Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1965-05-29 / 21. szám

A háború már vége felé közeledett'. ; Esténként az ágyúk torkolattüzei fel- i felvillantak a keleti égbolton. Csendes ; időben távoli dörgésüket is lehetett : hallani a frontról. A katonaviselt em- : berek száma egyre gyarapodott fa- 1 lunkban. Ezek mind a harctérről szök- i tek meg, mert már nyakig voltak a i háború borzalmaival. Mielőtt otthagy- : ták volna alakulatukat, nem kérték ki fejlebbvalóik véleményét, hisz bevo­nuláskor őket sem kérdezte meg sen- i ki, hogy akarnak-e harcolni. Akkor parancsszóra meneteltek, de most önként hagyták el a lövészárkot. A helybeli szökevényeken kívül emelte még a lakosság létszámát az átvonuló 1 trénoszlopból ittmaradt tizennyolc székely katona és a Szlovákiából át­szökött néhány politikai menekült is. ' Ahogy közeledett a tavasz, úgy élén- . kült a csehdör-,járőrök tevékenysége. Valanrnek történnie kellett, ezt min- : denki tudta, legalább is sejtette. Ilyen előzmények után virradt fel falunkra j és még két szomszéd községre már- 1 cius hatodikénak hajnala. A korareggel! órákban, mikor még m'ndenki aludt, egy ezred tábori csendőr vette körül e három telepü­lést, hogy megkezdje hajtóvadászatát műiden tizenhat évnél időseb férfire. Csatárláncba fejlődve átfésülték a ha­tárt, minden bokrot, kórórakást átku­tatva. A gyűrű egyre szűkült s mint hurok szorult a falura. Lélek se be, se ki! így jutottak el udvarunkba is, mire anyám; mit sem sejtve az előz­ményekről, lélekszakadva rohant a szobába. — Fiam, kelj fel, a kertek alól két csendőr jön, kezükben puska, mintha vadásznának. Hamarjában kaptam a nadrágom, ugrottam az ablakhoz, saját szemem­mel akartam meggyőződni a valóság­ról. A szomszéd Vrtákné egyetlen fia már vagy öt hónapja gubbasztott a két ágy közé készített rejtekén, ha hivatlan látogató érkezett a szobába. A házon és a gazdasági épületeken — már akinek ez is volt — nemigen találhatott volna jobb búvóhelyet a mi vidékünkön. Már úgy látszott, hogy ez lett a veszte. A menekülés útja szűkült', A csendőrök körülfogták az udvart. De azért őt sem olyan fából faragták, hogy egykönnyen rábízná magát a sorsra. Anyja szoknyájába öltözve, kendővel a fején ugrott föl a padlásra. Férfi mivoltát csak nagy lábai árulták el. Házunk lakóit két fegyveres alak szólította. — Ki vagy te? — kérdezte az egyik és felém bökött uijával. — Hisz ott van a cédulán, nem lát­ja — válaszoltam hetykén. — Hallgass, mert betapasztom á szádat. A hangoskodásra apám is kilépett az istállóból és jóreggelt kívánt a vitéz uraknak. — Nézd, te — mordult fel az egyik — a nagybajuszú istenit magának, mit keres itthon? Nem tudja, hogy min­den igaz hazafi a hont védi?! — Igen kérem, de én nem voltam soha katona — akadozott apám. — Most lesz! — azzal meglökték és indultak vele kifelé az udvarból. — Délben utána hozhatják poggyá­szát az uraság udvarába — szólt visz-­­sza az egyik a kiskapuból. Anyám csak most ocsúdott föl meg­lepetéséből és kezdte érteni a történ­teket. Magunkra maradtunk. Az egye­düllét nem hagyott nyugton. A gon­dolatok egymást kergették agyamban. A kíváncsiság űzött. Mi lehet a falu­ban? Kit vittek már el? Apámról is megfeledkeztem. Indulni akartam. Anyám kérlelt; — Ne menj sehová, téged is elvisz­nek! Kaland után vágytam. Tudni sze­rettem volna mindent. Ott akartam lenni a legdrámaibb eseményeknél! A plakátok minden katonaszökevénynek halált -ígértek! A szomszéd faiuból fegyverropogást hozott a szél. Nálunk még egy sem dördült el. Vrtákéknál ezalatt pattanásig fe­szült a helyzet. A razzia megtestesítői helyiségrői-helyiségre jártak. — Ki van fönt? — mutatott a pad­­lásfeljárőra az egyik csendőr. — Senki, nagyságos vitéz úr — vá­laszolta Vrtákné. — Akkor majd megnézzük — és az ócska létra alsó fokára lépett, hogy hosszú szuronyával félre tolja a pad­lásajtónak csúfolt rozoga tákolmányt. Ez az első próbálkozásra nagy csö­römpöléssel hullt a fejére, s onnan darabokban a földre a ráhelyezett fél tégla nehezékkel. Éktelen szitkok közt prüszkölve hátrált meg, hogy letörül-Iőni minden katonaszökevény kutyát', aki ott hagyja a frontot. — Hirtelen dühbe gurult, majd így folytatta: — A ti uraitok is ilyen... — A mondat befejezésére már nem jutott ideje, mert a tömegen keresztül egy fiatal tizedes feléje törtetett. Valamit sú­gott a fülébe, és faképnél hagytak bennünket. Kisvártatva négy állig felfegyver­zett, gránátokkal ellátott csendőr futott ki a kapun a falu felső végének tartva. Néhány percnyi gondolkodás után nyomukban eredtem. A mészár­széken túl kettő betért az egyik ud­varba, kint maradt társaik pedig lő­állásba helyezkedtek. A gyérszámú nézőközönség az átellenben levő szé­les udvarban kíváncsiskodott. A gé­meskutat megkerülve az ölfák tete­jére igyekeztem. Közben egy csendőr jött közénk. Az itatóvályún ülő házi­asszonyhoz hajolt, és csak ennyit kérdezett: — Biztos bent van? — Biztos — felelte alig hallhatóan, figyelmen kívül hagyva közelségem. A visszatérő kakastollas kiadta a pa­rancsot, és a hatalmas robbanás nagy rést vágott az eltorlaszolt ajtó he­lyén. Mire a por és a füst elszállt, egy embert tuszkoltak ki mezítláb, alsó­neműben. A hideg márciusi napon az udvar közepére állították, hogy min­denkinek elrettentő példaként szol­gáljon. Vagy másfél óra telt el, mire megérkezett az őrnagy úr. — Hát te miért állsz itt, ily cigány módra? — kérdezte. — Alázatosan jelentem, nem enged­nek fölöltözni. — Ahá, hát te vagy az a jómadár ?S — Alázatosan jelentem ... — Ne Jelents semmit, öltözz föl, fél óra múlva úgyis lógni fogsz ezek sze­­meláttára — s ránk mutatott. Megvasalva kísérték végig a Két­­soron. A mészárszék előtt vártam be a találkozást. Amint közeledtek, azon törtem fejem, hogy mit csinálhatnék? Semmi sem jutott eszembe. Meg bá­torságom sem volt. Ahogy mellém értek, valami erőt vett rajtam, kikap­tam kabátom alól az üveget és az övébe nyomtam. — Ki ez neked? — mordult rám az egyik kísérő. — Testvérem — .válaszoltam és to­vább mentek. Az uradalom pincéjébe zárták. Az ajtóra halálfejes papírt tűztek. A na­gyobb biztonság kedvéért őrséget is állítottak mellé. A kivégzést három órára tűzték ki. Ekkorra minden ép­kézláb ember odasereglett. A határ­idő már letelt, de semmi gyanús moz­golódást nem lehetett tapasztalni. Ügy fél négy tájban az a hír terjedt el az emberek között, hogy először elviszik a többivel Tallósra, hadbíróság elé állítják, és csak azután végzik ki. Acsorgásunknak az esti szürkület vetett véget. Ilyenkor sokkal bátrab­bak voltunk. Tenni kell valamit, érie­lődöt meg barátomban és bennem az elhatározás. De mit? — vetődött fel a kérdés. Egy hete még volt két kézi­gránátunk, az egyiket próbaként fel­robbantottuk a falu közepén. Most: már csak egy van. Zsebre vágtuk és a temetőt átszelve kiosontunk a fa­luból, hogy a folyóparton lefelé ha­ladva elébe vágjunk a menetnek. Hat: kilométert tettünk meg a legközelebbi erdőig. Itt az országutat mindkét oldalról hatalmas fák szegélyezik. Az út alatt egy sekély patakocska csör­gedez, mely fölött erős kőhíd íve! át’. Ezt szemeltük ki legalkalmasabb hely­nek tervünk végrehajtásához. A grá­nátot lehelyeztük az út közepére', vékony dróttal a híd balkarjához erő­sítettük. A biztosítékra kötött zsinórt' jobbfelő! az erdő sűrűjében mi tar­tottuk egy vastag fa törzsénél. Most már csak várni kellett'. A tö­meg moroja egyre közelebbről hal­latszott. Látni nemigen lehetett, mert a Hold másfelé kalandozott, meg az erdő sűrűje is vaksötétté tette az amúgy is csillagtalan éjszakát. Mikor a menet vagy húsz méterre közelí­tette meg a hidat, megrántottuk a zsinórt. Egy pillanatra vakító fény világította meg az utat és hatalmas robbanás reszkettette meg a levegőt, melyet az erdő rengetege százszoro­sán visszavert. A meglepett emberek rendezetlenül ugrottak a két oldalon húzódó sűrűbe. Mi is gyorsan szedtük lábunkat és egy vízmosáson tova­­iszkoltunk a Szúnyogláznak nevezett cserjéig. Mögöttünk eldördült néhány lövés, amit ijesztésre szánhatott a négy csendőr. A kísérők hangos ki­áltásait visszhangozta még egy dara­big az erdő. A menet újra rendező­dött. Akadt ugyan egy-két szolga­­lélek, aki még ilyenkor is hangosko­dott: — Emberek gyerünk, álljunk vissza, ebből még baj lehet! A moraj egyre halkult, majd lassan eltűnt. Aki engedelmeskedett, az to­vább ment. Az erdőben itt-ott egy­­egy száraz gally roppant, a száradó avar sustyogott. Egy alak felénk kö­zeledett. Lehasaltunk a földre. Kör­vonalaiból nem sikerült felismerni ki­létét. Megállt. Ügy látszik észrevette piszmogásunk. — Ki van itt? — kérdezte rekedi hangján. — Mi vagyunk, Géza bácsi — s föl­­’ tápászkodtunk. r — Csak nem ti csináltátok? Egyikünk sem felelt. Most már hár-NAPFÉNYBEN /Foto: Tóth Gyűld) r TOTH ELEMER VERSEI : Valahogy erezd Gyere velem, ne gondolj semmire. Felejtsd el a halak gyönyörű játékát, a buborékok könnyű csillogását, s a parkban éppen virágzó gesztenyéket. Szeretlek. Többet most úgysem mondanék, ne is kérdezz. Gyere velem, az út nehéz, valahogy mégis érezd, s felhökendös ég alatt valahogy érettünk is történnek csodák. 'Valahogy érezd egyek vagyunk: TE, ÉN, és a FÖLD. , Fekete ének Fekete égen vadlovak, tapodják árva sorsomat. Azt hittem téged érdekel, s megváltom magam — éneken. Azt hittem nyugodt révbe jut, aki rád nyitja a kaput. Azt hittem minden bánatot elkötsz mellőlem, s lám vagyok százszorta tépettebb: magam. Van társam, s mégsincs ami van. man botorkáltunk a fák között. Mikor kiértünk, felnézett a csillagtalan égre és nagyot sóhajtott. Szőlős alá értünk. Itt is razzia volt. A túlsó soron kutyák vonítottak. Az egyik ablakon, fény szűrődött ki. Viaszgyertyák fényénél halványarcú felnőttek virrasztottak a tüdőlövést kapott „szökevény“ mellett. A sírásó valahol a kóterban a szentmihály .lo­vát készítette. Mi némán ballagtunk. Keleten, Kálna fölött rakéta ereszke­dett a magasból, mint valami dara­bokra tört hullócsillag. Fénye mesz­­szire bevilágította a tájat. — Gyerekek, látjátok azt a fényt? — törte meg a csendet Géza bácsi — a szabadságot jelenti — és eltűnt az éjszakában. Kurcsa Bandi ■i je porlepte arcát. Másodszorra sike- , rült fölkapaszkodnia, és eltűnt a pad- , lás sötétjében. Lent síri csend honolt, . melyet csak a két csendőr ritmikus , szuszogása zavart meg, akik lövésre ] kész fegyverrel aszisztáltak társuk , munkájánál. Alig telt el néhány perc, a fegyveres alak ismét előtűnt, leká­szálódott, majd dolga végezetlenül ] odébbállt mind a három. Az anya fel­­sóhajtott és titokban keresztet vetető magára, csak úgy megszokásból. Sze- : retett vlona nyomban fölkapaszkodni a padlásra, de a zsaruk még közel tartózkodtak. Pillanatnyilag én sem tudtam mire vélni a dolgot. A csend­őrök jóakaratában nem hittem. Cso­dák pedig a huszadik században nem igen történnek. Elhatároztam, hogy ■ kiderítem a rejtélyes menekülés út- , ját. Fogtam egy baltát, majd az ut­cán levő eperfára másztam. Ez a két szomszédos V alakban összeölelkező tetőt védte puszta ágaival az északi szelek ellen. Az volt a sejtelmem, hogy a menekülés csakis erre volt lehetséges. Nem tévedtem. Szomszé­dunk ott hasalt a tetőn, mögötte a kémény, mely a déli oldalról takarta el a kellemetlen szempárok elől. Itt feküdt a sötétig anélkül, hogy észre vették volna. Az ágat még levágtam a gyanú elkerülése miatt. Közben ba­rátom, aki a harmadik szomszédban lakott, már sürgetett, valamit újságol­ni akart. — Mit akarsz? — érdeklődtem és lehuppantam a fa tövébe. — A nagybátyámat keresik. Az egész házat felkutatták, mégsem ta­lálták meg. Pedig otthon van. A paj­tában levő szalmába bújt — ezt már fülemhez hajolva súgta. Mire odaér­tünk, már körül volt véve a pajta, s mint valami farkasodura úgy mere-' deztek rá a csőre töltött fegyverek. Egy közülük kinyitotta az ajtót, vé­gigkotorászott mindent, de eredmény nélkül. Lógó orral, szótlanul, mint az olyan vadász, kinek csütörtököt mon­dott a puskája, indultak föl az udva­ron. Pár lépés után a tiszthelyettes megállt, fölcsapta tollas kalapját — megvan — mondta. Erre a többiek is visszaindultak. — Hallja, a teremtésit' magának, jöjjön ki abból a szalmából, mert ma­gára gyújtom! — jelentette ki eré­lyesen. Egy darabig várt, mivel választ' nem kapott, újra megismételte. A válasz másodszor is elmaradt'. A harmadik felszólítás után néma csend ülte meg az udvart. Hátamon végig futott a hideg, barátom arca lúdbőrös lett. A felelet azonban egyre késett. — Mi lesz most? — néztünk össze' szótlanul. A parancsnok két lépést tett a szal­ma felé. Zsebéből gyufát kotorászott elő. Lehajolt... Hallottam a gyufa sercenését, amint a skatulyán végig­húzta, és disznópörzsölésre, emlékez­tető füstgombolyag szállt az ég felé. Az asszony, ki eddig higgadtan szem­lélte az események fejlődését, most hirtelen előre rohant. Torka szakad­tából, szinte állati hangon üvöltötte: Péter, Péter, gyere ki, mert megégsz!; Az ember, mint az űzött vad kiug­rott odújából, hogy mentse életét. A rámeredező szuronyok előtt térdre rogyott, kezét összekulcsolva az égre emelte, úgy könyörgött. Déltájban úgy látszott, hogy az em­­berfogdosásnak vége. Az utcán síró asszonyok ballagtak a kastély udvara felé, tarisznyával hátukon, még egy­szer látni akarták szeretteiket. Mind­nyájan a bejárat előtt gyülekeztek. Kabátom alatt egy üveg pálinkát szo­rongatva én is köztük voltam, hogy majd odanyomom apámnak, ha lehet. Nem így történt. A bejárat küszöbén egy szikárarcú, szúrós szemű törzsőrmester jelent meg, lábához eresztette puskáját, melynek szuronya az ajkáig ért. — Ide figyeljenek — kezdte beszé­dét — a nagyságos őrnagy úr tudatja magukkal, hogy ebben a faluban nem lövet agyon senkit, ha azok is — itt fölemelte hangját — akik még ez ideig nem jelentkeztek, délután eg> órára önként jelentkeznek az urasác udvarán! Nekünk jogunk van agyon­^SZABAD FÖLDMŰVES 1965. május 29.

Next

/
Thumbnails
Contents