Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-07-04 / 54. szám
FÁBIÁN ZOLTÁNi A menet megállt a barakk előtt. Voltak, akik rögtön földre engedték csomagjukat, mások meg tovább szorongatták hónuk alatt, vagy igazgatták a hátukon. — Levetkőzni! — kiáltotta a tolmács. Mocorgás, sustorgás támadt. Legtöbben asszonyok, lányok voltak, de akadt közöttük férji is, gyerek is. Toporogtak riadtan, és sugdósódtak, de nem vetkőztek. — Schnell! — mondta a tolmácsnak unottan az őrmester. Az rögtön, szolgálatkészen fordította: — Gyorsan! Gyorsan! — és ismételgette vég nélkül, türelmetlenül. Akik elöl álltak, s jobban szem előtt voltak, tétován vetkőzni kezdtek. A többiek nem, csak mímelték, megjátszották, miközben rá-rálestek a géppisztolyos őrökre. Dél körül járt az idő. A forrőságnak súlya volt, és vastagon csurgott, akár az olvadt vasérc. Árnyék sehol. Magányos vörösfenyő állt a barakk végénél, de vedlett, ritkás lombján áttíízött a perzselő napfény. A cipőjét nem m.erte levetni senki, mert a szikrázd homok mart, égetett. — Dolmetscher! — szólt az őrmester, s a foglyok felé biccentett. A tolmács összerezzent; üvölteni kezdett: — Gyerünk, gyerünk! Nem érünk rá. Az asszonyok rámeredtek; ki gyűlölködő váddal, ki meg csak szomorúan. — Hitvány szolga! — mondta valaki hátul. A tolmács meghallotta. Kövér, tespedt arca elvörösödött: — Csend! Csak járjon a pofátok! — És tömzsi öklével megfenyegette őket. Áz őrmester bosszúsan rántotta össze bozontos, vörös szemöldökét. — Halts Maul? — sziszegte oda a tolmácsnak, s ingerülten magyarázott valamit. Az behúzta rövid nyakát, meghunyászkodva hallgatott, majd hadarva fordítani kezdte: — Az őrmester úr azt mondja, ne idegeskedjék senki. Vetkőzzenek gyorsan le, hogy minél hamarább túl legyenek a fürdésen, meg a fertőtlenítésen A férfiak közömbösen hallgatták, de az asszonyok, lányok hálásan rámosolyogtak az őrmesterre, s kárörvendve néztek farkasszemet a tolmáccsal; némelyik még haíkan fel is koccantott, és mutogatott rá. Ő úgy tett, mintha nem venné észre; zsebkendőjével legyezgette magát. Most már hamar levetkőztek. Az asszonyok kis csoportokba bújtak össze, egymásfelé fordultak, vagy magukon hagytak esetleg egy-egy.ruhadarabot, hagy rejtsék szemérmüket-.- »iimo ~ • -r*' Mielőtt az őrmester szólt, intett volna, a tolmács rájuk kiáltott: — Pucérra! A moraj újból felzúdult, de az örök lejjebb billentették a géppisztolyt, s pár pillanat múlva ott ácsorogtak mindnyájan mezítelenül a tűző napon, fel-felkapva talpukat a parázsló homokról. Az őrmester a tenyerét a derékszíj mögé dugta, a hüvelykujjával intett: — Futás! - kiáltotta a tolmács rögtön és sunyin elvigyorodott. A tömeg meglódult, de néhány bátortalan lépés után alaktalan masszává csomósodott. Nem akart első lenni senki. — Mi lesz? — ordított a tolmács, s meglökte a melléje sodródott szikkadt öregembert. Az elvágódott, de a következő pillanatban már emelkedett is fel, s riadt, kapkodó szuszogással futni kezdett. A többiek utána. A hadnagy ott állt a barakk alig lépésnyi árnyékában. Félvállal nekidűlt az ajtófélfának. Vastag szemüvege mögül úgy figyelte a mezítelenül futó foglyokat, mintha valahonnan a holdból, távcsövön át látná. Sovány, keskeny arca meg sem rezdiilt, csak savőkék szeme vibrált, lüktetett. Szőke lány haladt el előtte. Üde, töretlen teste volt. Nem kapkodta ide-oda tekintetét, mint a többiek; nézett maga elé a lángoló homokra, s szaladt kecses, szökkenő léptekkel, akár egy őzgida. A hadnagy kinyújtotta nyelve hegyét, s lassan végighúzta színtelen ajka között. Az őrmester odabólintott a tolmácsnak: az leáttította a futást, s arccal a barakknak fordította őket. A hadnagy előjött az árnyékból. Kimért, nyugodt léptekkel. A vastag szemüveglencsék mögül nem látszott szeme villanása, s mindenki azt hitte őt nézi. Moccant volna kezük, hogy mellük, combjuk elé kapják, de a szemüveg villogott a ráverödő fénytől — mozdulatuk elakadt, s álltak bénán, tehetetlenül. A hadnagy végigment a sor előtt, s egyiknek-másiknak intett lépjen hátra. Amikor a szőke lány elé ért, megállt. Alulról felfelé végignézett rajta, azután a szemébe. A lány elpirult; meglátta mezítelenségét a hadnagy szemüvegében. Halántéka kagylójából kelt a biborlás, hogy végigfusson arcán, nyakán, le. — Beszél németül? — kérdezte a hadnagy. — „Igen — rebbent a lány. — Neve ? — Elsa Pranowsky. — Danke - mondta a hadnagy, s továbblépett. Nem állította hátra, a sorban hagyta. Amikor végzett a szemlével, visszament a barakk árnyékába, s valamit jegyezgetett. Közben az őrmester megszámolta az elöl, a sorban maradt foglyokat. Jelentette a hadnagynak; az bólintott, villogó szemüvege végigfutott a foglyokon. Az őrmester hátraléptette a jobbszélen a negyedik foglyot. Erős csípejű, nagydarab asszony volt; elfogta a sírás, térdrevetette magát az őrmester előtt, átkulcsolta csizmáját, úgy könyörgött neki. — Mit akar? — kérdezte az a tolmácsot. — A sorban szeretne maradni a családjával. — Ostoba! — legyintett az őrmester, s kilépett az aszszony öleléséből. Visszament előző helyére, onnan adta ki a parancsot. A tolmács mondatról mondatra fordította: — Akik hátul lesznek öltözzenek fel!... Munkaosztagba kerülnek, ... ott kapnak majd fürdőt és fertőtlenítést. A kiállítottak először nem értették a parancsot, bámultak egymásra, meg a tolmácsra. De a nagy darab asszony hirtelen felugrott, s ruhacsomóhoz futott, s kezdte magára kapkodni öltözékét. Most már nem jajgatott, hideglelősen mosolygott az őrmesterre. Felocsúdtak a többiek is, s néhány pülanat múlva ott tolongtak körülötte. Túrták, hányták a ruhaneműt, rángatózó kézzel öltözködtek. Azután két géppisztolyos elvezette őket. Egyik-másik hátrafordult visszaintegetett, de a sorból senki sem nézett feléjük, mindenki a sötéten tátongó barakkajtót leste. Az őrmester köhhentett, s a tolmács a sor elejére állt; — Irány utánam! mondta, azzal elindult befelé. A szőke lány a menet közepetáján haladt. Amikor az ajtó elé ért a hadnagy odaszólt az őrmesternek, aki nem sokkal rá hangosan kiáltotta: — Elsa Pranowsky, austreten'. A lány összerezzent, s ijedten félreállt. Kérdőn nézett az őrmesterre, de az nem törődött tovább vele; terelte befelé a foglyokat. A hadnagy szemüvege hidegen villogott oda. Az utolsó asszony is belépett a barakkba. A lány utána akart menni, de az őrmester visszahessentette. Állt hát riadt tanácstalanul, váltogatta mezítelen lábát a forró homokon, s nézett be a foglyokra. Szappant, törülközőt osztottak szét közöttük. Azután a tolmács és az örök kijöttek: a tolmács kövér arca sárga volt, s futott az 'Sajtóig, az őrök nyugodtak voltak és közömbösek. Bezárták az ajtót, az ablaktáblákat. Szorosan, csavarral, ahogy az óvóhelyeket szokták. Két őr a barakk hátamögé ment. Nem sókkal rá olyasmi hallatszott, mintha valahonnan mélyről rengene a föld. vagy odafent a végtelen űrben összefutqtt- volna két csillag. A barakkajtó dongott, a falak remegtek, de csak néhány lélegzetnyit. Azután csend lett. Tompa, üres csend... A barakk végénél meglengett a fenyő és felsuhogott. Az őrmester végighúzta vöröspihés kezefejét az állán: — Fertig - mondta, majd intett a tolmácsnak. A tolmács vastag ajkát rágva körülnézett, mintha keresett volna valakit, azután furcsa, kacsázó léptekkel elindult a barakk mögé. A lány tekintete ide-oda ugrált közöttük; végül a hadnagyon állapodott meg. Nem látott vastag szemüvege mögé, de érezte — őt nézi. Maga elé kapta a kezét, s indult a ruhájáért. De feléje billent egy géppisztoly; az őr újjával mutatta: vissza! Karszalagos foglyok jöttek elő a tolmáccsal. Kinyitották az ablaktáblákat és az ajtót. Nehéz, fojtó szag löködött a szabadba. Odabent, a fürdő közepén különös gúla emelkedett. Egymásba kapaszkodó karok, lábak: megfeszült, Icicsavarodott derekak, csípők: hátraszegült, torz fejek. És a szemük tükrére ráfagyott a rémület, a tátott szájakba belefeketedett a végső üvöltés. Fent, az emberhegy tetején egy szikkadt testű öregember; fél keze az alatta görbedö asszony haját markolja, a másik meg odader- . medt a mennyezetre, a szellőztető szájára... Amikor végeztek a hadnagy magához intette: — Öltözőn fel kérem! Velem jön! — S lüktető, savókék szeme rámeredt meztelen testére. Másnap átlőtt fejjel, szemüveges hadnagyot. A szőke lány eltűnt. Már régóta gyanítottam, hogy valami nincs rendben a kalapommal. Bizonyítani nem tudtam semmit, de e leghalványabb kétségem sem volt, hogy a cselédlány kissé önkényesen kezeli becses tulajdonomat. Mi sem könnyebb például, mint egy cilindert a helytelen irányban kefélni, ami viszont azonnal meglátszik rajta; és mivel a cilinderek rendszerint képtelenek -önmagukat lekefélni, a dologhoz némi emberi közreműködés is szükséges. Reggelről reggelre ott találtam a nyomokat a kalapomon, és keletkezésükről rtsm tudtam számot adni. Nos, nem szóltam senkinek, de feltettem magamban, hogy nyitva tartom a szemem. Nem is annyira a kalapom siralmas állapota, mint inkább a személyem irányában tanúsított arcátlanság bosszantott. Egyik szombat délután éppen otthon tartózkodtam, amikor egy diót kínálgató vándorárus állított be. Csengetésére a lány nyitott ajtót, majd röviddel azután láttam, hogy az árus kocsiját maga előtt tolva, elhalad az ebédlő ablaka előtt. Nem tudom, hogyan és miért, de egyszerre gyanút fogtam. Hirtelen az ajtóhoz léptem, és kinéztem a hallba. Senkit se láttam. A bejárati ajtó nyitva állt, a konyhaajtó szintén és pontosan a kettő között, az esernyőtartóhoz támasztva megpillantottam valamit, amire még a legsötétebb kétség pillanataiban sem számítottam. BARRY PAIN: A kalap Felemeltem a kalapot úgy, ahogy volt, a belerakott diókkal együtt, és az ebédlőasztalra helyeztem. Aztán lehívtam Elizát az emeletről. — Mi van? — kérdezte, amint belépett a szobába. A kalapra mutattam. — Ez van — mondtam -r- és ez így megy már évgk óta! — Ugyan, beszélj végre értelmesen — pzólt Eliza. — Miről van szó tulajdonképpen? — Nagyon jó! — háborogtam. — Azt mondod, beszéljek értelmesen mikor a saját kalapomat a hallban találom a földön, és méghozzá kisül, holtan találták meg ágyában a hogy — hogy diótertálynak használják. Feleségem elmosolyodott. — Majd mindjárt megmagyarázom — mondta. — Azt nem is kétlem. De torkig vagyok már a magyarázatokkal. Tíz vagy tizenegy shillinget adtam ezért a kalapért, és tessék, vége van. Ismerem már az efféle magyarázatokat. Megmondtad a lánynak, hogy vegyen diót, de hamarjában nem tudta mibe tenni, és a kalap éppen kéznél volt. De ha azt hiszed, beérem ilven kifogással, akkor nagyon tévedsz. — Én egyáltalán nem ezt akartam mondani. — Vagy majd azzal állsz elő. hogy beleragasztasz egy darab fehér papírt, és akkor a foltok a bélésen nem is fognak látszani. Magyarázatok! Haha! — Ezt se akartam mondani. — Bánom is én, mit akartál mondani. Nem vagyok hajlandó meghallgatni. Itt nincs elfogadható magyarázat. Most az egyszer nem engedek a negyvennyolcból. Látod ezt a kalapot? Többet az életemben a fejemre nem teszem. — Ezt nagyon jól tudom. — És nem fogja hordani más sem. Alszik a kusza-hajú mező, alszik a rét, s gyöngyökkel telehintett, lábon libegő selyem-ezred alszik a milliós sereg, a verhetetlen, mindig megújuló füvek, a zöld katonák alusznak, álmukban ráhajolnak a keréknyomra, s fehéren lapuló fillérre, virrasztó békákra, bogarakra, surranó egér után intenek, álmukban is munkálkodó gyökereik összefogóznak, alusznak a táncot hajló füvek, arasznyi mély birodalmuk épül, ránő elásott halottra, gyalogúira, elhullajtott marhaganéjra, terjeszkedik országuk, tör előre bénító türelemmel, ó, vas-szelídségú füvek, ti zöld katonák, lágyságotok iszonyú fegyver! Mivelhogy pap nem vagyok, barátaim, s a prédikációknak már ideje nincs itt, az elhangzott ige után én se lépek faragott szószékre, se kivilágított oltár elibé. Leülök csak ide, így, e tenyérnyi asztalka mellé, áhitat nélkül, komolyan, fejemben csupán józanság van, s két ujjam közt keserű cigaretta. Hogy is láthatnék villámló szavakhoz megszabdalt tekintetemmel? A próféták saruban jártak vagy mezítláb, énrajtam meg szürke kabát van és ócska cipő, • . amit sáros, széltől óvatlan úton tiportam idáig, tartóztattak ködben viharok, szigorú esték, eső verte nyitott nyakamat, görcsös konokság gombóca ült mellemben, s nem oldott, de kötözött a sok bajjal épített nytigaiom 1 Hogy is láthatnék villátrjló szavakhoz megszabdalt tekintetemmel? Hisz voltam én is rajongó kölyök, madarakhoz igazított járású, könnyű lábon futottam egyenest, sugárzó képpel, mint aki lámpát nyelt reggelire, és horzsolást, hideget, meleget: mindent kihevertem. Aztán jött ama keresztben fújó vihar, a szél, a csillagverö, porszemeket petéző. kibontotta a tüzeket, a lobogó harag pillanat-piros lángja kibopilott, és én hurcoltam magamban jódarabon az akkor szerzett sebeket, nyavalyákat, majd néma kövek lettek a társaim, kutyák, verebet és lágy pillantású lovak. Ifjúságom is félig befedve már aranyszeplös rothadó levelekkel. Hogy is láthatnék villámló szavakhoz megszabdalt tekintetemmel? Most alszik a kusza-hajú mező, alszik a rét, a gyöngyökkel telehintett, lábon libegő selyem-ezred alszik a milliós sereg. Gondjaim ébren vannak, éjjel is enni kérnek, törékeny gyermek-tenyérrel a vállamra nehezednek De nékem a füvek példája erőt ád s az égig épülő láthatárok között én már csak dolgozni akarok, álmomban is dolgozni felnőtt felelősséggel, földnek támaszkodó vaslétra-akarattal, fejemet fölemelem, mint a füvek, a zöld katonák Nincs mivel kérkednem, nincs mit szégyellenem, hitemen nincsen rézrozsda, mindenért megjártam belső poklaimat. Alszunk mindnyájan ébren, épül a tengermély birodalom, ránő elásott halottra, magányos gyalogúira, elhullajtott marhaganéjra, terjeszkedik az ország, tör előre tízkarú türelemmel. 0, vas-szelídségú füvek, ti zöld katonák, lágyságotok iszonyú fegyver Fütyülök a költségekre! Ha neked úgy tetszik, hogy a cselédlány tönkre tegye a kalapomat, ám legyen, de akkor az a kalap tönkre is lesz téve amúgy istenigazában! Felkaptam a kalapot, és kíméletlenül alaposat rúgtam bele. Cipőm orra átlyukasztotta a szövetet, és a dió szerteszét gurult a szobában. Abban a pillanatban: plim-plim-plim, a szalonban halkan megszólalt a zongora. — Igen — mondta Eliza. — A zongorahangoló. Ugyanakkor jött, amikor a dióárus és ő vette meg ezt a diót. És a kalapjába tette. A saját kalapjába, jól jegyezd meg, és nem a te kalapodba. Láthattad volna, ha kinyitod a szemedet. Csakhogy te ... — Eliza — vágtam közbe —, a többit nem is szükséges mondanod. Hí így áll .a helyzet, akkor a lány fele annyira sem hibás, mint ahogy félté' teleztem. Nekem most el kell men nem, de te talán benézhetnél a sza Ionba és megmagyarázhatnád a kon gorahangolónak, hogy valami jelen féktelen félreértés történt a kaíapji körül. És egy pohár sörnél, meg mondjuk, két schillingnél többet nen szükséges felajánlanod. Fordította: Udvarhelyi Hann; 1964. július 4.
