Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1965-05-08 / 18. szám

Eredmény és tanulság a Csallóközi Énekkari Fesztiválról Ügy tűnik, hogy az idei tavasz egy­ben kulturális életünk tavasza is, hisz úgy pezseg, úgy árad, mint a vizek, gátakat és korlátokat szakító erővel. Színházi bemutatók, irodalmi színpa­dok új műsora, irodalmi estek és vi­ta délutánok sorjáznak gyor^ egy­másutánban és az ember a tejét fog­ja: hová menjen, mit nézzen meg, mi a fontosabb most, a Jókai napok előtt. Mindenütt készülődnek, mindenki ké­szül, Csallóköztől a Bodrogközig, hisz alig pár nap és elkezdődik... S ennek a kulturális áradatnak egyike volt többek között a Csallóközi Énekkari Fesztivál, amelyet Nagyme­­gyeren rendeztek, s amelyen tizenhat énekkar lépett fel. Már maga ez a tény is nagyon meglepő és nagyon örvendetes, hisz az utóbbi évek során már úgy tűnt, hogy énekkari kultú­ránk végérvényesen megfeneklik. Csak itt-ott élt tovább ez a nagyszerű és nagy múltra visszatekintő mozga­lom, s most szinte egycsapásra újra fellángolt, olyan erővel és szépség­gel, amiről meghatottság nélkül nem lehet beszélni. Mindenek előtt a Magyar Tanítók Központi Énekkaráról kell szólni. Alig fél éve alakult ez az együttes, de már olyan eredményt mutatott fel a nagy­megyeri bemutatkozáson, amely ko­moly reményekre jogosítja ezt a lel­kes és fáradhatatlan emberekből álló kórust. A mostani bemutatkozásuk tulajdonképpen az első nyilvános fő­próba volt a komáromi Jókai-napok előtt. Repertoáruk még nem valami bő, de amit hallottunk, az valóban színvonalas, erőteljes és meggyőzően hat. A műsorukból ki kell emelni Vass Lajos Jövendölés című alkotását, amelyet a Magyar Tanítók Központi Énekkara számára komponált és ame­lyet Nagymegyeren mutattak be elő­ször. A sikerhez természetesen nagy­ban hozzájárult az is, hogy a művet a szerző vezényletével adták elő. A két napos énekkari fesztiválon a tanítók énekkarán kívül még 15 ének­kar lépett fel a dunaszerdahelyi já­rásból. Négy nagymegyeri énekkar, továbbá a Dunaszerdahelyi Pionírház gyermekkara, az eperjesi iskola gyer­mekkara, a szarvai, a bősi, az ekecsi és a dunaszerdahelyi iskola pionír­­kórusa, a somorjai Vöröskereszt női kara, valamint a CSEMADOK csiliz­­radványi helyi szervezetének ének­kara. összesen több mint ezer énekest láttak vendégül a nagymegyeriek. Most nem akarunk kitérni a szer­vezési kérdésekre, inkább azt szeret­nénk kiemelni, hogy ilyen méretű já­rási megmozdulás micsoda nagyszerű példa a többi dél-szlovákiai járás illetékesei előtt. Már néhányszor el­mondtuk és leírtuk: mi volna, ha egy­­egy ilyen példa mögé felsorakozna a többi járás is?! Mert ehhez nem kell más, csak olyan akarat és lelkesedés, mint amit itt Nagymegyeren tapasz­taltunk. De nemcsak Nagymegyeren, hanem a környező falvakban is. A szövetkezetek vezetői minden fa­luban nagy megértéssel fogadták az énekkarok fesztiváljának gondolatát, s részt vállaltak az anyagi kérdések A nagymegyeri iskolák énekkara és a Magyar Tanítók Központi Énekkara együttes fellépése. Az összevont énekkart Ág Tibor vezényli. (Foto: Prandl S.) — Ne vegyél el, testvér — suttogta a lázas kétségbeeséssel a lány. — Mondj le rólam! Érzi a szivem, nem tudnánk mi egymással élni. Mondj le rólam! Borulj a szüleim lába elé, en­geszteld meg Vaszilij testvért... Aka­rod, hogy megcsókoljalak? Akarod?. Csak tedd meg ... — Miket mondasz, testvér, térj észre, az Isten szerelmére — felelt ugyancsak fojtott hangon, rémülten Mihail. — Hogy tehetnék ilyet? Va­szilij testvér nagyon megharagudnék. — Azért csak próbáld meg, jó? — könyörgött Kszenyija, és feléje fordí­totta a reménytől megfiatalodó arcát'. — Nem lehet... Nem merem — szólt a fiú, kerülve a tekintetét. — Inkább imádkozom, jutalmazzon meg az Ür mielőbb szeretettel irántam. Ne zavarj meg ... — Ej, te anyámasszony katonája! — a lány felkelt, és odaállt az ablak elé. Mihail sokáig hallgatott, szívta az orrát, végül nagyot sóhajtott. — Jól van ... Megpróbálom. Felállt, elindult az ajtó felé, félúton azonban megállt, és súgva kérdezte: — De megcsókolsz? — Menj... — Előbb csókolj még. Kszenyija odament hozzá, lehúnyta a szemét, és odanyomta orrát az ar­cához. Tudta, hogy semmi se lesz az egészből — és mégis reménykedett valami csodában. Hátát a falhoz tá­masztva figyelte, mit mond odakint: reszkető hangján a fiú: — Nem illünk egymáshoz. Ne hara­gudjanak rám, de nem megy ... Mi­féle élet lenne? Csupa bánat... Inkább lemondok róla. Praszkovja Grigorjevna felkiáltott", valami leesett a földre, talán egy lá­bas vagy fedő, egy hang ijedten sut­togta: „Megszállta az ördög“, mire valaki felvisított, majd olyan lárma kerekedett, hogy Kszenyija már nem hallotta Mihail hangját. Váratlanul Vaszilij Tyimofejevics vészjósló ne­vetése hasított bele a zajba. — Csend legyen, ne papoljatok — és hangjában gyanús vidámsággal kérdezte: — Szóval már nem szere­ted? Pedig azt mondtad, jobban sze­reted az életednél. Vagy ő beszélt rá?, — Dehogy, magamtól, ő lemmit... — Hát akkor ne butáskodj. Menj vissza hozzá. Mihail visszatért a szobába. A za­vartól lángvörösen, bűntudatosan né­zett Kszenyijára. A lány szótlanul elfordult. Bejött a mosolygó Vaszilij Tyimo­fejevics, gyengéden maga felé fordí­totta Kszenyija arcát, és azt mondta: — Fiatalság bolondság... Csak nem vesztetek össze máris? Nem baj, an­nál édesebb a kibékülés. Nevetnem kell, ha rátok nézek, ti nem is tudjá­tok, milyen boldogok vagytok. No, nem haragszom, hiszen tudom, Kszju­­sa, hogy már nincs harag a szívedben. Te még nem tudod, de én tudom ... Az övében meg csak nagy-nagy szé­­retet lakozik, semmi más. Nagyon fogjátok szeretni egymást". — Soha. soha, soha — suttogta né­mán Kszenyija. Még mindig várta a csodá?, szün­telenül. Csak az az egy, a remény él­tette most már. Estére szétszéledtek a vendégek, csak Vaszilij Tyimofeje­vics maradt: kint a pitvarban vetet­tek neki ágyat. Ugyanott készített' fekhelyet magának Áfanaszij Szerge­­jevics és Mihail is. Kszenyija hallotta, amint' a függöny mögött sokáig for­golódik az anyja, nagyokat sóhajt, de aztán ő is elcsendesedett. Ekkor nesztelenül lecsúszott' az ágyról, letérdelt a sarokban, és imád­kozni kezdett. Talán még sohasem imádkozott ilyen magafeledten, ennyi reménységgel a szívében, mint ezen az éjszakán. Várta a csodát. És maga sem vette észre, hogy azért is várja, mert azt akarja, hogy Isten bizonysá­got tegyen mindenhatóságáról. Hol szelíd alázatossággal kérte az Urat, legyen kegyes hozzá, hol meg kétség­­beesetten vádolta: — Mindenemet odaadtam neked, Uram, egyedül téged tartottalak meg a szívemben, megtagadtam bűnös sze­­mondd?... Majd rémülten eszmélt rá, hogy felelősségre vonja az Istent, és sírva könyörgött bocsánatért: — Bocsás meg, magam se tudom, mit beszélek, bocsáss meg, és ne hagyj magamra ... Mutasd meg ha­talmadat, Uram, adj erőt, ments meg kínjaimtól, fordítsd el tőlem Mi­hailt ... Tégy csodát, ó, Uram, kö­­nyörgök hozzád, tedd meg ... Hajnal felé a sírástól és fejfájástól halálosan kimerülve, kétségbeesetten kiáltott fel: — Te mindent megte­hetsz, Uram, fordítsd hát a hit felé Alekszejt, bizonyítsd be neki minden­ható hatalmadat.!]... Ervin (Tóth László) és Hajnalka (Sza­bó Rózsi) a dráma egyik jelenetében. (Foto: Nagy László) megoldásából, lehetőségeik és a szük­ség szerint. Pénzt és élelmet adtak a tanítók énekkara számára. A Nagy­megyeri Mezőgazdasági Technikum igazgatósága pedig a szállást biztosí­totta ... És sorolhatnánk tovább. Dicsérhet­nénk, mert megérdemlik a dicséretéé ezek a szövetkezetek, de valami ke­serű íz vegyül minden közé: hát csak így lehet megoldani a Magyar Tanítók Központi Énekkarának anyagi kérdé­seit? Nincs olyan szerv, amely teljes egészében képes volna megadni az anyagi támogatást? Mert ki tudja, egy járással odébb, hajlandók-e a szövetkezetek vállalni azt az áldoza-t tot, amit az itteniek vállaltak? De még ha úgy is volna, hát létalapnak elfogadhatjuk ezt? Semmi esetre sem! Ezt a kérdést a jövőre nézve nagyon gyorsan meg kell oldani, mert itt nemcsak magáról az énekkarról van szó. Sokkal többről. Az énekkari kultúra felvirágoztatásáról. S ennek legreálisabb alapját a Magyar Tanítók Központi Énekkarában látjuk, Egy­két év múlva annyi énekkarunk lehet, ahány tagja most a tanító énekkará­nak van. S ez tény és lehetőség, amelyet kellő komolysággal, szeretet­tel kell segíteni. Talán ennyi a kétnapos Csallóközi Énekkari Fesztivál tanulsága és ered­ménye. —gs— gyereket szült. Egy fiúi és három lányi... Az őket körülvevő világ a maga változásaival, fejlő­désével hazugságaival, igazával, emberségével vagy em­bertelenségével nagy drámai erővel bontakozik ki a szín­padon. A Hábetler család drámája létrejöttétől kezdve a teljes széthullásig. A Hábetler család lánytagjai férj­hez mennek, de egyiknek sem sikerül a házassága. Elvál­nak, lezüllenek, mert nem találják meg a társadalomban azt a helyet, amely az életüknek célt és értelmet adna. A Nagyfuvaros utcai nyomorúságból nem a polgári jólét jelenti a felemelkedést. A jobb életkörülmények és lét­feltételek nem képesek megváltoztatni az ő benső vilá­gukat. A proletár ember gyermekeiből — ifjabb Hábet­­ler János kivétleével — kispolgárok lesznek. Magatartá­sukban és erkölcsükben egyaránt. Ifjabb Hábetler János, a lázadó, aki érzi és tudatosítja magában, hogy abban a családban, amelyben született, nem élhet. S végül a „rozsdatemetőben“, az egyik nagyüzem ócskavas telepén egy ökölcsapásban oldódik fel minden indulata. Néhány szót még a színészi teljesítményekről. Első­sorban — mint ahogy már említettük — dicsérni kell a meglepően színvonalas előadást. Ez a színvonal — úgy tűnik — a MATESZ maximuma, hisz több mint negyven színész szerepel a drámában. Valójában azonban nem a szereplők száma a döntő és színvonalmeghatározó, hanem az alakítás összhangja az a harmónia, amely min­den esetben túlemelkedik az eddigi teljesítményeken. S még ebből a jól megformált és megszerkesztett egy­ségből is kiemelkedik négy színész nagyszerű teljesít­ménye: Ferenczy Anna Pék Máriája, Bugár Béla ifjú Hábetler Jánosa, Nádasdy Károly idős Hábetlere és Tur­ner Zsigmond Zentay Györgye. Konrád József a Rozsdatemető rendezésével nagy lé­pést tett előre. Ezt elsősorban abból a színvonalemelke­désből és színészi összehangoltságból látni, amely a drá­ma előadására jellemző. Gál Sándor Három évvel ezelőtt jelent meg Pá­rizsban Catherine Davilliers „Kátya hadnagy“ című regénye. A könyv egy lengyel származású szovjet partizán­lány háborús élményeit írja le, akit bátorságáért, ügyességéért hadnaggyá, egy 30 tagú csoport parancsnokává neveztek ki. A katonák rajongtak érte, és jeltétel nélkül alávetették magukat parancsainak. A németek egy harci akció során elfogták, megkínozták és halálra ítélték. A kivégzés előtt azon­ban szinte csodával határos módon si­került elmenekülnie. A regény rendkívüli sikert aratott. Azóta már több kiadást ért meg, és az olvasók természetesen kíváncsiak vol­tak az írónő személyére is. Ö azonban elzárkózott a nyilvánosság előtt, és megtiltotta a kiadónak is, hogy bár­milyen személyi adatot eláruljon róla. A TV élelmes riporterei mégis felku­tatták. Keskeny arcú, törékeny ter­metű nő jelent meg a képernyőn. A ri­porter feltette a kérdést: — Ugyebár a „Kátya hadnagy" hős­nője nem más, mint ön? Lengyel szü­letésű és a szovjet hadseregben szol­gált? — Tévedés. Auvergne-ben születtem és még sohasem hagytam el Francia­­ország határait. Sok-sok Kátya had­nagy küzdött a szovjet hadseregben, én azok közül írtam meg egyet fantá­ziám segítségével — felelte az írónő, s ezzel nem kis csalódást keltett mind a riporterekben, mind a TV-nézőiben. Aztán váratlan dolog történt. Jul­­liard kiadó egy alkalommal fogadást rendezett Szimonov szovjet író tiszte­letére. Az estélyen a „Kátya hadnagy" szerzője is megjelent. Szimonov körül­nézett a teremben, és az írónőt meg­pillantva megdöbbenten kiáltott fel: — Kátya hadnagy, hogyan kerülsz te ide? — Az egykori szovjet haditudó­sító meghatottan ölelte magához régi bajtársát, akivel húsz évvel ezelőtt együtt harcolt a szovjet hadseregben. — Lelepleztél - pirult el az asszony — pedig azt hittem, örökre titokban marad, hogy azonos vagyok Kátya had­naggyal! — De miért kell ezt letagadni? — kérdezték a köréje sereglő újságírók. — Mert a regényemmel nem magam­nak akartam hősi nimbuszt szerezni. Az igazat akartam írni, úgy, ahogy történt. Ezt pedig csak úgy tehettem, ha Devilliers álnév mögé bújok. Elvég­re nem zenghetem saját dicsőségemet. Az egykori Kátya hadnagy földig érő estélyi ruhában jelent meg a fogadá­son, és az utcán sohasem látták más­ként, mint hosszú nadrágban. Nem kü­löncködésből öltözködik így. A nadrág súlyos sebesüléstől elnyomorodott lá­bait takarja. Boldog feleség, és három gyermek anyja. Kátya hadnagy asz­­szonynevén Marie Catherine Leblanc, ma fogorvosként él férjével egy szép vidéki városban. Champagne sur Oise­­ban. Amilyen kitűnő katona volt, mint Kátya hadnagy, ma olyan gondos anya és lelkiismeretes orvos.- Kötelességet teljesítettem akkor is, most is, ennyi az egész! - mondja szerényen. Felveszi fehér köpenyét és siet a rendelőjébe. Odaítélték az idei Lenin-díjakat A Lenin-díj bizottság odaítélte az idei tudományos, műszaki, mű­vészeti és zsurnalisztikái Lenin­­díjakat. A tudomány és a technika területén 16 tudóst, mérnököt és szakembert tüntettek ki Lenin­­díjjal, köztük Andrej Kolmogorov és Vlagyimir Arnold matematikust, Jevgenyij Pavlovszkij biológust, Lev Zenkevics óceánoíógust, Pjotr Kornyev orvost, Nyikolaj Voronyin művészettörténészt, Vaszilij Nyem­­csinov közgazdászt és több munka­­közösséget. Öt díjat kulturális dolgozóknak ítéltek oda. Kitüntették iurij Za­­vadszkij és Grigorij Kozincev film­rendezőt, Nyikolaj Mordvinov és Innokentyij Szmoktunovszkij szín­művészeket, Leonyid Kogan hege­dűművészt, Szergej Szmirnov írót és a Kukrinikszi néven ismert mű­vészi kollektívát — Mihail Kupri­­janov, Porfirij Krilov és Nyikolaj Szokolov képzőművészeket. Rozsdatemető Fejes Endre drámája a MATESZ színpadán Rozsdatemető — az utóbbi évek legnagyobb magyar könyvsikere s a regényből írt dráma, ahol játsszák táb­lás házak előtt megy estéről-estére. A róla írt cikkekből és kritikákból már jóval több olyan könyvre is tellene, mint maga a regény... Egyszóval páratlan siker jelzi a mű útját. Nem meglepő, hogy ezek után a drámát a MATESZ is műsorára tűzte. Annál meglepőbb viszont — mondjuk meg nyíltan és őszintén — az a nem várt színvonal, rendezői valamint színészi teljesítmény, ami­nek tanúi voltunk. A Hábetler család életén keresztül századunk utolsó öt évtizede pereg le a színpadon. Fél évszázad. Egy darab történelem, amelyen két világháború véres mér­földköve a foglalat. Idősebb Hábetler Jánost az első világháború indítja a férfikorba két iszonyú emlékkel. Idézzünk csak a regény­től: „Az olasz harctéren egy kékarcú halott — lyukkal a homlokán — mozogni kezdett. Előbb az ágyéka, majd a háta közepe mozdult, végül a fejét billentette. A halott katona alatt vakondok túrt, az élők sápadtan nevetni kezdtek.“ Ez az első. A másik emléké", mikor a komáját lelőtték, s „Ő kúszott vissza az erdőhöz, lökte, tolta magát a go­lyózáporban mint egy hernyó. Imádkozott. Megfogadta, hogy becsületes emberként fog élni. És ezt a fogadalmát nem szegte meg soha.“ Ezek után feleségül vette Pék Máriát. Pék Mária négy Már mindenki fent volt, anyja ki­csapta a tehenet, majd elment a hiz­laldába. Mihail is régóta kint táblából már az udvaron, be-belesett az abla­kon, de Kszenyija még mindig imád­kozott, még mindig várta a csodát Végre felemelkedett' a térdelésből Vaszilij testvér megdicsérte buzgal­máért, homlokon csókolta, majd ki­vezette az udvarra. Ott’ álltak Mihail­­lal, és alkalmi autóra vártak, amelj bevinné őket a városba, a gyülekezel összejövetelére. Kszenyija dermedt kézét kabátjs zsebébe dugva, hátát' a nedves ház­falnak vetette: szédült a fáradtságtól Mihail némán váltogatta mellette i lábát: vadonatúj fekete száras cipője kellemetlenül nyikorgóit, mintha tele volna vízzel. Az ereszről Kszenyija vállára csöpögött az esővíz, egy csepp az arcára hullott. A szél eisárgull levelet kergetett a földön, majd oda­nyomta a kapuhoz és ráragasztota Kint az úton Áfanaszij Szergejevics és Vaszilij Tyimofejevics kitartóar integetett a város irányába tartó te­herautóknak. Az autók szinte egymásl érték, de egyik sem állt meg, mine továbbrobogott. A szomszédos házakból kíváncs fejek kandikáltak ki. Erre jött Petyks Szeleznyov a harmonikájával, egy da­rabig álldogált a kerítés előtt, ját­szani készült valamit, de meggondolts magát; hangszerét összecsukva szé­pen letette a kerítés előtt álló padra majd maga is mellé ült, és némár vizslatni kezdte Kszenyija apját és í prédikátort. Az utca szemközti olda­lán hamarosan egész csoport verődöti össze, azok is szótlanul álltak, é: nézték őket. Vaszilij Tyimofejevic: mérges pillantásokat lövellt feléjük majd Kszenyija felé fordult, és igye­kezett mosolyt erőltetni az arcára „Ejnye, úgy látszik, nincs szeren­csénk!" Végre mégis megáll! egy teherautó A sofőr ráérősen körüljárta a kocsit csizmája orrával megrugdalta a sárra befröcskölt, kemény gumikat. Afana­­szij Szergejevics szaporán lépegetett a nyomában, könyörgő és egyben bo­csánatkérő, szánandóan boldogtalar arccal. — Tedd csak él, öregapám — hal­lotta Kszenyija a sofőr hangját — nem kell a százasod ... Ne is remény­kedj, innét senki be nem visz... (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents