Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-01-23 / 3. szám
F Állami gazdaságok -és a szakmai továbbképzés Az utóbbi időben jónéhány EFSZ tagsága úgy döntött, hogy a legközelebbi állami gazdasághoz csatlakoznak. Természetesen, mint minden átalakulásnál, Így a szövetkezetek beolvadása után is több probléma merült fel, amely vita tárgyát képezi. Egy, eléggé jelentős a sok közül, az ott dolgozók szakmai továbbképzése. A mezőgazdaságban a szakképzettség fokozásának több bevált formáját ismerjük. Az első és a legfontosabb a különböző fokú iskolákban való tanulás. De komoly jelentősége van a téli iskolázásoknak, amelyet az utóbbi időben sok helyen népi akadémia formájában tartanak. Emellett úgy a múltban, mint ma és holnap, jelentős volt és marad az önképzés, a szakirodalom tanulmányozása és a mezőgazdasági sajtó rendszeres olvasása. Az elmúlt években a szövetkezeteinkben valamilyen módon majdnem minden tag fejlesztette ismereteit. A tanulás elmélyedése abból az egyszerű tényből eredt, hogy a tagság egyre jobban magáénak érezte a közöst és jobb termelési módszerek, a mélyebb szakmai ismeretek elsajátításában látták a magasabb hozamok elérésének lehetőségét, amely egyben nagyobb jövedelmet jelenthetett valamennyiük számára. Nos, ez a gondolkozási mód sokaknál megváltozott, amikor a csatlakozást aláírták valamelyik állami gazdasághoz. „Dolgozom, fizessenek!“ — „Engem más nem érdekel“ — hallatszott itt is, ott is. Az ilyen és hasonló megnyilvánulások komolyan veszélyeztethetnék a fejlődést. Ezért az állami gazdaságok irányítóira és a szakszervezetekre az a feladat hárul, hogy felrázza a közönyösöket és sokoldalúan törődjenek a dolgozók szakmai fejlődésével. Vizsgáljuk meg egy gazdaságban, például a királyhelmeciben, amelyhez szintén több szövetkezet csatlakozott, hogyan törődnek a szakképzettség fokozásával. Az anyagi érdekeltség — a továbbképzés ösztönzője Loskár Mihálynak a helmeci gazdaság üzemi bizottsága elnökének egyik legfőbb feladata, hogy elegendő különböző végzettségű szakember tevékenykedjen a mezőgazdaságban. Mi a helyzet ezen a téren az egyre bővülő, közel 5000 hektáros gazdaságban? Jelenleg négy mérnök tevékenykedik náluk. Az utóbbi három évben 18-an végeztek technikumban — olvassa ki a kis mindentudó noteszból a szakszervezeti vezető. Mintegy harmincötén mesteriskolával rendelkeznek. Évenként továbbra is 10—13 személyt küldünk alacsonyabb fokú iskolázásokra. Az a baj, hogy közülük többen nem térnek vissza a gazdaságba. — Az iskolánkívüli továbbképzés? — Népi akadémia formájában tartjuk az egyes részlegeken a dolgozók téli iskolázását. A növénytermesztésben 44, a szarvasmarhaállomány kezelők részére 60, a sertésgondozóknak 48. a gépkezelőknek 72 órás előadássorozatot tartunk a szakmájukkal összefüggő legfontosabb kérdésekről. Mivel a szőlőtelepítésünk szintén gyarapszik az ott dolgozók részére is szerveztünk iskolázást. — Az előadók? — Igyekszünk saját érőnkből megoldani, főleg a mérnökeinkre támaszkodunk. — S mi készteti az embereket a tanulásra? — Először is az előadáson eltöltött órákat fizetjük. Másrészt az iskolázás befejezése után vizsgáztatjuk a résztvevőket és a legjobbak magasabb minősítésbe kerülnek, ami egyúttal a fizetésben is többet jelent. Amiben sántikálnak — Mezőgazdasági szakirodalomból van bőven az egyes farmokon? — Ezzel nem dicsekedhetünk —, borul el az elnök arca. — Az egyes részlegeken nincsenek erre a célra megfelelő helyiségek sem. Nemrégiben Leleszen építettünk egy központi művelődési otthont, ahol a közeljövőben gazdag könyvtárat is létesítünk. — Sajtótermékeket, főleg mezőgazdaságit, olvasnak a gazdaság dolgozói? — Nincs alaposabb áttekintésünk. De azt hiszem kevesen járatnak újságot. — Mik a terveik ezen a térén a jövőre vonatkozóan? — Úgy gondolom, ha befejezzük a nemrégiben csatlakozott szövetkezeti tagok megnyerését a szakszervezetbe, hozzálátunk a sajtó terjesztéshez is. eléggé sovány vigasz Királyhelmecen és másutt is Pedig az állami gazdaságok irányítóinak és a szakszervezetek vezetőinek tudatosítani kellene, hogy már ők a felelősek a dolgozók sokirányú fejlődéséért. A különböző iskolázások, szakkönyvek tanulmányozása mellett a szak- és a falu problémáival foglalkozó lapok olvasása, anélkül a gazdaság dolgozói az őket érdeklő kérdésekről nem lehetnek kellőképpen informálva. Természetesen a mezőgazdasági tudomány legújabb vívmányairól, a legkorszerűbb munkaszervezésekről sem lehet tudomásuk, ha nem olvasnak rendszeresen újságot. A felelősség azéijt is terheli az állami gazdaságok vezetőit, mert a szövetkezetekben a kulturális alapból jelentős mennyiségű mezőgazdasági sajtóterméket vásároltak a közös irártvítói és ezt eljuttatták a tagsághoz. Mivel ez a lehetőség a csatlakozás miatt szűnt meg. most az új gazdáknak lenne a feladatuk, hogy megnyerjék a dolgozókat a lapok előfizetésére. Néhány mezőgazdasági üzemben, ahol ezt magukévá tették a vezetők, az eredpiény nem maradt el és sokan olvassák rendszeresen a mezőgazdasági sajtót. Azt hiszem, az illetékesek a többi állami gazdaságokban is elgondolkozhatnának e kérdés felett és széleskörű agitációt fejthetnének ki az egyik leghatékonyabb nevelési sszköz terjesztése érdekében. —tt— A Kirátyhehneci Állami Gazdaságtöbb mint egy milliós költséggel épí-tett korszerű művelődési otthont, fcnetyet a műit év végén adták átrendeltetésének. Fiatalok és öregek Ha valaki a mindennapi élet viszszásságait akarná bírálni, akadna téma bőven. Szinte előttünk hevernek, nem kell értük a szomszédba menni. A minap Léváról hazafelé utazva nem éppen dicséretesnek mondható sajnos, csaknem mindennapi esetnek lehettem szemtanúja. A Léváról 14,19-kor Ipolyság felé induló autóbuszt a várakozó embertömeg szinte rohamszerűen támadta meg. Mindenki első akart lenni. Persze azok, akik már az autóbuszba az állomáspn bekerültek, nyugodtan terpeszkedtek helyükön — köztük vagy tíz fiatal. Iskolások lehettek. Közben a tömeg tódult befelé, 'engem is magával vonszolva. — Csak beljebb, beljebb! — kiabálták a hátam mögött. Még beljebb igyekeztem hát. Előttem azonban egy ingerült fiatal ellentmondást nem tűrő hangon kiabálta: „Majd kinyitjuk hátul az ajtót!“ Megálltam hát és kerestem a hang gazdáját. Meglepődtem azonban, amikor megláttam. A fiatalember nyugodtan ült, karját csinos szomszédja nyakán nyugtatva, körülötte a többi hasonlókorúak. Egyáltalán nem zavarta őket az, hogy rajtuk kívül sokkal idősebbek is vannak az autóbuszban, akik kénytelenek az egész utat végig állni, mivel az ügyesebb, fiatal atyafiak már ott ültek, elfoglaltak minden ülőhelyet. Mellettem egy idős házaspár szorong, jobbra-balra nézdegélnek, hátha megesik valamelyik fiatal szíve rajtuk. Egynek sem esett meg! Ezek nem szívbajosak ám, mégcsak vajból sincs a szivük — könyveltem el magamban. Egyszerre a normálisnál sokkal hangosabb beszéd hangja ütötte meg a fülemet. Jobbra pillantva megértettem a hangoskodás okát is. Az egyik fiatal épp a barackpálinkát nyakalta. Az üveg körbejárt, apadt a tartalma. Ezzel párhuzamosan azonban növekedett a hangulat. A sportról vitáztak. Egymást túlkiabálva bizonygatták igazukat. A jóval idősebbek inkább elfordították fejüket, minthogy csendesebb beszédre intették volna őket. Mikorra befutottunk Deméndra, kiürült az üveg. Ekkor a göndörhajú és a kockáskabátos harsány kiáltásokkal búcsúzott. A sörtehajú és a szőrmekalapos ahelyett, hogy a megürült két helyet átadták volna, végignyújtóztak az ülésen és lakmározni kezdtek, úgy félig ülve, félig fekve. —. Kikészültem hajtogatta egyre a sörtehajú. A szőrmekalapos lekicsinylőén nézett rá: — Nem tudom, ti milyenek vagytok. Te sem bírod az italt, a Vlado sem. De én igen. A múltkor tizenkilenc féldecit hajtottam fel barátocskám. .. .és még haza is tudtam menni — mondta és büszkén körülnézett. Szemmel láthatóan dicsekedni akart. A mellettem álló férfi lenézően jegyezte meg: — Ezzel aztán dicsekedhet is. Ez aztán becsületére válik egy ilyen pelyhesállúnak! — A kalapos, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést, tovább folytatta: — Gyáva vagy apuskám. Alig ittunk, máris kidőltél. Teljesen készen vagy — ingerelte. Erre a sörtehajú — hogy bebizonyítsa milyen legény a gáton — lenyúlt az ülés alá és elővette az autóbusz tisztogatásra használt seprűt. Kézbe vette és „citeárzni" kezdett vele. Csiszolatlan hangján még a dalt is dúdolta. Közben jobbra-balra forgatta a seprőt, oldalba verve vele a körülötte állókat. Azok szótlan, dühös pillantásokat vetették rá, dé' úgy látták jobbnak, ha hallgatnak. A „citerás“ a hallgatást helyeslésnek vélte és még nagyobb lendülettel, folytatta a zenélést. Fiatal ember létemre szégyelltem magam. Bántott, hogy ez a gátlástalan alak az illemtudó fiatalok becsületén ejt csorbát. Csak az vígasztalt, hogy nem vagyunk mindnyájan ilyenek. Nem helyes az, ha a felnőttek, apák és anyák közömbösen néznek ilyen és ehhez hasonló viselkedést, anélkül, hogy rendre utasítanák a botrányokozókat, akik nem tisztelik az embeütársaikat, főleg az idősebbeket. Tóth László (Tompa) # Darnai György kürti CSEMADOK- titkár az évzáró közgyűlésen arról is beszámolt, hogy az újságterjesztés terén is szép munkát végeztek. Az Üj Szónak például 164, a Hétnek 60, a Szabad Földművesnek 7Ó és az Űj Ifjúságnak pedig 90 állandó előfizetője van falujukban. Ezt a számot igyekeznek emelni, különösen a példányonkénti vásárlókat és az olvasniszeretőket akarják megnyerni gílandó előfizetőknek. 0 Bors Sándor, a gellei iskola igazgatója és Sidó Ferenc igazgató helyettes mindent megtesznek, hogy iskolájuk minél szebb legyen. A folyósokat szebbnél szebb növényekkel díszítették, melyeket a gyerekek gondoznak. Nagy könnyebbséget jelent a környékbeli tanulóknak, hogy a múlt év októberében iskolai étkezdét nyitottak. Hofíer Lajos, Érsekújvár — Keljetek már gyerekek — zörgetett be Kocsisné az első szobába. — Virrad... — teszi hozzá nyomatékül. — Nem mondtam már régen — ugrott le a másik ágyról Eriéi. Kocsis Feri és felesége, a városi „gyerekek“ a nagy dunna alatta szuszogtak a jéghideg szobában. — Hallod Erzsi? — rázta meg az egyenletesen lélegző párja vállát. Az asszony csak hümmögött. Feri dideregve bújt ki és kisfia után kiszaladt a barátságos levegőjű konyhába. — Mit húzzak magamra édesanyám? — A szék karjára készítettem. Feri magára ráncigálta apja ütött -kopott ruhadarabjait. Néhány évvel ezelőtt még lötyögött rajta, s most meg pattanásig feszült a nadrág és a rongyosgallérú kabát. — Azt hittem meghaltatok — toppan be a házigazda -, már elkészítettem a perzselöhelyet. — Még a böllér sem jött, apám. — Azt nem kell félteni... — Pirospálinkásat ... — köszönt be az erősen hajlott hátú Miska bátya. — A gyerek megijedt, hogy elalszol. — Már rég elfelejtettem az ágyat. Nehezen virradt — fűzte hozzá. Előkerült a szilvórium. Összekoccantak a poharak. Jó dolog egy-két kupicával. Bátorságot ad az embernek, s jobban telik az idő a virradásig. A böllér közben régi jó világról mesélget, amikor kettőt-hármat öltek egy gazdánál. - Igaz-e Márton... — bizonyítgat időnként a házigazdával. —1 Van benne valami, sógor. Front előtt én is négyet öltem ... — Nem tudom, a négy kittet-e annyit, mint most az egy — szól bele a menyével hagymát tisztogató háziasszony. — Mit értesz te hozzá asszony — szólt rá Márton a kotnyeleskedöre. — Van valami igaza a Rózának. .. Akkoriban igen csikó lába volt egyiknek-másik riak. Egyszer Jóska sógoromnál alaposan megfuttatott a béstye. ' — Hogy-hogy? — kíváncsiskodott Feri. — Anyadisznóféle volt — enilékezik a böllér. — Nem igen zabalt. Kés neki! mérgedt el Jóska sógor. Én annak rendje módja szerint meg is forgattam benne. .. Cudar hideg volt akkortájt az áldóját. Pörzsölés előtt beugrottunk hát egy kupicára... Éppen hörpingetem, amikor berohant Jóslca sógor unokája. — Elszaladt — kiáltotta kétségbeesve. — Ügy megijedtem, hogy rossz útra csúszott a kisüsti ... Krákogva, fulladozva szaladok ki... A disznónak hült helye. Uccu neki vesd el magad. Tán a mai napig sem érem utói, ha el nem vérzik a kert végében a dögé. — Ezt jól kitalálta — nevetett Feri. — Találta a fene . .. — Ha már én egyszer belenyomnám . .. — Hát hiszen megpróbálhatod! — Gyávább legény annál — tesz rá az apja. — Igaz, beszélni fekve is lehet húzza a böllér a városi könyvelőt. Feri elsápadt, majd felesége felé nézett, akinek gúnyos tekintetével találkozott. Aztán kisfia kíváncsi, bíztató nagy kerek szemein pihent meg. — Megmutathatom ... — Akkor jó lesz megkötözni mind a négy. lábát — gúnyolódott Miska bácsi. — Apám, adjon jó kést? — Nem való ez gyerek kezébe — mosolyodott el az öreg. — Add, vagy nem ad, vagy magam keresem meg — pattant fel a kisüstitől fűtött Feri, — Azért ne harapd le a fejem — néz rá rosszallóan az apja. — Én már nem sok passziót találok benne ... — Hát akkor mehetünk - rendelkezett a gazda. — Tál, só, fakanál, szúrókés ... — Az még sosem volt kend gondja — vág oda kissé zsémbesen a töpörödött háziasszony. Csípős szél csapott az arcukba. — Kötelet kötünk a lábára? — kérdi Márton. — Nem ártana .. — Csodának az! — morgott Feri. A gazdasszony kicsalogátta az ártányt. A „zsírosbödöny“ nehézkesen kidöcögött az ólból. A három férfi ott állt lesben a kifutó ajtajánál, hogy jobbról és balról elkapják á disznó fülét, kiráncigálják az ól elé, ahol majd ledöntik a jobb oldalára. — Közel van a háromszázhoz ... — nézegette szakértőén a böllér. Azért amúgy rendje-módja szerint elkapták az ártányt, amely hörögve engedett az erőszaknak. • — Feri ott térdelt halálsápadt arccal a disznó előtt s remegő kezében a kést szorongatta. — ítéletnapig várjunk? — szólt rá az apja. — ide-e! — mutatott a disznó tokájára a böllér Feri kétségbeesetten nézett körül és kisfia csodálkodó bátorító tekintetétől félig becsukott szemmel szúrt a mutatott hely felé. A kés a kemény bőrön áthatolva besüppedt a szalonnába... A disznó fájdalmasan felsivaltott. A meleg vére a kést nyomó férfi kezére freccsent, aztán csordogált a "tálban. Feri homlokát kiverte a hideg verejték. Révült szemekkel nézett a buzogó vérre. — Mi van veled — nevette el truxgát a böllér —, ne félj, az már nem szalad el! No, húzzuk egy kicsit arrébb! Odébb vonszolták a súlyos, rángatodzó testet. Kihúzták a lábát és hasra fektették. — Jó, hogy foltos — nyomdosta a széles hátat Miska bátya — legalább néni kell nyúzni. Feri szinte öntudatlanul segílkezett. Szalmát húztak az istálló mellett lévő kazlgcskáböl és jó vastagon behintették az ártányt. — Mi bajod Feri — nézi fejcsóválva a böllér a falfehér férfit. — Na, gyertek egy kupicára! — hívja őket a gazda. — Majd attól kipirosodik a gyerek. Kisváratva hirtelen megmozdult a lángtenger és hörögve elindult az istálló felé. Frici és a szaglászó burkus maradtak kint őrnek. A gyerek egy ideig nézgelödött, aztán előszedte az elcsent gyufát és gyújtogatni kezdte a szalmát. Addig ügyetlenkedett, amíg piros lángnyelvek csaptak a magasba. Frici halálraijedten rohant a konyhába. — Jaj, jaj! — sikoltozta. A bentiek ijedten összenéztek. — Az istenért, mi történt! — kapta ölébe az apja a rémület szemű gyereket. Az még keservesebben zokogott. Márton gazda rosszat sejtve kitekintett az ablakon. — Ég az istálló - hördült fel. Kirohantak. Nem az istálló, hanem az előtte lévő szalmaboglya füstös lángja festett sötét, imbolygó árnyat a falra s a tűzben ott pirult a halála után elvándorolt „zsírosbödöny“. Tóth Dezső /
