Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-12-12 / 100. szám
Önző vagyok. Sohasem tagadom 'ezt, és nem vitázom, ha szememre vetik. Sőt, nagyon önző vagyok, és Csakis önmagámra gondolok. Csak önző voltom révén kerülhettem ki Chicago külvárosából, ahol szüleim mindmáig tengődnek, és ahol testvéreim építkezéseken végeznek alkalmi munkát. Csak azért tudtam befejezni az egyetemet és doktori címet szerezni, mert elsősorban magamra gondoltam. Csakhogy rossz szakmát választottam. Fiatalemberek tömegei vetették magukat az orvosi pályára a második világháború után, amikor nem akart beköszöntem a béke, és valószínűnek látszott, hogy az egészségügyi szolgálat a következő háborúkban is megvédi az odatartozókat. Természetesen anyagi meggondolások is szerepet játszottak. Ámde amikor annyi orvos hagyta el az egyetemeket, a tiszteletdíjak csökentek. s Koreában az egészségügyi szolgálatnak voltak a legnagyobb veszteségei, mivelhogy embereinek ki kellett vonulniuk a tűzvonalba. Ezt csak hallottam. Én magam nem voltam Koreában — szerencsémre. De pénzt szerezni nem tudtanj — szerencsétlenségemre. így aztán örültem, hogy álláshoz jutottam a városi szülőotthonban, ahol a főorvos nem sokkal belépésem után megengedte, hogy a legsúlyosabb eseteket is megoperáljam. Érdekeltek a nőgyógyászati műtétek és az abnormalitások. A városban egyetlen barátom sem volt, pedig gyorsan hírnévre kellett szert tennem. Egy évvel később sötétben is cl tudtam végezni a császármetszést. És a méhen kívüli terhesség eseteiben ugyanolyan gyorsan cselekedtem, mint a főorvos. Még gyorsabban is elvégeztem volna a szükséges beavatkozást, de nem akartam főnökömet magamra haragítani. Ezt végül mégsem kerülhettem el, és kegyvesztetten távoztam. Mert megérkezett az a bizonyos nővér. Olyan volt, mint az angyal, akihez gyerekkoromban imádkoztam. A jelek szerint főorvosom is imádkozott valaha ehhez az angyalhoz. És autója is volt a főnöknek. De én mégiscsak gyorsabban operálok, mint ő. A műtőben és az életben egyaránt... Három hónap múlva mindkettőnket kidobott. önzésem ezúttal nem volt kifizetődő. Kénytelen voltam ugyanis egy bennszülött kórházban állást vállalni. Akkor nem volt más választásim. Egész úton odafelé örültünk az egzotikus természetnek és az ottani szép lakosságnak. Az öröm hiábavalónak bizonyult. Rendszerint egy lépésre se távoztunk a kórházból. A szülészeti osztály rettenetes állapotban volt, úgyhogy éjjel-nappal dolgoznunk kellett. Nem is lett volna hová menni. Kórházunk nyolcvan kilométerre fekszik a vidék egyetlen városától, amelynek egyetlen utcája van, és vasútállomása az egyetlen, amelyv összeköt bennünket a világgal. Csak különleges alkalmakkor hajtattunk a városba, hogy ellátogassunk az egyetlen moziba, vagy a vendéglőbe. Ez ritkán történt. Mindenki igyekszik keveset költeni, mert senki sem akar itt maradni. Pénzt akarunk gyűjteni. És egyelőre a praxisnak szenteljük magunkat, kezeljük a bennszülötteket, akinek nyelvét senki sem érti, élő anyagon kísérletezünk. Mindanynyian igyekszünk valami érdekeset felfedezni, amivel magunkra vonhatnánk a világ figyelmét. Már azt hittem, hogy sikerül ilyesmi. Az alatt a rövid idő alatt, amióta a kórházban dolgozom, megállapítottam, hogy az itteni terhes nőknél nagyon gyakran jelentkeznek rendellenességek. Sokkal, sokkal nagyobb százalékban, mint másutt. És hónapról-hónapra több az ilyen jelenség. Koraszülötteket hoznak a világra. Leírtam eseteimet, és a közleményt elküldted! a fővárosba. Sokáig vártam a válaszra. Néhányszor meg is sürgettem. Pedig egészen biztosan tudom, hogy K. professzor, akinek előadásait oly szorgalmasan látogattam, különös érdeklődéssel viseltetik a torzszülöttek iránt. Nála láttam azokat a ritkaságokat — fej nélküli gyereket, sziámi ikreket, megnagyobbodott magzatokat —. amelyek itt sűrűn előfordulnak, és amelyeknek a fényképeit most elküldtem neki. Végül rábeszéltem a feleségemet, hogy ne csináltasson új kosztümöt, és a megtakarított pénzen elutaztam a fővárosba, a klinikára. Elvégre jövőm és hírnevem forgott kockán. Ez a felfedezés lényegében szenzáció! Csakhogy K. professzor a szavamba vágott: Azt mondta, hogy az abnormálitások már régen nem érdeklik. Nem akarja miattuk elrontani nyugodt éjszakáit. Most a fájdalommentes szülés problémáival foglalkozik, és nekem ugyanezt ajánlotta. Nem sokkal később kidobott a lakásából, amely új fenvben ragyogott. Nehány evvel ezelőtt K. professzor következetesen még újságpapírt használt harisnya helyett, és állítólag padlásszobaban lakott. A szerkesztőségben először hallani sem akartak a cikkemről. Csak nem képzelem — mordult rám egy titkár, s közben még a szemüveg is megmozdult az orrán —, hogy ilyen tekintélyes badomanyos folyóirat holmi nyers tényeket közöl? Azt tanácsolta, hogy munkámat megfelelően mélyítsem el, lássam el kútfőkkel és adatokkal, statisztikai számokkal és szakemberektől vett idézetekkel, füfzék hozzá elméleti magyarázatot és azután körülbelül egy év múlva — ha megszerzem bizonyos tekintélyek ajánlását — szó lehet majd a tanulmány megjelentetéséről. Kitéptem írásomat e szószátyár alak kezéből. Feleségemnek közben látogatói voltak. Két úriember jött el hozzá, és nagyon udvariasan megkérdezte, igaz-e, hogy nagybátyja csalások miatt börtönben ül. és hogy miért nem említette ezt, amikor felvették a kórházba? Feleségem azt felelte, hogy ezt senki sem kérdezte tőle. Az urak erre felvonták szemöldöküket, köszöntek és távoztak. De Mária nyugtalan lett. Amikor visszatértem, az asszonynak nem volt kosztümje, és én nem szereztem dicsőséget a nevemnek. A kézirat a fényképekkel együtt ott feküdt az aktatáskában az amilyet addig sehol se láttam. És egyetlen katona arcán sem láttam mosolyt. — Hová tartanak? — kérdeztem tőlük, de úgy tettek, mintha nem értenének. Végül is egy kis termetű katona savanyú mosolyra húzva száját, felénk fordult. Majdnem vigyorgott. — Gombázni! — felelte. A kocsiból valaki nyomban rákiáltott. Furcsa tárgyakat szállítottak ponyvákkal lefedve. Minden autón másféle teher volt: nagy nyíl, mely az égre mutatott, hosszú létrák, különös kockák, amelyek a gyermekek építőkockáihoz hasonlítottak óriási nagyításban. A szállítóoszlop néhány tucat kocsiból állott. Jó időbe telt, míg magam mögött hagytam őket. — Mit akart mondani az a katona? — kérdezte feleségem nyugtalanul. Nem akartam feleslegesen rémítgetni. Világos volt, milyen gombákra gondolt a katona. Robbanásokra. Kö-JOSEF NESVADBA: asztalon. Kin£ rémes volt a hőség. A mennyezetre szerelt ventillátor nem működött. Már nem tudom, ki ígérte meg kettőnk közül, hogy elintézi a javítást, összevesztünk. Ez volt az első összekoccanásunk. Másnap az igazgatóhoz hívtak. Ö volt a kórházban a legnagyobb hatalom, és eddig alig fogadta köszönésemet. Cseppet sem éreztem jól magam, miközben előkelő előszobájában várakoztam. A két titkárnő nem volt hajlandó elárulni, miről van szó, és vicceimre mindkettő savanyú ábrázattal válaszolt. De az igazgató széles mosollyal fogadott. Karosszékbe ültetett, és szivarral kínált. Szivarozik, mert attól fél, hogy a cigarettapapír hamujától tüdőrákot kaphat. Beszélni kezdett. Szavak és bókok valóságos áradata volt ez. Hogy egyáltalán nem tudta, milyen kiváló szakember dolgozik a kórházában, meglepi a szerénységem, és kissé sértve is érzi magát, mert tudományos munkámat először nem neki hoztarp el. Azt hiszem, talán a röntgenoíógus nem érti meg az érdekes szülészeti problémákat? Öt minden érdekli. És felajánlotta, hogy cikkemet leközölteti a vidéki lapban. Persze rövidítve és a maga széljegyzeteivel ellátva. Munkámat az itteni bennszülöttek elfajulásával kapcsolatban saját megfigyeléseivel szeretné alátámasztani. Sőt, azt is felajánlotta, hogy szabad időmben használhatom a gépkocsiját. Köszönetét mondtam ezért. Az igazgató autójában várakoztam a laboratórium előtt, ahol a feleségem dolgozott. Hosszasan várakoztam. És egész idő alatt azon törtem a fejemet, hogyan mehet végbe oly gyorsan az elfajzás folyamata ezeknél a szerencsétleneknél. Mert az abnormalitások hónapról hónapra szaporodtak! Ez hihetetlen. Feleségemmel kirobogtunk a szabadba. Ez volt az első kirándulásunk. Hamar kibékültünk. Ez az asszony nem tud haragudni. Közölte, hogy a vidék nem tetszik neki. Ideköltözésünk első percétől fogva rosszul érzi magát. Fáradt és szomorú, minden nyomasztóan hat rá. A táj komor. Szétnéztem. Munka közben én is fáradtságot érzek, de ezt az éghajlatváltozással magyaráztam. És csakugyan komor ez a táj? Mindenki irigyelt, hogy ide utazunk. Földi paradicsom — hirdették az útleírások. Pár perc múlva abbahagytuk a beszélgetést. A kirándulás valóban nem volt sikerültnek mondható. Különös szélcsend uralkodott az egész környéken. Néhány állattal találkoztunk. Nem menekültek elölünk. Annyira szelídek vagy annyira fáradtak? Nem tudom. Végül egy kis faluban megálltunk. Benzint akartam ott tankolni. De benzinkút nem volt sehol. Az egyik ház előtt kölyökkutya játszott. Égy ötletem támadt. Talán felvidul Mária. Meg akartam venni a kiskutyát. Kereszteződésből származott, hosszú füleivel és kurta lábacskáival kedves teremtmény volt. De a tulajdonosok hallani sem akartak arról, hogy eladják. — Miért? Talán valami ritka fajból való? — kérdeztem. — Nálunk minden kölyökkutya ritkaság — jegyezte meg a tolmács szomorúan. És a falura mutatott. Megdermedtem. Visszafelé egyetlen szót se szóltam, noha feleségem jobb kedvre derült. Lehetséges volna, hogy ezen a vidéken a kutyák is degenerálódnak? Később teherszállító gépkocsisort értem utol. Megálltam az utolsó kocsinál. Benzint kértem. A katonák különös fehér egyenruhát viseltek, rülnéztem. A kocsikaraván clmarad£ mögöttünk, s lassan mozgott a völgyben, akár egy hatalmas, zöldesszürke, mérges száziábú. Az első mérges állat, amellyel ezen a vidéken dolgunk akadt. Esni kezdett. A ház elöt£ nem akartam a feleségemet kiengedni az autó-' bői. Sietett a vacsora, a takarítás, a televízió műsora miatt. Majdnem újra összevesztünk. Nem engedem meg, hogy kilépjen a mérgezett esőbe. Ekkor csókolni kezdett. Mással magyarázta, hogy tartóztatom. Abban a percben nem gondoltam ugyan csókolózásra, de feleségem igen szép asszony, és még most is olyan szerelmesek vagyunk egymásba, mintha nem Is lennénk házastársak. A kocsiban maradtunk jóval az eső megszűnte után is. Váratlanul toppantam a kórterembe. Eddig az ápolónőknek engedtem át a szülések lebonyolítását. Nem kelhettem fel minden alkalommal, mert akkor sohase aludtam volna ki magam. Különben is az a véleményem, hogy normális szülésnél felesleges az orvos. Csak jelentéktelen kezelésre van szükség. Az emberiség hosszú évezredeken át fennmaradt szülészeti klinikák nélkül is. Gyakran úgy érzem, hogy csupán nézője vagyok egy különös misztériumnak. Néző, aki inkább csak elronthat valamit. És így nem a szülés miatt jöttem. A statisztikai könyvet kerestem. A két év előtti szülésekről szóló bejegyzéseket. Az akkori torzszülöttek százalékszámát. Ám a könyvek nem voltak ott. Az igazgatóság állítólag már egy évvel ezelöt elkérte azokat. Az asszony, aki éppen szült, úgyszólván nem is kiabált. Ez különös volt. Azt tartják, minél kevésbé kultúrált a nép, annál hangosabban kiabálnak a nők a szülésnél. És ezek itt alacsony színvonalon állnak. Mellette maradtam. Ügy fogta meg a kezemet, hogy szinte megijedtem. Mintha én meg tudnám védeni. Én ... Oxigént hozattam, és szóltam, hogy adjanak megfelelő injekciókat a fájdalom fokozására. Mert a szülészetben az ember néha könyörületbői fokozza a fájdalmakat. Megszületett a gyermek: arca kifejezéstelen volt, koponyája fejletlen. Néhány perc múltán meghalt. Az anya sírva fakadt, csendesen, panaszosan pityergett, majd a maga nyelvén elátkozott bennünket. Szaladtam az igazgatóhoz. Éppen látogatói voltak. Magasrangú tisztek és három professzor, fizikusok, akiket az újságban megjelent fényképekről ismertem. Előbb lassan és megfontoltan beszéltem, aztán mind gyorsabban, a végén már ordítottam. Elrontottam az esti összejövetelüket. — Meddig akarják még titokban tartani ezeket a torzszülötteket? Maguk szörnyetegek... — Nem engedték, hogy befejezzem. Csilapítgattak. Először azt hangoztatták, állítólag még senki sem bizonyította be, hogy ez a sugárzás következménye. — Én bebizonyítom. Közöljék velem a robbanások számát és erejét, adják ide az intézeti statisztikát, és bebizonyítok önöknek mindent, megmagyarázom a csontdudorodásokat, a fehérvcsüséget', a daganat okát... Még ha igazam lenne is — mondották —, a kísérleteket magasabb érdekből hajtják végre. És ki fontosabb? Az itteni bennszülött lakosság vagy az egész emberiség? Mert ezek a kísérletek az egész emberiség védelmét és megmentését szolgálják ... így oktatott ki komoly hangon egy pápaszemes öreg professzor, olyan öreg, hogy talán valóban elhitte saját szavait. Az emberiség megmentésére vállalkoztak. És ilyen nagy feladat áldozatokat követel. Fenn akarják tartani a békét. — Ez bizonyára sikerül. Mert a halottaknak nincsen kedvük háborúskodni. A haldoklók aligha fognak harcolni ... És elmentem. Az ajtót talán be is vágtam magam ögött. Kint két udvarias ember állított meg. Vajon tudok-e arról, hogy felesmgemnek nagybátyja van? Tudok-c róla, hogy ez a nagybácsi elrejtette valahová a sikkasztott pénzt? És hátha éppen új rokonánál dugta el? — Nem! — kiáltottam ingerülten. Megköszönték a felvilágosítást, de figyelmeztettek, hogy a nagybácsi ellen indított vizsgálat folyamán, természetesen, mindenre fel kell készülnöm. Még a legrosszabbra is. És udvariasan elbúcsúztak tőlem. Otthon az igazgató várt: nem haragszik, mondotta, noha elrontottam ezt a szép estéjét. Nagy dolog az emberiség megmentése, amin itt fáradoznak. Nem mindenki érett meg erre. a feladatra. A főváros legjobb munkahelyét ajánlotta fel nekem a legjobb feltételekkel. — Miért? Azért, hogy ne foglalkozzam többé a torzszülötekkel. Eszembe jutott' K. professzor és fényűző lakása. És a fájdalommentes szülést választottam. — Pompás! — mondta igazgatóm.— Már holnap elmehet. Ha nyilatkozatot' ír alá. Aláírtam. Elfelejtettem az egészet. Kibontottam egy üveg italt, és az egyik pohárral a másik után hajtottam fel. Nem tudom, hol késik a feleségem. Magam kezdtem el csomagolni. Nem sok holmit hoztunk magunkkal. Mindössze két bőröndre valót. Mert nem volt vagyonunk. Ez most megváltozik. Egymás után ürítettem a poharakat. Miért törődnék az emberiséggel? Önző vagyok, egész életemben ezt mondogatom magamnak. Hadd haljanak meg, az a fontos, hogy én boldog legyek. Dögöljenek 5 6 még valamennyien. Vajon ők törődnének velem, ha én haldokolnék? Ismerjük ezt. Még köpnének is. És különben is, hogyan védekezhetnék? Hogyan? Annyira függök a többiektől, a társadalomtól, hogy amikor gyufát gyújtok, felcsavarom a villanyt vagy konzervet nyitok ki, vagy felhúzom a. cipőmet, ezzel engedelmességet fogadok a társadalomnak, mindezzel függőségemet cs alárendeltségemet nyilvánítom. Kénytelen-kelletlen legalább az a kis kerék vagyok, amely a leglassabban forog a nagy gépezetben. De hogyan befolyásolhatja a kis kerék a nagy tank útiénak iránvát? Szakadék felé megyünk. Mit tehetünk? Már elindultunk, és a sebes-, ség fokozódik ... Kinyitom a hálószoba ajtaját Feleségem nem ment el hazulról. Épp most ébredt fel. Mellette egy halom citrom hever. — Uborkát szeretnék vagy szardellát hagymával... — Mihez? — Madártejhez — mondta, és büntudatos kifejezés jelent meg arcán. Csak szülész nem találja ki. ha saját feleségéről van szó. hogy az ilyen étvágy mit jelent. Csak a szülésznek kellett megmagyarázni, mint jut el a városba kollégájához, hogy a diagnózis világos legyen. Csak szülésznek kell egyenesen a szemébe mondani: — Gyermeke lesz. Megtorpantam. Az esőkre gondoltam, meg arra, mennyi ideje vagyunk már ezen a vidéken. Eszembe jutottak a torzsszülöttek. Nem akarok fej nélküli gyereket! Nem akarok halott gyereket! Legalább a következő alkalommal nem! Mert önző vagyok! És ezért írom ezeket a sorokat. Sőt. nagyon önző vagyok, és csak magamra gondolok. Ne csodálkozzék senki, hogy nem neveztem meg a vidéket és a kórházat, ahol mindez történt. Megtörténhetik ez itt mindenütt. És hamarosan! JOSEF HANZL1K: Egyszer ma jd drágábbak leszünk hasztalan keresünk valamit s ami még rosszabb talán hiába leljük meg az ember jár a lépcsőkön föl le cs érzi hogy már ez a sötét is a hátát görnyeszti 3 és a levelek susogását hallja a kertből amelyet letaroltak s hogy már nyakig a földbe temettek 4 de én egy mákszemnyit se hiszek nektek egy lencsényit se 5 sötét van n sötétben női cipók oly táncosak hogy hallod a pattogó húrokat a bezárt zongorában is 6 sötét van s a sötétben észre veszed a csillagok régen széthullott fényét a saját szemeddel 7 . miért ne higyjem hogy a csillagok egyben ahol élnek fonott lugasban sír Hortenzia cs zöld levelet ír nekem s ebben az éjjben hogyan ne lássam saját szememmel 9 s a parkban mely úgy piheg akár az alvó vár szeretem szerelem mellé siet micsoda varjú-vágy 10 látom saját szememmel a sötétben is Fordította: Gál Sándor Henri Matisse rajza
