Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-03-13 / 10. szám
Délelőtt még veszekedtek a katyusák, de most, délután már csend van. Mélységes csend ... Az összetolt ágyak alól három koppanás hallatszik... A megbeszélt jel. — Megyek már, te nyughatatlan — zsémbeskedik anyám. Utoljára megringatja a bölcsőt, melyben kisöcsém fekszik... Odaszól nagyanyámhoz, aki összekulcsolt kézzel üldögél a szoba egyik sarkában: — Segítsen már! Az ágyakhoz mennek, széthúzzák őket, majd odább rakják a sokféle holmit. Láthatóvá válik a pinceajtó. — Jöhetsz! — kiáltja anyám haragosan. Az ajtó felcsapódik, s a nyílásban megjelenik apám borostás képe. Dohos szaggal telik meg a szoba. Anyám ma különösen rosszkedvű. Nagv dérrel-durral rendezkedik, tologatja az ágyakat. Közben nem állja meg szó nélkül. — Azt akarod, hogy rádtaláljanak? Agyonlőnek! A katonaszökevényeket m:nd agyonlövik. Egytől-egyig! — Hogy az a... — káromkodik most már apám bőszülten. — De sokat hangsúlyozód a szökésemet. Nemcsak magamért szöktem ... nemcsak egvedül... Ezt te is tudod! Nem volt értelme... Nem gyávaságból... Anyám slrvafakad a hangos szóra. — Édesapa nem gyáva, ő a legbátrabb. Hiszen a pince sötétjében sem félt! Megsimítja a fejem ... — Ne pityeregj! — szólal meg nagyanyám, sűrűn pislogva anyám felé. Csak azért, hogy ő is mondjon valamit. — Férfiember! Te meg egyszer sem mentél le hozzá. Unatkozott ott lenn. Apám türelmetlenül leinti. Kellemetlen csend támad. Egyáltalán, olyan furcsa csend van odakin is. — Azt mondtad, a németek még az éjjel odébb álltak. Nem történhet bajom! — Ki tudja! Minden percben itt lehetnek az oroszok. Azt beszélik, nincs Istenük... — A németeknek volt, és mégis... mit műveltek! — Azt beszélik, rosszabbak a tatárnál. Csöbörből-vödörbe esünk. Ördögök! Emberevők! Azt mondják ... — Mondják... beszélik... De ki? Ki beszél róluk ennyit, mikor még mifelénk nem is látták őket? — Jön a hírük! — Kiváncsi vagyok, ki hiresztel Ilyesmit, mikor üres a falu? Az az égy-két ember? Kötve hiszem! Más dolguk is akad. — Jön a hírük! — Nem a hírük jön. ök jönnek! Vacsorára bizonyosan megérkeznek — ijesztgeti apám az asszonynépet. Rámkacsint. Ha ő nem fél, én sem félek. Cinkosan összenézünk... — Jézusom! — kiált fel nagyanyám s keresztet vet. — Azzal nem sokat ér, hogy a kereszteket hányja magára. Az ördög ellen szenteltvíz is kell ám! Kereszt és szenteltvíz! Van-e itthon szenteltvize? — Nincs'!' Látod fiam, az nincs. Ha tudtam volna ... volt egy kevés, de ráöntöttem a muskátlira. Amikor az a nagy lövöldözés volt nem mertem kimenni a kútra. Gondoltam, ivásra úgy sem jó. Igazán nem tudtuk, mit sajnál jobban? A szenteltvíz elpocsékolását, vagy a virág pusztulását. — Csak tréfálkozz! Bolondot' csinálsz szegény vénasszonyból. Egyszer csak itt lesznek, meglátják az egyenruhádat, és puff... — Nem látják meg! Levetem! Szempillantás alatt levetkőzik. Olyan gúnyát húz, amilyet háború előtt hordott ... — Ünneplőbe öltözhettél volna a tiszteletükre! Vedd fel mindjárt a misére járó lajblidat! — Hogy a ménkű csapna bele minden asszonyba! Ez sem jó, az sem jó! Nehogy elszaladjon a kezem! Nem hiszem, hogy komolyan gondolna a fenyegetést... Összegöngyöli a „hadsereg ruháját“ és hanyagul átköti egy madzaggal. — Égesd el! — kérleli anyám. — Minek büdösítsek vele idebenn? Szétnézek a faluban ... Majd behajítom a romok közé ... Megindult az ajtó felé. Én utána. — Hát te hová igyekszel? Gyere csak szépen vissza! Anyám éberségét nem sikerült kijátszanom. Elszomorodva tétovázok. — Vigyázok rá! Farkesszemet néznek. Most rosszban vannak ... Máskor apám inkább hallgatna a józan ész szavára. Anyám a gyengébb. Lesüti szemét. Kikísér az ajtóig ... — Aztán ne csináljatok bolondokat! A* felvégen lakunk. Kicsi falu ez, hamar bejárjuk. Az alvéget visszavonulás előtt felgyújtották a németek. Néhány épületrom még füstölög. A házak többsége itt elpusztult... — Kőműves, ács, dolgozhat rogyásig ... Ha ugyan lesz, aki felfogadja őket — sóhajtja apám. Egy ablakon behajítja a ruhacsomót. A következő háznak csak egy része égett meg. Sötétedik ... — A Kovács Paliéké ... — mondja apám. Hát újságot éppen nem mondott. Kis Kovács a játszótársam, ismerem a ház minden zugát, pincétől a padlásig. — Menjünk be — indítványozom. Belöki a vészesen nyikorgó ajtót. Kovácsék tiszta, békés otthonára alig emlékeztet valami. Végigjárjuk a megmaradt helyiségeket. Valamire felfigyelek ... Á konyha sarkában felfordított szekrény hever. Hogy került ide? Hiszen a második szobában volt a rendes helye! — Valaki eltakarta vele a pincelejáratot — kiáltok fel, miután világosság gyúl agyamban. — Biztosan Kovácsék — jegyzi meg apám únottan. — Akárki tette, valamit odarejtett. Elhúzzuk a szekrényt, könnyen megy, üres ... Apám leereszkedik a pincébe. — Nincs itt semmi. De mégis... égy kevés krumpli. Kimászik, kiszórja az egyik szalmazsákból a szalmát, visszamegy, megszedi krumplival. — Siessünk haza, anyád meghal félelmében. Mire hazaérünk, egészen besötétedik. A két asszony már kezét tördeli: — Jaj, hol voltatok olyan sokáig?1 — Körülnéztünk ... hoztunk vacsorának valót. Anyám megnézi az ócska huzat tartalmát. Fejét csóválja, nem tetszik neki a dolog. — Honnan, kitől van? — Kovácséktól... — Karját anyám vállára helyezi, sóhajt. — Megadjuk nekik az első termésből. — Meg... ha egyáltalán visszajönnek! Nagyanyám egymásután tördeli le a csírákat. Fonnyadt krumpli, annyi szent. Gondosan megmosogatja, fazékba rakja. Hirtelen megmerevedünk. Zúgásféle hallatszik. Igen, ez egyre erősödő zúgás ... Tankok! — A nagyobbik fazékba fegye, venlágeink lesznek! — Mit beszélsz? — háborodnak fel az asszonyok. — Ügy lesz, ahogy mondom. Vacsorára vendégül látjuk a tatárokat... az emberevőket... az . ördögöket... és nincs a háznál szenteltvíz ... haha! — hangosan hahotázik, leguggol, nem bírja abbahagyni, még a könnyei is csorognak ... Nagyanyám nagyobb fazékban főzi a krumplit. A zúgás erősödik. Kintről döngő léptek hallatszanak. Anyám rémülten a bölcsőhöz rohan, óvatosan felkapja alvó kisöcsémet, aki fel sem ébred, az ágyhoz rohan, elrejti a dunyha alá, persze úgy, hogy levegőt is kapjon. Alig igazítja el a dunyhát, nyílik az ajtó, furasapkás fegyveres katona lép be. — Nyemci nyet? — kérdi erélyesen köszönés helyett és körüljárja a helyiséget. Gyanúsnak találja, hogy anyám nem mozdul el az ágytól. Fegyvere csővével a dunyhába döfköd... Velőtrázó sikoltás Anyám testével védi az ágy egy részét. Az orosz vállon ragadja, messzire ellódítja. Nagyanyám hangosan felsír, apám két ugrással ott terem, anyám még mindig sikít, én meg sem tudok moccanni.. ■ Végre lent van a dunyha! öcsém felébred, apró kezeivel hadonászik, és a nagy riadalomtól pityeregni kezd. Az orosz meg leroskad az ágy szélére és nevet, nevet. Ugyanúgy kinevet bennünket, mint az előbb apám nagyanyámat és anyámat. A feszültség feloldódik. A katona int anyámnak, tegye az öcsköst a bölcsőbe. Azután úgy, ahogy van, ruhástól elveti magát az ágyon. Fegyverét még álmában sem ereszti el. —Vadember — méltatlankodik anyám. — Kiparancsolta szegény gyermeket az ágyból! — Ejnye, megint rosszul mondod. Nem az ágy a gyerek igazi helye, hanem a bölcső. Meg aztán, ki tudja, mióta nem aludt. Időnkint be-be néz egy-két orosz katona ... Látván alvó társukat megnyugodva távoznak. Van elég üres ház a faluban. A lakosság elmenekült. Mindössze néhány család tartott ki a sajátjában. Köztük mi is. Szállás tehát akad bőven. Csak ez ragadt nálunk. Régen feküdhetett ilyen kényelmesen. Apám ki-kimégy, talán beszélget' is velük a maga módján. Azután, mikor visszajön, jót mulat anyámon és nagyanyámon, akik egymás mellett ülnek a tűzhelynél és mereven bámulják az alvó katonát, — Mi lesz, ma nem vacsorázunk? Felállnak. Anyám leszűri a krumplit. Nagyanyám odamegy a fekvőhöz, a dunyhát igazítaná, csakhogy az félig az orosz alatt van. Sehogysem boldogul vele. — Méghogy bánfják a fehérnépetf Olyan fáradt, álmos a szentem ... Azt sem tudja, mi történik körülötte. Kell is ennek a más asszonya! — közben addig ráncigálja a dunyha csücskét, míg nem felébreszti az alvót. Anyám koppanva leteszi az első tányért az asztalra. Ránéz a szemét dörzsölgető katonára... A többi tá-M1ROSLAV FLÓRIÁN: Márciusi vigília v_ Megtörténik, hogy az embernek cigarettára se jut, madártollra se, esőcseppre se. Kifordított zsebei feketék. Az éjszakához simul, beleolvad, míg maga is éjjé lesz, zúgó vizekkel telve. Pihegő éjszaka S cseppenként szűri az aranyesőt. Fordította: Gál Sándor J (X. folytatás.) Még így is mélyen lehajtotta a fejét, kezével eltakarta az arcát, és csak akkor nyugodott meg, amikor már messze maguk mögött hagyták Repiscsit. A fák és bokrok megritkult levelein esőcseppek csillogtak, az erdő nyirkos hideget lehelt. A fülke ablaka bepárásodott. Alekszej mutatóujjával szanaszét táncoló betűkkel ráírta: „Kszenyija“. A lány némán elmosolyodott, és alája írta: „Aljosenka“. Odakint didergős, nedves a világ, az autó kerekei alól szétfröccsen a pocsolyák vize, ajtaját szürkére festi a felcsapódó sár — de a fülkében meleg van, s Kszenyija ettől olyan jól érzi magát. Olyan jó idebenn, mert itt ül mellette Alekszej, és mert itt hintázik szeme előtt a két név: „Kszenyija“ és „Aljosenka". Nincs semmi más vágya, mint így utazni messzemessze, nagyon sokáig, vég nélkül, s érezni, hogy ö itt ül mellette. Nem szólnak egymáshoz, de ez a csend olyan, ‘mintha szüntelenül beszélgetnének. A híd után, mielőtt behajtottak volna a városba, Alekszej befordult az állomás felé. Kszenyija felriadt álmodozásából: — Jaj, én oda nem megyék. Megvárlak itt. Állj meg. De Alekszej csak nevetett' riadalmán: — Mitől félsz? Maradj nyugton. A lány nem erősködött tovább. Most a sínek mentén haladtak, s mögöttük egy mozdony füttyögetett, egyre közelebbről. Már be is érte őket, hirtelen füstbe burkolta az autót, majd elnyelte a kanyar, s tehervagonok, tartálykocsik, pőrekocsik váltogatták egymást mellettük. Úgy látszott, se vége, se hossza a sornak. Téglával, álványdeszkával, kombájnokkal, traktorokkal meg másfajta gépekkel voltak megrakva, amilyeneket Kszenyija még sohasem látott, s a kattogó kerekek szelet kavartak; „Zöld utat a hétéves terv szállítmányainak“, meg „Üdvözlet a textilkombinát építőinek“ — volt a vagonok ajtajára felírva krétával. — Jaj, milyen sok! — kiáltott fel Kszenyija önkéntelenül. Alekszej mellől minden újnak, minden érdekesnek tetszett. Pedig hányszor látott már száguldó szerelvényeket. Még az állomáson is járt egyszer, rönköket kellett kirakni a kolhoz számára. Olyan piszkosnak és unalmasnak látta akkor a pályaudvart, de még az oda vezető utat is hosszúnak és unalmasnak. Most pedig észre se vette, úgy repült az idő, s a szélesre tárt kapun át máris begördültek a ládákkal, zsákokkal, tégla- és deszkarakásokkal teli hatalmas udvarba. Alekszej elment valahová, Kszenyija meg ott maradt a fülkében, nézte a teherautókat, amelyek szüntelenül jöttek-mentek, s hallgatta a sofőrök vidám beszédét, az emelődsruk lánccsörgését, a pőrekocsikról ledobált deszkák tompa puffanását. Éppen olyan zaj és sürgés-forgás volt itt is, mint odahaza náluk, a hizlaldában. Ahhoz azonban hozzászokott, itt meg nyér egyelőre az asztal szélén marad, nem rakja szét őket... Int az idegennek, jöjjön, üljön asztalhoz, egyen ... Azt kétszer sem kell biztatni, örömest hallgat a szóra. Kicsit furcsállja, hogy egyedül fog enni, de nálunk az a szokás, lakjon jól először a vendég. A család tagjai csak ezután következnek. — Ejnye! Sót meg nem adtál neki!' Nagyanyám tipegve hozza a sót... — Zsírunk nincs! Vaj sincs... de só, az még van, hála istennek! — Az isten szót ijedten elharapja. A katona félretolja a tányért, mint valami fölösleges eszközt. Maga elé húzza a fazekat. Sóváran nézzük a falatozót. Szemünk-szánk tátva marad. Nagyokat nyelünk. Hát, ilyet még nem láttunk. Egymás után tűnnek el a krumplik. Üres a nagy fazék! — Ördög ez! Ember nem eszik enynyit! A nagy fazékkal... Ördög ha mondom. Vacsorapusztltő ördög! Alig ejti ki a szavakat, bekiáltanak a kosztosunknak. A parancs az parancs, tovább kell menni!. mindén olyan érdekes, olyan meglépő volt, s valahogy furcsán ünnepi. De már jön is vissza Alekszej a hosszú, alacsony raktárépület felől, s mellette, széles karlengetésekkel, egy zubbonyos, katonássapkás, ismeretlen legény. — Ez a te kocsid? — kérdezte a legény, amikor odaértek az autóhoz, majd amikor a lányt megpillantotta, szélesen elmosolyodott: — Hát ez miféle komszomolka? Kszenyiját zavarba hozta a pillantása, meg az, hogy komszomolkának nevezte: mintha bűnösnek érezné magát ez előtt a fiú előtt. — Jő ismerősöm — felelte Alekszej. — Helyben vagyunk! — szólt a legény. — Minden világos. Add ide a fuvarlevelet. így. Ne félj, minden rendben lesz. A kocsit állítsd oda ni, estig ott lehet. A kivételes esetre való tekintettel most megrakjuk nélküled, ti meg nyugodtan szórakozhattok. Hanem legközelebb ne feledkezz meg rólam, pajtás, hozz magaddal még egy ilyen helyre kislányt, aztán majd együtt szolidan elszórakozunk. Alekszej nevetett: — Jól van, majd igyekszem. Hát akkor az esti viszontlátásra. A teherautót hátrahagyva, egy másik teherautón jutottak be a városba. Ez az ódon város már a múltban is híres volt szép parkjairól és templomairól. A vasúttól távol esett, és évtizedeken át élte a maga csendes, lassú életét. Amikor aztán két éve megépítették a szárnyvonalat, majd az országutat, egyszeribe megelevenedett, s villámgyorsan kezdett terjeszkedni minden irányba. Két új utca szelte át, csupa új, kétemeletes házzal, s mintha csak ijedtükben futottak volna tőlük szerteszét a régi, girbegurba kis utcák, az időtől megfeketült kunyhóikkal. A valaha magasan kiemelkedő és oly szépnek látszó templomok is megfakultak, s mintha a kortól összetöpörödtek volna. A látóhatáron már kirajzolódott a jövendő — Szpaszíba, szpaszíbaí — mindnyájunkat megölel, megcsókol, apámaf sem hagyja ki. Kilódul az éjszakába, ahol megint zúgnak a tankok. Egyszerre üres marad a helyiség. — Fura egy fajzat! Ki hallott még ilyet! Férfi létére férfit csókol! — Maga csak ne csodálkozzon! Az ördögnek mindent szabad. Jó volna, ha most már úgy igazából törődne a vacsorával. Vagy éhesen feküdjünk le? — Azt már mégsem! Fürgén, fiatalosan perdül. Apám hatalmasat nyújtózik, mindén csontja ropog ... — De jó, de jó, hogy megszabadultunk! — Hát a vacsorától mindenesetre!’ Attól megszabadított az a vacsorapusztító ördög! — Mit akar folyton az ördöggel?!' Talán bizony beleszeretett? — Én-e? — Maga bizony! Elfelejti, hogy most már csak magunk eszünk? Mit akar azzal a nagy fazékkal? Jólakunk mi a kicsiből is! Ardamica Ferenc fextilkombináf körvonala, mely máris uralta a környéket. A városnak ez az új arca jobban tetszett Kszenyijának, mint a régebbi. Volt valami ünnepélyes ebben a hullámzó tömegben, az új utcák tarkaságában, a tanácsháza ormán lengő zászlóban, a benzinszagban, a mozdonyfüttyökben. S jóllehet, nem lett volna szabad kedvét lelnie világi dolgokban, a lány újra meg újra megállt' a kirakatok előtt. Most éppen egy játékbolt kirakata előtt állította meg a kíváncsiság; orrát odanyomta a naptól langyos üveghez, és kerekre tágult szemmel csodált egy hatalmas, kékszemű alvóbabát. — Jaj, de gyönyörű, ugye? — lelkendezett. — Aha. Egész helyes — hagyta jóvá Alekszej. — Ilyen menyasszony kéne neked, Aljosenyka. — Az enyém szebb — jelentette ki Alekszej, és úgy nézett rá, hogy Kszenyija arca megpirosodott, halánkékán dobolni kezdett a vér. A mindig lármás Szovjet utcán mentek végig. Kszenyija úgy érezte, mindenki őket nézi, mindenki látja rajta a zavart és boldogságot. Bebetértek a boltokba odafurakodtak a pulthoz, s mint két gyerek bámultak a csillogó brossokat, gombokat, tarka szalagokat, hallgatták az edényosztályon a krístályvázák csengését. Mindez az övék volt, egyedül az övék, m'nden csak nekik csengett-bongott tarkállott, csillogott. „Megvegyem?“ — kérdezte minduntalan Alekszej. De Kszenyija némán ingatta a fejét; még sohasem érezte magát ilyen gazdagnak. — Ö... — sóhajtott fel, amint megpillantott az áruház falán egy hatalmas, zöld, kínai szőnyeget. Egy girbegurba fácska ágai között egyetlen óriási, mesebeli virág vöröslött. A nappali világosságot árasztó lámpák fényében a szőnyeg zöldje ezüstbe ját-
