Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1965-07-10 / 27. szám

Néma párbeszéd a Dunával

170 családot kitelepítettünk 100 ház vízben áll 60 ház összedőlt (Asbóth József, a dunamocsi HNB elnöke, 1965. VI. 17.)- Nem te voltál a félelmetes, hanem a tehetetlenség. Mikor nem állhattunk a pusztulás elé, mikor az idegeinkben feszülő végső akarattal nem tömhettük el a gát felszakadt réseit. S nem is a félelem volt az, ami szemünkben felvillant, mikor iszonyatos hullámaid féktelen ereje kikezdte a házak falát.

Nem, nem a félelem volt az, hanem a tehetetlenség.

Az eső halk zizegéssel esett és szürke szálai hosszú csíkokban szelték a levegőt. Ez akkor volt, mi/cor a harangok még némán pihentek és mindenkiben élt a remény.

Ma csütörtök van, hét óra lehet vagy fél nyolc. Az idő meghatározhatatlan pergése belevész a mélységbe s az emberek furcsa, ismeretlen magányába.

Itt állok a partodon s ez nem is a te partod. Elvetted, kisajátítottad az emberektől. Betörtél és kifosztottad ezt a falut. Az utai nem utak, a kertek nem kertek s a házak nem otthonok. Az emberek sem azok az emberek, akiket ezelőtt egy hónappal ismertem. Nem látom mosolyukat, nem hallom a szavukat, nem látom a remény csillogását szemükben.

Ma még nem látom.

Valami iszonyú változást idéztél elő. Megbontottad a rendet, mely a mindennapokat jelentette, s a napok megváltozott mostani rendje idegen az emberek előtt.

Hallgatsz? De mit is mondanál, mikor már bennem sincs egyetlen kérdés sem,

S én úgy gondolom, nem a kérdéseket kell most keresni, hanem a válaszokat. Mert a kérdések már elhangzottak. Már korábban, még azelőtt a harangkondulás előtt, amelyre Dunamocson felriadtak az emberek.

Még semmit sem láttam belőled, mikor Köbölkúton felvett egy autó. Az autóban fiatal asszonyka ült kislányáéval és férjével.

„Hazamegyünk a szüléimhez" - mondta az asszonyka. „Semmit se tudunk róluk.

Nem felelsz? Pedig az asszonyka szülei itt laktak valamelyik házban. Észrevetted, hogy itt már mindenki múlt időben gondolkozik? így: a házak álltak — s nem állnak. A házakban laktak — s nem laknak.

Ez a múlt idő ténye.

S a jövő időé?

Te kérded Duna?

A jövő időét is elmondhatom.

... A katonák hosszú csáklyákkal hajtották a nehéz csónakot. Kikötöttünk. Kosarakba rakott kenyeret hordtak a csónakba, hogy átvigyék a „másik partra...“

(Hallgatod Duna?)

Egy asszony hangja hallatszott:

„Olyan szép utcában laktunk.. “ A gondolat egy pillanatra megszakadt, s ezzel a pillanatnyi szünettel múlt időről jövő időre váltott a beszélő. „Ide mindig visszatérünk!"

A „szép utca“ és a „mindig visszatérünk" ebben a helyzetben egy szerencsétlenül járt falu jövőjét jelenti.

Az elmenekülés helyett a visszatérés gondolatát ébreszti fel.

Mert az első pillanat rémülete a soha vissza nem térést, a katasztrófa mindig újra ismétlődő lehetőségeit sugallja. A menekülés gondolatát. El, el, csak el innen, el erről az átkozott helyről, minél messzebbre, minél távolabbra . .

Igen, így igaz.

De ez csak pillanat-igazság.

A visszahúzó erők sokkal hatalmasabbak.

A konok „nem" legyőzi a félelmet és a reménytelenséget. S most ez a fontos. Nem elmenni, ittmaradni, akárhogyan is, s újra kezdeni mindent.

Hogy nehéz? Hát mikor volt könnyű itt az élet?! GÁL SÁNDOR

Ivan Turgenyev:

A kutya

Ketten ülünk a szobában, a kutyám meg én. — Odakünn rettenetesen ordít a vihar.

A kutya előttem ül s egyenesen a szemembe néz. Én is a szemébe nézek.

Mintha valamit mondani akarna nekem. Néma, szava nincsen, magamagát sem érti, de én megértem őt.

Megértem, hogy ebben a pillanatban benne is, bennem is ugyani az az érzés lüktet — s hogy közöttünk semmiféle különbség nincsen. Azonosak vagyunk; mind a kettőnkben ugyanaz a remegő tüzecske ég s világít.

Egyszer csak meglep a halál, megsuhogtatja széles, hideg szárnyát ...

És végé!

Ki különbözteti meg akkor, kiben milyen tűz

égett keltőnk közül?

Nem! Nem állat és ember vált most tekintetet ...

Egyforma szemek két párja szegeződik most itt egymásra.

És mindegyik szempárban, az állatéban is, az emberében is — féltve és szorongva ugyanaz az élet szorul hozzá a másikhoz.

(1878. február)

Zs. Nagy Lajos:

Hogy szét ne peregjünk

Eszelős szorgalommal építjük életünk, az egyetlent, amely megadatott, atomjaink önkéntes seregét, ezt az ideg szálakkal körüldrótozott, lázadó tábort.

Aszpirin, csók, gyomormosás, hűség, sikoltó szerelem, talán erőtvehetne még a széledező seregen ...

Parányi hazugságaink, jelentéktelen, de bősz csalásaink arra valók,

hogy hajnalonta szét ne peregjünk, mint a homok, el ne csorogjunk, mint viz a tenyérről. »

Mert az Isten megunt tartani minket, kapaszkodunk egymás szívébe-hajábn egymás ágyékába, tépjük egymásról a húst, bordánk tündöklik a fényben ... Verejtékünkkel ragasztanánk magunk a parthoz,

amely egyre csak omlik, omlik alattunk ...

Agyunkból vitriol folyik szép kedvesünk szívére ...

Mert törékeny ő, akár a harmatos derű, hogyan kapaszkodjunk belé?

II.

Nyolcvanöt éves, ráncos, lila orrán kozmikus szomorúság, de azért oda tartja a Napnak hunyorogva.

Épp egy óráig tart útja a vécéig, tizenöt lépés az egész, reszketve lép csillagtól... csillagig ... s megjárván a Hadak útját, itt szunnyad újra a lócán — alkonyaiig szeretne élni...!

^ J

|A ibírhatatlan a hős-ég a zsúfolt, régimódi parasztházban. Az újdonsült anyós megbontja a fejkendőjét, kenyérkosárnyi keblén rázza, fújja a blúzát. Nem néz ide senki, a felső gombokat óvatosan kiszabadítja, egy száraz ronggyal a melle alá kanyarít, s hozzádörgölődzik az ajtószárfához.

Benn, a vendégek a hatodik fogást piszkálják.

Az alacsony mennyezet alatt vastagon ül a dohányfüst, a falak, bútorok hónapokig lehelik majd, amit most magukba szednek. Idősebb férfiak öblögetik a torkukat, ingujjban._ Alig férnek az asztalok köré, pedig Acsék csak a legközelebbi rokonokat hívták meg. Kár a nagy fölhajtásért — vélte Acsné.

De a templomi esküvőnek nagyon örült.

Nem engedett belőle, hogy a nagymise után legyen. Jó az isten, tömve volt a templom. Idősebb lányában úgy sincs semmi öröme, ötvenhatban megszökött egy taxisofőrrel. Nyálkás, rideg, "esős idő volt', a jobb térde' akkor fázott fel a gyóntatószék térdeplőjétől. Vera hetekig rakta rá a meleg sós zacskókat. Jaj, csak találja meg, szegénykém a számítását...“ Igaz, elvált ember akadt neki, de ez a Pista legalább csinos, innen a harmincon, jó állásban van, autóra gyűjt. Van ugyan hóbortja — ejtőernyőz, vitorlázik és bolondja a futballmeccseknek — de, ha a templomi ceremóniát bevetették vele, talán leszoktatják erről is. Hiába, Vera az ő lánya! És úgy látszik, Pista szereti, mert — ha nehezen is — őt választotta, mikor kijelentették neki, hogy templomi esküvő vagy mehet. Hej, ha az ura megérhette volna ezt a napot...“ Szegény, annyit emésztette magát az idősebbik lánya miatt, hogy ötvenhétben vihették a temetőbe.

—Verám, kincsem, hol az istentagadó párod? — törli meg verejtékes homlokát, de úgy, hogy a szeme is fölszáradjon. És elnézi a kismenyecskét az ártatlanság fehérében. Le nem vette a fátylát ebédkor se, és már kétszer kiment valamilyen ürüggyel

az utcára. Hát istenem, a jóházból való leányoknak egyszer adatik ilyesmi...

— Áz a pogány ember hova lett? — tekintget kifelé, de az evők-ivók között nem fedezi föl a szeme. Nicsak, a vén Langmár hogy alszik! Nyakán nyitva a fehér gallér, álla a mellére esett, csillogó homlokán legyek mászkálnak. A felesége meg nem győz eltelni a tyúkcombokkal. Mondta ő Verának, nem kellett volna meghívni ezt a bélpoklost. Biztos már egy hete erre a napra koplalt.

— Pista! Pista — hajol ki az udvarra, de Verára mosolyog. Húsz éves, milyen szép!... Mintha leánykori önmagát látná. Fénykép őrzi a falon, szenteltvíztartó van mellette. Házassági évfordulóikon gyertyát is szokott gyújtani, ha nem is él már András. Együtt fogadták meg, hogy azt a napot is számontartja a másik, ha isten rendeléséből egyedül marad. Jaj, a héten ki sem ment hozzá! Igaz, András áldott lélek volt, biztos megbocsátja. És ha isten is segít, szerencsével múlnak el majd ezek a napok is.

— Pista! Pista! — döcög kifelé oszlopos lábán. Elrontotta volna ez a szerencsétlen a gyomrát? Na ... jól néz ki az ilyen új ember az üdülőben! Siófokra indulnak a hajnalival. De a jövő nyárra meglesz a kocsi. Beleül ő is, az biztos. A gyerekkel ráérnek, bár mondta Verának, nyugodtan hazaadhatják, embert farag ő belőle. Különbet, mint száz iskola. És inkább ő kínlódik vele, mint Pista anyjára szoruljanak. Lám, el se jött. „Gyászolja“ az első menyét. Még szerencse — ha ez a férfi elvált ember is — hogy azzal a nőszeméllyel nem esküdött templomban. A tisztelendő úr úgy is le akarta beszélni, ne adja elvált emberhez a lányát, nem istennek tetsző dolog az ... Ördög bele, hol bújkálhat most?! Verával húzódott el valahová? Nem, a lánya az utcáról jön most is. Halvány arca sugárzik, nagy fekete szemében furcsa tüzek cikáznak.

— Kisleányom, nézd meg az emberedet! Csak nem a menyecskéket hajszolja a kertek alatt? — kacsint ügyetlenül, és fáradt sóhaj hagyja el a száját

Vera tűsarkaival végigkopog a folyosón, úszik utána kicsi, fehér fátyla. Divatos, rövid menyasszonyi ruhája alól a térde kivillan, kemény alsószoknyája hintázik. Anyjának könny fut a szemébe, talán el is sírja magát, ha odabenn a vendégek rá nem kezdenek egy nótára. A fene a belüket, úgy látszik, nem unatkoznak, ha magukra maradtak is. Igaz, ott van Pista öccse, nem kell félteni, töltöget a poharakba. Nem sajnálja ő se, na, legyen karácsonyuk. Langmárné holnap teletürkölné a falut, ha valamiben hiányt szenvednének. Itt jön, hintázik a nagy testével, szívja a friss levegőt a széles udvaron, csintalankodik.

— Nem is táncolunk? Hol az újember?

— Traktor kellene íemelléd, hollod-e?! — nézi végig Acsné csípős mosolygással, és nem titkolja, hogy ellene van minden mókának. A vendég igyék, tömje tele a hasát és üljön a fenekén. Nem engedte Verának se, hogy zenekart hívjanak a házhoz. Az hiányoznék! Szegény András megfordulna a sírjában... És az a töméntelen költség! Mert ha egyszer az olyan embereket rászabadítják valamire, az isten se bír velük. Akinek viszket a talpa, inkább nyissa fel Pista rádióját, ott lóg mindig a nyakában.

Száraz a torka, iszik egy pohár vizet. Halántéka gyöngyözik, a füle zúg, összefüggéstelen hangok keverednek a fülében. Mi az, jól hall? Éktelen lárma jön a kert felől. Megbolondult valaki?! — fordul kifelé majd fellöki Langmárnét.

— Verám! Pista! — kiált, s eláll a lélegzete. Ezek meccset hallgatnak a szederfa árnyékában! A táskagépet húzta elő az a hóbortos. Esküvőjük napján! Vera meg ott ül a térdén, illegeti magát, s nyerít mint egy kanca.

— Te leány, te leány!... — kezdené a szőáradatot, ha nem félne, hogy valaki meghallja. Na, még az kellene! Éppen eleget nyelt tavaly, amikor városi munkásszállóba engedte a lányát. Pedig nem is engedte, csak Vera egyszerűen bejelentette, hogy megunta az utazási. Most meg ez az újmódi...

A villám vágna szét mindenféle mécsesét! Ha Langmárné észreveszi, holnap már a verebek is azt csiripelik, hogy az Acsleány lakodalmán futballbírő fütyölt...

— Vera! Vera! — kapja körbe a fejét. — Pista, oltsa el azt az istentelenséget! És feltűri nekem az ingét... Ezért vasaltam reggelig?

Vera nyelvelni akar, Pista lekapcsolja a gépet.

Fönn, a ház elején, akkor vágódik ki a tisztaszoba ablaka. Valaki nem átall a kerítésre könyökölni, és bámészkodik az udvar felé. Acsné ráereszkedik valami fatörzsre, hatalmas melle jár, mint egy fújtató.

Az új pár és Langmárné a nyomában. Átfognák a vállát, de az asszony elhárít minden segítséget. Megy a vendégek közé, fejével int Pista öcscsének, a maradék bort felhozatja a pincéből. Pista odaül a menyecskével az asztalfőre, bekapcsolódik a nótázásba, s olyant kurjant, hogy Langmár szeme is fölnyílik tőle. Aztán először a nyakkendő, utána a kabát kerül az ágyterítőre. Inge alját csakazértis feltűri a hónaljáig. Nézi Verát — tenyerétől szikrát vet a haja — valamit a fülébe súg. s a kis pofon elé odatartja az arcát. De jó lenne már, ha egyedül lennének!...

A vendégek — mintha sejtenék a sóhajtás okát — vacsora után váratlan gyorsan párologni kezdenek.

A háziasszony szinte csepeg a kedveskedéstől, mindenkinek útravalót csomagol. Maradt elég, az üvegekben is lötyög valami. Most Pista töltöget, sokat, szaporán. Vera szeme simogatja, mosoly látszik a szája sarkán, félkarja fölkúszik a férfi vállára.

Mint tavaly, azon az emlékezetes kiránduláson.

Távrepülésen voltak, a repülőklub legkedvesebb vitorlásgépével, a fémépítésű Ifjúsággal. Vera készült rá egy hétig, pedig a Bociánnal már vitorlázott. Nem ő, a barátja fogta a botkormányt. Pistával szégyellt először felszállni, hogy ne lássa, ha fölfordul a gyomra. De jól bírta, azért volt kapható hosszabb túrára is. Nem győzött csodálkozni, a hátsó ülésről.

...a házak nem otthonok A másik part felé