Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-07-03 / 26. szám
aim megjöttek az Disznótor A németek lóhalálban hagyták el a falut. Csak egy nap Idejük maradt a fosztogatásra. Ehhez azonban nagyon értettek. Jónéhány tehenet, lovat, juhot és sertést vittek magukkal. Akinek nem volt hová rejtenie a jószágot, az vagy az erdőnek eresztette, vagy elvágta a nyakát. Tőlem is elvittek egy malacot, de a hízót sikerült elrejtenem az erdőszélen. így kezdte elbeszélését útitársam, akivel összehozott a véletlen szerencse. Előbb csak néhány szót váltottunk, később útitársam nyelve megoldódott, Elmesélte azt a húsz év előtti disznótort, amelyet soha nem tud elfelejteni. * * * így szóltam az asszonyhoz este: — Ha eltűnnek a németek, akkor valamit csinálni kell a hízóval. Ügy gondoltam, reggel megöljük. Az asszony sopánkodott egy kicsit a hízó miatt, mert' még jó étvágya volt, a gyerekek azonban nagyon örültek és még aznap este előkészítették a szalmát a perzseléshez. Hajnalban már égett a tűz és lassan perzselődött a hízó bőre, Amikor elkészültünk ezzel a munkával, az asszony kihozta a pálinkát és ittunk egy-két kupicával. — Most már hozzad a teknőt — j mondtam neki. Ekkor azonban zajt hallok az utcá- i ról. Mentem volna ki megnézni, hogy mi van, de az anyósom szaladt hozzám halálsápadtan. — Jaj, János! Végünk van! Oda a hízó, oroszok. — Meghökkentem. Az asszony is majdnem elájult'. Most mi lesz? Mit csináljunk? — Vigyük vissza az ólba a disznót, hátha ott nem keresik — mondtam. Ügy is tettünk. Megfogtuk a disznó lábait és bevonszoltuk az ólba. Alig takargattuk be szalmával, a középső fiam szalad haza a hírrel, hogy tele van a falu oroszokkal. Én még gyorsan havat szórtam a perzselés helyére, ahol a disznó feküdt, az asszony pedig a fazekakból öntögette ki a vizet. Még jóformán el sem készültünk, mikor nyílt a kapu. őszintén szólva, megijedtem egy kicsit, mikor láttam, hogy egy hatalmas termetű, bőrkabátos orosz katona lép be két géppisztolyos társával. Ügy álltam a ház előtt, mint akinek a lába gyökeret vert. A bőrkabátos átnézte a házat, majd hozzánk lépett és tört magyarsággal azt mondta: — Nem kell félni. Mi barátok vagyunk. Szovjet katonák. Bementünk a konyhába. A kabátot se vetette lé magáról, csak úgy ült le az egyik székre. Én meg álltam a konyha közepén az asszony meg a tűzhely mellétt a gyerekekkel. — Maradt-e még abban az üvegben? — kérdeztem a feleségemtől. — Pár csepp még maradt — válaszolta — mindjárt hozom. És elindult az üveget keresni. Zavarában megfeledkezett arról, hogy a kezében tartja. Erre mindannyiunkból kitört a nevetés. Ez a nevetés feloldott bennünk mindén feszültségét. Öntöttem a poharakba és kocintottunk. A feleségein előbb szabadkozott, de végül ő is megitta a maga részét. Ekkor a szovjet tiszt félretolta az üveget és komoly hangon így szólt: — Én itt szeretnék lakni pár napig. Megértettem rögtön, hogy mit akar. — Jól van, kérem — válaszoltam. — Nálunk élalhat nyugodtan. A feleségeimnél azután sokáig tanakodtunk, hogy hová fegyük a vendéget. Hely éppen volt bőven, mert ha öreg is volt már a ház, elég tágas volt ahhoz, hogy egy vendég is elférjen benne. A végén aztán megegyeztünk, hogy apám a konyhában alszik majd, mi a hátsó szobában, a vendég pedig az első szobában, közvetlenül a konyha mellett. A feleségem mindent előkészített és este izgatotan vártuk haza vendégünket. Szép téli este volt, kövér pelyhekb'en hullott a hó. Lehetett már nyolc óra is, amikor végre megérkezett a szovjet katona. Az ajtó előtt lerázta a havat bundájáról, a csizmáját is letisztította és valamit nevetve magyarázott oroszul. Az asztalhoz hívtam Vaszilf — mert így hívták —, hogy vacsorázzon. A vacsora a reggel sült vér volt, amit' egész nap nem mertünk elővenni. Nehezen fogott hozzá, de aztán úgy láttam, rájött az ízére, mert kétszer is kért. Elővettem egy üveg csipkeborí is abból, amit feleségem csinált az ősszel, hogy az ünnepekre legyen valami. Meg is ittuk hamarosan. Igaz, gyenge borocska volt, de hát abban az időben nem igen válogathatott az ember. Amikor a gyerekek lefeküdtek, Vaszil magáról kezdett beszélni. — Én tanító vagyok. Feleségem van és két fiam. A feleségem magára hasonlít — mutatott a feleségemre, majd zsebéből tárcát vett elő és néhány fényképet tett az asztalra. Hármasban nézegettük a képeket. Néhányon vendégünk volt barátaival, más képeken lányok és fiúk voltak együtt. Vaszilt nyomban felismertük mindegyik képen. Közben Vaszil kézzei-lábbal igyekezett megmagyarázni mindazt, ami a képeken volt látható. Az utolsó képnél elkomolyodott. Ajka elkeskenyedett és enyhén remegett, mikor értésünkre adta, hogy azon a képen az ő családja van. Négyen voltak a képen. Hátul Vaszil állt egyenruhában, gondtalanul, boldogan. Előtte fiatal, kerekarcú, barna hajú asszony ült, a felesége, mellette álltak a gyerekek. — Szép — mondta a feleségem — és most hol vannak? Ezt nem szabad lett volna kérdezni. Vaszil válasz helyett némán, merev tekintettel nézte a képet és nem válaszolt. A feleségem először nem értette a helyzetet és kérdőn nézett felém. Csak mikor ő is észrevette Vaszil fátyolos szemét, állt el a lélegzete. Az előbbi meghitt légkört elsodorták ezek a pillanatok. Szótlanul feküdtünk le. Rettenetesen szégyelltem magamat a hízó miatt. Szerettem volna valamit tenni, de nem volt erőm, s a lábam nem engedelmeskedett. Egész éjszaka alig aludtam valamit, csak hemperegtem az ágyon álmatlanul. S reggel mikor felkeltem Vaszil szobája már üres volt. Ebédre se jött hozzánk. Nyugtalan lettem. Az asszony a utolsó tyúkot is levágta ... Este végre megjött Vaszil. Láttam rajta, hogy fáradt, mégis örültem, mert mosolygott. Előbb féltem a találkozástól, a tegnapi szomorú percek miatt, s most e változás megnyugtatott. Feleségem megdorgálta Vaszilt, akár egy gyereket, hogy ebédre nem jött haza, mert hogy a tyúkleves csak frissen jó igazán. Az estét kellemes hangulatban töltöttük el. Vaszil újra a régi volt. Nevetett, tréfálkozott. Másnap karácsony első napjára ébredtünk. Jó kedvem volt Fütyürésztem, dúdolgattam és azon vettem észre magam, hogy a késekkel foglalatoskodok. Apám meg is kérdezte, hogy mit akarok. Erre én csak hallgattam egy kicsit, majd így szóltam: — Készítsétek elő a teknőf. Ma "esté sültkolbászt vacsorázunk. Meglepeti, hogy apám nem tiltakozott, s hogy 'elnevette' magát. A gyerekek meg hangoskodva szaladtak az udvarra, hogy kinyissák az ólat. Délután négy órára mindennel végeztünk, s mire Vaszil megérkezett már javában sült a hurka s a kolbász. A konyha tele volt ínycsiklandó illatokkal. Izgatottan vártam mit szól mindéhez Vaszil. Alighogy belépett a konyhába, levéféíié kabátját és mintha örökké nálunk lakott volna, a tűzhelyhez ment. Kinyitotta az ajtaját, kis fintort vágott, örömében ölbekapta feleségemet és megpörgette a levegőben. Nagyszerűen éreztük magunkat és én magam is elégedett voltam. Nemsokára asztalhoz ültünk. Vaszil hirtelen felugrott az asztaltól és a szobájába ment. Mikor visszajött egy üveg vodkát tartott a kezében. Na, gondoltam magamban, szép esténk lesz megint. Feleségem poharakat hozott és ittunk egymás egészségére. A vodka erős volt, égette a torkomat. Egy rövid idő múlva a feleségem hozzám hajolt és azt mondja: — Jánoskám ne egyél sokat, mert kevés a kenyerünk. Erre én nagy hangon szóltam. — Nem baj ha kevés a kenyér, az a fontos, hogy van elég húsunk. Ogylátszik Vaszil is megértette miről van szó, mert fejébe nyomta sapkáját és elsietett. — Hova rohan ez az ember megint?' — kérdezte csodálkozva feleségem. — Nem tudom — válaszoltam. Alig telt él tíz- perc, Vaszil visszajött. Kezében két cipót tartott'. De nem volt egyedül. Az ajtóba még két katona állt. És amit akkor láttunk, arra mindig emlékezni fogunk. A két katona szépen feldíszített karácsonyfát hozott magával. Hogy a gyerekek mit csináltak örömükben, azt nem lehet leírni. Én is és a feleségem is nagyon meghatódtunk. Kettővel többen lettünk az asztalnál, de ez a disznótor és emléke míg élek előttem marad. TÖTH ERNŐ A SIMKÓ TIBOR VERSEI: * * • A csöndre rokkant, vén eresz dűl. Eső se koppon, fény se rezdtíl. Árny fut az udvaron keresztül. Haraszt se roppan, szárny se rebben. A vér zuhog, zihál eredben. Nem tud szeretni senki szebben. A szív meging és dijngve dobban. Levél se libben, kút se csobban. Valaki fölzokog titokban. Az éjre nyárnak lombja hajlik. Szellők se szállnak, szó se haitik. Valami fájva fölmorajlik. A hajnali húszak Szekéren, gyalog, dalolva mint a szentek, bilincsben mind a húszán, mentek gőgösen, búsan. Valami vásott, szerelmes, nagy remény vol' ami az arcuk ülte. Éj volt, holdas és szürke. Valami forró, hatalmas szenvedély hidh lihegve, mintha fájna, kéj hullt a téli tájra. Énekük messze elűzte mflr a csendet, visszhangja nőtt a dalnak: rengett arccal a falnak. Dühödten, átkot zihálva, mennydöröp sírt, harsogott a zsoltár. S ködbeborult az oltár. Aztán az új nap, mely mindén könnyért megáld, aranypalástot öltőn megállt a véres földön. A lányarcú sárkány Ahol az égen tűnt nap fénye lobban, s a föld csak folt immár, kicsiny, kerek, ott szállók én, magányos langy szelek szárnyán a hajnalpírú alkonyokban. Fölöttem felhőfödte nagy titok van, lenn örül még a sok lármás gyerek, de messze-messze vér szín tengerek moraja csábít, bódít egyre jobban. A Távol hív, s hogy szava esdve kondul, papírom, lm, dagadni kezd bolondul; istenem, mért is vagyok oly hiú!.,. Ha majd egy párás augusztusi esten a Távol elragadja büszke testem, sirass meg halkan, halvány kisfiú. Mielőtt "elkezdeném, ízlelje még a boromat. Csak bátran, ne féljen tőle, nem olyan ecetízű, mint némelyik környékbeli kotyvalék. Jó kis asztali bor. Igaz, zsíros étel után jobban csúszik, de azért így is iható ... No, isten-isten ... Egy pillanat türelmet, amíg rágyújtok... Megkínálhatnám, ha elfogadja. Mellbevágó egy kicsit, de én az ilyet szeretem ... Tulajdonképpen nem olyan érdekes az én történetem, amilyennek gondolja. Legalábbis én nem tartom annak; s most, hogy már pontot tettünk az események után, és egyenes nyomban van az életem, bevallom, elég ritkán jutnak eszembe az elmúlt esztendők... Tudja, tíz hektár földünk volt', ketten dolgoztunk rajta az apámmal. Sohasem növekedett meg a földterület, pedig apám nagyon szerette volna, egy jó házasság révén kitágítani a mezsgyéket. De én akkor is csökönyös fiú voltam, azt vettem feleségül, akit szerettem, a vagyontalan, ágrólszakadt Jakab Marit, a Hámossybéresek ivadékát. Azt mondtam apámnak, ha hét nyár, hét tél elmúlik, akkor ítélje majd meg, jól választotf Jszabad földműves 1965. július 3. tam-e vagy sem. Hát' a hét év bőven eltelt, s bizony elismerte az öreg, hogy igazam volt, ilyen asszonyt, mint az én Marim, nem lehet minden bokorban találni... A háborút szerencsésen megúsztam. Szanitéz voltam egy hadikórházban. Mikor a németek elvesztették az Alföldet, kivitték a kórházunkat Ausztriába, később még tovább, Németországba. Messzire, egészen a tenger partjára. Svédország partjai egy hajításnyira voltak tőlünk. Sok repülő járt fölöttünk, de csak a kikötőket: bombázták. Angol fogságba kerültünk. Már akkor is in,kább ésszel éltem, mint erővel. A barátok furfangos palócnak neveztek. Szereztem egy karórát meg egy pár vadonatúj bakancsot az angoloktól, odaajándékoztam a táborban egy vezetőnek, mire az elintézte, hogy az első csoporttal hazajöhessek... Az utána következő időkről né' beszéljünk most. Nehéz esztendők voltak. Talán egyszer, ha valamikor még találkozunk, felidézzük azokat az eseményeket is. Csak annyit, hogy a városba alig jártam be akkoriban, mert ha végigmentem a főutcán, úgy éreztem magam, mintha púp éktelenkedne a hátamon ... így ment ez az ötvenkettes évig. Akkor kezdődött az első tagtoborzás a községben. Elég sokan beléptek a közösbe, főként a szegényebb je', de mi még az idő tájt beszélni se akartunk ilyesmiről, azt mondogattuk: amíg egy gazda bírja a faluban, addig mi is bírjuk. A járás embereinek persze nem tetézett a makacsságunk. Egyikükkel alaposan összerúgtam a patkót, kis híja volt, hogy nem került sor tettlegességre. Azt találtam mondani neki, hogy eljöhetne Mátyás király a faluba, igazságot tenni. Erre igen mérges lett, azt mondta, ne merjek az igazságról papolni előtte, mert ő már tizenhárom éves korában téglát hordott, tizennégy órát gürcölt naponta, hat kilométert gyalogolt a muhkahelyére, mert kerékpárra nem volt pénze és ebédkor öt deka szalonnán osztozkodtak a bátyjával... így hát: csak neki lehet joga különbséget tenni a jó és a rossz között:. Idevaló fiú, jól ismerem. Jó ember, talán az epéje se keserű, de akkor csu 'ára összekaptunk. Később odáig fejlődtek a dolgok, hogy valamennyi magamfajta gazda szövetkezeti tag lett. Akkor összeszoritott foggal én is aláírtam a belépési nyilatkozatot. Persze, nem meggyőződésből, hanem azzal a jelszóval, hogy egy ember nem rúghat ki az istrángból... Mikor megszületted, öregapám három szilvafát ültetett a földünk végébe, a Pólos-dülő mellett. Hogy miért éppen hármat, máig sem tudom. Elég az hozzá, hogy a három szilvafa velem együtt fejlődött, terebélyesedett, és minden évben igen jó, ízletes gyümölcsöt termett. Úgy a szívemhez nőtt az a három fa, mintha a testvéreim lettek volna, öregapám, míg élt’, ha arra mentünk csátáért a tóhoz, mindig megállt, vállamra tétté a kézét, a fákra mutatott és azt mondta: — Ezeket a fákat azon a napon ültettem, amikor te születtél... Nos, hát mikor beadtuk a földet a közösbe, kimentem a három szilvafához, elbúcsúzni tőlük. Eszembe jutott a gyerekkorom, amikor fürge mókusként másztam fel a hamvas szilvákért a fákra. Akkor még sokkal kisebbek voltak. Fél napig ültem az árokparton, és néztem a fákat. Elbúcsúztam az Ikertestvéreimtől... De fogjuk meg a poharakat. A szövetkezet persze rosszul működött. Ennek két oka volt. Most, hogy higgadtan gondolok vissza azokra az időkre, tisztán látok mindent. A városiak elhanyagoltak bennünket. Maga is gyalog jött keresztül az erdőn, tudhatja, hogy ide ősz elejétől tavaszig autó nemigen jöhet. A mély sár, a járhatatlan út miatt. Az apostolok lován kell átvágni az erdőn. A városi instruktoroknak krumplibegyüjtés után — úgy látszik nem volt bátorságuk útnak indulni. Talán ha szárnyuk nőtt volna, hogy átrepüljék az erdőt!... Kiküldtek az elnöknek néhány nyomtatott füzetet, hogy ossza ki a tagságnak. Ennyi volt a segítségük. Ügye, úgy hangzik, mint egy rossz tréfa? Pedig nem én találtam ki, elhiheti. Az iskolánknak düledezett a fala, mállott a vakolata. Mióta én tanultam benne a betűvetést, nem javíttatta meg senki. Azt a választ kaptuk, hogy nem lehetséges... Kérjük a hivatalokat, vegyék be a javítást a költségvetési tervbe. Néppel való beszélgetés, tervek ismertetése?, Az ilyesmi ismeretlen fogalom volt akkor errefelé .., Sokszor összehívtak bennünket az iskolába, vártuk a kiküldöttet, az óra mutatója szorgalmasan haladt előre, de az előadó nem érkezett meg. Rendszerint Barassó Pista mentette meg a helyzetet, a helyi nemzeti bizottság titkára, ö állt fel a dobogóra, s beszélt a falu népének. Csakhogy ez nekünk édeskevés volt... Olyan volt ez a falu, mint egy elátkozott sziget. Egyszer valahol beírták a nagykönyvbe, hogy könyvtára van a falunak. S tudja, mi volt a valóságban? A Bárdosék padlásán vagy tizenöthúsz könyv hevert. S az is mind szlovák. Nem értette meg senki,,, A másik ok? Mindenki a nyugati híreket hallgatta a rádióban. Jómagam is. Ehhez nem kell hozzáfűzni semmit, Mindig azt kürtölték, hogy ez az itteni rendszer nem lesz hosszú életű... Akkor még nem volt meg ez a nagy rádiónk. Figyeljen csak, ügye jó erős hangja van? A fiam hallgatja kint a konyhában. Az iskolások műsorát nagyon szereti hallgatni. Csak ilyenkor ül nyugodtan a fenekén, különben szüntelenül nyüzsög. Rosszabb, mint Rinaldó. Azt mondják, apja fia... így telt-múlt az idő akkoriban. A fiatalok elszállingóztak a faluból, elmentek dolgozni a sárosdi cementgyárba. Mi meg civakodtunk, veszekedtünk. És hallgattuk a rádiót rendületlenül... Hej, az a veszekedés, az az örökös veszekedés ,.. Aztán eljött az a nap, amikor megtudtuk, hogy aki akar, kiléphet a közösből. Természetes, hogy én is bejelentettem a kilépési szándékomat. Az elszámolás a titkár irodájában történt, késő esté. Sohasem felejteni
