Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)
1964-04-18 / 32. szám
Egyszerre Újoncnak és csalódott szerelmesnek lenni nagy ostobaság. Ezt újoncságom második napján fogalmaztam meg, mikor egy tizedes elvitt az orvoshoz, aki kellemetlenül vastag injekcióstüt szúrt a karomba. Ahogy megállapítottam, kezdő lehetett, mert csak a negyedik próbálkozás után járt sikerrel eme kísérlet. így egy ideig volt mire gondolnom és Márta nem nyomorgatta agytekervényeimet jelenlétével. Vacsora után felvarrtam nyojc gombot a köpenyemre, mert' valaki mindet lemetélte. Az ágyban szokásomhoz híven olvasni akartam, de a tizedes elzavart vécét súrolni. Ott tanultam meg, hogy az ember cselekedeteit mindig a körülmények szabják meg, s a körülményekhez csak egyféleképpen lehet igazodni. Abban a pillanatban, amikor az ember magára húzza az uniformist, más világba toppan, ami egyáltalán nem hasonlít a korábbi életéhez. Itt más törvények érvényesek és ezek szerint kell élni. Aki ezt időben nem tudatosítja magában, az elveszett ember. Mentem jelenteni az ügyeletesnek, hogy befejeztem a munkát, A karom rettenetesen fájt. Mind a négy tűszúrás helyét külön-külön s együtt éreztem. Felmásztam az ágyra, nyitott szemmel bámultam a szoba vak sötétjébe ... * * * Márta ... Márta ... Mindig úgy gondolok rá, mintha álmodtam volna az egészet. A Dunapart is olyan csak, mintha álmomba jártam volna arra, meg a sziget is. Pedig ott mindjárt áradás után voltunk, befelé menet mindketten besároztuk a cipőnket. Márta nevetve mosta meg a magáét a Dunában s levetette az enyémet is, hogy megmossa. Engedtem neki. Lehet, hogy igazán boldog volt, hogy ezt teheti, de nem voltam róla meggyőződve. Nagy dicsőséggel hozta elém a cipőket s azt mondta, ha feleségül veszem, mindig csak tiszta cipőben enged el otthonról. Ezt el is hittem. Ekkor már három hete ismertük egymást. De aztán gondoltam egyet s megkérdeztem, hogyha újra belelépek a pocsolyába, akkor megmossa-e megint a cipőmet?! Perszehogy megmosom, mondta. Jól van, gondoltam, ha akarod, csak áztasd a szép kezed a vízben, s beleálltam az iszapos lötty kellő-közepébe.., Dühös lett rám emiatt nagyon, láttam én mindjárt, de azért újra megmosta szegény cipőimet ... Harmadszor már nem mertem próbára tenni.. Nem akartam, hogy harag legyen a vége. A nap melegen sütött, kicsit lusta voltam, mert az éjjel keveset aludtam, s nem volt valami sok kedvem szeretkezni. Mártának annál inkább. Leültem s a hátamat nekivetettem egy vén szigeti fűznek. Persze, Márta azonnal mellém telepedett. S csak nézett rám szép barna szemével a keretnélküli szemüveg alól. Kicsit izzadt volt a halántéka; s csillogott, mintha apró gyöngyökkel lett volna kirakva. Olyan alázatosan nézett rám, mint egy istenre. Tudtam, ha nem csókolom meg, haragudni fog. Megcsókoltam, pedig bevallom, nem szeretek valami nagyon csókolódzni. Erre átkarolt s halkan pihegte, hogy még, még. Megsímogattam a haját, az arcát, hogy időt nyerjek, de rájöttem, hogy okosabban teszem, ha megerőltetem egy : kicsit magamat. Megöleltem jó erő- 1 sen, hogy fájjon, hogy érezze, én vagyok a férfi, az erősebb, aki ha akarja összeroppantja, mint a mákfejet, de az lett az eredmény, hogy még jobban hozzám bújt s a szemét is lehúnyta. Mondani kéne valamit, töprengtem, de mi a fenét lehet mondani egy ilyen bolondul szerelmes ! lánynak?! Elkezdtem mesélni valami hirtelen kigondolt históriát, ami azt akarta példázni, hogy az emberek nem él- 1 hetnek csupán csókolódzásból, meg még sok ilyen zagyvaságot, mert mesélni, azt tudok, s ha egyszer elkezdem, akkor nehéz megállítani. De : Márta értett ahhoz is. Alig beszéltem egy szűk félórát, elhallgattatott. Ür- ; isten, de hogyan! — Szeretsz? — kérdezte. Erre olyan néma lettem, mint egy dunai ponty. Hogy szeretem-e? — Perszehogy - mondtam. De a hangomban nem volt valami sok abból, ami ilyen vallomások alkalmából kell hogy ott rezegjen. — És nagyon szeretsz? — Nagyon. — Mennyire? — Az ördög tudja. Nevetett. Meg akartam sértődni, de meggondoltam az egészet. — Mit nevetsz? — kérdeztem. — Téged, hogy olyan morcos vagy, mint egy medve, s hogy úgy beszélsz, mintha tehénpásztor lettél volna világéletedben. — S honnan tudod, hogy nem voltam az? — Tudom, tudom ... tudom ... — Hát azt rosszul tudod. — Jól tudom. Mindent tudok rólad. — -Ez. szép tőled. — Baj? — Fenét. Csak nem szeretem, ha mindent tudnak rólam. Szerettem volna befejezni azt a felesleges és végnélkülinek induló eszmecserét. Cntam és szívesebben aludtam volna egyet. Márta nem nagyon érdekelt. Futó Ismeretségnek tartottam viszonyunkat és szerettem volna remélni, hogy rövidesen véget ér. — Mire gondoltál? — zavart meg újra. Most mit mondjak neki? — Rád. — igazán ? — Igazán. — És mit? Mit? Hát mit! Most megint ki kéne találni valami szép butaságot. De ehhez semmi kedvem nem volt. Inkább szájon csókoltam, hogy ne tudjon többet kérdezni. — Olyan szép a szád — súgta. — Ezt honnan veszed ? — Látom. — Szamár! ... nem volt ideje rá. Olyan néhéz ezt megérteni ? — Miért vittél el akkor táncolni, ha tudtad ezt? Miért mondtad, hogy szép vagyok? Miért hívtál el a szigetre? Miért? — Mert szép vagy, mert tetszettél, mert... de te miért jöttél ? Csak intenem kellett, már szaladtál. Még a nevem se tudtad, s már engedted, hogy csókoljalak .. . Nem szólt semmit. A Duna-parton a szúnyogok egyhangú zümmögésén kívül semmi nesz nem hallatszott. — Látod — kezdtem újra — ha veszekszünk mindig te maradsz alul, mert a szerelemben mindig kettő kell; az egyik, aki mond valamit, s a másik, aki azt elhiszi. — Elhiszi, elhiszi, de mit higyjek el? Mit? Hisz még azt se mondtad, hogy szeretsz. — Minek azt mondani ? Ha nem szeretnélek, azt hiszed most itt ülnék?, Ide figyelj, te kis nyápic — fogtam meg a vállát —, ha nem hagyod abba ezt a komédiát, kapsz két Eszembe se jutott, hogy megkérdezzem mi történt, hogy ilyen hirtelen eljött otthonról; valahogy azokban a pillanatokban semmi sem számított. Mindent olyannak vettem, amilyen volt. Egyszerűnek, természetesnek, könnyűnek. A félelem, amely először tudatosult bennem lassan elillant, mint nagy melegben az étér, s helyette valami jóleső bizsergés tágította ereimet. Olyan hangulatba estem, mint aki megivott néhány pohár bort; nem voltam részeg, de dalolni lett volna kedvem. — Hová készültél? — kérdezte Márta. — Haza akartam utazni. — De most már nem utazol el ugye ? Nem válaszoltam semmit. Fogtam, s úgy ahogy volt, felemeltem, néhányszor megforgattam, s óvatosan visszatettem az ágyra. — Teljesen összegyűrted a ruhámat. — Vesd le, ha nem tetszik. — Akarod ? ■ Szép, későnyári éjszaka volt. Lassan mentünk a csendes házak között. Márta belém karolt, s csak néha szólt egy-egy szót, kérdezett, hogy ez mi, meg az mi. Rövideket válaszoltaín. Felengedett bennem az előbbi émelygés, s kezdtem érezni a konyak jóleső melegét. Egy félig kész betonkerítésre leültünk cigarettázni. Gál Sándor — Ő te, azt most másként kell mondani. — Hogyan? — Ügy, hogy „te kis csacsi, csacsikám“. — S miért? — Mert így van a regényekben. — A fenébe a regényekkel. Azoknak csak a tized része igaz, vagy még annyi se. — Én elhiszem, ami a regényekben van. — Miattam, elhiheted. — Mondhatsz, amit akarsz. Azért te még nálam is nagyobb csacsi vagy!... •— Nálad? Miért? . . — Mért nem látsz tovább az orrodnál ... — De hisz ... Nem folytathattam tovább, mert megéreztem, hogy remeg, ha hozzá érek, s hogy forró, mint a tűz. Igaza volt. Közelebb húztam magamhoz, egészen közeire. — Te szamár, te szamár — mondogatta, és én nem bántam. És egyáltalán semmit sem bántam. A Duna morajlását se hallottam, csak Márta hangját, azt is valami iradatlan meszszeségből..........te szamár... te szamár .. Aztán feküdtem a fűben, arccal a föld felé. Márta ruháját igazgatta. Hanyatt fordultam és néztem. Okos, barna szeme végigfutott rajtam. — Azért nem kellett volna a ruhámat összetépni — mondta. Ebben a pillanatban szerettem bele. —. * * * A szerelem hirtelen jön, váratlanul, mint a fejfájás. Ügy jártam, mint akit fejbe ütöttek. Képtelen voltam normális emberhez méltóan gondolkodni. Akármibe kezdtem bele, a végén mindig Márta volt az eredmény. Ha utaztam, órák hosszat arról ábrándoztam, hogy hogyan élünk majd. Többször összevesztem Mártával. Ö, lévén tanítónő, minden áron nevelni akart. Ez nekem nem tetszett. Szerettem úgy élni, ahogy megtanultam. Egyenesen, kimondani azt, amit gondolok. Nem tudtam soha mellébeszélni. Akármilyen nehéz volt ez néha, és akármennyi kellemetlenséget okozott is. Sokat idegeskedtem ebben az időben és ezt Márta nem értette. Neki nem voltak problémái. Az apja jó állásban volt, soha nem ismerte, mi az, ha valami hiányzik. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy a szerelmen kívül is létezik még valami, ami gond, amiért küszködni kell. Hogy én mit éreztem és mit verekedtem végig napról-napra, az semmi volt előtte. Mégse hagytam ott. Arról nem tehetett, hogy nem ismerte meg azt, amit én; módja se volt rá. Leggyakrabban a Duna-parton csavarogtunk. Bámultuk a kivilágított hajókat, ahogy lassan kapaszkodtak felfelé. A csendben hallani lehetett, ahogy a hajómotorok ütemesen dohogtak, s ahogy a hajócsavarok pofozták a hullámokat. A személyszállító hajókról mindig tánczenét sodort a szél a partra. Soha mást nem hallottam, csak tánczenét. Ahogy így ültünk a köveken, valamit szóltam, már nem emlékszem, hogy mit, csak azt tudom, hogy Márta felállt és azt monda: — Utálatos. — Mi az utálatos? — kérdeztem. — Te vagy az utálatos! — Ezt ha magyarra fordítom, ugye azt jelenti, hogy jobban szeretsz, mint eddig. Igaz? Még csak az hiányzik, hogy kikapard a szemem, te macska? — Nem vagyok macska! — Az vagy! — Nem! Miért nem mondhatod, hogy cica? Te soha sem becéztél még senkit ? — Talán azt hiszed, hogy engem valaha becéztek?! Soha, érted? Soha>, senki. Még az anyám se, mentolyan pofont, hogy nagymama korodban is megemlegeted. Talán azt hiszed, azért jövök ide minden nap, hogy ezt hallgassam?! Nem válaszolt. Makacskodik. Jól van. Ráér, van ideje éppen elég. Fogtam a biciklit s el akartam hajtani. Erre odajött. Sírt, kért, hogy ne menjek. De nem bírtam tovább. — Ha azt akarod, hogy újra eljöjjek — mondtam —, akkor előbb ki kell gyógyulnod a hisztériádból. * * * A következő szombaton eljött hozzám. Egyedül laktam egy albérleti szobában, külön bejárattal, de a háziak egyébként se kifogásolták a női vendégeket. ■ Amikor kopogott, azt hintem, valamelyik barátom jön. Éppéh borotválkoztam és olyan rendetlenség volt a szobámban, mintha verekedés után lenne. — Szervusz — köszönt. — Szervusz. Körülnézett s komor arccal lassanlassan mosolygósra változott. Csak bámulta a szörnyű rendetlenséget, a szanaszét heverő könyveket, papírokat, a tört-talpú állólámpát, amelyet egy darab madzaggal akasztottam a falba vert szögre. Azt hiszem ilyesmit m$g az életében soha sehol nem látott.' — Medvebarlang ... medvebarlang — kacagott s én csak álltam, mintha gyökeret eresztettem volna a padlóba, mintha magam is a szoba folytatása lennék, része a magam megalkotta rendetlenségnek. Aztán hirtelen ledobta ballonkabátját és kezdte összeszedni a könyveket. Egyenként felrakta az asztalra, közben mindegyiket meg is nézte. Kíváncsi volt, mit is olvasok. Néhány verseskötetet is talált. Azonnal fellapozta az egyiket s hangosan szavalni kezdett. — Ki irta? — szegezte nekem a kérdést. — Nézd meg, ha nem tudod. — Tóled kérdeztem. — Nem vagyok a diákod. — Nem tudod, nem tudod... — táncolta körül a szobát boldogan. Amikor megállt, elkomolyodott. — Igazán nem tudod? — Ady. — Megint rászedtél... Letöröltem arcomról a habot s kivettem kezéből a könyvet. — Ne beszélj ostobaságokat. — Ez nem ostobaság. Te mindig becsapsz. — Vagy te engem. Meddig maradsz? Leült az ágy szélére, mert a széken, ruhák tomyosodtak s csak az az egy székem volt. — Amíg ki nem dobsz. — Akkor rendezkedj be. — Igazán? — Igazán. — Mintha a feleséged lennék? — ügy— Főzhetek is ? — Ha lesz mit, s ha tudsz. — Nem tudok valami jól, de majd megtanulok. Veszek egy szakácskönyvet. — Még meg se csókoltál. — Te sem. Ahogy az ágy szélén ült, olyan volt, mint egy ijedt veréb. Rövidre nyírt haja kócos össze-visszaságban s egy ujjnyi vastag tincs mindig a homlokára billent. Olyan egyszerűnek, s mégis hihetetlennek tűnt, hogy itt van velem. Mintha nem is az a Márta ült volna az ágyamra, kitől egy héttel korábban mérgemben elrohantam. S mintha én se lettem volna az, aki akkor. Csak álltam a szoba közepén, gondolatok nélkül, üresen, mint a literes üveg, amelyből kifolyt a bor. Most kezdtem csak tudatosítani valójában azt, hogy ezek a pillanatok egész életemre kihathatnak. Örömes kétely cikázott át az agyamon. És valamiféle félelem borzongatott. Ez volt a legerősebb érzés, amelyet tudatosítottam. — No. — Nagyon akarod? Este elmentünk vacsorázni s utána táncoltunk. Néhány ismerősöm jelentőségteljesen tekintgetett felém, s az egyik alkalommal, mikor Márta éppen nem volt az asztalnál ama bizonyos oknál fogva, amit rendszerint a regények hősei soha nem végeznek, vagy pedig a regényírók nincsenek tisztában az emberi szervezet fiziológiai szükségleteivel, mondom az egyik ilyen óvatlan pillanatban hozzám sompolygott Nyéki Barna s azt kérdezte: — Hol az istennyilában szedted fel ebben a vacak városban ezt a helyesfarú csibiskét? — Idefigyelj Barna — mondtam — ne csibiskézz, mert állón talállak vágni, s még monoklit is kölcsönözhetek néhány napra. — No, nem úgy gondoltam Karcsikám, nem úgy gondoltam. Ha komoly az ügy, akkor ezer bocs, ezer bocs. Alig fejezte be Nyéki a nagy bocsánatkérést, visszajött Márta. — Kisasszony, engedje meg, hogy bemutatkozzam — hajlongott Márta előtt — Nyéki Barna, az öreg Nyéki legkisebb fia. — Megiszunk valamit Karcsikéra? — fordult felém. — Azt hiszem, nincs a kisasszonynak se kifogása egy puncs ellen, hehe, mert egy igazi angol puncs, az ilyen-e! — s megcsókolta a nagyújját. Kezdett kiverni a hideg veríték. Soha nem bírtam ezt a nyavalyás csúszó-mászó férget. Valami nagypolgári ivadék, aki most olyan „kommunista“, hogy az úristent is elvtársnak szólítja. Valahol megtanult ütemre tapsolni, s most azt hiszi nyert ügye van. Tapsol is minden gyűlésen, vörösre veri a tenyerét; régebben, mikor még divatban volt, „éljenzett“ is, most már nem, most már csak tapsol. Émelygős, divatos tangót kezdtek játszani. Nyéki — ezt már előre tudtam — felugrott és Márta felé fordult. — Szabad egy táncra, kisasszony? Ugye Karcsikám megengeded ? Az egyik pincér jött az asztalok között. Barna intett neki. — Főűr, kérem! — Tessék, tessék, Nyéki úr... — Két erőset és egy puncsot ide... igen, ide... Elvitte Mártát táncolni. Kevesen voltak a parketten. Cigarettát kotortam elő, s füstölni kezdtem. Már nem voltam dühös Barnára, inkább csak undort éreztem, valami émelygést a gyomrom tájékán. Fölálltam és lassan a bárpulthoz sétáltam. Felmásztam a kopott székre és kértem egy kiskonyakot két deci szódával. De a konyak se oldotta fel az émelygést. Éjfél felé járt az idő, és egyre romlott a hangulatom. Kis idő múlva vége lett a táncnak. Barna képe ragyogott, mint nyáron a telihold, Márta viszont olyan volt, mintha cikóriába harapott volna. — Isteni volt, Karcsikám, isteni volt. Már régen nem volt ilyen partnerem. Micsoda könnyedség, libegés, mint egy álom ... Csodálatosén táncol, kisasszony, erre inni kell — megragadta a féldecit és magasra emelte — kezitcsókolom, szervusz Karcsikám! — Egy kortyban nyelte le az egészet. Márta a punccsal nehezen birkózott. Előbb elsápadt, majd kipirult, és köhögött is. Újra játszani kezdtek. Felálltam, Márta követett. — Nagyon örültem, további kellemes időtöltést! — búcsúzott Barna. — Köszönjük, szervusz — mondtam. A parketten Márta első szava az volt, hogy „menjünk“. Közben ügy hozzám bújt, mintha félne valamitől. A tánc után fizettem, s még a pincértől küldtem Barnának egy deci lengyel vodkát. Nem szeretek tartozni senkinek. S méginkább nem az ilyen Nyéki Barnának. A négy nap gyorsan elszaladt. Szép idő volt, s minden délután lejártunk a Vágra. Nagyokat úsztunk és napoztunk. Szeptember elseje előtti napon ment el Márta; egy Vág-menti faluba helyezték tanítani. Aránylag közel volt és minden nap járt autóbusz. Mielőtt elment, megállapodtunk abban, hogy csak a katonaság után esküszünk meg, mert nekem még az hátra volt. A tavasszal végeztem a főiskolán, s most október végén rukkolok. Szerettem volna gyakran eljárni hozzá, de három hétre el kellett mennem. Tenyészállat-mintavásárra vittem néhány -elit apaállatot. Az utazás és a munka ilyen helyen kimeríti az prnbert, de azért gyakran küldtem üdvözlőlapot Mártának. Ő is válaszolt két hétig rendesen, sőt, sokkal hoszszabb leveleket írt, mint én neki, de a harmadik héten már egy sort _ se kaptam tőle. Idegeskedni kezdtem, s próbáltam magyarázatot találni erre a nem várt fordulatra. Már azt gondoltam, hogy megbetegedett vagy szerencsétlenség történt vele. A mintavásárról egyenest hozzá mentem. Estére értem a faluba. Egy kislány mutatta meg, hol lakik. Kopogtatás nélkül benyitottam a szobába. Csak egy kis asztali lámpa égett, és Márta nem volt egyedül. — Ezért nem írtál? Ezt is megírhattad volna. Felkattintottam a villanyt. Hirtelen kiváncsi lettem, hogy néz ki az a „másik“, aki miatt engem félre tett. A döbbenettől csak kinyitotam a számat, de hang nem jött ki rajta. Ez az alak, ez a Beke Pista... ez a hazug ... — Most mit csináljak veled, te nyavalyás ? — Nem gondoltam, hogy te.... — Esküszöm ... — Karcsikám, nem én ... — Menj ki! Nem érted?! Menj már!... Márta becsukta az ajtót, Beke felállt az ágyról. Mikor először ütöttem meg, belesajdult a karom, de később elzsibbadt és csak azt éreztem, hogy ragadós vér tapad az újjaim közé. Márta az, ajtó előtt állt és sírt. Józan voltam és higgadt. — Ne félj, nem ütöm agyon. Az anatómiát sokkal jobban ismerem annál. Vigyél egy lavór vizet, és mosd le az arcát. Ha észre téríted, még az éjjel, lehet, hogy hasznát is látod. Ügy beszéltem, mintha a világon minden a legnagyobb rendben volna. Csak valami szörnyű fájdalom indult el a nyakerek tájékáról lefelé egész a nyomorig, s ott összegyűlt, megkeményedett, mintha a gyomrom helyett ólmot cipeltem volna. A legjobban talán az fájt, hogy a Békét ott találtam. Ha valaki más van ott, szó nélkül elmegyek, de Beke Pistát meg kellett vernem. Régi tartozást róttam le. Miatta az ő hazugsága miatt majdnem kidobtak a főiskoláról. De aztán csak az ösztöndíjamat vették el. Albérletben laktam, s nem volt mivel fűteni. Márta most csak ráadás volt. Lehet, hogy nem is Beke volt a' hibás, hanem Márta. Mindegy. Vége. Nincs értelme töprengeni rajta. Ha Márta nem bírt ki három hetet, hogyan bírna ki akkor két évet? Még jó, hogy így történt, jó, hogy most tudtam meg ... még jó ... még jó ... még jő ? De hisz én szeretem Mártát! A sziget óta szeretem! Hú, üvölteni szerettem volna. Az úton felvett egy teherkocsi. Tíz órára értem a városba. Egyenest a kávéházba mentem. Nyéki szokás szerint ott ült a törzshelyen. Mellé rogytam. A pincér konyakot hozott. — A kicsi Mártuskát hol hagytad? — kérdezte. — Igyál! Nem emlékszem, hogyan kerültem haza, egyáltalán semmire se emlékszem, és nem is akartam emlékezni. Mindent el akartam feledni, mindent. De nem lehetett, nem ment az olyan könnyen. Este, ha lefeküdtem, Márta jött, mint egy kísértet. Félni kezdtem tőle. Néha azt gondoltam magamról, hogy már bolond vagyok, hogy teljesen elvesztettem a józan eszemet. Semmitől se féltem még úgy az életben, mint az éjszakától. Ittam. Minden nap késő éjszakáig, míg egyszer jött a behívó, és harminc órás utazás után ide érkeztem. Azt hittem itt a ruhával levetettem mindent, ami az eddigit jelentette, de hamar rájöttem, hogy csak a ruha más, én ugyanaz maradtam, s az éjszakák itt is úgy benépesednek fehérruhás Mártákkal, mint azelőtt... A karom sajog, azt hiszem lázam van. Nem lett volna szabad az oltás után ennyit dolgozni. Lassan hajnalodik. Az ablakon keresztül beszüremlik némi világosság. Nemsokára ébresztő "lesz.
