Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-11-20 / 46. szám
Lelkiismeretes vadgondozás a bő teríték előfeltétele Szerte az országban javában folyik a vadászat. Vasárnaponként sűrűn ropognak a fegyverek erdőn-mezőn egyaránt. Atn a hírek szerint megközelítően sem fizet oly gazdagon a határ, mint az elmúlt esztendőkben. Az esős idő megdézsmálta a fácánt és fogolyszaporulatot, míg a nyúlfiakban is komoly károkat okozott. Ez arra int, hogy nagyobb körültekintéssel szervezzük a vadászatot s ne üldözzük, zavarjuk feleslegesen a vadállományt. Ha arra szükség mutatkozik, a törzsállomány érdekében tekintsünk el a további vadászatoktól, ha nélküle az eladási terv nem szenved csorbát. A vadállomány létszáma, valamint erőnléte fenntartása érdekében az elkövetkezendő időszakban fokozott gondot fordítsunk a vadvédelemre, elsősorban az állatok téli- etetésére. Ezzel tehetünk legtöbbet, mert a téli időszakban a természet nagyon mostoha, sőt kegyetlen védtelen lakóival szemben. A vad etetését lehetőleg csendes helyen épített, tetővel ellátott etetőkben végezzük, hogy a takarmány száraz maradjon, ne romolják. A nedves, befülledt takarmány nem alkalmas az etetésre, mert általa a vad bél- és gyomorbajt kap. Az etetés kezdetén ne gyömöszöljük tele az etetőket eleséggel. Először úgynevezett próbaetetést végezzünk, miközben megállapítjuk, mennyi élelem fogy el naponta. Később, különösen téli időszakban fokozhatjuk az eleség mennyiségét, ha fedett etető áll rendelkezésünkre. Az apróvad kedvenc eledele az ocsú (búza, árpa, köles), de a morzsoláskor nyert kukoricatörmeléket is szívesen fogyasztja. Az eleséget célszerű pelyvával keverni, mert ezáltal élelem felvétel közben a vad kénytelen a napi szükséges mozgást is végezni. Az állat egészsége szempontjából homok sem hiányozhat az etetők környékéről. A szemestakarmányt nedves takarmánnyal is célszerű kiegészíteni. Az apróvad nagyon szereti a káposztaféléket, sárgarépát, burgonyát és takarmányrépát. E termékekből legalkalmasabb a káposzta, mert jobban bírja a fagyokat. A felsorolt nedvdús takarmányokat a nyulak is csemegeként fogyasztják. Etetésük annyiban különbözik a többi vadétól, hogy számukra nem készítünk külön etetőket, de csalitosok, csenderesek környékén szénakévéket helyezünk el a téli időszakban. Erős hófúvásos teleken a szántóra is helyezzünk szénakötegeket, hogy a vad nyúgvóhelyének közvetlen közelében meglelje napi eledelét. Erdős részeken régi etetési mód, hogy a fák levagdosott fiatal palylyaival is pótoljuk a nyulak téli élelmét. A nagyvadak számára legmegfelelőbb a pillangósok szénája, a szárított vadgesztenye, répaszelet, makk és a nyáron készített lombtakarmány. A nagyvad etetését tervszerűen, folyamatosan végezzük még akkor is, ha nincs összefüggő hótakaróf amikor azt gondoljuk, erdők tisztásain a határban lévő silógödröknél, heréseken megtalálja élelmét. Az átázott, fagyos heretörmelék, fűféle csak szükség esetén lehet a vad tápláléka. Nagy baklövést követünk el abban az esetben, ha azt gondoljuk, a nagyvadak erőnléte fenntartásához elegendő a határban silózott takarmány. Az utóbbi években rendszerint csupán a répafejből készített siló telel a szántóföldön s nyújt élelmet nyúlnak, őzvadnak egyaránt. Ám a fagyos répafej siló fogyasztása ártalmas, különösen hosszabb időn át. Tél végén, ha nyitott szemmel figyeljük az őznyájat, nem egyszer látható hátul baktató csont-, bőr állat, vagy elpusztult őzgida. Ennek megelőzése érdekében elengedhetetlen, hogy száraz eleséghez, szénához, borsószalmához is jussanak az állatok, mert a száraz anyag egyensúlyban tartja a felvett takarmány étrendi és tápláló hatását. A vad téli gondozása — etetése nemcsak a vadőr gondja. Minden vadász kötelessége, hogy résztvegyen a vadvédelemben. Tanácsos, hogy egyes napokon a vadásztársaság tagjai társadalmi munka keretében ne csak az etetést végezzék, de terepszemlét is tartsanak a vadászrevírben a kártevők pusztítása, valamint a hurkolok fékezése érdekében. Köztudomású, hogy a vadakról történő téli gondoskodás a bő teríték előfeltétele. SÁNDOR GÁBOR Néhány szó a magyar vizsla érdekében Kutyaidomítóink évi munkájának ez idő tájt végbemenő értékelése esztendőről esztendőre kedvezőtlenebb eredményeket mutat. Ennek egyik oka, hogy vadászaink távolról sem megfelelő állatokat — túl gyorsakat, vagy lassúkat, nehezen kezelhetőket stb — választanak ki tenyésztés céljára. Olyanokat, melyekből hiányzanak a született jótulajdonságok. így természetes, hogy az ilyen kutya nagy gyakorlattal rendelkező idomítót kíván. Már csak azért is, mert betanítása hoszszabb ideig tart, mint a született jótulajdonságokkal — például engedelmességgel — rendelkező állat esetében. Éppen ezért teljesen érthetetlen, hogy miért oly gyéren fordul elő hazánkban a valódi magyar vizsla, melyben —, mint közismert — minden jótulajdonság megvan. E kérdés annál inkább is jogos, mivel tulajdonképpen hazai fajról, körülményeinkhez alkalmazkodott állatokról van szó. Itt említem meg, hogy a nagy kutyakiállításokon, legyen az az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, Kanadában vagy bárhol is a világon, sok a magyar vizsla. A magyar vizsla tehát ismert és érték, s az osztrák vadászok például speciális egyesületeket tartanak fenn mind a rövid-, mind a drótszőrű magyar vizsla tenyésztése céljából. Egyes vadász-történészek szerint (például dr. Polgár) 70—80 évvel ezelőtt Szlovákiában a Zay-grófok jóvoltából — általában elterjedt volt a magyar vizsla tenyésztése. Később azonban — a cseh fácánvadászok révén — a rövidszőrű német vizsla jött divatba. (Terjesztőik után gyakran cseh vizslaként nevezték őket.) Olyannyira, hogy csaknem teljesen kiszorították s így kimúlásra ítélték a magyar vizslát. Az első világháború után azonban néhány lelkes tenyésztő érdeméből újra fellendült a tenyésztése, amit az is bizonyít, hogy 1924-ben megalakult hazánkban a magyar vizslatenyésztők első klubja. Szlovákiában 1934-ben jelentek meg ismét, és tenyésztésük egy évtizeddel később már alaposan elterjedt volt, úgyhogy kitűnő törzsállomány állt rendelkezésünkre. További terjedésüknek a második világháború vetett véget, s az állomány javát, a kitűnő egyedeket — akárcsak Magyarországról — az átvonuló katonaság elpusztította, vagy elhurcolta. A magyar vizsla háború utáni tenyésztése, a kitűnő egyedek hiányában, csak elvétve indult meg Gyökeres változásra mintegy négy esztendővel ezelőtt került sor s az érdem a kiváló Argó— Lessan Seile kutyáé, mely sorra nyerte köztársaságunk vadászkutya-versenyeit. Napjainkban nagyon sok a kiváló magyar vizsla tenyésztője, s az a vadász tehát, aki példájuk követésére szánja magát, könnyen kölyökhöz juthat. Éppen ezért MINDEN VADÁSZ FIGYELMÉBE AJÁNLJUK a magyar vizsla tenyésztését, márcsak azért is, mert számíthat jó szolgálataira és kiképzése sem igényel sok munkát, vesződséget, nehézséget. Elterjedésére a legjobb feltételekkel Dél-Szlovákia, de különösen Csallóköz rendelkezik. Befejezésül: A rövidszőrű vizsla mellett kiváló drótszőrűvel is rendelkezünk, mely amellett, hogy faggyal, mindenféle kényelmetlenséggel dacol, vizes terepen is bevált, sőt, mi több ezen a téren szinte felülmúlhatatlan. Segítségével egyébként — és ez tenyésztőink nagy sikere — a rövidszőrű vizslát is sikerült ellenállóbbá tenni, s ezzel megdőlt az az érv, hogy a magyar rövidszőrű vizsla érzékeny a hűvös időjárásra. Koloman S 1 i m á k vadász, Nővé Mesto nad Váhom
