Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-12-31 / 103-104. szám
Abban az időben, amikor Hitler uralomra jutott Németországban, élt Münchenben egy bizonyos Kari Löwy nevű ember, foglalkozása szerint játékgyáros. Ez a kedélyes és optimista férfi szilárdan bízott az emberi természetben, a jó szivarokban meg a demokráciában és bár legkevésbé sem tartozott az árja fajhoz, nem vette túlságosan komolyan az új kancellár antiszemita nyilatkozatait, meg lévén győződve, hogy a józan ész, a mértéktartás és bizonyos természetes igazságosság, amely mindennek ellenére ott gyökeredzik a szívekben, elöbb-utóbb diadalmaskodni fog a múló tévelygéseken. Fajtestvérei nem fukarkodtak a figyelmeztetésekkel, s unszolták, hogy kövesse őket az emigrációba, de Herr Löwy csak kedélyes nevetéssel válaszolt és karosszékében elterpeszkedve, szivarral a szájában felidézte azokat a megbízható barátságokat, amelyeket a lövészárkokban kötött az első világháború idején. Egyik-másik barátja jelenleg magas állást foglal el; szükség esetén bizonyéra közbe fognak lépni az ő érdekében. Nyugtalankodó látogatóit likőrrel kínálta, saját poharát az „emberi természetre“ ürítette, kijelentette, hogy teljesen megbízik benne, akár náci, akár porosz egyenruhába bújtatták, akár tíroli kalapot, akár munkássapkát yisel. A horogkereszt uralmának első időszaka valóban nem volt túlságos veszélyes Herr Kari számára, sőt még keservesnek sem mondhatta. Persze átesett ő is némi zaklatáson, kellemetlenkedésen, de talán „lövészárokbeli“ barátai pártfogolták titokban, talán jellegzetesen német kedélyessége, a lényéből sugárzó bizalom késleltette a személyével kapcsolatos Vizsgálódásokat, annyi bizonyos, hogy emberünk továbbra is békében élt részint a gyárában, részint könyvtárszobájában, szivarai meg a jó borral telt palackjai között s míg a többi, akinek születési bizonyítványa nem volt kielégítő, elhagyta az országot, ő megőrizte rendíthetetlen optimizmusát és az emberiségbe vetett hitét... Aztán kitört a háború, s a helyzet egy kissé rosszabbra fordult. Egy napon durván kitiltották a saját gyáréból, másnap pedig egyenruhás fiatalemberek rohantak rá, és agybafőbe verték. Herr Kari felhívott néhány számot, de a „fronton szerzett barátok" már nem feleltek a telefon-' hívásra. Ekkor fogta el először némi nyugtalanság. Bement a könyvtárszobájába, tekintetét végígjártatta a falak mentén sorakozó köteteken. Hoszszan, elmélyülten nézte a sok szívéhez nőtt könyvet; valamennyi az emberiségért émelt szót, érvelt és védőbeszédet mondott mellette, s arra kérte Kari barátunkat, hogy ne veszítse el bátorságát, ne süllyedjen a kétségbeesésbe. Platon, Montaigne, Erasmus, Descartes, Heine szólt hozzá ... Bízni kell az emberiség e kiváló úttörőiben, türelmesnek kell lenni, időt adni a humánumnak, hogy megnyilvánulhasson, hogy utat találjon a zűrzavarban, a félreértések közt, és fölébük kerekedjék. Hogy is szól a francia mondás az ember természetéről? Ha elkergeted, vágtában tér vissza. A nemeslelkúség, az igazság és az ész most is diadalmaskodni fog, de nyilvánvaló, hogy abba még beletelik egy kis idő. I4em szabad elcsüggedni, bizakodni kell, de mégis tanácsos néhány óvóintézkedést tenni. Kari barátunk leült egy karosszékbe, és töprengésbe merült. Köpcös, rózsásbőrű ember, szemüvege kajánul biggyeszkedett- az orrán, finomvonalú ajka mintha egyre őrizné a sok szellemes mondás emlékét, ami a szájét elhagyta. Hosszasan szemlélte könyveit, teli szivardobozait, kedves borospalackjait; meghitt tárgyait, mintha tanácsokat kérne tőlük; lassanként megélénkült a tekintete, arcán jóízű, ravaszkás mosoly derült fel, és mintha hűségéről biztosítaná őket, konyakkal teli poharát ráköszöntötte a polcokon glédában álló sokezer könyvre. Herr Kari szolgálatéban egy derék müncheni házaspár állt, már tizenöt esztendeje viselték gondját. Az aszszony vezette a háztartást, főzött, elkészítette gazdája kedvenc ételeit, férje pedig sofőr, kertész és házmester egyszemélyben. Ennek a Herr Schutznak egyetlen szenvedélye volt: az olvasás. Munka után, míg a felesége kötögetett, ő gyakran órákhosszat hajolt valamelyik könyv fölé, amit Herr Karitól kapott .kölcsön. Legkedvesebb írói: Goethe, Schiller, Heine és Erasmus; a kiváltképpen magasztos és ihletett részeket fennhangon olvasta fel feleségének a kert végén álló kis házban, ahol laktak Gyakran megesett, hogy Kari úr, ha kisé magányosnak érezte magát, behívta Schutz barátját a könyvtárszobába, s ott szivarozva hosszasan elbeszélgettek a lélek halhatatlanságá\ ^szabad földműves ról, Isten létezéséről, a szabadságról, mindarról a sok szép gondolatról, amelyet a körülöttük sorakozó könyvek tartalmaztak, és hálás tekintettel simogatták a köteteket. így hát Herr Kari a veszély órájában Schutz barátjához és Sohutznéhoz fordult. Egy doboz szivarral meg egy üveg snapsszal átvonult a kert végében levő kis házba, s ott előadta a tervét. A házaspár másnap munkához látott. A könyvtárszoba szőnyegét felfenntartásához szükséges erőt azokból az írásokból merítette, amelyekben a maradandó oly megsemmisítőén cáfolja az időlegest. Herr Schutz feleségével együtt beköltözött a villába, amelyet a bombázások csodálatosképpen megkíméltek. A gyárban eleinte nehézségekkel kellett megküzdenie, de az okmányok tanúsították, hogy ő a vállalat törvényes tulajdonosa, mióta Herr Kari külföldre szökött. A napvilág meg a friss levegő hiá-Sm Egy humanista története göngyölték, a padlót áttörték, létrát állítottak be, azon le lehet mászni a pincébe. A pince rendes bejáratát befalazták. A könyvtár javarészét lecipelték, levitték a szivardobozokat is, a bor meg a likőr helyben volt. Schutzné amennyire csak tudta, kényelmesen rendezte be a búvóhelyet, és hála a német népben gyökerező Gemütlichkeitnak, a pince néhány nap alatt lakályos és kellemes helyiséggé alakult át. A lejáratot a parkettbe gondosan beleillesztett négyzet leplezte, s a szőnyeget rátérhették. Aztán Herr Kari még utoljára kiment az utcára Herr Schutz kíséretében, aláírt bizonyos okmányokat, színleg eladta a házat, hogy megmentse az elkobzástól. Herr Schutz egyébként ragaszkodott ahhoz, hogy megkössék az eladást érvénytelenítő titkos megegyezést, amely szerint a törvényes tulajdonos adott pillanatban vagyona birtokába lép. Aztán a két cinkostárs hazatért. Kari bevonult hamiskásan mosolyogva leereszkedett búvóhelyére, ahol majd biztonságban bevárja az idők jobbrafordulását. Naponta kétszer, délben és este hétkor Schutz úr felgöngyölte a szőnyeget, kiemelte a parkettbe illesztett négyzetet, a felesége pedig levitte a pincébe az ízletesen elkészített ételeket. Esténként Herr Schutz rendszeresen elbeszélget munkaadójával és barátjával valami magasztos témáról, például az emberi jogokról, a türelemről, a lélek halhatatlanságáról, az olvasás és a nevelés jótékony hatásáról, s a magasztos szárnyaló eszmék mintha világossággal árasztanák el a kis pincét. Eleinte Herr Kari újságot is lehozatot, meg a rádiókészülék is ott volt mellette, de félesztendő múlva az egyre csüggesztőbb hírek hallatára, s mert úgy rémlett, hogy a világ csakugyan a vesztébe rohan, elvitte a rádiót, hogy a múló esetlegesség visszhangja ne zavarja az emberi természetbe vetett bizalmát, amelyet rendíthetetlenül meg akart őrizni. A pince mélyén két karját mellén öszszefonva, ajkán mosollyal, szilárdan kitartott meggyőződése mellett, és minden kapcsolatot megszakított a Jövötlen, esetleges valósággal. Végül már az újságokat sem akarta kézbe venni, mert nagyon lehangolták, beérte azzal, hogy újra olvasta könyvtára remekműveit, s a meggyőződése A két felvidéki sarj: Mikszáth és Szinyei Merse Pál igen szerették egymást. Mikszáth nagyra tartotta Szinyei Merse művészetét. Ha egy-egy kiállítására vagy a műtermébe ellátogatott, meg-megállt a képei előtt. Nézegette a napos jernyei tájat, s közben valahogy összekeveredett benne a műélvező és a föld szerelmese. — Hány hold lehet ez? — mutatott rá az egyik vászon domboldalára. — Lehet vagy tíz — felelte a festő. — És kinek a földje ez? — Az enyém volt. Mikszáth odébb ment. A másik képen buja pázsit zöldellt. — Ez itt kié? — kezdte újból a faggatást. — Ez most is az enyém. — És ez a rétség ? — Ez a szomszédomé, egy parasztemberré, valami Hajlinyek Jánosé. — Nem tudod, hogy adja! — Ki? — A paraszt. — A rétet? — Nem a vásznat... Itt a beszélgetés megakadt. Szinyei Merse egy kissé ingerült lett. — Kálmán, te valami másra gondolsz — korholta szelíden az írót. — Arra gondolok, Palikám — vallotta be Mikszáth —, hogy te a legokosabb, legügyesebb, legélelmesebb dzsentri vagy az országban. — Én? — csodálkozott a festő. — Miért? — Azért — felelte Mikszáth —, mert te eladod a földedet, jó pénzt kapsz érte, aztán lefested, eladod a képet, s azt is busásan megfizetteted. De még a szomszédét Is lepingálod, s áttör Is vámot veszel. .. Huncutabb vagy három görögnél, hat örménynél, tíz zsidónál... * * * Egy magyar mágnáshölgy kérte a nya még jobban megnövelte Herr Kari pocakját, teltek-múltak az évek, arcáról már rég eltűnt a rózsás szín, de az emberiségbe vetett hite, az optimizmus sziklaszilárd maradt. Rendíthetetlenül kitart pincéjében, várja az időt, amikor a jóság és az igazság diadalmaskodik a földön, s bár a hírek, amelyeket Schutz barátja hoz a külvilágból, nagyon lesújtok, ő nem esik kétségbe. A náci uralom összeomlása után néhány esztendővel Herr Kari egyik barátja visszatért az emigrációból és becsöngetett a Schiller utcai villa kapuján. Magas, őszeshajú, kissé hajlott férfi nyitott ajtót, külsejéről lerítt a szellemi munka. Kezében egy Goethe kötetet tartott. Nem, Herr Löwy már nem lakik itt. Sajnos, nem tudja, mi történt vele. Nyomtalanul eltűnt, és a háború után indított kutatások teljesen eredménytelenek maradtak. Grüss Gott! Az ajtó bezárult. Herr Schutz visszament a házba, s a könyvtárszoba felé indult. Felesége már rákészített mindent a tálcára. Amióta Németországban újra bőség van, kényezteti Herr Karit, Jzletesebbnél ízletesebb fogásokat tálal eléje. A szőnyeget felgöngyölítették, a padlóból kiemelték a négyzetes részt, Schutz úr lerakta az asztalra a Goethe kötetet, és a tálcával leszállt a pincébe. Herr Kari már nagyon legyengült, és viszérgyulladásban szenved. A szívműködése is rossz. Orvosra lenne szüksége, de ilyen veszélynek nem teheti ki a Schutz házaspárt, végük volna, ha megtudnák, hogy évek óta egy humanista zsidót rejtegetnek a pincéjükben. Csak türelem, ne engedjünk a kétségnek, az igazság, az értelem és az emberi természetben gyökeredző nemeslelkűség hamarosan diadalmaskodik. És főként ne veszítsük el bátorságunkat... Bár Herr Kalr ugyancsak megrokkant, optimizmusát épségben megőrizte, s az emberiségre vetptt hite is töretlen maradt. Nap nap után, valahányszor Herr Schutz lemegy a pincébe, és közli a rósz híreket — hogy például Hitler elfoglalta Angliát, ami kiváltképpen súlyos 'megrázkódtatást okozott —, még Herr Kari az, aki a barátját vigasztalja, s egy-egy szellemes mondással felderíti. A fal mentén sorakozó könyvekre mutat, emlékezteti, hogy a humánum végül is mindig győzedelmeskedik, s a legcsodálatosabb remekművek ebből a bizalomból, ebből a hitből születtek. Herr Schutz mindig lélekben megerősödve megy fel a pincéből. A játékgyár remekül hoz, Herr Schutz 1950-ben kibővítette, az eladások száma a kétszeresére emelkedett, emberünk hozzáértéssel foglalkozik az ügyekkel. Reggelenként Schutzné nem mulaszt el friss vi*ágot vinni a pincébe és Herr Kari ágya mellé teszi. Megigazítja párnát, segít, ha fel akar ülni, vagy meg akar fordulni, és kanállal eteti, mert barátunk annyira gyönge, hogy a maga erejéből már táplálkozni sem bír. Beszélni is alig tud, de szemét időnként könny lépi el, hálás tekintete megpihen a derék” emberpár arcán: sikerült ébren tartaniuk a hitét, amelyet beléjük s általában az egész emberiségbe vetett. Nyilvánvaló, hogy boldogan hunyja le majd a szemét, két kezével hűséges barátjai kezét szorongatva s azzal az elégtétellel, hogy igaza volt. GÁL SÁNDOR: Téli reggel Az árnyékok lassan elvonulnak Még szeretsz tgy jó És hinni kell A reggel él Már utazom Táskámban kenyér A szerelmed A békességet nálad hagyom Pihenj csak pihenj Néha ennyi is^ elég Az út csupa hó és csupa jég Én ismerem Csak te vigyázz Dániel Anna fordítása Az elszakadt vezeték Téli vasárnap reggel volt, fehéren ragyogott a hő a háztetőkön. A városka utcáin csak ritkán koppantak a léptek, mert ilyen Időben az emberek inkább a meleg szobában ülnek és a vasárnapi újságot olvassák. De ml katonák vagyunk. „Elromlott egy vezeték“ — ennyi volt a szűkszavú jelentés és mi elindultunk megkeresni a hibát. Fújt a szél. Máskor nevettünk, beszélgettünk, de most némán, lehajtott fejférjét, hogy szerezzen be számára új angol könyveket. Szeretne valamit olvasni attól az ismeretlen nevű angol írótól is, akitől a minap már a kezébe került egy könyv ... Igen, igen, mi is volt a címe...? Megvsn: St. Peter's umbrella... A grófi férj elneveti magát: — Hiszen ez a Szent Péter esernyője ... Mikszáth! — Igen, Mixat. Maga ismeri? — Hogyne. Mindennap találkozom vele a klubban. — A klubban ...?! — A klubban. Képviselőtársam. Nem angol. Magyar. A grófnő elhúzza a száját. — Ügy? — mondja fanyalogva. — Hát ezt nem tudtam. Akkor hagyjuk ki a jegyzékből. Nem kell. * * * 1912-ben Molnár Ferenc — szabvány szerint — beleszeretett darabjai: Az Ördög, a Liliom, A testőr hősnőjébe, Varsányi Irénbe. Varsányi férjes asszony volt, a pletyka mármér válásról beszélt, a lapok botrányos jelenetekről írtak a férj és az író között, az ügy vége az lett, hogy Molnár Ferenc veronállal megmérgezte magát — és életben maradt. A szerencsés kimenetelű öngyilkosság után Bródy Sándor, Molnár atyai barátja, aki maga is követett el már nem kevésbé szerencsés öngyilkossági kísérletet, pisztollyal és csekély sérüléssel, kitartóan ugratta a Fészek kártyaasztalánál író- és öngyilkostársát. — Nem komoly ember maga, Feri — mondta fitymáló kézlegyintéssel, — Méreg ... verőnél... Ez is öngyilkosság? Ugyan már...! Nem szégyelli magát? Piti dolog ez... Molnár egy darabig hallgatta, hallgatta, közbe is szólt egyszer-kétszer, aztán, mikor sehogy sem akart vége szakadni Bródy kukliprédikációjának, dühösen kifakadt: — Idefigyeljen, Sándor bá‘! — csapott az asztalra. — Ne szaporítsuk a szót! Az tanítson engem öngyilkosságra, akinek sikerült! * * * A hírlapi címadás ma is komoly gond, mondhatnánk: művészet, de a kolportázs-sajtó idején, amikor a „cím adta el a lapot“, s a mennél pofoncsapóbb, velőtrázóbb cím győzött a rikkancsok versenyében — a címkiagyalás a bulvársajtónak majdneni hogy lét vagy nemlét kérdése volt. Ma már szinte viccnek ható clmförmedvényekből kötetszámra idézhetnénk példákat, de talán elég lesz az Oj Hírek című, egy Időben felkapott déli bulvárújság émelyítő humorú, ám kétségtelenül tömeglélektani ismerettel és körmönfontan fogalmazott címére utalunk. — Nagyot nyelt a tenger! — ordították 1916 január első napjainak egyikén délben tizenkét órakor a Körúton és a Rákóczi úton végigszáguldó rikkancsok. — Oj hírek — szenzációs kiadás — nagyot nyelt a tenger! Az emberek felfüleltek. Mi az? A másféléves háború már megedzte a füleket. Hallottak óriási offenzívakról, hatalmas áttörésekről, milliós hadseregekről... de ilyet? — NAGYOT NYELT A TENGER!? Az Oj Hírek ezen a napon tízezres példányszámban fogyott el. A tömör, jel mentünk előre. Talán az én rosszkedvem is béklyózta a hangulatot. Nem irt a kislány már két hét óta és a hallgatásra én is hallgatással feleltem. Az életben néha elszakad a vezeték éa a drót két végén hiába álldogálnak az üzenetvárók. Mentünk a szélben, figyeltük a drótokat. A hegy csúcsait elborította a köd. Egy-egy hópehely megcsiklandozta az arcomat, majd eltűnt. A faágak egymást ölelték. A vezetékre vigyázni kell, a látható és láthatatlan vezetékekre, amelyek üzenetet visznek falvakból falvakba, városokból városokba, szívekből a szívekbe. A vezetékre vigyázni kell, mert néha elszakad és akkor a drót két végén szomorkodik a némaság. Sokáig mentünk, amíg megtaláltuk a hibát. Egy fa támaszkodott a drótokra, mintha félt volna a földre dőlni. Amikor haza értünk, már várt rám a levél, az ismerős, kedves betűk és mindenről elfeledkezve, róttam papírra a választ. A hibát megtaláltuk. A drót mindkét végén. Póterfy György négyszavas címet Aczél Endre, a kis kolportázs-lap szerkesztője rittyentette, és arról szólott, hogy Lord Kitchenert, az angol hadügyminisztert szállító „Hampshire“ nevű csatahajó, Oroszország felé utaztában, a német vizeken aknára futott és elsüllyedt. Az angol hadigépezet vezetője, Lord Kitchener a tengerbe veszett — nagyot nyelt a tenger. Az igazságot is tálalni kell. * * * — Nem vagyok sehogyse megelégedve ezzel a gyerekkel! — zsörtölődött Kabos Gyula a feleségével. — Nem tanul, az utolsók között van az osztályban, a végén megbukik ... Kabosné védelmébe vette a gyereket. Hogy az év elején két hetet mulasztott, hogy rosszul eszik, vérszegény — ahogy már anyák fiaikat védeni szokták, Férje háta mögött azonban előszedte a gyereket. Szeretettel korholta, kihallgatta, ellenőrizte, készlti-e feladatait, olyannyira, hogy a Kabos-gyerek félévkor mér második volt az osztályban. — Második, második ... — dohogott újra a művész. — Miért második? Miért nem az első? Ez már igazán nem nagy dolog. Ennyi örömet megszerezhetne az apjának .. . A fiú összeszedte magát, és év végén boldogan lobogtatta a bizonyítványt: — Apa! Osztályelső lettem!, Kabosné diadalmas örömmel állt a gyerek mellett, s megdöbbenve látta, hogy férje arca elkomorodlk. — Mi van veled ? — kérdezte az asszony. — Ezzel sem vagy megelégedve ? Kabos vakargatta orrát-széját, mint a színpadon, mikor valami nem tetszik neki. Aztán fanyalogva megszólalt: — Szép kis osztály lehet az, fiam, ahol te vagy az első... 1964. december 31.
