Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-06-05 / 22. szám
pontos fogalom, amely nyelvileg és logikailag is megoldja ezt a kérdést. A Jókai napokon hét Irodalmi öszszeállítást láttunk a CSEMADOK lévai helyi szervezetének Juhász Gyula nevét viselő irodalmi színpada Dávid Teréz Az ismeretlen Jókai című öszszeállítását mutatta be. Az összeállítás Jókai Mór drámáiból adott Ízelítőt néhány képben. Ez az összeállítás azonban nehezen sorolható be tartalmánál fogva abba a kategóriába, amelyet a költészet színpadának nevezhetünk. Sem szerkezetében, sem tartalmában nem volt az, amit vártunk. Lényegében drámarészleteket játszottak el a szereplők, amelyeket a szerző összekötő szövegbe ágyazott. Természeténél fogva a Pozsonyi Forrás Irodalmi Színpad és a Déríné Színkör előadáséban bemutatott Ember kllzdj éi bízva bízzál című összeállítás Is hasonló, mint a lévaiaké. Minőségileg mégis más és több. A két részből álló összeállítás Madách Imre életét és életművét hivatott bemutatni. Ez rendben Is volna, hisz valójában a nagy drámaíró halálának 100. évfordulóját ünnepelték vele. Az első rész A küzdő ember Laczkóné Kiss Ibolya Erzsi tekintetés asszony című regényének dramatizált változata, míg a második rész Az ember tragédiájának öt színét tartalmazza. A rendezők, a szereplők mindenképpen dicséretet érdemlő munkát végeztek csak a rendezőbizottság hibáztatható ezért, hogy ezt a műsort az irodalmi A költészet világa az ember világa. Ä vers az első kinyilatkoztatás, az felső világra döbbenés. A vágyak, az érzések szavakká formálása, harmónia-keresés. Ritmus, zene és gondolat egysége. A Komáromi Jókai Napok egyik célja, hogy ezt a mérhetetlenül nagy és nemes kincset megismertesse és megszerettesse az emberekkel. E feladat egyáltalán nem könnyű. Annál is inkább így van, mert a ma embere elanyagiasodott, valóságérzete inkább a kézzelfogható szépségek irányába tolódott el, a számára elvontnak tűnő gondolatok látszólag értelmüket vesztették. S ez a látszőlagosság bizonyos értelemben szegényedést jelent. S ezt a szegényedést meg kell akadályozni. Módot kell találni arra, hogy a vers több legyen, mint leírt szavak és sorok halmaza; erejének, formáló és nevelő hatásának el kell jutnia mindenhová. S ennek legreálisabb eszköze az irodalmi színpad. A komáromi Jókai napokon a viták alatt ezt a meghatározást pontatlannak találták, sokakat megtéveszt és nem is fedi azt az elképzelést, amit az irodalmi színpadokkal ' szemben támasztunk. Véleményünk szerint az „irodalmi színpad" helyett inkább a „költészet színpada“ «z az elnevezés, amely ezt a és forrongó művészeti ágat .Valójában meghatározza. Valószíníj, tíogy ezt a kérdést más lapok iá felvetik, s az idei előadások tanulsága alapján megszületik az a A rimaszombati Fáklya irodalmi színpad előadásának egyik résztete Az egyesített Vasas és Központi Tanító Énekkar Jellépése a koszorúzási ünnepségen (Prandl és -gsfelvételei) színpadok keretében, s nem a színjátszó fesztiválon mutatták be. Tartalmilag és kivitelezés tekintetében a kassai Üj Nemzedék Te meg én című világirodalmi összeállítása tükrözi az irodalmi színpadokról alkotott elképzeléselnkat. Felépítésében pontos vonalat követ. Két ember szerelmének alakulását mondja el, megismerkedéstől kezdve az elválásig. S mindezt versben, a költészet nyelvén. Színpadképük egyszerű és ötletes. Az összteljesítményt a nagyszerű érzékkel megválasztott zenei aláfestés még inkább kihangsúlyozta. Viszont náluk a szavalatok minősége nem érte el azt a szintet minden esetben, amelyre az ilyen vállalkozásban szűk-1 ség van. A rimaszombaQ Fáklya irodalmi színpad így élek című összeállítása minden tekintetben a legszínvonalasabb, a legtöbb élményt adó előadás volt. Aki ismeri az együttes munkáját, természetesnek veszi ezt, s elvárja tőlük, hisz egyike a legelső irodalmi színpadainknak. 1962-ben alakult, s azóta már nyolc bemutatót tartott. Az így élek című összeállítás Veres János költészetével ismerteti meg a nézőt. Ki kell emelni Mécs Zoltán rendező munkáját, a szavalók egységes színvonalát és tiszta versmondását, A három részes összeállítás minden tekintetben előrelépést jelent. A rimaszombati együttes s az irodalmi szlnpádmOzgalmUnk száméra egyaránt. Katona a hóban című összeállítással a CSEMADOK Ipolysági irodalmi színpada első ízben szerepelt a komáromi Jókai napokon, s elmondhatjuk, sikerrel. Műsoruk két részből állt; az első rész Vihar Béla Katona a hóban című költeményének feldolgozása, amilyet Zalabal Zsigmond rendezett, s a második rész Ritsos görög költő Alfa, béta, gamma című művét viszi színre. Az utóbbit Vass Ottó rendezte. Egyik legnagyobb érdeme az ipolyságiak előadásának, hogy szereplői a tizenkétéves iskola hallgatói s munkájuk így példává nő a többi iskolák felé. A Jókai napok másik újonca a losonci irodalmi színpad volt. Háború és béke című összeállításuk felemás, eredményt hozott. Juhász Ferenc Az éjszaka képei és Cselényi László Napénekét dolgozták fel. Az első rész hatásos és helyenként színvonalas előadása mögött a Napének színpadi feldolgozása szinte paródiaként hatott. Külön kell beszélni a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub irodalmi színpadának Vavreczky Géza által összeállított és rendezett Cím nélkül című verses-zenés összeállításáról. Egyik különlegessége és újszerűsége az előadásnak, hogy nem színpadon mutatták be, hanem az Európa szálló bárjában. így közvetlenségét és hatását nagyban elősegítette maga a környezet is. Az előadás, az összeállítás, a rendezés, a stílusos technikai megoldások és a szavalatok színvonala egy pontosan megfogalmazott koncepcióról tanúskodik. Az irodalmi színpadokat a bíráló bizottság értékelése alapján az alábbi díjakkal jutalmazták; a Jókai emlékérem arany fokozatát a rimaszombati Fáklya, a pozsonyi Forrás, és a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub irodalmi színpada kapta. Az emlékérem ezüst fokozatát Veres János, Kulcsár Tibor, Vavreczky Géza és Vass Ottó, a bronz fokozatot pedig Mács Zoltán kapta. Az irodalmi színpadok tagjai között ezenkívül még 25 különböző díjat és könyvjutalmat osztottak ki. Alig egy hónapja a helyen már írtunk a Rozsnyói Magyar Munkás Dalárda helyzetéről, s főleg gondjairól olyan értelemben, hogy ez a nagy múltú és haladó hagyományokkal rendelkező énekkar megalakulásának 100. évfordulójára válságba került, örömmel láttuk a Jókai napokon, hogy sikerült megoldaniuk a problémákat, s folytatják a munkát. Ezt a tényt igazolja részvételük és színvonalas előadásuk Komáromban. Énekkari kultúránk újraéledésé nagyban összefügg az alig fél évé megalakult Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarával, amelynek első nyilvános fellépéséről, illetve főpróbájáról már beszámoltunk. A komáromi Jókai napok idei legnagyobb élményét nekik köszönheti a közönség, s természetesen a vendégszereplő budapesti Vasas Énekkarnak. E beszámoló nem íródott elemző szándékkal, csupán az eseményeket próbáltuk összefoglalni. Nem térhettünk ki az apró részletekre, a vitákon felvetett szakmai kérdésekre. Ügy hisszük azonban, olvasóinknak hű képet nyújtottunk kulturális életünk ejidiflL legnagyobb seregszemléjének színvonaláról és eredményeiről. GÁL SÁNDOR Komáromi Jókai napok 1965 A nagy művészi alkotások hatásénak nincsenek időbeli korlátái. A ma embere a többezer éves egyiptomi szfinkszek és piramisok szépségét, az ókori rómaiak és görögök művészetét csakúgy élvezi, mint Shakespeare tragédiáit, avagy Bartók zeneműveit, Fellini filmjeit. Most azt' vizsgáljuk, hogy a művészetek hatása és az idő múlása hogyan függ össze az egyén, az egyes ember életében. Vajon mennyire „halhatatlan", azaz a műalkotás átélőjében mennyire eleven, élő az olvasott, hallott, látott alkotás? Ez a kérdés nagyon fontos, hiszen a válasz annak pontosabb körvonalazásában segít, hogy a művészet milyen mértékben tudja betölteni társadalmi rendeltetését, nevelő szerepét. Különösen nagy jelentőségű e probléma tisztázása akkor, ha vizsgálódásainkba a hagyományos művészeteken kívül a legnépszerűbb művészetet, a filmet is bevonjuk. Azt tapasztaltuk, hogy a filmélmény tartóssága fordított arányban van a bemutatás óta eltelt idővel. Ezért képesek könnyen elnyomni és később feledtetni a film pillanatnyi hatásét a később látott, bár az adott pillanatban semmiképp sem erősebb hatású filmek. A filmekről alkotott vélemények, értékítéleteknek pusztán azért is nagy a hibalehetőségük, mert hatásuk időtartama viszonylagosan rövid, különösen a friss élményre fokozottan éhes fiatalok között. Mindez korántsem pusztán az emlékezet dolga, mint ahogyan erre hajlamosak volnánk gondolni. Hiszen ha Tolsztoj Feltámadás című regényét néhány évvel később olvassuk, mint Stendhal Vörös és feketéjét, csupán ezért nem helyezzük előtérbe a korábban olvasottal szemben, noha természetesen az egyikre frissen és részletesen emlékszünk, a másikra esetleg nagyon halványan. Ugyanígy elképzelhetetlen, hogy Beethoven IX. szimfóniájának hatásét, róla alkotott véleményünket feltűnően befolyásolná Csajkovszkijnak éppen most hallott B-moll zongorahangversenye. És Michelangelónak két évvel ezelőtt látott Mózes szobra akkor is elevenen él bennünk, ha azóta módunk Is volt a XIX. és a XX. század nagy szobrá-Mikor lesz tartós a művészi élmény szálnak alkotásaival megismerkedni. Csakhogy — vethetnők ellene — a könyveket, a zenemüveket és a képzőművészeti alkotásokat újra elolvashatjuk, meghallgathatjuk, újra láthatjuk, és ezzel mintegy felújíthatjuk már-már feledésbe tűnő hatásukat. Merőben njás a helyzet a filmekkel. Igaz ugyan, hogy a filmmúzeumban, a filmklubokban és a televízióban időnként leforgatnak 'régebbi filmeket, sőt egyiket-másikat fel is újítják, ezekhez azonban jóval kevesebben juthatnak hozzá, mint a könyvekhez. Nyilvánvaló, hogy Tolsztoj; Háború és béke, vagy Verne; Nyolcvan nap alatt' a Föld körül című regényét' Időben bármikor egyszerűbb újra meg Újra elolvasni, mint a belőlük készített filmeket megtekinteni. A filmhez hasonló elévülések á szépirodalmi élmény utóhatásában is érvényesülhetnek, de korántsem a film élményéhez mérhető arányban. A szépirodalom szóbelisége, a gondolatokhoz való közvetlenebb kötöttsége miatt a szavak, fogalmak, gondolatok alkotta második jelzőrendszerünket általában erőteljesebben „megdolgoztatja", mint a film. Az Olvasmány élmény azért is maradandóbb, mert az átélés hosszú ideig tart, mélyre hatol, önként vállalt belemerülést igényel. A mintegy kétezer oldalas Háború és béke c. regény elolvasása, a mű nyolcszáz szereplőjének a megértéséhez szükséges megismerése, a könyv gazdag történet-filozófiai, történelmi, társadalmi anyagának átélése, sokoldalú tartalmának feldolgozása hosszú ideig tartó, kemény szellemi munka. Ellenben a belőle készült film csupán néhány őrára adagolt változatos látvány, amelyet még azon a héten, akár másnap követ egy másik vagy harmadik hasonló. Sok tekintetben erre emlékeztető okok miatt maradandóbb a képzőművészeti élmény is. Amiért jobban megdolgozunk, azt inkább magunkénak érezzük, következésképpen alaposabban őrködünk felette. A festészet, a szobrászat a természeti és társadalmi környezet egy-egy megragadó részét, az emberi lét egy-egy jellemző mozzanatát örökíti meg. De ha csak enynylt tartalmazna, akkor nem volna Egyéb, mint többé-kevésbé sikeres pillanatfelvétel. A képzőművészeti alkotás — eltérően az irodalomtól és a filmtől — tér- és időbeli változások, folyamatok közvetlen ábrázolására nem képes. A történés, az ábrázolt Jelenség kifejlete, sorsa, múltja és jövője, az adott szituáció megválasztása, kompozíciója, ábrázolásmódja révén közvetve szintén benne van. Csakhogy ezeket a rejtett tartalmakat a nézőnek kell értő módon kibontania. Mindez a művész elképzelte és az alkotásban sűrítetten látható valóságnak viszonylag önálló újraalkotását, kiegészítését követeli meg a szemlélőtől. Ennek feltétele az alkotás hosszas, többszöri megtekintése, körüljárása, az egyes részletek kiemelése, gondos megfigyelése, és összképpé való újrarendezése. A műalkotás átélőjének eközben keletkező képzeleti képei, bár a művész látomása idézte fel őket, mégsem pontos másolatai annak. A néző maga is végez bizonyos produktív fantáziatevékenységet, s ilyen értelemben a művész alkotótársa. Egyúttal magában a műélvezés folyamatéban (nem pedig csak az utólagos értékelésben) jelentős szerepe van éppen a részekre bontásban és egységbe rendezésben, a kiegészítésben és a kiemelésben a gondolkodásnak, az elemző és kritikai képességnek. A festményt, a szobrot befogadó néző tehát — az olvasóhoz hasonlóan — aktív fél. A film — ellentétben a képzőművészettel — a mozgásnak, a változásnak, a történésnek a nyomon követésére közvetlenül is képes. Vagyis amit a képzőművészet tér- és Időábrázolásában csak sejtetni enged, és az avatott müátélő fantáziájára bíz, azt a film közvetlenül, vizuálisan be is mutatja. A különféle beállítás és vágás révén aztán egy-egy részlet kiemelését és felnagyítását, szükséges újrarendezését szintén maga végzi el. Ebből következik, hogy ezúttal a nézőnek korántsem kell olyan önállónak lennie, mint például a képzőművészet esetében. A fllmélmény jelzett sajátosságaiból adódik, hogy amikor a „tetsző" vagy „nem tetsző" filmek iránt érdeklődünk", a megkérdezettek csak a legutóbbi időben bemutatottaknak és forgalmazottaknak viszonylag vékony rétegéből választanak. Ügy is megfogalmazhatjuk ezt a törvényszerűséget, hogy a filmekhez való viszonyukat — sokkal inkább, mint más művészetek esetében — az aktuális külső tényezők szabják meg. A tapasztalatok szerint a felnőttek és a fiatalok között az a különbség, hogy a felnőttek avatottabb fllmátélése, fejlettebb ítéletei következtében a művészi alkotások hatásának időtartama náluk valamivel hosszabb. A filmek hatásának amúgy is rövid tartamát az ifjúság esetében a „filmmérgezés“ jelensége, sajnos, még tovább csökkenti. A fiatalok tekintélyes része heti két, sőt három alkalommal jár moziba, és ha a televízió filmvetítéseit is beleszámítjuk, ez a szám a heti négy-öt filmet is elérheti. A felnőttek, de főként a válogatásra kevésbé képes, ám sok szabad idővel rendelkező fiatalok gyakran megtekintenek olyan gyenge és sokszor nemtetszésüket kiváltó filmeket, amelyekhez hasonló színvonalú könyveket már kevesebben olvasnának el. A film nézésének jóval nehezebb ellenállni; csak két óra kell hozzá. A gyengét és az átlagosat azután nyomtalanul elfelejtik. A felejtés igen veszélyes gyakorlattá válhat. Az „Ömlesztett“ filmnézés eleve azzal jár, hogy a néző nem dolgozza fel kellően a látottakat. Filmek özönének rendszeresen, kellő megértés híján való „fogyasztása“ meggátolja a megértésre törekvő szellemi erőfeszítés kialakulását. Az ily módon beidegzeit filmnézés a látottak mélyebb háti jának kirekesztését jelenti, és mintegy biztosítéka az amúgy is töredékes filmélmény mielőbbi elfelejtésének. Ennek az lesz a következménye, hogy más művészi élményeknek is hasonlóképpen gyatra lesz az utóhatása. Az ember ízlésvilága egységes egészet alkot. A müátélő, aki a filmek özönének nézését és gyatra feldolgozását — ha egyáltalában szabad ezt feldolgozásnak nevezni — megszokta, hajlamos arra, hogy más művészettel is így tegyen. Hiába tehát a művészeti alkotásokban rejlő, tartós művész! élmény lehetősége, ha ezt avatottság, elmélyülés hiányában nem használjuk ki, éppúgy a gyors feledés homályába vész, mint az említett filmek legtöbbje. Ha viszont olyan elmélyültséggel nézzük és válogatjuk a filmeket is, mint az irodalmi és a képzőművészeti alkotásokat a müértő közönség, akkor hatásuk tartama szintén növekszik. Mint ahogyan néhány kimagaslóan művészi értékű, társadalmi nevelő erejű film hatását, az idősebbek tanúsága szerint — nem törölte el az évek hosszú sora sem. Ilyenek a Nagy Péter, a Patyomkin cirkáló, a Nagy Katalin, az Özönvíz előtt, a Moulin Rouge, a Szerelmek városa, hogy csak néhányat említsünk. A helyes filmnézés ugyanis korántsem jelenti az értelem, a második jelzőrendszer, a szándékos figyelem, a művészet céltudatos vallatásának a kiiktatását. Sőt, az igazán avatott műátélést éppen e folyamatoknak mind erőteljesebb bekapcsolása biztosítja. A rendezési és játékmodor, a fényképezés technikája, a montázs, a plánok váltogatása, illetőleg valamelyikük döntő szerephez juttatása, mind olyan tényező, amelynek tudatos figyelése fokozza az esztétikai filmészlelés színvonalát. Hozzá kell szoknunk az űj kifejezési formákhoz, a mondanivaló sajátos képi megfogalmazásához. Különösen így van ez az űj csapásokat kereső filmek esetében. A művészi élmény hatásának gyors elévülése nem megváltoztathatatlan törvényszerűség még a filmek esetében sem, noha ez jelenleg leginkább itt tapasztalható. A fejlett ízlésű, korunk új „gépi“ művészete és a hagyományos művészetek iránt egyaránt fogékony közönség azzal, hogy értéktelen filmet nem néz meg, ilyen könyvet, képzőművészeti alkotást nem vásárol, hozzájárul a nagyobb művészi értékű igaz alkotások számának növekedéséhez Is. Ezzel egyidejűleg a különféle művészi élmények hatása meghosszabbodik, társadalmi rendeltetése, nevelő ereje fokozottabban érvényesül. H. L. (E. T.) SZABAD FÖLDMŰVES 13 1965. június 5.
