Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)
1964-01-12 / 4. szám
Határozd el magad — mondta a fia. — Vagy ő, vagy mi. Most kell magad elhatároznod, azonnal; nem várunk tovább. Ami történt, épp elég volt. Mint egy küldöttség, komolyan, ünnepélyesen álltak anyjuk előtt. Ilonka és Károly. Az ő gyermekei. — De gyerekek — mondta gyorsan, saját magán csodálkozva, hogy még így nevezheti őket— mire való ez, gyerekek? Miért akartok elmenni? Ügy tett, mintha nem értené meg őket és szégyellte magát, hiszen mindenről tudott és megértette őket, komolyságukat és azt, amit mondtak. Meg is volt ijedve, tényleg, azt sem tudta mi rosszabb, a szégyene vagy a szorongása. — Nem maradunk vele egy fedél alatt — mondta a lánya. — Tőled függ, Karcsival me- gyek-e. — De hiszen az apátok! Pedig tudta, hogy ezt hiába említi, Hogy ez már részükre semmit sem jelent. Az apjuk. Annyiszor használta már ezt a szót. El kellett használódnia egyszer ennek Is. És most megjött az ideje. — Várjatok még — folytatta, hogy időt nyerjen a férje részére. — Későn jött haza, alszik .., Vasárnap mindenkinek joga van egy kis lustálkodásra ... — Hagyjuk ezt, anyám — mondta a fiú. — Ezt az ügyet most, rögtön el kell intéznünk. Nem akadályozhatta meg éket. Aztán ott állt az ajtó előtt hallgatózva, mely mögött ők hárman, a két gyereke és a férje álltak szemben egymással: — Azt a pénzt kifizetjük érted. A hatezret meg a többit. Együtt volt már a motoromra, de odaadom, hogy bíróság elé ne kerülj. De csak egy feltétellel. Utána azonnal elköltözöl tőlünk. > Ezeket mondta Károly, az 6 Karcsija. Csodálkozott rajta, milyen halkan, fegyelmezetten beszél a gyerek, mint egy érett, meglett ember. — Te büdös. Taknya®! — ordítozott a férje. — Te akarsz nekem feltételeket diktálni?! Kiabált és nevetett gúnyos sértődöttséggel, nagyképűen. Meg sem érti a fiút, gondolta az asszony szomorúan ott az ajtó mögött. Aztán újra hallotta a fiát. Élesen, de még mindig nyugodtan beszólt. — Hátrább az agarakkal, mert megütöd magad! Nem vagyok már iskoláskölyök és egy kis szusz ben» nem is van, Sportolok eleget, vigyázok is magamra, nem vedelem a szeszt, mint valaki,.. és az éjszakákat sem töltöm nőkkel, mint valaki«,. Hátrább a? uszonyoddal, mert haj lesz! — Hogy merészelsz ,,,? — Ne lármázz!... Eddig csak te mertél komiszkodni velünk; anyával,.. Azt hiszed, elfelejtjük neked, hogy bánsz vele? Ez Ilonka volt. De nem is az volt foptoa neki, hogy őróla beszél, hanem ahogyan mondja! istenem, gondolta az anya, olyan finom, félénk teremtés és milyen bátran odamondta neki. Nem félt Csodálkozott. Az ő gyerekei és mégsem félnek tőle. Tiszteletet érzett irántuk, mert nem félnek ettől az embertől, akitől ő egész életében rettegett. Jó ideje respektálta már őket, amióta ’a keresetüket hazahozzák. Tudta, hogy a fia gyakorta utazik, gépeket szerel és a lánya Is dolgozik abban a nagy gyárban, érezte, valahogy mind a ketten fontos munkát végeznek már, bár hasznos tevékenységüket nem tudta úgy értékelni, mmt azt, hogy haza hozzák a fizetésüket. Ö maga még a régi világhoz tartozott, és abban az ember értékét az a pénz határozta meg, amit képes volt megkeresni. Ezért, bár más oka is volt rá, mint anya büszke lehetett gyermekeire. Csodálta önbizalmukat, amellyel ő maga sohasem büszkélkedhetett, és azt, hogy biztos fellépésük és önállóságuk ellenére jók anyjukhoz, a régi világból itt rekedt öregasszonyhoz. , — Inkább magatokra néznétek! — kiabálta a férje aki még mindig nem fogta fel az egész ügy komolyságát. — Nézd esek a nadrágját! Soha az életben jlyet magamra nem vennék! És ez nevezi magát CSlSZ-tagnak! A nadrágja? Mi legyen vele?-csodálkozQtt a lánya. —> A tied szép széles, szóval a nadrágod után ítélve rendes, tisztességes embernek kéne lenned. Tudod azt magad ii, hagy a nadrág maga még nem jelent semmit. Nem az a fontos, hogyan varratja meg azt az ember magának. Nem a nadrágszélesség fontos! Hallotta a padló nyikorgását: a férje súlyos volt és mindig így nyögött alatta a padló, valahányszor fel és alá járkált -é szobában, Félteni kezdte a lányt, nagyon megrémült, de csak várt, tétlenül. — Hagyd! — kiáltotta most a fia és a hangján érezhető volt, hogy már mindenre elszánta magát. — Ha hozzá mersz nyúlni, zöldséges kertet csinálok a képedből. — Hogy merészelsz... — ordítozott a férfi, de a hangja már ijedtséget is elárult, kezdte már érteni a dolgot. — Meg ne próbálj kezet emelni rém! — Semmit sem teszek, ha szépen leülsz és abbahagyod a handa-bandázást — mondta a fia. — Békességben akarunk veled beszélni. Mondtam már, hogy megtérítem azt az összeget, amit elsikkasztottál. De aztán eltűnsz. Nem akarunk veled tovább élni egy fedél alatt. — Mindenki botlik egyszer — védekezett a férje most már egészen más hangon. És: — Nem való, hogy gyerekek ítélkezzenek a szüleik fehelytelen a viselkedése, mert nem azt teszi, amit ezek itt ketten várnak tőle, de nem segíthetett magán. Megtette azt a néhány lépést a karoszszékig és ahogyan szokta, a férfi tenyerére tette a kezét, majd lecsúsztatta a benőtt tarkójára. — Határoznod kell, mami — mondta a lánya. — Elsősorban neked kell magad elhatároznod. — ő vagy mi, ahogy te akarod — vette át a szót sértetten a fia. — Nem maradunk itt vele. Az asszony tudta, hogy a gyerekek szeretete megbecsülés nélkül előbb vagy utóbb megszűnik az apjuk iránt. És ezt nem is vehette tőlük rossznéven. Az asszony férje iránti szerelme mégiscsak más valami, az megfér néha olyasmi nélkül is, mint a tisztelet. Ezek itt ketten azonban túl lett. Több megértéssel is lehetnétek . . Most sírni fog, az asszony tudta. Hogy nem szégyenli magát, istenem... mindent végigcsinál majd, mindazt, amit már évek óta tesz velem. Ordít, sérteget, ver — aztán sir. A végén mindig sír. Most fél tőlük, tehát kihagyja a verést és mindjárt elbőgi magát. — Ha most a sírással jössz, art inkább hagyd — hallotta a lányát. — Nem hatsz meg már bennünket. Nagyon lejátszott lemez az már, Nem is arról van itt most szó, hogy... — megakadt és a „loptál“ helyett valami más kifejezést keresett — Nem arról van szó, mit is tettél azzal a pénzzel, hanem arról, hogy egyáltalában hogyan élsz. Mert ránk csak szégyent hozol. Szerencsétlenek vagyunk miattad, hát még anyánk,.. A lány hangja gyengült, fuldoklott szégyenében. Mégiscsak szelíd, szégyenlős teremtés, gondolta az anyja, olyan mint én — és örült, hegy ilyennek tudja. A lányának örült, de rettegett azéFt a férfiért, a férjéért, — Tudunk arról a nőről — vette át most a szót a fiú; s mert ő is restellte magát, érdes hangon beszélt, mint egy őrmester, szinte kiabált, — ismerjük, ügye Ha? Tudjuk jól, hogy ragad rád, de azt is, hogy csak a dohányért. Évek óta tömöd minden fenével, bennünket meg kizabálsz... Maradj ülve, amíg jókedvem van! Ne kényszeríts a legrosszabbra! Ülj és hallgasd, mit gondolnak rólad a saját,.. — nyílván azt akarta mondani: a saját gyermekeid, de talán ezt túl puha és költői kifejezésnek vélte, a testvérére nézett és gyorsan folytatta: — a saját fiad és lányod... Régen készülünk már megmondani neked és most végre sor is került rá és nem hagyjuk abba. amíg ezt az ügyet végérvényesen el nem intézzük. Ném segít már rajtad, bőgsz-e, vagy handabandázol, ismerjük már ezt a cirkuszt. Komédiás vagy, de az még nem is volna a legrosszabb, hanem hazudsz is és önző vagy a végletekig. a legkomiszabb egoista és kizsákmányoló. Anyánknak pénzt nem adsz, de zabáim és lustálkodni haza jársz hozzánk. Nyugodtan kitartatod magad Ilonkától meg tőlem, és ordítozol velünk ... Mindent ahhoz a tyúkhoz viszel, rongyokra és italra. Oda is költözhetnél, ha nem tudnád, hogy agy hét múlva elege lenne belőled. Azon már nem is csodálkozunk, hogy megkérdezés nélkül idegen pénzt „kölcsönöztél“ magadnak; várható volt, hogy így végzed. másképp nem is történhetett! A legszívesebben kiköpnék itt előtted, ha nem volna itt nálunk, a mamánál olyan tisztaság,,. — Hagyd már! — szólt most közbe a lány, — Már kész is vagyok — jegyezte meg a fiú. Érezhető volt a hangján, hogy szégyelil magát, mennyire kínos volt neki is ez a helyzet. Kis ideig csend volt ott bent, csak a férje zokogását és az öreg karoszszék rossz rugóinak nyikorgását hallotta. Tudta, hogy ez az a pillanat, amikor he kell lépnie. Bement és azt látta, amit várt: A férje, tenyerével az arcán a karosszékben, a lánya sápadtan, küzdve könnyeivel, az ablak előtt pedig zord arecal, zsebretett kezekkel a fia. — Ezen is túl lennénk — fordult feléje a fiú. A férje a karosszékben felemelte a fejét, hozzáfordult anélkül, hogy leeresztette volna a kezét az arcáról. — Ilonka... — siránkozott. Ilonka ő volt. Néha, nagyon ritkán szólította így. Olyan ritkán, hogy most hálásnak is kellett érte lennie, fel kellett rá figyelni. Tudta, hogy fiatalok még ahhoz, hogy ezt megértsék. Nem talált erre részükre eddig magyarázatot, és siralmas tanácstalanságában beszélni sem tudottö is szégyellte magát, mert ez az ö ügye, az asszonyé, aki szereti ezt a megbecsülésre nem méltó embert. Nem változtathat a dolgon: szereti ót. Még most is. — Húsz esztendeje élünk együtt apátokkal — mondta. — Az még nem jelent semmit: húsz nyavalyás év egy hazug önzővel ... — Igen, tudom — vágott közbe gyorsan, hogy a fiú ne folytassa... Igaz, de azért mégis ,,. Azon vette magát észre, hogy férje lehajtott fejét simogatja. Tudta, hogy a gyerekei látják, hogy nézik, és talán meg is vetik ezért. De nem hagyta abba. Elmúlt néhány perc. nagyon hosszú, számára igen nehéz percek, —, Ahogy gondolod •— aáólalt meg végre a fia —de én sem engedek: nem élhetünk együtt vele. A lánya lépett hozzá, megölelte. Sokáig érezte a nyakán a lány leheletét, de nem mondta azt, amit vért tőle. Mégiscsak felnőtt már ő is és megvan a saját akarata. Talán jó ez így, gondolta, pedig azt várta, hogy legalább a lánya értse meg öt; hiszen ő is nő, mint én, jobban megérthetne. — A dolgainkért eljövünk, ha majd ott körülnéztünk. Bólintott. — Majd elkészítem nektek. háttá, amint a fiú megállt a kis akvárium előtt. A víz zöld félhomályában mozdulatlanul állt két csúnya fejű, de nagyon szép színezetű aranyhal, — A halakat — mondta a fia elgondolkozva — ezeket a halakat szeretném magammal vinni. — Amit akarsz — sietett á beleegyezéssel. — Mindent magaddal vihetsz, amit csak akarsz. — Csak a halakat. Más semmit. Az előszobában becsapódott az ajtó, hallotta a két pár fiatal láb dobogását a lépesőházból. Csend volt már a lépcsőházban. A férfi feje a tenyere alatt megmozdult. — A büdösek! — mondta és megdörzsölte száraz arcát, —• Ez a te müved. A te nevelésed! Ahelyett, hogy lehordtád volna őket...! — Aztán valami más jutott ez eszébe és gyorsan megkérdezte: „Azzal a pénzzel azt komolyan gondolta? Már mint a hatezerrel?“ — Itt hagyta az egészet — mondta csendesen az asszony. — Igazán? — Felugrott, teljesen megváltozva. — Mutasd! Behozta a fiú takarékkönyvét és a férfi szinte tiszteletteljes felindulással vette át. Ragyogott nagy húsos arca, — Hat ezer — mondta — Itt az egész, tényleg. És hozzáfűzte: — Ki gondolta volna erről a kölyökről. Megmentett engem, érted? Megmentett. — Magéhoz ölelte, megszorította az asszonyt. — Máris rohanok, megmutatom a ... a? osztályfőnöknek kiabálta. — Készíts egy inget. Az asszony kivett a fehérneműszekrényből egy tiszta inget. Hallotta, ahogy embere a konyhában mosdik a vízvezetéknél és szertefröccsenti a vizet a padlón, szuszog, fújtat. Látta maga előtt ing nélkül, széles vállaival, benőtt mellel. Szívesen látta Így, mosakodás közben félmeztelenül. Sohasem bánta, mennyi vizet loccsant szét. Sírnom kellene — gondolta. Megkönnyebbülnék, ha jól kisírnám magám. De nem volt hozzá ereje. Csak állt a szekrény előtt az inggel a kezében és öröm nélkül mosolygott a konyhából hallható zajok felé. Somló Miklós fordítása MIKOLA ANIKÓ: Ötvenéves asszony Nem kirívó példa egy a sok közUl A vonatban szemben ült velem. Terebélyes, a hasa domború keze széles, barna, kidolgozott karja gömbölyű, puha, hónalja nem látott napot. Ruhája sötét. Szája szögletén szomorú mosoly mély barázda, szeme megkopott. A haja, nem tudom milyen kendője sötét. Beszélget. Hasonló korú társa van. Önkéntelenül is csodálom nyugalmát amint természetesen vesz dolgokat amit nem ért. Mert tudom, hogy nem érti a holdrakétát. Furcaa, de arra gondolok, én is leszek még ötvenéves. A hajam tán ősz lesz, s a léptem tétova. De értem-e majd a gigászi csodákat, s lesz-e elég erőm őket elfogadni? Oly természetes és szent nyugalommal mit húszon aluli éveimmel ebben az asszonyban meg nem értek. Napok Hideg novemberi éj még csillag sincsen és mesélnek... csak csönd és fehér ködök járják az utcát, a házakat Nemrég mondtuk: messze még a nyár a most tél lesz. A napok belehullnak a végtelen egyfarrm de lényegük, értelmük, emlékük marad, Tanulok várni, a számolom: egy ... kettő ... és jönnek új napok s ha nincs, sebaj, majd alkotok! a tegnap romantikája helyett valami újat akarok Téli táj Akik képtelenek történelmet csinálni, meghamisítják A napokban egy maroknyi svéd diák tüntetett egy stockholmi színház előtt, amelyben az „Anne Frank naplója" nyomán írt dráma került előadásra. Hogy mi van ezen tüntetni való? Nos, vannak emberek, akik szellemekben és boszorkányokban, asztaltáncoltatásban vagy kilenc farkú ördögfiókákban hisznek. A gyér számú stockholmi ifjak még ezeken a sületlenségeken ig túltettek. Azt kiáltozták, hogy Anne Frank naplója „közönséges hamisítvány" és röplapokat terjesztettek arról, hogy „a nácik egyetlen zsidót se gyilkoltak le“. Szerintük tehát az SS-pribékek derék legények voltak, akik lánc, lánc, eszterlánejáték közben szögesdrótot göngyölítettek le a koncentrációs táborok köré, hogy a szegény zsidóknak ne essen bántódásuk. A katolikus papokat, az evangélikus lelkészeket gyermeteg játékosságból szurkáiták össze betlehemezés közben. A táborok őrtornyairól galamblövészettel szórakoztatták a halálosan unatkozó táborlakókat. A gyermeteg lelkületű svéd ifjakat érdemes volna az oszwieczimi haláltáborba kirándultatni, vajon a még épségben lévő gázkamrákat Is „hamisítványnak“ ntinősítenék-e? K. E. A világ minden tájáról • Egy év előtt még szürke „pjceinine“, vagyis masamódleány volt Rita Pavane, amíg Teddy Reno, a híres énekes „felfedezte“. Ma estépkint egy millió lírát'keres e 17 éves énekesnő, akit egész Olaszország ünnepel. Hanglemezeinek száma elérte a két millió darabot, A különben szépnek nem nevezhető, rőthajú, szeplős és mindössze 37 kilót nyomó „csillag“ csupán azon csodálkozik, hogy amíg tavaly senkinek sem akadt meg rajta a szeme, addig most a házassági ajánlatok százait kapja naponta. Ilyen „vakok“ a férfiak! • Finnország Irodalmi „esodagyermekének“ nevezik a Helsinkiben lakó 8 éves Aretta Inari-t, aki egyúttal a világ legfiatalabb lírikusa. Most tették közzé költeményeinek első gyűjteményét. Verseit szinte „hasból“ szavalja el édesanyjának, aki azokat tüstént legépeli. Inari bírálói azonban azt állítják, hogy a kisleány már túl van „fénykorán“, mert legjobban sikerült költeményeit ötéves korában szerezte. e Egy nyugat-németországi kisvárosban egy borbélybolt tulajdonosa a következő figyelmeztetést függesztette ki ajtajára: „Üzlotátalakítás miatt ma hátul borotválom a tisztelt vendégeket!“ • Sidney egyik háztartási iskolájában a következő „vigaszzáradékkal“ látták e! azoknak a leányoknak a bizonyítványát, akik a főzőtanfolyamon megbuktak: „A legrosszabb szakácsnő (s rá tudja venni férjét, hogy főzzön!“ • Az USA egyik fegyházában, ahol csak megrögzött és visszaeső betörőket vesznek fel, az intézet lelkipásztora kenetteijes szállóigékre alkalmazott példálózásokkal igyekezett báránykáit jobb útra téríteni, —. Mondjon erre egy hasonlatot — szólt egy többszörösen előbüntetett besurranó tolvajhoz — „Akiben megvan az akarat, nyitott ajtót talál a javuláshoz vezető úton!“ — A marcona bűnöző rövid gondolkodás után megadta a szerinte helyes választ: „Aki mindenáron be akar surranni egy idegen lakásba, ha ajtót nem is, de feltétlenül talál valahol nyitott ablakot.“ 1964. január 12.
