Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)

1964-04-25 / 34. szám

Mindennapi munkánk iránytűje

Megemlékezések Vlagyimir Iljics Lenin születésének 94. évfordulóján,

Ä barátságtalan júliusi napra dermesztő éj köszöntött, metsző nyugati szél süvöltött a fák között. Hideg volt! De még milyen hideg! A rosszul táplált, éhes disznók (arra a kevés tökre, ami még megtermett az aszályban, magunknak is szükségünk volt) a menedéket nyújtó ólban minden talpalatnyi helyért ádáz küzdelmet folytatnak, visítva szüntelen, mint — nos, a disznók. A tehenek, borjak felhúzódtak a hegyekbe, hogy menedék után nézzenek; az igáslovak pedig — szőrük szöges drótként meredezett — szomorúan dugták ki fejüket a karám fölött, és a zöld lucernát bámulták. Joe apus kabátjában didergett, amelynek csak fél ujja volt — a másikra egy borjúnak szottyant kedve, amikor apus a minap szántás közben egy póznára akasztotta irányjelző gyanánt.

— A kutyafáját! Ma éjjel ugyan harapós időnk lesz! — szólt oda apus a díványon fagyos arccal üldögélő Mrs. Brownnak, miközben hatalmas tűzrevaló fatönköt vonszolt be maga után. Mit fatönköt! Valósággal egy egész fát! De hát holmi apró gally apus szemében nem is számított tűzifának.

Mrs. Brown öt, vagy hat napja lakott nálunk. Az öreg Brown időnként meglátogatta, ebből tudtuk, hogy nem vesztek össze. Alaposan megtárgyaltuk a dolgot egymás közt, de nem tudtunk dűlőre jutni. Joe megkérdezte anyát, de neki fogalma sem volt róla — legalábbis azt mondta. Hogy Dave szavaival éljek, torkig voltunk már Mrs. Brownnal, és szivest-örömest megszabadultunk volna tőle. Hovatovább úgy parancsolgatott nekünk, mintha csak valami köze lett volna hozzánk.

Vacsora után valamennyien — Mrs. Brownostul-mindenestül — körülültük a tüzet, olyan közel húzódva hozzá, amennyire csak a megégés veszélye nélkül tehettük és hallgattuk a kinn fütyülő 'szelet. Be kellemes is volt a tűz mellett üldögélve hallgatni a szelet. Apus, miután elölről is, hátulról is felmelegedett, hozzánk fordult és így szólt:,

— Na, fiúk, most aztán mennünk kell néhány tüzet gyújtani, hogy elriasszuk a kengurukat.

Ez úgy hatott ránk, mint a derült égből a villámcsapás; ránéztünk, vajon nem tréfál-e. De nem, olyan komoly volt, mint valami bíró.

— Ma éjjel? — csodálkozott Dave. — Mért, mennyivel lesz jobb ez az éjszaka, mint a tegnapi vagy a tegnap előtti lett volna? Hát nem úgy döntöttél, hogy ezentúl fütyülünk rájuk?

— Na igen, de azért nem árt, ha még egy ideig távol tartjuk őket.

— De hiszen már egy szem búzát sem találnának! Akkor meg mire jó ez az egész őrködés ? Ennek semmi értelme. — Apus azonban megingathatatlan volt.

— Akárhogy is van — siránkozott Joe —, én nem megyek ilyen időben, amikor bakancsom sincs!

közt, mi pedig már majdnem rászóltunk Mrs. Brownra, hogy fogja be a száját.

Lassan, kelletlenül hagytuk ott a duruzsoló tűzhelyet, hogy elkísérjük apust a zord éjszakába. Az volt aztán az éjszaka! — szuroksötét, elhagyatott, fenyegető és hidegebb mint a legvérfagyasztóbb halottaskamra.

Csakhogy a kenguruk fel ne falják a semmit! Már úgyis felfalták az öszszes búzát — minden egyes szálat —, de még a füvet is. Hogy legközelebb mire vetik rá magukat —, ránk-e, vagy a lószerszámra —, nem tudhattuk biztosan.

Egymás nyomába botladoztunk a sötétben, kezünket nadrágzsebünkbe süllyesztve. Apus volt a vezér, a szegény Joe meg, meztelen lábszárral, bakancs nélkül, a sereghajtó. Időről időre bogáncsba lépett és mikor leült, hogy kihúzza a tüskét, másutt újabb csomó kapaszkodott bele. Ha pedig a bogáncskórókat már sikerült kikerülnie, akkor a sípcsontját ütötte bele egy faluskóba, vagy egykét, kövek közé szorult lábkörmét hagyta hátra. Joe üvöltött, de a szél túlüvöltötte, és csak fújt, fújt.

Dave, aki olykor megállt, hogy bevárja Joe-t, fel-felmordult:

— A pokolba mindennel! Mi a csudának cipelt ki bennünket ebbe a veszett éjszakába? Itt süllyedjek el, ha tudom!

Apus nem látott jól a sötétben, ezen az éjszakán meg éppen semmit sem látott, így aztán egyenesen nekiment az egyik vén igáslónak, amelyik lucerna-bámufás közben elszunyókált. Hogy megrémültek mind a ketten! A vén gebe túltett még apuson is, aki csak elvágődott; akkorát ugrott, mintha maga az ördög támadta volna meg, keresztülbukott a kerítésen, és ahány lába csak volt, mind belegabalyodott a drótokba. Hogy küszködött a szegény pára! Megálltunk és hallgattuk. Miután lerugdalta a kerítésléceket és agyontiporta az összes drórlefekhet aludni a tűz mellett, ha kedve tartja. Joe el is aludt — csak azt nem tudom hogyan. Aztán apus is leült melléje, és nagyokat hallgatva bámult bele a sötétségbe. Néha-néha egy csapat apró ragadozó ügetett el a tűz közelében, majd pólimadár hallatta csikorgó kísérteties jajszavát, apus azonban észre sem vette. És mégis, mintha hallgatózott volna.

Ide-oda őgyelegtünk a tüzek között, és amikor belefáradtunk, hogy égő botokat hajigáljunk az ellenség közé, a sarkunkra ültünk, és felváltva szidtuk a szelet, a telet, meg az éji madarakat. Lehangoló, nyomorúságos időtöltés volt.

Apus időről időre otthagyta a tüzet, hogy megkérdezzen bennünket, hogy hallunk-e valami neszt. De nem hallottunk semmit, csupán a kengurukat és a baglyokat. Erre ismét elfoglalta őrhelyét, és tovább hallgatózott.

Nyugtalan volt, és valahogy nem szívvel-lélekkel vett részt a kengurulesben. Dave sehogysem tudott rajta eligazodni.

Teltek-múltak az órák. Egyszer csak élesen megzördültek a drótok, suhogó nesz hallatszott, és a tűz fénykörében Sál jelent meg.

— Apus! — csak ennyit mondott. Apus szó nélkül pattant fel, és visszaindult a ház felé a lánnyal.

— Valami történt! — mondta Dave, és szívünkben bizonytalan aggodalommal, félelemmel meredtünk a tűzbe, és gondolkoztunk. Majd megint az éjszakába bámultunk bele, idegesen várva apus visszatérő lépteit, de csak a szelet és a bagoly huhogását hallottuk.

Már hajnalodott, amikor ismét előkerült, és arcán széles mosollyal újságolta, hogy anyának kisbabája lett — pompás kis fickó. Most tudtuk hát, mi keresnivalója volt Mrs. Brownnak nálunk.

Fordította: Udvarhelyi Hanna

Hazank dolgozo nepe nenany nappal ezelőtt ünnepelte meg V. L Lenin születésének 94. évfordulóját. Az üzemekben, gyárakban,

szövetkezetekben, gyűléseken emlékeztek meg Lenin életéről és munkásságáról. A halhatatlan gondol íodó és forradalmár emlékének tiszteletére a prágai Városházán kedden a CSKP Központi Bizottsága, a CSKP prágai városi és közép-csehországi kerületi bizottsága ünnepi estet rendezett, amelyen

V. Koutsky elvtárs a CSKP KB titkára mondott beszédet. Bratislavában a Hviezdoslav Színházban rendeztek Lenin elvtárs születésének évfordulója alkalmából ünnepi estet. Az ünnepélyen Michal Sabolcík elvtárs, az SZLKP KB elnökségének tagja mondott beszédet.

Michal Sabolcík elvtárs beszédében többek között hangozta:

Lenin születésének 94. évfordulója alkalom arra, hogy elgondolkozzunk nagy öröksége felett, ami szocialista jelenünkhöz szól. Lenin öröké óriási gazdagságot tartalmaz, tanítása nélkül ma, negyven évvel halála után, sem lehetne eredményes a forradalmi tevékenység. Most azt a vitathatatlan igazságot kell magunkévá tenni, hogy a marxistának a való élettel, a valóság fontos tényeivel kell

számolnia, nem pedig továbbra is a tegnap elméletébe kapaszkodnia, mely mint minden elmélet csak megjelöli az alapvetőt, az általánosat, csak megközelítően foglalja magába az élet bonyolultságát.

Lenin tanításának időszerűsége napjainkban különösen a dogmatizmus maradványai elleni harcban jelentős. Jelenlegi problémáink

megoldásának lenini módját tükrözik Csehszlovákia Kommunista

Pártja XII. kongresszusának következtetései.

A továbbiakban Sabolcík elvtárs a demokratikus centralizmusról szóló lenini tanítással, valamint a gazdaság irányításának lenini módszereivel foglalkozott.

SHAKESPEARE:

MÁRVÁNY S KIRÁLYI ARANY OSZLOPOK

Márvány s királyi arany oszlopok nem élik túl hatalmas versemet; tündöklőbb őreid e verssorok, mint vénségmarta, mosatlan kövek.

S bár zord háború szobrokat tipor és gyökerestől szaggat házakat s Mars kardja sújt, s gyors tüze ránk omol: emléked örök híradás marad.

Büszkén haladsz át halálon, irigy feledésen; babérod üdezöld: rajtad minden jövendők szeme, míg végítéletre nem kopik a Föld.

Míg a harsonás angyal föl nem ébreszt versem és a szeretők szeme éltet.

Szabó Lőrinc fordítása

A 400 éves Shakespeare

„Diadalmaskodtál, Anglia! Azt nevezed magadénak, aki előtt meghajol Európa valamennyi színpada. Nemcsak a mi korunknak él, hanem örökké! A múzsák még ifjú hajnalhasadásban állottak, mikor megjelent ő, mint Apolló, és meghódította szívünket és szemünket. Maga a természet is büszke volt az ő alkotó lángelméjére.“

(Ben Jonson beszédéből Shakespeare halálos ágyánál.)

Négyszáz évvel ezelőtt, 1564. április

22-én, vagy 23-án (pontosan nem tudjuk) az Avon folyó mentén Stradford városában született a világ legnagyobb drámaírója William Shakespeare.

Szinte megdöbbentő, hogy milyen keveset tudunk e nagy ember életéről. Tudjuk azonban, hogy soha nem járt egyetemre, mint kortársai. Mindig a nép embere volt, aki bizony nehezen kereste meg kenyerét.

Egy vásár alkalmával ismerkedik meg a nyolc évvel idősebb Hatwey Annával, akit szülei beleegyezése ellenére tizennyolc éves korában feleségül vesz.

Véletlenül kerül egy vándorszínész együtteshez; itt kedveli meg először a színházat. Shakespeare nem bírja tovább a nyomort, a nincstelenséget és Hamnet fia halála után 1585-ben szó nélkül ott hagyja családját. Londonba megy, ahol először csak a színház előtt — míg az előadás tart —, az urak lovait őrzi egy pennyért. Felkeresi régi vándorszínész kollégáját, aki megismerteti a színház igazgatójával, Ben Jonsonnal. Shakespeare először Tamarát — női szerepet — játszik. Jonson azonban rájön, hogy az újdonsült színész jobban érvényesülne mint író. Erre alkalmat is ad neki: színművek átdolgozásával bízza meg.

Shakespeare ezt azonban nem csinálja valami nagy kedvvel, hiszen ő

egyedül is tud alkotni! Igaz, a darab meséjét nem maga találta ki, hanem — épp úgy, mint az ókori görög színházban — a téma feldolgozására, az eszmék általánosítására összpontosította figyelmét. Ő már tudta, hogy a drámának kell, hogy konfliktusa legyen. Műveiben nagyon gyakran felváltva használja a verset és a prózát. Az előadások művészi, természetes kivitelére törekszik. Ezt a törekvését Hamlet egyik monológjában így fogalmazza meg: „Szavald a beszédet, kérlek, amint én ejtém előtted: lebegve a nyelven; mert ha oly teli szájjal mondod, mint sok színész, akár a város dobosa kiáltaná ki verseimet. Ne is fűrészeld nagyon a levegőt kezeddel; így; hanem jártasd egészen finomul, mert a szenvedély valódi zuhataga, szélvésze, mondhatnám forgószele közepeit is bizonyos mérsékletre kell törekedned és szert tenned, mi annak simaságot adjon. Ő, a lelkem facsarodik belé, ha egy tagbaszakadt parókás fejű fickót hallok, hogyan tépi foszlánnyá, csupa rongyokká a szenvedélyt, csakhogy a földszinti állók füleit megrepessze, kiknek legnagyobb részét semmi egyéb nem érdekli, mint kimagyarázhatatlan némajáték és zaj... Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez, különösen figyelve arra, hogy a természet szerénységét által

ne hágd: mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek feladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erények önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát. No már, ha ezt túlozza valaki, vagy innen marad, bár az avatatlant megnevetteti, a hozzáértőt csak bosszanthatja ... Ö vannak színészek, én is láttam játszani — s hallottam dicsérve másoktól, nagyon pedig — kik, Isten bűnül ne vegye, se keresztyén, se pogány, se általában ember hangejtését, taghordozását nem bírva követni, úgy megdölyfösödtek, úgy megordítoztak, hogy azt gondolnám, a természet valamely napszámosa csinált embereket, de nem csinálta jól, oly veszettül utánozták az emberi nemet... No meg, aki közietek a bohócot játssza, ne mondjon többet, mint írva van neki; mert vannak azok közt is, kik magok nevetnek, hogy egy csapat bárgyú néző utánok nevessen; ha szinte a darabnak éppen valamely fontos mozzanata forog is fent. Ez gyalázatosság, és igen nyomorú becsvágyra mutat a bohóc részéről, ki e fogással él.“

Meglepő, hogy Shakespeare idejében a színészeket jobban fizették, mint az írókat. Egy-egy darabjáért 11 fontot kapott, ami a mi pénzünkre átszámítva kb. 500—600 koronát jelent. De munkáját mindig becsületesen és pontosan végezte el. Az már aztán valóban nem az ő hibája, hogy itt-ott egynéhány verslába vagy sora „sántikál“. Shakespeare korában ugyanis a színművek nyomdai kiadása nagy probléma volt. Képzeljük csak el, hogy Londonban 19 színház volt. Mindegyik színház évente körülbelül 15—20 új

művet mutatott be, ez tehát azt jelenti, hogy évente legkevesebb 250 új színműre volt szükség. A műhöz nehezen jutottak hozzá és bizony gyakran előfordult az is, hogy az előadás előtt kézzel másolták le. így tehát nemcsoda, ha egy-egy verssor félrecsúszott.

Amíg Shakespeare első szerepét megkapta, addig műsort árult és színlapokat írt. Ezután az út már sokkal gyorsabban ível felfelé. Ügyelő, dramaturg, igazgató, végül pedig társtulajdonosa a „Globe“ színháznak.

Londoni életéről nagyon keveset tudunk. Azt azonban tudjuk, hogy itt kezdte írni legismertebb tragédiáit és vígjátékait. Hogy csak a legnépszerűbbeket említsük, felsorolunk egynéhányat, születésük sorrendjében:

VI. Henrik (1591); Tévedések vigjátéka; III. Richárd; Titus Andronicus (1593); A makrancos hölgy (1594); Rómeó és Júlia; II. Richárd (1595); Szentivánéji álom (1596); A velencei kalmár (1597); A windsori víg nők; Sok hűhó semmiért; V. Henrik (1598); Július Caesar; Ahogy tetszik; Vízkereszt; Hamlet; Minden jő, ha jó a vége (1602); Szeget szeggel; Otheló; Lear király; Macbeth; Antonius és Cleopatra (1607); Pericles (1608); Téli rege (1610); A vihar; VIII. Henrik (1612) stb.

Shakespeare 17 évig élt Londonban. Ezalatt az idő alatt tekintélyes összeget gyűjtött össze. 1610-ben visszatért Stratfordba, ahol földet és házat vásárolt. Drámaírással többé alig foglalkozott. Ezerhatszáztizenhatban, 52. születésnapján halt meg. A Stratfordi székesegyházban temették el.

Harminchét dráma és két kötet vers maradt utána. És egy hatalmas könyvtár, amit azóta róla írtak. D. M.

Jelenet a Rómeó és Júlia című drámából

9 Shakespeare korában az írók heti átlagkeresete 5 shilling volt és évente legalább négy darabot kellett írniuk, hogy valamiképpen elérjék az országos jövedelmi minimumot.

Q Lope de Vega összes művei első kiadásának három kötete a Cesky Krumlov-i várkönyvtárban van elhelyezve. Az értékes műveket most a prágai Nemzeti Múzeum vette kölcsön, amely mikrofelvételeket készít róluk a Szovjet Tudományos Akadémia részére.

„Steele Rudd“

í Arthur H. Davis)

Erre kijött a sodrából apus. t

— Tartsd a szád, fiatalúr! — szólt, t

— Azt teszed, amit mondok! (

De Dave még nem végzett.

— Napfelkelte óta kutyagolok a bo- i

róna nyomában — mondta — és most 1 meg azt akarod, hogy kengurukat ( hajkurásszak a sötétben egy ilyen éj- i jelen, s mindezt csupán azért, nehogy 1 megdézsmálják a puszta földet! így van ez mindig: minél többet megtesz i az ember, annál többet követelnek i tőle — és sírva fakadt. i

Mrs. Brownnak is volt mondanivaló- 1 ja. Ö egyetértett apussal, és úgy gon- < dolta, jobb ha megyünk, elvégre a 1 búza ki is nőhet újra. ;

— Eh! — tört ki Dave két hüDDÖaés

ot, végre megszabadult és elvágta- «

ott, magával ragadva csaknem az E gész karámot.

— Nos, egy kengurut most már aindenesetre fogunk találni a búzáin — mormolta Dave, mi pedig kunogtunk. Mi megértettük Dave-et; | pus azonban a száját sem nyitotta | á.

Nem vesztegettük az «időt, egy-ketőre meggyújtottuk a tüzeket. Aztán .tvágtunk a „búzatáblák“ és kenguuk között. Büntessen meg a sátán, j iá eltúlzom a számukat; én ugyan ! :sak két szegény fülemmel hallhat- j am őket —, de volt ott millió is, milyen dobogást, zene-bonát csaptak.

Aous véore odaszólt Joe-nak. hoav