Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1965-06-19 / 24. szám

A Bélgrádban és Berlinben egyidőben közzétett közös jugoszláv— német közlemény jelentősége távolról sem csak a két ország kölcsönös politikai, gazdasági és kulturális együttműködésének fokozásában rej­lik. Tito elvtárs és kíséretének hivatalos látogatása a Német Demokra­tikus Köztársaságban, s ennek kapcsán az NDK vezetőivel folytatott megbeszélései ismét az oly régóta rendezésre váró német-kérdést állí­totta a világpolitika középpontjába. Ezzel egyidőben a másik Németországban is jelentős államközi láto­gatásra került sor: de Gaulle elnök kétnapos hivatalos látogatása Bonn­ban azonban nemcsak az Erhard-kormány választási gondjait fokozta, hanem ismét' bebizonyosodott, hogy a francia tábornok és Adenauer volt nyugatnémet kancellár által összetákolt Bonn—Párizs tengely pil­lérei egyre távolabb kerülnek egymástól. Az ázsiai földtekén változatlanul az amerikaiak által szított vietnami háború fejleményei, valamint a saigoni belpolitika színpadán lejátszódó események érdemelnek figyelmet. T-ovább fejlődnek Jugoszlávia és az NDK kapcsolatai Tito jugoszláv államelnök csehszlo­vákiai látogatása után kíséretével együtt Walter Ulbricht elvtárs meg­hívására a Német Demokratikus Köz­társaságban tett több mint egyhetes látogatást. A hivatalos megbeszélé­seken kívül a jugoszláv vendégeket országjáró kőrútjuk során mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták. Ezt a tényt Tito elvtárs külön hangsúlyozta, amikor beszámolt a jugoszláv főváros dolgozóinak. A látogatás puszta tényé is azt bi­zonyítja, hogy Jugoszlávia népei és vezetői bizalommal tekintenek a né­met történelem első munkás-paraszt államára. Tito elnök többször is le­szögezte: a német kérdést csakis azon az alapon lehet megoldani, hogy ma­napság két német állam van, s az egy­séges Németország megteremtése csak úgy képzelhető el, hogy az men­tes lesz mindenfajta militarizmustól és revansizmustól. A jugoszláv elnök az NDK-ban igen éles hangon beszélt a nyugatnémet militarizmusról és re­­vansizmusról és nyugtalanságának adott kifejezést amiatt, hogy a bonni uralkodó körök az atomfegyver után nyúlnak. A látogatás után kiadott közös ju­goszláv közlemény pedig jóval túlha­ladja a szokásos államközi megbeszé­lések után kiadott hivatalos közlemé­nyek jelentőségét; olyan dokumentum ez, amelyben a második világháború maradványainak felszámolásáért egy­aránt küzdő jugoszláv és német kor­mány azonos állásfoglalása jut ismé­telten kifejezésre. Mert Európában mindaddig nem lesz nyugalom, míg a német kérdés demokratikus rende­zésére sor nem kerül. A két fél egy­aránt sürgeti a jelenlegi nemzetközi helyzetben mutatkozó feszültség, el­sősorban a vietnami és dominikai helyzet — felszámolását. Jugoszláv és német részről egy­aránt a két ország közti sokoldalú kapcsolatok kiszélesítése mellett szálltak síkra, amelynek egyik legkö-O lgír közepén, á pálma-­­fáktól és eukaliptuszok­tól zöldellő hegyoldalon óriás, félig kész építmény vasbeton vázai magasod­nak a kék égbolt felé. Az 1400 sze­mélyes szálloda a főváros egyik büsz­kesége lesz. A hatalmas építkezés üteme jelképe az egész örszágban megmutatkozó tenniakarásnak, mun­kakedvnek. Algéria ebben a tekintet­ben is alkalmassá válik arra, hogy betöltse e két jélentős nemzetközi esemény színhelyének szerepét. Algéria elsősorban azért tölheti be ezt a megtisztelő szerepet, mert osz­tatlan elismerésnek és tekintélynek örvend a „harmadik világban“, sőt azon kívül is. A szocialista országok meleg rokonszénvvel kísérik és támo­gatják az algériai nép emberfeletti munkáját az új társadalmi-gazdasági rend felépítéséért. De a tőkés orszá­gok kormányai is nem leplezel érdek­lődéssel figyelnek mindarra, ami Al­gériában történik, mert az ország nemzetközi jelentősége jóval nagyobb, mint amennyi a lakosság számából és az ország fejlettségéből következnék. A tekintély, a rokonszenv és az ér­deklődés két alapvető tényezőre ve­zethető . vissza: a csaknem hétéves felszabadító háborúra és a szocializ­mus építésére. Kétségtelen, hogy a nemrég felszabadult afrikai országok közül Algéria fordított hátat legkö­vetkezetesebbén a kapitalista útnak, és lépett rá a leghatározottabban a szocialista fejlődés útjára. Két és fél évvel a szabadság ki­vívása után a bányák és ipari üzemek államosításának ütemét nem merev tétel határozza meg, hanem a gazda­sági élet adott, konkrét lehetőségei. ^Politikai, gazdasági és kulturális ve­zetőkkel, ipari munkásokkal és szö­vetkezeti dolgozókkal folytatott be­szélgetéseim során a központi kérdés majd minden esetben a szocializmus volt, pontosabban az, hogy ami ma zelebbi gyakorlati bizonyítéka a Jugo­szlávia és az NDK közt megkötött hosszúlejáratú kereskedelmi egyez­mény aláírása. A stuttgardi dobszó hangjai «.. Az említett jugoszláv—német köz­leményben is sürgetett német kérdés demokratikus rendezésének idősze­rűségét misem bizonyítja jobban, Ijnint az a tény, hogy míg a szörnyű pusztítást szenvedett Drezda főterén a jugoszláv—német barátsági köz­gyűlés résztvevőinek tízezrei a béke érőinek összefogását és a vitás nem­zetközi kérdések tárgyalások útján való rendezését sürgették, addig a ilyugat-németországi Stuttgartban és más városokban revansista gyűlése­ken ismételt határrevízió-követelés hangzott el. Trombita- és dobszó kö­zepette váltották egymást a pódiumon pzok a revansista szónokok, akik, saj­nos a bonni kormány támogatása mellett, új Münchenről álmodoznak. Az esemény veszélyességére mutat, hogy nemcsak a revansisták levitéz­­lett vezére, Seebohm miniszter, hanem maga Erhard kancellár is a legmesz­­szebbmenő „erkölcsi“ támogatásáról, s a régi haza visszaszerzésének jogá­ról“ biztosította az egybegyűlteket. Hányszor leszögeztük már, hogy a jószomszédi kapcsolatok kiszélesítése mellett vagyunkj a Német Szövetségi Köztársasággal, de nem alkuszunk semmiféle politikai és ideológiai kér­désekben. S nyugat-német részről az ígéret helyett, mint már annyiszor, ismét a fenyegetések és revansista követelések volt a válasz. Ismét lankadtabb lett a virág • *. De Gaulle elnök tavalyi nyugaf­­németországi látogatása során keserű szájízzel állapította meg: a Bonn— Párizs-tengely szerződés egy hervadó virághoz hasonlít. Azóta ismét eltelt égy esztendő s a Rajna partján látogatást tett francia tábornok még szárazabb földet talált a Bonn—Párizs tengelyt „éltető" vi­rág alatt..« A közelgő nyugatnémet választási kampány miatt mindinkább előtérbe kerülő politikai párharc keresztény-' Algériában végbemegy, mennyiben te­kinthető szocializmusnak. Érvelésük az volt, hogy közösségi tulajdonba került a föld és az ipar nagy része, az állam szigorúan ellenőrzi a keres­kedelmet, mindez a gazdasági alap szocialista-jellegű megváltozását je­lenti. Másodlagos kérdésnek tekintik, hogy a vallás tekintetében nem he­lyezkednek a filozófiai materializmus állására, vagy hogy továbbra is tisz­teletben tartják a termelő működés­ben levő, vagyis objektív az ország gazdasági fejlődését elősegítő külföldi tőkét és tulajdont. Nem beszélve a szaharai olajról, ennek sok más pél­dáját is látjuk. Ebben a bonyolult, átmeneti sza­kaszban igen változatos képet mutat az ország gazdasági-társadalmi szer­kezeté. Mint minden nemrégen fel­szabadult' országban, a fő kérdés ter­mészetesen a mezőgazdaság. Az or­szág mezőgazdasági művelés alatt álló területe kereken hétmillió hektár, ebből a két szakaszban végrehajtott államosítás következtében 2,7 millió hektár került társadalmi, önigazgatási, egyszerűség kedvéért mondjuk így: szövetkezeti művelés alá. Hangsúlyoz­ni kell, hogy sem a szövetkezet, sem az állami gazdaság kifejezés nem fedi pontosan az algériai valóságot. N em szövetkezetek, mert nem a kisparasz­­tok egyéni földjeiből alakultak meg a gazdaságok, hanem az elmenekült demokrata bajnokai azonban mégis üdvrivalgással jelentették be, hogy Erhard és de Gaulle megegyeztek: javasolni fogják a Közös Piac többi tagállamának, hogy még ebben az évben tartsanak közös csúcskonfe­renciát az Európai Gazdasági Közös­ségen belüli együttműködés problé­máinak megvitatására. Bonnban azt is pozitív eredményként tűntetik fel, hogy közeledés mutatkozik a francia és nyugat-német álláspont között a Közös Piacot érintő gazdasági kérdé­sekben. De vajon ki tudja, hogy a sokszor kiszámíthatatlan politikai játszmát űző de Gaulle nem-e az egyre jobban kibontakozó nyugat-német—amerikai együttműködést akarta lazítani ezzel a látszólagos engedményével, nehogy a mindjobban táguló Bonn—Párizs tengelyt végül egy Washington—Bonn frigy váltsa fel? A saigoni zsákutca egérutai Nemcsak az amerikai, hanem a po­litikai eseményeket mindjobban kö­vető világközvélemény is az utóbbi időben már hozzászokott ahhoz, hogy Taylor tábornokot, a saigoni amerikai nagykövetet Johnson elnök időről­­időre jelentéstételre hazarendeli. S az már többször is beigazolódott, hogy Taylor washingtoni jelenléte és bizal­mas tanácskozás-sorozata a gyakor­latban azt jelenti, hogy az Egyesült Államok szempontjából rosszabbodás állt be a vietnami hadihelyzetben. Legutóbb amint Taylor kihúzta a lábát Saigonból, ismét kártyavárként omlott össze az amerikai dollármil­liókra támaszkodó dél-vietnami rend­szer kormánya. A polgári vezetést is­mét katonai junta váltotta “ fel, ami azt bizonyítja, hogy a Pentagon meg­hosszabbított keze Dél-Vietnamban teljesen kezében tartja a politikai helyzet irányítását. Persze nehéz lenné megjósolni, hogy az újonnan hatalomra került dél­­vietnami vezetők meddig tartják ke­zükben a kormányrudat, s mikor jön a torzsalkodó tábornokok egy újabb hada, amely magát tartja majd leg­illetékesebbnek a vezetésre. Johnson elnök véres háborúja a vietnami szabadságharcosok ellen so­ha nem észlelt politikai ellenzéket váltott ki saját országában is, s az újabb dollár-milliók megszavazása, a VDK területe ellen intézett fokozódó bombatámadások további lépést je­lentenek abba a politikai zsákutcába, amelybe állandóan be- és nem kifelé halad. Vajon nem lesz-é egyszer késő, ha egyáltalán ki akar majd keveredni ebből a zsákutcából?, francia telepesek és részvénytársasá­gok nagybirtokaiból. De nem is állami gazdaságok ezek, mért nem az állam nevezi ki az igazgatókat és vezetőket, hanem a gazdaság munkásai választ­ják meg a 7—11 tagú önigazgatási bi­zottságokat, s ezek aztán saját kebe­lükből nevezik ki az elnököt és a tiszt­viselőket. A mezőgazdasági művelés alá vont terület az ország egész területéhez képest igen csekély. A társadalmi ön­igazgatásban levő 2,7 millió hektár természetesen a legtermékenyebb te­rületeken öleli fel. Csaknem 1,5 mil­lió hektáron gabonaféléket, közéi 500 ezer hektáron szőlőt, a többin gyü­mölcsöt, zöldséget és ipari növénye­ket termesztenek. Mivel az ország lakosságának 57 százaléka 20 éven aluli, a 15—55 év közötti munkaképes lakosság számát valamivel több mint két millióra be­csülik. Ehhez járul még az a 350—500 ezer algériai, aki Franciaországban dolgozik és keresetének egy részét hazaküldi. Az ipar fejletlenségére mu­tat, hogy az ipari munkások száma, alig haladja még a 90 ezrét. A szocia­lista szektor fejletlensége az iparban további bonyodalmat jelent a szocia­lista építés tekintetében, hiszen jelen­leg a társadalmi önigazgatásban levő iparvállalatok munkásainak száma nem haladja meg a 15 ezret. Az új társadalmi-gazdasági rend • Az Egyesült Nemzétek Biztonsági Tanácsa meghosszabbította a világ­szervezeti csapatok jelenlétét Cipru­son. A szavazás során nem történt lényeges ellenvetés az ellen, hogy az ENSZ-haderők három hónap helyett még további fél évig tartózkodjanak a Földközi-tenger említett szigetén. • Az angol kommunisták tiltako­zása a választási kampány akadályo­zása miatt. Az Angol Kommunista Párt nyilatkozatban tiltakozik az el­len, hogy a párt képviselői nem tart­hatnak választási beszédet a rádióban és televízióban. • Amerikai cégek is részt vesznek a lipcsei vásáron. Washingtoni jelen­tések szerint az USA kormánya a jö­vőben engedélyt ad amerikai cégek­nek, hogy árucikkeket, ill. termékei­ket bemutathassák a lipcséi árumin­tavásáron. • Tanácskozik a csehszlovák­­szovjet kormányközi bizottság. Moszk­vában megkezdődött a csehszlovák— szovjet kormányközi gazdasági és tu­dományos-műszaki együttműködési bizottság negyedik ülése, amelyen a két ország gazdasági tudományos­műszaki kapcsolatainak további fej­lesztését vitatják meg. • Gazdasági válság Kolumbiában. A kolumbiai kormány beismerése sze­rint, a jelenlegi gazdasági válság a legsúlyosabb Kolumbia történetében. Hivatalos jelentés szerint, az ország pénzügyi deficitje mintegy 80 millió, dollár. A kormány néha annyi pénzzel sem rendelkezik, hogy átutalhassa a közalkalmazottak fizetését. • Sztrájkhullám Olaszországban. Olaszország-szeríe a tömegek sztrájk­kal válaszolnak a neonáci provokációk ellen, amelyek egyre _ veszélyesebb politikai helyzetet teremtenek az országban. • Üjabb atömkísérletré készülnek a Kínai Népköztársaságban. Egy japán hírügynökség jelentése szerint, a Kí­nai Népköztársaságban előkészülete­ket tesznek a harmadik, illetve ne­gyedik atomkísérletre. építése közbén még további jelentős nehézségeket, kell fokről-fokra leküz­deni. A kulturális forradalom terüle­tén a legelső feladat, az írástudatlan­ság felszámolása,, ezzel párhuzamosan a népoktatási hálózat kiépítése, s ami még nehezebb, a pedagógusszükséglet biztosítása. Az új kulturális tervben első helyen szerepel a teljes iskolázás megvalósítása, ami óriási iskola-épí­tési programot igényel. Az iparfejlődést, a még idegén kéz­ben levő bányák és gyárak államosí­tását elsősorban a káderhiány akadá­lyozza. Mérnökökre és technikusokra legalább olyan szükség van mint ta­nítókra és tanárokra. A szocialista országok a kezdet nehézségeinek át­hidalására jelentős segítséget nyújta­nak Algériának. Algéria nemzetközi tekintélyének legfőbb forrása népének és vezetőinek az az elszánt akarata, hogy a nehéz­ségek ellenére is határozott léptekkel halad élőre a szocialista alapok lera­kásának útján. Az országban minde­nütt az új társadalom kialakulásának szémbéötlő jeleivel találkozhatunk. A két és fél szabad esztendő eredményéi a szemtanúban bizonysággá érlelték azt a meggyőződést, hogy az algériai nép valóra váltja kitűzött céljait. P. T. A szabadságáért több mint hét éven át harcoló algériai nép immár két és fél éve az önmaga szabta úton, a szo­cializmus útján építi az országot. Felvételünk az ország fővárosának, Algírnak egyik legszebb negyedét, a Télomly-negyedet ábrázolja, amelyben főleg a gazdag francia telepesek lak­tak, s most lassan az algériaik foglal* jak el. (Foto: CTKj A waterloo-i csata 150. évforduiója 1813. október 19-én Napóleon a Lip­cse melletti „népek csatájában“ a szö­vetségesek hadseregétől (Anglia, Po­roszország, Oroszország, Ausztria)' döntő vereséget szenvedett. A francia hadsereg visszavonulásra kényszerült', majd amikor 1814. március 31-én a szövetségesek bevonultak Párizsba, Napóleon lemondott. Utána a royalis­ták vették át a hatalmat: a Bourbon­­család tagját', XVIII. Lajost választot­ták meg királlyá. Napóleont életfogy­tiglani időtartamra Elba szigetére száműzték. _A volt francia despőta azonban ébe­ren figyelte, mi. is történik ezután' Franciaországban. Látta, hogy az emigráns arisztokraták viselkedésük­kel milyen élégedetleriséget keltettek a burzsoázia körében, gyűlöletet szí­tottak a parasztságban és a hadsereg­ben. Franciaországot vissza akarták taszítani a jogfosztótt'ság idejébe. A szövetségesek között is egyenetlensé­gek merültek fel — egyrészt Orosz­ország—Poroszország, másrészt Ang­lia és Ausztria között. Napóleon ekkor elhatározta, hogy újra felveszi a küz­delmet. 1815. március 1-én 1000 emberével és 6 ágyúval partra szállt Dél-Fran­­ciaországban. Három hét alatt, egyet­len puskalövés nélkül bevonult Párizs­ba. Az ellené kiküldött' katonaság nagy része átállt az ő oldalára. Napó­leon hatalmának ily könnyű vissza­szerzését a széles néptömégek — fő­leg a parasztság és katonaság — tá­mogatásának köszönhette, amelyek 4 Bourbonokkal szemben éppen olyarl 'elkeseredett harcot folytattak, mint az arisztokrácia és a klerikális reakció ellen. A szövetségesek Napóleon birodal­mának megújhodását nem jó szemmel nézték. Egymilliós hadsereget állítot­tak fel Napóleon 275 000 katonájával szemben. Egyetlen megoldás az egyen­lőtlen erőviszonyokban az lett volna, ha Napóleonnak sikerül megnyernie Franciaország népi rétegeit. A nagy­­burzsoáziával szövetkezett Napóleon­nak azonban ez a sakkhúzás nem si­került. Napóleon békékötésí ajánlatát á szövetségesek elutasították. , Ekkor elhatározta, hogy a szövetségesek fő haderejének Belgiumba érkezése előtt szétveri az angol és porosz haderőt. 1815. június 18-án Waterloo mellett megütközött a Wellington vezette an­gol hadsereggel. A csata döntő részé­ben Blücher porosz hadserege jött az angolok segítségére. A francia had­sereg vereségét szenvedett. Napóleon újra lemondott és Amerikába akart' menni, de az angol tengeri haderő franciaországi blokádja megakadályoz­ta őt' ebben. így Napóleon megadta magát az angoloknak. A szövetséges hatalmak döntésé alapján Napóleont' Szent Ilona szigetére száműzték, ahol 1821 májusában meghalt. H. T. í—tg-)' A szocializmus építésének kérdései Algériában I Ä szocializmust építő Algéria az elkövetkező időben két igen jelentős nemzetközi esemény színhelye lesz: itt rendezik meg a IX. Világifjúsági Találkozót, s ugyancsak az algériai főváros­ban kerül sor az afro-ázsiai államfők értekezletére. Ebből az alkalomból mutatjuk be most olvasóinknak Algériát. SZABAD FÖLDMŰVES 9 1965. június 19.

Next

/
Thumbnails
Contents