Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-11-06 / 44. szám
A Volga menti „Mereszjev“ erőt, nogy megírja az igazságot s nazudozni, ámítani pedig nem akart. A földiek látták, hogy elkeseredett kínlódásában lelkileg is beteggé válik. Tiszta vizet akartak önteni a pohárba és egy óvatos levélben megírták a történteket. Nemsokára megjött az aggódó feleség várvavárt válasza, amely igazolta, hogy Szása hű maradt és szeretettel várja halottnak hitt emberét. A barátok tanakodtak, hogy elárulják-e a levélváltást. Végül úgy döntöttek, hogy elhallgatják és meglepetésben részesítik Fedorovicsot. A biztató levél után egy hónappal indult el a sebesültekkel a szerelvény Szaratov felé. A láb nélküli fiú hiába kapálódzott, hogy nem akar utazni. Berakták és nyugtatták. Amikor bedöcögött a szerelvény a szaratovi állomásra, keserű könnycseppek folydogáltak Fedorovics arcán. Minek is jött ide? Ügy sem kell ő senkinek — gondolta. Társai óvatosan a hordágyra tették társukat és kiemelték a vagonból. Fedorovics már nem törődött azzal, mit csinálnak vele. Ahogy letették a pályaudvar előtt, egy halk asszonyi sikolyt hallott, és máris ott térdepelt mellette imádott felesége, aki patakzó könnyeivel öntözte arcát, majd forró csókjaival törölte szárazra. — Nem, ez nem lehet igaz — rémüldözött a megtört lelke. Az arany haj puha selymének simogatása azonban mást mondott: az igazat. Fedorovics még akkor is azt hitte, hogy valahol az álom mezején jár. Jó idő telt el, amíg elhagyta az első szó a száját. BORISZ POLEVOJ „Egy igaz em" bér című regényében megírta az emberi akaraterő ezernyi veszélyt legyőző erejét. A regény főhősének, Mereszjevnek ábrázolásán mutatta be a sebesült szovjet katonák hősies élniakarását. A sors eggyel engem is összehozott közülük s ezt a találkozást nem felejtem. I. Mint derült égből a villámcsapás terjedt el a hír, hogy a megáradt vén folyó áttörte az elázott gátat és szennyes vize pusztítja a gazdag termést ígérő csallóközi rónát. Az ott lakók megrendültek, nem bírtak felocsúdni megdöbbenésükből s a puszta élet mentésére sem futotta sokak erejéből. Ki tudja hányán válnak az áradat áldozatai, ha a hazai és a külföldi katonák nem sietnek a kétségbeesett lakosság segítésére. A magyar és a szovjet katonák épp annyira kötelességüknek érezték a szerencsétlenül jártak megmentését, mint a mieink. Már több mint huszonnégy órája folyt a harc az emberéletért, amikor a Duna töltésén egy röpke pillanatra pihenőre dőlhettek a halálra fáradt katonák. Legtöbben pillanatok alatt az igazak álmát aludták. Csak egy nyurga szovjet legénynek nem csukódott le a szeme. Mereven bámulta a vizet és ki tudja gondolatban hol járt. Megszólítottam a fiút. Őszintén elmondta, hol lakik és min töpreng. Képzeletben most a Volga partján járt, ott élnek a szülei és az ablakukon kiszűrődő fény a lomhán tovaballagó folyam vizében fürdik. Arra gondolt, hogy mi lenne, ha a több kilométer széles Volga is megvadulna egyszer, belekapaszkodna apja faházába és a legkedvesebbjeivel együtt elragadni azt. Arról is mesélt, h'ogy az ő apjának még nehezebb lenne a menekülés, mert mindkét lábát elvesztette a fronton. De nehogy azt higgyem, hogy tétlen nyugdíjas az öreg. Brigádvezetö a kolhozban és több mint ezerötszázhatvan hektárt bízott gondjaira a közös vezetősége. — Hat önként jelentkezőt kérek — lépett ki a motorcsónakból egy pelylesállú hadnagyocska. — Állítólag néhányan a közeli tanyán rekedtek — tette hozzá. A hozzátartozóira gondoló Fedorovics Valentyin elsőként jelentkezett és kisvártatva lomhán indult a jelzett irányban. Sokáig néztem a kedvesen integető szovjet katona után aki több ezer kilométerre a hazájától, elszántan, halált megvető bátorsággal harcolt , ............. a haiha íntntt- irie- A családi otthon küszöbén Fagyejev Alexander gén emberek életé- Fedorovics a két Szásával. ért. II. Alig telt el egy röpke hónap, szovjet földön robogott velünk a gyors. A végtelennek tűnő utazás közben egy szovjet újságíró sokat mesélt a Volga menti emberek életéről, öröméről és gondjairól. Váltakozó figyelemmel kísértem a kolléga hosszú lére engedett elbeszéléseit. Csak akkor lobbant fel bennem az érdeklődés szikrája, amikor azt kezdte mondani, hogy a szaratovi kerületben is él egy Mereszjev. Abban a pillanatban a Duna partjára röpített a képzeletem és a csinos szovjet katona merengő arca villant fel előttem. — Mondd csak, mondd — sürgettem. — Szóval nem Mereszjevnek hívják, hanem Fagyejev Alexander Fedorovics a neve és a Komúna kolhozban a komplexbrigád vezetője. — És bírja láb nélkül? — Olyan legény az, hogy alig akad párja a Volga mentén. Pedig ... — Pedig?... — Senki sem gondolta, s főleg ő nem, hogy még egyszer talpra áll a Leningrád melletti súlyos sebesülése után. Annak idején, amikor néhány hét élet-halál harc után magához tért, egyre hajtotta, hogy nincs már értelme az egésznek. — Miért volt úgy elkeseredve? — Meg volt annak az oka. A bevonulás- előtt nősült. A környék legszebb lányát kapta feleségül. Mérhetetlen boldogságuk csak három hónapig tartott. Jött a behívó, mennie kellett az alig húsz éves férjnek. A frontra került és amikor láb nélkül maradt, teljesen elvesztette a reményt s gondolni sem mert arra, hogy szép Szásája, mint nyomorékot elfogadja. Lassanként felépült. A kollégái bíztaták, hogy írjon levelet. Nem állt kötélnek, nem érzett magában annyi — Dehát én nyomorult vagyok — nyöszörögte. — Te még szép és fiatal. —Mit törődöm én vele — súgta a párja. — Nekem az a fontos, hogy itt vagy... Ne félj, nem veszünk éhen, erős az én karom. Az elérzékenyült férfi forró könynyeket hullatott a mindent vállaló dolgos kezekre. III. A végtelennek látszó sztyeppe úttalan-utain száguld a kékes-szürke Volga. A csontosvállú sofőr művésze a vezetésnek, ügyesen kerülgeti a homokbuckákat, árkot, gödröt. — Ez a Komúna kolhoz gazdasága — jegyzi meg a vendéglátó, a Kommunyiszt című lap főszerkesztője. Még vagy húsz percig zötyögött a kocsi, amikor a gabonatenger közepén mezőgazdasági gépek egész sora és amolyan becsali-csárda féle állta utunkat. — A „Mereszjevünk“ brigádközpontja — szólít ki a kocsiból a kísérőnk. Kívülről nem sokat mutat a fatákolmány. De ahogy beléptünk, egyszerű berendezésével barátságossá vált, és ahogy körültekintettünk a falon a táblázatok, kimutatások egész sora igazolta, hogy az-itt dolgozóknak nem kell másoktól meghallani mik a tervek, milyen eredményeket értek el, hol van lemaradás, hogyan állnak az üzemanyag-ellátással, és így tovább. A több mint tíz szakszerűen elkészített táblázat tükörképe a több mint tízezer hektáros gazdaságnak, s főleg Alexander Fedorovics által irányított komplexbrigád tevékenységének. A szövetkezet központjától tizenkét kilométerre munkálkodnak. Szovjetföldön meg kell ezt szokni, mert nem egy olyan szovhoz, kolhoz van, amelyet elég egy nap alatt autóval bejárni. A brigádvezetőt nem találtuk a hadiszálláson. Megnyugtattak, hogy nagyon ritkán lehet itt lelni. Az ő irodája a zsebe, a mindenttudó kis notesz és a töltőtoll. Olyannyira elmélyedtünk a gazdaság eredményeinek vizsgáltatásában, hogy észre sem vettük jöttét. — Zdravsztvujtye — köszönt ránk egy barátságos hang. Egy középkorú, napbarnított arcú férfi, a brigádvezető állt mögöttünk. — Azt hittük, hogy elvesztél — üdvözölte az elnök mosolyogva. — Rossz pénz nem vész el — nevet Alexander Fedorovics — az aratóknál jártam. — Gazdag lesz a termés? — kérdem. — Nem dicsekedhetünk — borul el az arca. — Ilyen cudar szárazság régen volt már. A fiam meg azt írja, hogy maguknál mindig esik. — Sajnos... — így van ez a mezőgazdaságban. Az időjárás a legnagyobb úr. — Régen járja már a határt? — öt órától koptatom a lábam. Igaz, nekem könnyű, mert ha megkopik, kicserélem — teszi hozzá nevetve. — Hányra kerül haza? 9 — Rendszerint estefelé. De ha valamin elokoskodunk a szovjetben, csak az éjfél vet haza. — Embere van elegendő? — Százhatvanan vagyunk, de azért megbirkózunk a tennivalókkal. Gépünk van elegendő. Nyáron korán kel a nap s későn nyugszik. — Mennyi a munkaegység értéke? — Egy rubel és hatvan kopejka, valamint két kilogramm búza. Ehhez még hozzájön a 30—40 ár háztáji. — Nyáridőben hány egységet keresnek a traktoristák? — Négytől-hatig. Ki milyen ügyes, szorgalmas. Vagy három óra hosszat autóztunk á zöldellő, aranysárgába borult határban, amelynek minden dűlőjét úgy ismert „Mereszjevünk“, mint a tenyerét. Aztán a rekkenő hőség elől a tengerré szélesedett Volga egyik szigetére . menekültünk. Ott találkoztam Szásával, a hű feleséggel. Arca még mindig egykori csodálatos szépségről árulkodott. Most béketlenkedő gyomrunk kielégítésével törődött. Igazi orosz módra különféle halételeket, tengernyi zöldséget ettünk és közben konyakot és vodkát nyakaltunk. Ürültek az üvegek, nőtt jókedv, s honnan, honnan nem a harmonika is előkerült, egyesek sziláján ropták a táncot. Fél szemmel Fedorovicsot figyeltem, vajon nem borul-e el az arca a táncolok láttán. Nem. Csupa, derű, jókedv volt az egész ember, és két hatalmas tenyerével egyre jobban csapkodta a tánc ütemét... Kisvártatva azt hittem, hogy napszúrást kaptam, vagy igen megártott a vodka, a brigádvezető a Szásájával úgy járta a „kozácskát", hogy túl tett mindenkin. Azt hittem, hogy csak meg akarja mutatni, hogy ezt is tudja. De amikor már vagy a tizediket táncolta, tudtam, hogy ez természetes szokása. Utolsót fürdött a lenyugvó napsugár ä selymesvizű Volgában, amikor a kertek alatt kikötöttünk. A falúban a szokásos nyári csend fogadott bennüket. A házak az ottani szokás szerint fából épültek, már majd minden tetőről televíziós antenn^ hirdette, hogy itt gazdag kolhoztagok élnek. A mi „Mereszjevünk“ házatája mást is elárult. Azt hirdették a gyümölcstől roskadozó fák, a virágos udvar, a szépen berendezett lakás, hogy ebben a házban szorgos emberek élnek. A ház virága, a most érettségizett Szása fogadott szerényen, mosolyogva. Talán éppen olyan idős lehetett most, mint amikor boldogságra vágyó édesanyjára rászakadt a sötét kétségbeesés, a magány. Délceg fiatalember szorította karjaiban a szuszogó vonat mellett és a hosszú sivár álmatlan éjszakák után nyomorékot kapott vissza. A legénykori táncos lábat nem tudta visszavarázsolni a melegszívű fiatalasszony, de férje összetört lelkét, akaraterejét meggyógyította. A fél emberből egész lett, akit szorgalmáért, munkájáért becsülnek, szeretnek. Szásához sem lett a sors hálátlan. Két szép gyermeke van s meleg családi fészke. De talán még ennél is több: hogy a Volga mentén egy „igaz asszonyként“ emlegetik a nevét. TÖTH DEZSŐ A traktor nyergében is megállja a helyét Alexander Fedorovics. (A szerző felvételei) Vályog helyett téglaházak Az őszi napfény puhán, halványbetegen sugárzik Őrsújjalu felett. Az árvízzel sújtott utcákon jobbra-balra rengeteg a foghíj. Harmincnégy helyen már lerakták az új alapokat, hét teljesen rombadöít ház pedig tető alá került. Svec Flórián szép, nagy háza készült el elsőnek. Gombamódra szaporodnak a faházak is. Összesen negyvenötöt kapott a falu. A házakban két-két, tehát összesen kilencven család talál menedéket a tél elöl. — Sietni kell — mondja Sándor István, a helyi nemzeti bizottság titkára, - mert már deresek a reggelek, és ahogy mondani szokás, befelé megyünk a télbe. Haladhatnának gyorsabban is a munkálatok, de lassan kapjuk a téglát, a salakkockát, a meszet és a szigetelő anyagokat. — Még az ablakok beszerzése is nagy gondot okoz — szól bele beszélgetésünkbe Majerné, aki azután mérgesen elmondja, hogy hosszú ideig tartó szóváltás után a kért nagy ablak helyett csak kettőt kapott Komáromban. Ezeknek az ablakoknak a szállítását kell meggyorsítani. Tény, hogy napjában 300 — 500'építkezési anyaggal megrakott vagon érkezik a komáromi járásba. Ha ez lehetséges, jobban kell igyekezni a kirakodással. Főleg a tél sürgeti ezt, amely feltartóztathatatlanul közeleg. ☆ Nagy volt a meglepetésünk, amikor az úgynevezett Hosszú sor végén még mindig vizet találtunk. Honnan jött ez a víz? — Ez méq Csicsóról. — ??? — Hiszen négy hónap telt már el az árvíz óta! Hogy lehetséges ez? -A HNB titkára így magyarázza: — Nincs megfelelő szivattyúnk. A rendelkezésünkre álló gépek többet állnak, mint mennek. Pedig igen fontos lenne leszivatni a vizet, mert a házak ezen a részen még vízben állnak és se bontani, se építkezni nem lehet. Nézetünk szerint víznek már régen nem szabadna lennie a faluban. Lehet hogy hibás az ármentesítö is, vagy az a szerv, mely rajtuk kívül még a szivattyúk szétosztásával foglalkozik, de szívleljék meg a bírálatot a HNB vezetői: ismerjék el, négy hónap óta ennek már nem szabadna így lennie! ☆ A Boros család 1863-ban építette fel az első házat Őrsújfalu területén. Borosék házát további épületek követték, így alakult ki a ma mintegy 1600 lakosú község. Százkét év után az örsújfalusiak ismét új falut építenek. A község a korábbi — közvetlen az árvíz utáni — tervektől eltérően kisebb-nagyobb változással eredeti helyén épül fel. Mégis új falu lesz ez. Szebbek, tágasabbak lesznek a házak és az árvíz idején igen rosszul „vizsgázott“ vályogot mindenütt a tégla cseréli fel. Kap a falu új iskolaépületet, kultúrházat, a futballpályát is áthelyezik és a kertek alatt tíz család számára négyes házak is épülnek. Az örsújfalusi HNB hatáskörébe tartozó Cserhát sém lesz mostohagyerek. A korábbi elgondolásokkal ellentétben — .csak néhány etető számára terveztek pár házat — ez a település is felépül. Régi szétszórtságával ellentétben a házakat rendezettebben, utcaszerüen építik fel. ☆ Az árvíz elvonulása után a falu környékén siralmasan nézett ki a határ. A falu közvetlen közelében egyedül a magasabban fekvő vadaspusztai két hektárnyi szőlő vészelte át az árvizet. Máshol mindenütt a sárga szín dominált. Helikopterről olyan vilit a táj, mintha érett gabonatáblák vártak volna a kombájnokra, pedig itt nem az ember, hanem az elemek arattak. Most már gyakori viszont a zöld folt. Az EFSZ és az állami gazdaság dolgozói tették, amit tehettek. Főleg őszi keverékeket vetettek. Ezzel is Csallóköz takarmányszükségletének a fedezéséhez járultak hozzá. ☆- Ebben az évben a tervek szerint ötvenhárom családi háznak kell elkészülnie — mondották a helyi nemzeti bizottság tisztviselői. Ehhez sok építkezési anyagra és kavicsra van szükség. A falun túl .lévő kavicsbányánál nagy a forgalom: teherautók jönnek üresen és megrakodva mennek az országúira. A kavicsbánya kapacitását azonban jelentősen lehetne növelni egy vagy két báger beiktatásával. Szakemberek véleménye szerint el is férne a jelenlegi egy kotrógép mellett még kettő. Az örsújfalusiak megkértek, tolmácsoljuk ezt a kérést. Megtettük... ☆ Akkor, azon a júniusi reggelen is úgy sütött a nap, mint máskor. Mégis más volt az a nap. Hátborzongató zörejjel sorba dőltek össze a házak. Ma más zaj veri fel a csendet. Az építés, az élet hangja lüktet mindenütt. Június volt akkor, fürgén kúszott felfelé a hőmérő higanyszála, mégis most, ősz végén több fényt, több meleget érzünk ebben az oly sokat szenvedett, de immár az élet felé irányuló, első lépéseit próbálgató, épülő-szépülő faluban... Komlósi Lajos, Komárom Gútán e napokban befejezték a Szovjetunióból kapott hetven faház felállítását, amelyben több mint négyszázan laknak majd a tél folyamán. SZABAD FÖLDMŰVES 3 1965. november 6.
