Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1965-05-29 / 21. szám

A háború már vége felé közeledett'. ; Esténként az ágyúk torkolattüzei fel- i felvillantak a keleti égbolton. Csendes ; időben távoli dörgésüket is lehetett : hallani a frontról. A katonaviselt em- : berek száma egyre gyarapodott fa- 1 lunkban. Ezek mind a harctérről szök- i tek meg, mert már nyakig voltak a i háború borzalmaival. Mielőtt otthagy- : ták volna alakulatukat, nem kérték ki fejlebbvalóik véleményét, hisz bevonuláskor őket sem kérdezte meg sen- i ki, hogy akarnak-e harcolni. Akkor parancsszóra meneteltek, de most önként hagyták el a lövészárkot. A helybeli szökevényeken kívül emelte még a lakosság létszámát az átvonuló 1 trénoszlopból ittmaradt tizennyolc székely katona és a Szlovákiából átszökött néhány politikai menekült is. ' Ahogy közeledett a tavasz, úgy élén- . kült a csehdör-,járőrök tevékenysége. Valanrnek történnie kellett, ezt min- : denki tudta, legalább is sejtette. Ilyen előzmények után virradt fel falunkra j és még két szomszéd községre már- 1 cius hatodikénak hajnala.

A korareggel! órákban, mikor még m'ndenki aludt, egy ezred tábori csendőr vette körül e három települést, hogy megkezdje hajtóvadászatát műiden tizenhat évnél időseb férfire. Csatárláncba fejlődve átfésülték a határt, minden bokrot, kórórakást átkutatva. A gyűrű egyre szűkült s mint hurok szorult a falura. Lélek se be, se ki! így jutottak el udvarunkba is, mire anyám; mit sem sejtve az előzményekről, lélekszakadva rohant a szobába.

— Fiam, kelj fel, a kertek alól két

csendőr jön, kezükben puska, mintha vadásznának.

Hamarjában kaptam a nadrágom,

ugrottam az ablakhoz, saját szememmel akartam meggyőződni a valóságról. A szomszéd Vrtákné egyetlen fia már vagy öt hónapja gubbasztott a két ágy közé készített rejtekén, ha hivatlan látogató érkezett a szobába.

A házon és a gazdasági épületeken — már akinek ez is volt — nemigen találhatott volna jobb búvóhelyet a mi vidékünkön. Már úgy látszott, hogy ez lett a veszte. A menekülés útja szűkült', A csendőrök körülfogták az udvart. De azért őt sem olyan fából faragták, hogy egykönnyen rábízná magát a sorsra. Anyja szoknyájába öltözve, kendővel a fején ugrott föl a padlásra. Férfi mivoltát csak nagy lábai árulták el.

Házunk lakóit két fegyveres alak szólította.

— Ki vagy te? — kérdezte az egyik

és felém bökött uijával.

— Hisz ott van a cédulán, nem látja — válaszoltam hetykén.

— Hallgass, mert betapasztom á szádat.

A hangoskodásra apám is kilépett az istállóból és jóreggelt kívánt a vitéz uraknak.

— Nézd, te — mordult fel az egyik — a nagybajuszú istenit magának, mit keres itthon? Nem tudja, hogy minden igaz hazafi a hont védi?!

— Igen kérem, de én nem voltam soha katona — akadozott apám.

— Most lesz! — azzal meglökték és indultak vele kifelé az udvarból.

— Délben utána hozhatják poggyászát az uraság udvarába — szólt visz-sza az egyik a kiskapuból.

Anyám csak most ocsúdott föl meglepetéséből és kezdte érteni a történteket. Magunkra maradtunk. Az egyedüllét nem hagyott nyugton. A gondolatok egymást kergették agyamban. A kíváncsiság űzött. Mi lehet a faluban? Kit vittek már el? Apámról is megfeledkeztem. Indulni akartam. Anyám kérlelt;

— Ne menj sehová, téged is elvisznek!

Kaland után vágytam. Tudni szerettem volna mindent. Ott akartam

lenni a legdrámaibb eseményeknél! A plakátok minden katonaszökevénynek halált -ígértek! A szomszéd faiuból fegyverropogást hozott a szél. Nálunk még egy sem dördült el.

Vrtákéknál ezalatt pattanásig feszült a helyzet. A razzia megtestesítői helyiségrői-helyiségre jártak.

— Ki van fönt? — mutatott a padlásfeljárőra az egyik csendőr.

— Senki, nagyságos vitéz úr — válaszolta Vrtákné.

— Akkor majd megnézzük — és az ócska létra alsó fokára lépett, hogy hosszú szuronyával félre tolja a padlásajtónak csúfolt rozoga tákolmányt. Ez az első próbálkozásra nagy csörömpöléssel hullt a fejére, s onnan darabokban a földre a ráhelyezett fél tégla nehezékkel. Éktelen szitkok közt prüszkölve hátrált meg, hogy letörül-Iőni minden katonaszökevény kutyát', aki ott hagyja a frontot. — Hirtelen dühbe gurult, majd így folytatta: —

A ti uraitok is ilyen... — A mondat befejezésére már nem jutott ideje, mert a tömegen keresztül egy fiatal tizedes feléje törtetett. Valamit súgott a fülébe, és faképnél hagytak bennünket.

Kisvártatva négy állig felfegyverzett, gránátokkal ellátott csendőr futott ki a kapun a falu felső végének tartva. Néhány percnyi gondolkodás után nyomukban eredtem. A mészárszéken túl kettő betért az egyik udvarba, kint maradt társaik pedig lőállásba helyezkedtek. A gyérszámú nézőközönség az átellenben levő széles udvarban kíváncsiskodott. A gémeskutat megkerülve az ölfák tetejére igyekeztem. Közben egy csendőr jött közénk. Az itatóvályún ülő háziasszonyhoz hajolt, és csak ennyit kérdezett: — Biztos bent van?

— Biztos — felelte alig hallhatóan, figyelmen kívül hagyva közelségem.

A visszatérő kakastollas kiadta a parancsot, és a hatalmas robbanás nagy rést vágott az eltorlaszolt ajtó helyén. Mire a por és a füst elszállt, egy embert tuszkoltak ki mezítláb, alsóneműben. A hideg márciusi napon az udvar közepére állították, hogy mindenkinek elrettentő példaként szolgáljon. Vagy másfél óra telt el, mire megérkezett az őrnagy úr.

— Hát te miért állsz itt, ily cigány módra? — kérdezte.

— Alázatosan jelentem, nem engednek fölöltözni.

— Ahá, hát te vagy az a jómadár ?S

— Alázatosan jelentem ...

— Ne Jelents semmit, öltözz föl, fél óra múlva úgyis lógni fogsz ezek szemeláttára — s ránk mutatott.

Megvasalva kísérték végig a Kétsoron. A mészárszék előtt vártam be a találkozást. Amint közeledtek, azon törtem fejem, hogy mit csinálhatnék? Semmi sem jutott eszembe. Meg bátorságom sem volt. Ahogy mellém értek, valami erőt vett rajtam, kikaptam kabátom alól az üveget és az övébe nyomtam.

— Ki ez neked? — mordult rám az egyik kísérő.

— Testvérem — .válaszoltam és tovább mentek.

Az uradalom pincéjébe zárták. Az ajtóra halálfejes papírt tűztek. A nagyobb biztonság kedvéért őrséget is állítottak mellé. A kivégzést három órára tűzték ki. Ekkorra minden épkézláb ember odasereglett. A határidő már letelt, de semmi gyanús mozgolódást nem lehetett tapasztalni. Ügy fél négy tájban az a hír terjedt el az emberek között, hogy először elviszik a többivel Tallósra, hadbíróság elé állítják, és csak azután végzik ki.

Acsorgásunknak az esti szürkület vetett véget. Ilyenkor sokkal bátrabbak voltunk. Tenni kell valamit, érielődöt meg barátomban és bennem az elhatározás. De mit? — vetődött fel a kérdés. Egy hete még volt két kézigránátunk, az egyiket próbaként felrobbantottuk a falu közepén. Most: már csak egy van. Zsebre vágtuk és a temetőt átszelve kiosontunk a faluból, hogy a folyóparton lefelé haladva elébe vágjunk a menetnek. Hat: kilométert tettünk meg a legközelebbi erdőig. Itt az országutat mindkét oldalról hatalmas fák szegélyezik. Az út alatt egy sekély patakocska csörgedez, mely fölött erős kőhíd íve! át’. Ezt szemeltük ki legalkalmasabb helynek tervünk végrehajtásához. A gránátot lehelyeztük az út közepére', vékony dróttal a híd balkarjához erősítettük. A biztosítékra kötött zsinórt' jobbfelő! az erdő sűrűjében mi tartottuk egy vastag fa törzsénél.

Most már csak várni kellett'. A tömeg moroja egyre közelebbről hallatszott. Látni nemigen lehetett, mert a Hold másfelé kalandozott, meg az erdő sűrűje is vaksötétté tette az amúgy is csillagtalan éjszakát. Mikor a menet vagy húsz méterre közelítette meg a hidat, megrántottuk a zsinórt. Egy pillanatra vakító fény világította meg az utat és hatalmas robbanás reszkettette meg a levegőt, melyet az erdő rengetege százszorosán visszavert. A meglepett emberek rendezetlenül ugrottak a két oldalon húzódó sűrűbe. Mi is gyorsan szedtük lábunkat és egy vízmosáson tovaiszkoltunk a Szúnyogláznak nevezett cserjéig. Mögöttünk eldördült néhány lövés, amit ijesztésre szánhatott a négy csendőr. A kísérők hangos kiáltásait visszhangozta még egy darabig az erdő. A menet újra rendeződött. Akadt ugyan egy-két szolgalélek, aki még ilyenkor is hangoskodott: — Emberek gyerünk, álljunk vissza, ebből még baj lehet!

A moraj egyre halkult, majd lassan eltűnt. Aki engedelmeskedett, az tovább ment. Az erdőben itt-ott egyegy száraz gally roppant, a száradó avar sustyogott. Egy alak felénk közeledett. Lehasaltunk a földre. Körvonalaiból nem sikerült felismerni kilétét. Megállt. Ügy látszik észrevette piszmogásunk.

— Ki van itt? — kérdezte rekedi

hangján.

— Mi vagyunk, Géza bácsi — s föl’ tápászkodtunk.

r — Csak nem ti csináltátok?

Egyikünk sem felelt. Most már hár-NAPFÉNYBEN

/Foto: Tóth Gyűld)

r

TOTH ELEMER VERSEI :

Valahogy erezd

Gyere velem, ne gondolj semmire.

Felejtsd el a halak gyönyörű játékát, a buborékok könnyű csillogását, s a parkban éppen virágzó gesztenyéket.

Szeretlek.

Többet most úgysem mondanék, ne is kérdezz.

Gyere velem, az út nehéz, valahogy mégis érezd, s felhökendös ég alatt valahogy érettünk is történnek csodák.

'Valahogy érezd egyek vagyunk:

TE,

ÉN,

és a FÖLD. ,

Fekete ének

Fekete égen vadlovak, tapodják árva sorsomat.

Azt hittem téged érdekel, s megváltom magam — éneken.

Azt hittem nyugodt révbe jut, aki rád nyitja a kaput.

Azt hittem minden bánatot elkötsz mellőlem, s lám vagyok

százszorta tépettebb: magam. Van társam, s mégsincs ami van.

man botorkáltunk a fák között. Mikor kiértünk, felnézett a csillagtalan égre és nagyot sóhajtott.

Szőlős alá értünk. Itt is razzia volt. A túlsó soron kutyák vonítottak. Az egyik ablakon, fény szűrődött ki. Viaszgyertyák fényénél halványarcú felnőttek virrasztottak a tüdőlövést kapott „szökevény“ mellett. A sírásó valahol a kóterban a szentmihály .lovát készítette. Mi némán ballagtunk. Keleten, Kálna fölött rakéta ereszkedett a magasból, mint valami darabokra tört hullócsillag. Fénye meszszire bevilágította a tájat.

— Gyerekek, látjátok azt a fényt? — törte meg a csendet Géza bácsi — a szabadságot jelenti — és eltűnt az éjszakában.

Kurcsa Bandi

■i

je porlepte arcát. Másodszorra sike- , rült fölkapaszkodnia, és eltűnt a pad- , lás sötétjében. Lent síri csend honolt, . melyet csak a két csendőr ritmikus , szuszogása zavart meg, akik lövésre ] kész fegyverrel aszisztáltak társuk , munkájánál. Alig telt el néhány perc, a fegyveres alak ismét előtűnt, lekászálódott, majd dolga végezetlenül ] odébbállt mind a három. Az anya felsóhajtott és titokban keresztet vetető magára, csak úgy megszokásból. Sze- : retett vlona nyomban fölkapaszkodni a padlásra, de a zsaruk még közel tartózkodtak. Pillanatnyilag én sem tudtam mire vélni a dolgot. A csendőrök jóakaratában nem hittem. Csodák pedig a huszadik században nem igen történnek. Elhatároztam, hogy ■ kiderítem a rejtélyes menekülés út- , ját. Fogtam egy baltát, majd az utcán levő eperfára másztam. Ez a két szomszédos V alakban összeölelkező tetőt védte puszta ágaival az északi szelek ellen. Az volt a sejtelmem, hogy a menekülés csakis erre volt

lehetséges. Nem tévedtem. Szomszédunk ott hasalt a tetőn, mögötte a kémény, mely a déli oldalról takarta el a kellemetlen szempárok elől. Itt feküdt a sötétig anélkül, hogy észre vették volna. Az ágat még levágtam a gyanú elkerülése miatt. Közben barátom, aki a harmadik szomszédban lakott, már sürgetett, valamit újságolni akart.

— Mit akarsz? — érdeklődtem és lehuppantam a fa tövébe.

— A nagybátyámat keresik. Az egész házat felkutatták, mégsem találták meg. Pedig otthon van. A pajtában levő szalmába bújt — ezt már fülemhez hajolva súgta. Mire odaértünk, már körül volt véve a pajta, s mint valami farkasodura úgy mere-' deztek rá a csőre töltött fegyverek. Egy közülük kinyitotta az ajtót, végigkotorászott mindent, de eredmény nélkül. Lógó orral, szótlanul, mint az olyan vadász, kinek csütörtököt mondott a puskája, indultak föl az udvaron. Pár lépés után a tiszthelyettes megállt, fölcsapta tollas kalapját — megvan — mondta. Erre a többiek is visszaindultak.

— Hallja, a teremtésit' magának, jöjjön ki abból a szalmából, mert magára gyújtom! — jelentette ki erélyesen. Egy darabig várt, mivel választ' nem kapott, újra megismételte.

A válasz másodszor is elmaradt'.

A harmadik felszólítás után néma csend ülte meg az udvart. Hátamon végig futott a hideg, barátom arca lúdbőrös lett. A felelet azonban egyre késett.

— Mi lesz most? — néztünk össze' szótlanul.

A parancsnok két lépést tett a szalma felé. Zsebéből gyufát kotorászott elő. Lehajolt... Hallottam a gyufa sercenését, amint a skatulyán végighúzta, és disznópörzsölésre, emlékeztető füstgombolyag szállt az ég felé. Az asszony, ki eddig higgadtan szemlélte az események fejlődését, most hirtelen előre rohant. Torka szakadtából, szinte állati hangon üvöltötte: Péter, Péter, gyere ki, mert megégsz!;

Az ember, mint az űzött vad kiugrott odújából, hogy mentse életét. A rámeredező szuronyok előtt térdre rogyott, kezét összekulcsolva az égre emelte, úgy könyörgött.

Déltájban úgy látszott, hogy az emberfogdosásnak vége. Az utcán síró asszonyok ballagtak a kastély udvara felé, tarisznyával hátukon, még egyszer látni akarták szeretteiket. Mindnyájan a bejárat előtt gyülekeztek. Kabátom alatt egy üveg pálinkát szorongatva én is köztük voltam, hogy majd odanyomom apámnak, ha lehet. Nem így történt.

A bejárat küszöbén egy szikárarcú, szúrós szemű törzsőrmester jelent meg, lábához eresztette puskáját, melynek szuronya az ajkáig ért.

— Ide figyeljenek — kezdte beszédét — a nagyságos őrnagy úr tudatja magukkal, hogy ebben a faluban nem lövet agyon senkit, ha azok is — itt fölemelte hangját — akik még ez ideig nem jelentkeztek, délután eg> órára önként jelentkeznek az urasác udvarán! Nekünk jogunk van agyon^SZABAD FÖLDMŰVES

1965. május 29.