Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-09-02 / 71. szám
(Befejezés az előző oldalról) 20 kg-ot, a kocáknak 6—8 kg-ot és a hízó sertéseknek 1—2 kg-ot Magában sosem etessük a répafejet, mindig keverjük más takarmányokkal, mint például rosszabb minőségű réti szénával takarmányszalmával, esalamádéva!, kukoricasziiázzsal stb. A leveles répafej minden kilogrammjához 5 g takarmányineszet vagy ásványi takarmánykiegészítőt és 2—5 g marhasót adunk. A leveles répaiejet azonban elsősorban a sertések íehérjés vagy speciális szilázsának készítésére használjuk, mert így jól módosíthatjuk vele a takarmányadag tápértékét. Gyakran megtörténik, hogy a leveles répafejet csak a cukorrépaszelet átvevése után szállítjuk a mezőgazdasági Üzembe, ami nem helyes, mert ebben az esetben keletkeznek a legnagyobb veszteségek. Ha ezt a takarmányt a silótérségekbe száüítjuk, munkánkat olyképpen végezzük, hogy a leveles répafej a legkevésbé szennyeződjék be, s gyorsan, megszakítás nélkül töltsük meg vele a silótérséget. A leveles répafejet egyéb olyan takarmányokkal silózzuk, amelyek nagyobb mennyiségű szárazanyagot tartalmaznak, mint például kukoricakóróval, szalmával, pelyvával stb., nehogy savanyú szilázst készítsünk. A sertések számára speciális sziiázst is lerakhatunk gőzölt burgonyával, darált lucernával vagy herével. A leveles répafejet természetesen jól megtisztítjuk a földtől. Meg kell még említenem, hogy a jó minőségű szilázs biztosítása és a veszteségek csökkentése céljából a szilázs felső rétegeihez nátriumpirokénszuífátot vagy az ásványi (kén-, sósav) savak hígított oldatát is adhatjuk, a fehérjetartalmú sziiázsnalc megfelelő mennyiségben. Azt hiszem nem kell sokat hangsúlyoznom, mily fontos és értékes takarmányt jelent a leveles répafej a szarvasmarha, főleg a fejőstehenek számára. Betakarítására ezért igen nagy gondot fordítsunk, vigyázzunk, hogy a lehető legkisebb veszteségekkel juttassuk helyére. Jó gazda módjára járunk el, ha minél nagyobb mennyiséget silózunk belőle, s így biztosítjuk takarmányalapunkat a téli időszakra, hiszen az idei szárazságok miatt nem egy EFSZ-ben és állami gazdaságban gondot okoz az állatok téli ellátása. Kalis ky Daniéi mérnök, az SZNT Mezőgazdasági Megbízotti Hivatalának dolgozója Hozzászólás az őszi káposztarepce vetéséhez A keresztes virágúak családjához tartozó káposztarepcének (Brassica Napus oleifera DC) őszi és tavaszi változatai vannak. A mi viszonyaink között csak az őszi változatait érdemes termeszteni, mert a tavasziak gyengébben, bizonytalanul teremnek. A káposztarepcét mindenütt ott vethetjük, ahol az őszi gabonafélék, fűképpen azonban az őszi búza jól -meglerem. Hideg szelektől védett helyeken célszerű vetni. Nem felelnek meg igényeinek a hideg és zord észak felé néző lejtők, a könnyen kiszáradó téli lejtők és a légéram'ás nélküli zárt katlanok. A repce vízigénye nagy, azért rendszerint kedvező altalajon elhelyezkedő mélyrétegű és áteresztő talajokon termesztjük; a talaj legyen humuszban, mészben és tápanyagokban gazdag. Legjobban a mésszel ellátott vályog- és agyagos váiyogtalajok felelnek meg, mivel ezek megfelelő víztároló képességgel rendelkeznek és lúgos kémhatásúak. Csapadékban gazdag vidékeken a repce jól sikerül a mélyrétegű homokos vályogtalajokon és márgatalajokon is, amenynyiben ezeket jól trágyázzuk és elegendő humuszt tartalmaznak Alkalmatlanok a nedves és tapadó agyagtalajok, a száradó homoktalajok és a savanyú tőzegtalajok. A vetésforgóban a repcét csak olyan elővetemény után sorolhatjuk be, amely mélyen poriianyítja és gyomtalanítja a talajt, legkésőbb július végén lekerül a mezőről, hogy a talajt a repce alá jól elő lehessen készíteni. Mivel jelentős igényei vannak a talaj kedvező fizikai állapotával szemben, a következő eíővetemények után vetjük: gyommentes pillangósvirágú növények után, idejekorán (az első kaszálás után) feltört vöröshere vagy lucerna után (a második kaszálás után), a fúveshere vagy lucerna után, korai borsó, őszi vagy tavaszi gabona-hüvelyes takarmánykeverék után, bíborhere után, korai és félkorai burgonya után, bíborhere után, korai és félkorai, idejekorán feltört rétbe stb. Kevésbé alkalmas bizonyos körülmények között alkalmatlan eíővetemények a gabonafélék. Kedvező feltételek között az őszi árpa és korán betakarított gyommentes rozs után is vethetjük, melynek előveteménye pillangós virágú növény volt. mivel ezeket korán lehet betakarítani. Önmaga után nem termeszthető; ugyanazon a szántón csak 6—8 év elteltével helyezhetjük el újra. Ha korábban kerül ugyanarra a helyre, erősebben támadják a különféle betegségek és kártevők. A repce porhanyóra művelt, rögmentes, jól beérett talajt igényel. Száraz időben rögösen szántott földet rögtörő hengerrel és fogassal kell elaprózni. Nem ajánlatos a vetőszántást közvetlenül a vetés előtt elvégezni, mert a repce így nem jut beérett, porhanyó és kellően ülepedett talajba. A szántás alsó rétege a hengerezés ellenére a kötöttebb talajokon gyakran üreges és rögös, benne a repce nem fejlődhet jól. Tartósabb szárazság idején ilyen talajon a vetés sínylődik és fejlődése kezdetén különösen a földi bolhák könnyen tönkreteszik. Ma már rendszerint a repce talajelökészítésekor eke helyett tárcsával vagy kultivátorral dolgozunk és csak az istállótrágya talajbakeverésére használjuk az ekét. Vagyis csak egyszer szántunk és a többi talajművelést kultivátorozással vagy tárcsázással helyettesítjük. A repce erőteljes fejlődéséhez sok könnyen felvehető tápanyagot igényel. Eltekintve attól, hogy kiadósabb termés hatóanyagban kb. 90 kg nitrogént, 50 kg foszfort, 80 kg káliumot és 80 kg meszet von el a talajból, a repce karógyökerének aránylag kevés a tápszívó mellékgyökere, így a trágyában adott tápanyagokat sem használja ki túlságosan amit természetesen a trágyaadagok megszabásakor tekintetbe kell vennünk. A repce trágyázásának alapját jól beérett istállótrágya vagy komposzttrágya képezi. Hektáronként legalább 500 q-t kell belőlük középszántással a talajba juttatnunk. Ha istállótrágyázott elővetemény vagy jól sikerült pillangósvirágú növény után — mely sok szerves anyagot hagyott a talajban — vetjük a repcét, akkor a szervestrágyázást elmarasztalhatjuk és főképpen ipari trágyákkal pótoljuk a repce tápanyagszükségletét. Az ipari trágyák egy részét vetés előtt adjuk, másik részét tavasszal szórjuk el, szem előtt tartva, hogy a repce már kora tavasszal gyorsan növekedni kezd. A repce legfontosabb tápanyaga a nitrogén, melyet kombináltan, kénsavas ammónia és mészsalétronr esetleg Lovosicei- vagy Ostravai salétrom formájában adjuk a repcének. A kénsavas ammóniát ősszel, kb. 300 kg/ha mennyiségben a vetés előtt szórjuk ki, míg a salétromos nitrogéntrágyát kora tavasszal, kb. 100—150 kg-os adagban kötszerre, fejtrágyaként alkalmazzuk. A foszforszükségletet kizárólag szuperfoszfáttal elégítjük ki, kb. 200 kg/ha mennyiségben, ősszel kiszórva. A káliigényt is ősszel elégítjük ki, kb. 200 kg 40 %-os kálisóval hektáronként. A repce rosszabb áttelelése esetén ajánlatos a tavaszi nitrogén fejtrágyázást még foszfor- és kálitrágyázással kiegészíteni. így egyúttal javítjuk a mag minőségét, mert teltebb és olajdúsabb lesz. A káli- és a foszfortrágyázás utóhatását a repce után vetett búza is jól hasznosítja. A jő repcevetőmagnak legalább 98 °/o tisztaságúnak és 95 % csíraképességűnek kell lennie. Sötétbarna, egyenletes nagy magot keli vetésre használni. A vetés legmegfelelőbb ideje: augusztus vége, legkésőbb szeptember első dekádja. A túl korai vetés nem megokolt, mert a korán vetett repce buján fejlődik és könnyen felnyakasodik. Ha a talaj és általában az időjárás nagyon száraz, a repce vetésével szeptember 15-ig is várhatunk, míg a talaj esőt kap, mert a nedves földben hamar kikel. A száraz földbe vetett repce nem csírázik, de nem szenved károsodást. Ha az eső a főidőén éri, előbb kibújik, mint az eső után vetett. Hiba csak az lehet, ha a földben annyi nedvesség van, hogy megindítja a repce csírázását, de nem elegendő ahhoz, hogy a fiatal repcenövények tovább fejlődhessenek. A szeptember második felében vagy még későbben vetett repce rendszerint gyéren fejlődik és nem ad jó termést. Az őszi repcét 30—40 cm, kivételesen 45 cm sortávolságban és 1,5—2 cm mélyen vetjük. A vetést ikersorosan is végezhetjük, 38—12—36 cm-es, vagy 45—12—45 cm-es távolságban, ami a kétmenetes betakarítási mód alkalmazásakor lehetővé teszi a sornyitást és az összefüggő „szőnyeg“ képzést, ami megkönnyíti a szempergés nélküli kombájnos rendfelszedést, valamint cséplést. Vinár Emánuel mérnök, a Bratislavai Talajkutató Intézet dolgozója 1984. szeptember 2.
