Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)

1964-01-18 / 6. szám

Negyven évvel ezelőtt. 1924. január

21-én halt meg Vlagyimir lljics Lenin. írásunk Kazakevlcs, A kék füzet című könyvéből való. A kötet Lenin alakját idézi fel razlivi tartózkodása idején.

Hamarosan Jemeljanov is nyugtalankodni kezdett:

— Nem kellene utána úszni? — kérdezte és gyors csapásokkal utána eredt. Visszaért Kolja. Kapkodott levegő után, de nagyon vidám volt és egyre áradozott:

— Ö, hogy tud úszni! Csuda, hogy milyen sokáig kibírja a víz alatt...

VIzcsobbanás hallatszott, most Jemeljanov ért vissza.

— Kiúszott... A sötétben nem lehet megtalálni.

Mindhárman figyelve álltak egy percig a vízben. Végre erőteljes karcsapásokkal kibukkant a sűrű homályból Lenin.

— Vlagyimir lljics — szólt szemrehányóan Jemeljanov — hát szabad

ilyet tenni?

— Ugyan miért ne? Remek úszó vagyok. Grigordj ezt jól tudja.

Kimentek a partra és leültek a fűbe. Kellemes fáradságot éreztek mindannyian. A levegő meleg volt, a föld felett szúnyogziimmügés úszott.

Zinovjev kifújta magát és mesélni kezdett a háború első napjairól, amelyek a Krakkó környéki Poroninben érték Lenint, majd arról, hogyan tartóztatta le Lenint az osztrák kormány kémkedés vádjával. Zinovjev akkor Poroninhoz közel, Zakopánéban tartózkodott. Amikor megtudta, hogy Lenint letartóztatták, kerékpárra ült és szakadó esőben tíz kilométert karikázott doktor Dluskihoz, egy lengyel forradalmárhoz, hogy vállalja a védelmet.

— Rossz volt akkor a helyzet, de most még rosszabb — dünnyögte Zinovjev.

Lenin tompán megjegyezte:

— Egy orosz forradalmár számára nem tudok elképzelni súlyosabb és undorítóbb dolgot, mintha azzal vádolják, hogy a cári Oroszország számára kémkedik ... Elárulom maguk-Lenin sokáig követte tekintetével a csónakot, amelyen vendégei, Dzerdzsinszkij és Szverdlov eleveztek, majd megszólalt:

— Micsoda emberek! Nem lehet őket megtörni.

Leült a parton, a többiek követték példáját. Csend volt körülöttük, az ősz hírnöke, ritkás köd úszott a tó felett. A nádasból neszek, csobbanások hallatszottak. A közelükben nagy szárnycsattogással húzott el egy gyorsröptű réce. A sötétségből dél felé vonuló szalonkák elmondhatatlanul szomorú, szívet tépő kiáltása hallatszott.

Lenin némi irigységgel még egyszer végiggondolta mindazt, amit elvtársai elbeszéltek neki. Elviselhetetlennek érezte ebben a percben az életet ebben az isten háta mögötti zugban. Gondolatai messze repültek. Pityerre és még tovább. Moszkvába meg az ország többi részébe, ahonnan most a küldöttek összegyűltek a kongreszszusra, és szomorúan ötlött eszébe, milyen keveset is látott még Oroszországból: még egyszer sem járt Ukrajnában, Turkesztánban, nem látta a Kaukázust, a Krímet, és a nagy Szibériában is csak száműzöttként élt, helyhez kötve, nem pedig szabad emberként. A szíve elszorult a fájdalmas vágyakozástól: annyira szeretett volna mindenütt megfordulni, emberek között lenni, elbeszélgetni velük, a szemükbe nézni, hogy érezze, ő is része ennek az egésznek.

Halkan felsóhajtott, aztán íKoljához fordult:

— Megfürdünk, Kolja?

— Hű, de jó lesz — kiáltott Kolja.

nak, hogy csak egy ehhez hasonló undorító és nyomasztó dolgot ismerek: ha valakit a német császárság érdekében folytatott kémkedéssel vádolnak.

önkéntelenül törtek ki ezek a szavak Leninből, eddig egyetlenegyszer sem érintette beszélgetéseikben ezt a kérdést. Most értette csak meg Jemeljanov, hogy korántsem oly könnyen viseli el Lenin ezt a „német kémkedési“ cirkuszt, mint ahogy látszott. Egyébként Lenin azonnal másra terelte e beszélgetést, majd nyomban elhallgatott: a tó felől énekszó, gitárpengés • hallatszott. A sötétben úszó csónakról hangzó gitárpengés és énekszó itt a csillagos ég alatt a halkan csobogó víz és a szúnyogzümmögés közepette nyugalmat és szomorúságot árasztott.

— Hát igen — mondta Lenin. — Jó dolog így üldögélni egy ilyen elhagyott helyen és gyönyörködni a természet szépségében... Költő vagy festő szemszögéből nézve ugyan mi lehet ennél jobb? Hogy is mondja a költő ? ... De én, bűnös lélek. Pityeren szeretnék lenni, az események sodrában, a forrongó tömeg között... Igazából meg sem néztem most alaposan Pityert. Még a Bronzlovast sem láttam. Ide pedig Gorkijt kellene elküldeni ... Üldögéljen itt egy kicsit, gondolkozzék. Kár, hogy így belefeledkezett, a tisztán politikai tevékenységbe, a politikában gyakran melléfog. Sokkal jobban érti magát az embert és az emberi kapcsolatok árnyalatait, mint az osztályok összeütközését és az osztályviszonyok árnyalatait ... Gorkij engem is megvédett újságjában a „Ne nyúljatok Leninhez“ cikkében és más írásaiban is, de inkább úgy, mint Uljanov-Lenint, vagyis egy olyan személyiséget, akit ismer és tisztel, semmint egy meghatározott osztály érdekeinek képvise-Ezen a címen, mely többet mond minden címbeli jellemzésnél, jelent meg Zdenka Holotíková életrajzi tanulmánya Steiner Gáborról, a délszlovákiai magyar dolgozók felejthetetlen vezéralakjáról. Nem mondhatnám, hogy elsiettük volna Steiner Gábor írásos értékelését, emlékének megbecsülését, hiszen már több mint 20 év telt el azóta, hogy a nagy harcost a buchenwaldi haláltáborban leteritette a hóhér SS-legény golyója. És már közel 19 év óta rakjuk szabadon az építőköveket új rendünk művén, amelyért Steiner Gábor minden erejét, tudását és végül drága életét áldozta.

De jobb későn, mint soha. A könyvre ma épp olyan' szükség van, és épp oly funkciót tölt be, ha csak nem fontosabbat, mint néhány évvel ezelőtt.

Steiner Gábor élete modern hősköltemény, az önfeláldozás, az eszmei és erkölcsi tisztaság, a bátorság és a hűség példatára, mely nemzedékeket tanít igaz emberségre és harcos helytállásra.

Az életrajz kitűnő történész-írója, szigorúan ragaszkodva a tényékhez, azok korbeli beállításához, óvatosan kerülve a kommentálás és a színezés buktatóit, párttörténetet írt. De ez nem is lehet másképpen, hiszen Steiner Gábor élete, munkássága el nem választható a párt második világháború előtti tevékenységétől, a szegény nép gondjától és harcától, sorsának jobbrafordulásáért, egy új jobb szocialista jövőért.

A régi harcosok bizonyára örömmel veszik tudomásul a könyv megjelenését és meghitt csöndes óráikban kegyelettel nyúlnak Holotíková könyvéhez, hogy felidézzék a harcos múltat, a fiataloknak pedig szívből ajánljuk, hogy olvassák és olvasva éljék át ezt a tiszta emberi történetet saját lelki épülésükre és a mai harci feladatok ösztönzésére. Tóth Tibor remekbe készült fordítása ezt még könnyebbé és élvezetesebbé teszi.

P. E.

SZERGEJ JESZENYIN:

LENIN

(részlet)

S szólt a néphez s elvitte új világ vizéhez:

Számolj le - úgymond - végzeteddel ragadd meg sorsod két kezeddel, mert nincs kiút és nem lehet, csak tenhatalmad - szovjeted!..,

S meghalt...

Mi sírunk csöndesen, de vigasz-e a múzsa millióknak?

Ágyú-titánok jelzokognak

utolsó dísz-tűz zúg el messze fenn...

Lenin, a megmentünk, halott.

De nekik, kiket itt hagyott,

hogy vasbetonnal edzzék sírba fulladt,

zajló, vergődő országunkat,

hiába mondod,

hogy Lenin halott.

Komor, mélységes gyászon át szívükbe fojtva könnyet, bánatott Lenin ügyét ők építik tovább.

lóját... A poiítite az emberi kapcsolatoknak olyan területe, ahol nem egyes személyekkel, hanem milliókkal kell foglalkozni... Gorkij bizonyára megharagudnék, ha beleszólnánk alkotó munkájába és, rámutatnánk, hogyan írjon le egy csillagos éjszakát, vagy egy hullámzó tavat... Ilyet például, mint ez ... Igen, a művésznek, a magány gyakran életszükséglet... De nekünk, politikusoknak, földi embereknek tilos a magány. A mi elemünk a tömeg. Bizonyára a költők is tudják, bármennyire is ihletett a mesterségük, hogy a tömegek számára alkotnak. De náluk ez nem olyan durván, nem olyan közvetlenül jelentkezik. Az is lehetséges, hogy legjobb műveiket akkor alkotják, amikor erről, ha kis időre is, de megfeledkeznek. Számunkra viszont a megfeledkezés — biztos pusztulás lehet... Kolja, nem fázol?

— Nem.

Lenin fölnevetett.

— Megjegyzem a mi életünk pillanatnyilag igazán nem nevezhető prózainak. Csőszkunyhó, magány, illegalitás, álruha. Treff, a rendőrkutya... Nem tréfadolog ez olyan ortodox marxistáknak, akik úgy ismerik a Tőkét, az első betűtől az utolsóig, mint egy parasztember a házának udvarát. Az eszerek mindig romantikusoknak tartották magukat, rólunk, szociáldemokratákról pedig azt mondták, száraz, érzéktelen emberek vagyunk... Minden bizonnyal Bakunyin is így vélekedett Marxról. De nézzék csak meg az eszereket! Megkopott már az a parasztromantika megfakult. Nem maradt belőle semmi. Békés, pocakos emberek lettek... Parasztpárt, de földet nem ad a parasztnak. De mi, az érzéketlenek, mi juttatunk. Szeretnének hatalomra kerülni, de félnek tőle. Mi szárazak, érzéketlenek, nem félünk. Utánam Csernovot, a „parasztminisztert is megvádolták kémkedéssel és ő békésen távozott a miniszteri székből és várja a bírósági eljárás lefolytatását! A pofájába köptek, szépen letörölte, és azt mondotta: „Isten harmata“. Mi pedig illegalitásba vonultunk. Az illegalitásban azonban nagyon csípnek a szúnyogok. Kolja, megmártózunk még egyszer?

— Egy feltétellel, ha nem úsznak messzire — jelentette ki Jemeljanov.

Lenin meg Kolja újra bementek a vízbe, egy ideig zajosan hancúroztak, abután kiugrottak a partra és öltöz-j ködni kezdtek.

— Hamarosan iskolába kell menned — mondta Koljának Jemeljanov. — Édesanyád üzeni, költözz szépen haza.

Kolja durcásan felelte:

— Sehova nem megyek. Itt maradok. • - ’ ' - -Jemeljanov nyugodtan mondott ellent neki:

— Hogy-hogy itt maradsz? Tanulnod kell!...

A sötétből odaszólt nekik Lenin:

— Nagyon hiányozna nekünk Kolja... Hadd maradjon itt. Hozzák ki a tankönyveket, meg a füzeteket, majd én tanulok vele. Jő lesz így Kolja?

— Igen — dünnyögte Kolja, igyekezett leplezni örömét.

Tj^gy szegény apa sohasem sejt■E* heti, hol fenyegeti komoly veszedelem családfői tekintélyét. Engem ugyanis az a sötét gyanú kínoz, hogy négyéves csemetém szemében alaposan megcsappant éveken át oly alapos gonddal épített apai tekintélyem. Ami a legbosszantóbb, egy nyavalyás céllövölde homály ősit ott a el a felnőtti mindentudásnak, fejem körül eddig oly fényesen csillogó, glóriáját.

Elmondom a históriát.- Apu, apu, cirkusz jött. Ugye kimegyünk ebéd után? — rohant be egy vasárnap éppen ebéd előtt a fiam.

Hirtelen jött gondolattal becstelen zsarolásra szántam el magam:- Kiviszlek, ha az utolsó cseppig megeszed a levest —, szóltam és lestem szavaim hatását.

Ez nem is maradt el. Fiam oly vehemens rohammal indult a leves bekebelezésének, hogy az első mozdulattal felbillentette a tányért és a piros lé az utolsó cseppig a szőnyegre ömlött.

Ebéd után kimentünk. Fiam tágranyílt szemmel bámult és kérdezett:- Apu, a nénik miért sikítanak azon a... ott ni? - mutatott a hullámvasútra.- Mert félnek - mondtam csalhatatlan biztonsággal ..- Akkor miért ülnek rá?- Mert szórakozni akarnak.- Ha sikítanak akkor szórakoznak?

Gyorsan más témára tereltem a figyelmét. A céllövöldéhez érkeztünk.- Nos, kisfiam, válasszál valamit és az a tiéd lehet - mutattam a pult mögött felhalmozott gyönyörűségekre.- Megveszed nekem, apu? — csillant fel a gyerek szeme.- Nem veszem meg, hanem lelövöm — szóltam alig titkolt nimródi gőggel s éreztem, hogy közben hangom is öblössé válik, alakom kiegyenesedik és ereimben felbuzog nyílzáport zúdító

őseim vére. Határozott mozdulattal felkaptam a pulton heverő puskák egyikét. Gyermekem csodálattól ragyogó szemét hol rám, hol pedig a pult mögötti mesevilágra fordította.- Azt a piros autót szeretném, ott ni — mutatott végül az egyik játékautóra, amely hurkapálca végére tűzve pompázott társai között. Leguberáltam a „lödíjat". Aztán már csak az volt a feladatom, hogy lelőjem azt a vacak pálcát, s enyém a csodaszarvas, vagyis

ideges voltam. A gyerek már nyafogott az autóért. Most már nagyon gondosan céloztam. Igen, ismét benne van a célgömbben az a pálca. No, most... aztán hirtelen eltűnt a pálca. Leeresztem a fegyvert. Ott van a pálca. Hm. Ismét céloztam és ismét eltwisztezett célgömbömből az a pálca... mit, pálca, az a nyavalyás hajszál, az az alig látható vacak. Nem is tudom, miért használnak ilyen láthatatlan vékonyságú pálcákat ezekben a

• • •

A piros autó

• • •

no, mit beszélek, a piros játékautó. S mit nekem lelőni azt a vacak karót, azt a dorongot, amin az autó van. Nekem, aki a hadseregnél még nem oly régen példás lövő voltam, ha-ha, nekem, aki ötven lépésről lelőttem a botra szúrt tízfillérest. Láss csodát világ, már az első lövés célba fog találni, a másik két golyót vissza is adom a lövölde vezetőjének. Adja oda valaki másnak, hiszen annyi a rossz lövő.

Aztán arcomhoz emeltem a fegyvert, céloztam. No, most a célgömbben van a pálcika, mindjárt meghúzom...

— Lődd már le, apu — rángatta meg a kabátom szárnyát a fiam, éppen a lövés pillanatában. A golyó nagyot csattant a szemközti falon.

— Kisfiam, ha rángatsz, akkor nem tudom lelőni - szóltam a gyerekre. Újabb golyót tettem a fegyverbe. Céloztam, hosszan, gondosan. Éppen megrántottam a ravaszt, amikor valaki nagyot csapott a váltamra.

— Szerrrrvusz Tivadar, hogy te micsoda orvvadász vagy — nézett rám egy pár cipő gomb-szem s nevetett rám egy fültől-fülig terjedő száj. Tóni barátom volt, kissé kadarkásan.

Már csak egy golyóm maradt s kissé

céllövöldékben. Letöröltem arcomról a verejtéket s közben véletlenül meghúztam a ravaszt. Hálistennek, a céllövölde vezetője éppen le volt hajolva. A villanykörte azonban nem.

A hadviseléshez három dolog kell: pénz, pénz, pénz — mondotta valaki — s a pultra tettem egy nagyobb bankjegyet. Feltöltöttem arzenálomat és támadásba lendültem. Vad golyózáport zúdítottam mindenre, ami a pult mögött volt. Hihetetlenül rövid idő alatt kilőttem öt cumlit, négy fésűt, hat léggömböt és három fütyülőt — a piros autó azonban olyan bevehetetlen volt, mint hajdanán az egri vár. A közönség azonban nagyszerűen mulatott és a céllövölde alkalmazottja előtt felrémlett a prémium lehetősége.

— Forduljon háttal a célnak, hátha úgy eltalálja — gonoszkodott egy kamasz kaján vigyorral az arcán.

Fiam már ordított és leseperte a pultról a cumlikat, fütyülőket, meg a többit. Aztán arra gondoltam, hogy félrehívom a céllövölde vezetőjét és megvesztegetem. „Vérdíjat“ ajánlok fel a piros autóra, hiszen a becsületem forog kockán. Megszerzem ármánnyal, ha egyenes úton nem sikerült. Aztán arra Mondottam, hogy hirtelen kézenragadom a gyereket és elmenekülök. Összeszedtem a földről zsákmányomat és indulni akartam.

Ekkor érkezett meg a feleségem.

— Mit ordíttatod azt a szegény gyereket, Tivadar — támadt nekem.

— Nem akarja lelőni azt a piros autót, ott ni — ordított a fiam.

— Légy szíves, azonnal lődd le neki...

— Izé... no ... a puska ... az irányzók... - hebegtem.

— Légy szíves, azonnal lődd le azt az autót a gyereknek — mondta nejem egy akkorddal magasabban. Ekkor látta meg a pulton előttem heverő kollekciót. Felhördült.

— Tivadar, hát van neked józan eszed, ezekre a marhaságokra pazarolod el a pénzed és ezt a szegény gyereket meg itt kínzód. Azonnal lődd le azt az autót — sziszegte nőm és keze egy jól irányzott mozdulattal seperte le a pultról félnapi vadászatom eredményét.

Már hebegni sem tudtam, csak hápogtam. Nejem úgy nézett rám, mint a kígyóbűvölő nézheti szerencsétlen kobráját.

— Szóval nem lövöd le...? Jó. Hé, legyen szíves adjon egy puskát, meg egy golyót - intett nőm a céllövöldés felé. Aztán arcához emelte a fegyvert, picit célzott, lőtt s aztán a piros autó nagyot koppanva hullott a pult deszkájára. A gyerek kacagott, asszonyom jeges tekintettel végigmért és kézenfogva a gyereket, távozni készült.

— Majd ha már elegendő cumlit lőttél, hazajöhetsz vacsorázni - szólt s otthagyott a röhögő tömegben.

Agócs Vilmos

Ifim, január 18,

Behúzta amúgy is lapos hasát, hogy a nadrág magától leesett róla, aztán fejest ugrott a tóba.

— Nagyon szereti magát — jegyezte meg halkan Zinovjev.

— „Amor d’amor si paga“ — vágta rá Lenin.

Mindannyian levetkőztek és bementek a vízbe.

— Ne ússzon messzire — könyörgött Zinovjev, amikor Lenin eltűnt a sötétben.

— Semmi baj. Treff a vízben elveszti a nyomot — hallatszott a válasz, már jő távolról.

Aztán csend lett. Zinovjev gondterhelten fürkészte a sötétséget.

— Elragadja a szenvedély — dünynyögte nyugtalanul.