éppen asztalhoz akar­tam ülni, amikor megjelent Joao No­­gueira, Azevedo Gondim és Silvestre atya. — Mi volt az a kalamajka? — kér­dezte Azevedo Gondim. — Tegnap este hallottuk. — Képzelheti, hogy megijedtünk — tette hozzá a vikárius. — Botrány. Britó csakugyan hibázott. — Hibázott hát. Kénytelen voltam. Nem rossz ember. Szegény feje, két­száz mil-réist akart, de én nem áll­tam kötélnek. Marhaság volt: legalább hatszázat költöttem, ha nem számí­tom is a kétnapos mérgelődést. Csak az a feneség, hogy ha megkapja a kétszázat, még kétszázat kér, és így tovább. — Tegnap az a hír járta, hogy Britó kórházban van egy tőrdöféssel — mondta Silvestre atya. — Sőt, azt is rebesgették, hogy meghalt. Sze­rencsére, most megnyugodtunk. Csak könnyebb sérüléseket szenvedett, ügye? — Sérüléseket? Csak szóváltás volt. Britó kiabált, én is kiabáltam, csődü­let támadt, közbelépett a rendőr, pe­dig semmi köze hozzá. Semmi se volt. — Tudtam én — harsogta Silvestre atya. — Ilyen megfontolt ember, mint ön, nem okoz botrányt. — Puff neki — kiabált Azevedo Gondim. — Én meg már két hasábot írtam a dologról a vasárnapi számba. Joao Nogueira hozzám lépett és a fülembe súgta: — Őszintén, mi történt? — Egy kis hangoskodás. Megragadtam az alkalmat: — Doktor úr, ki az a Dona Glória? — A tanítónő nagynénje? — Az. Miféle család? — Hogy értve? — Ügy általában — válaszoltam ki­térően. — Ma az öregasszonnyal utaz­tam a vonaton. Rokonszenves hölgy. — De önnek mi dolga vele ... — Hát, az asszony közvetve szíves­séget kért tőlem: az unokahúga áthe­lyezését. Én sose láttam a főigazga­tót, de jóban vagyok Silveirával, aki a tanügyeket intézi. Talán nem lehe­tetlen kieszközölni az áthelyezést. Persze, csak ha megérdemlik. — Kitűnő tanítónő, Paulo úr, nemes jellem. El akarja helyeztetni innen! Micsoda gondolat! Ha elkerül, tudja, mi történik? Egy írástudatlan vénsé­­get küldenek ide. — Igaza van. Majd hangosan megjegyeztem: — Vacsorázunk? Megköszönték, és elbúcsúztak. Sil­vestre atya átölelt: — Barátom, ilyen slamasztikában! Britó volt a hibás. Félkallantyú, de az utóbbi időben jól szerkeszti az Újsá­got. Kikisértem őket: — Gondim beszélni akarok magá­val. Maradt. — Éhen pusztulok, Gondim. Két napja alig ettem! Gondolja meg! Meg­vacsorázunk? A vacsorát visszautasította, de egy pohár sört elfogadott. Mire a csemegéhez értem, ő már a harmadik korsónál tartott. — Gondim, a múltkor egy tanító­nőről beszélt, nekem. — Madalenáról? — Arról. Egy este találkoztam vele, és megtetszett a képe. Rendes lány? Azevedo Gondim nekilátott a ne­gyedik korsó sörnek, és áradozni kez­dett: — Nagyszerű nő. Micsoda cikkeket ír a Dél Keresztjé-be! Elkedvetlenedtem: — Ő! Hát cikkeket ír! — Bizony, nagyon tanult hölgy. Miért érdekli? — Tudom is én! Terveztem vala­mit, de lehűtött, hogy irogat a Dél Keresztjé-be. Azt hittem helyén van az esze. — Kérem — kiabálta Gondim sér­tetten. — Miket beszél! (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents