Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)

1964-03-14 / 22. szám

A szép nyári reggelen három szál muzsikus cigány ballagott az állomás felé. Az este, hogy megjöttek szekérrel hozták be őket, de reggel, hogy vége lett a lakodalomnak, senki sem törődött velük. Kozma bácsi, aki Csornáról kihozatta őket, valahol aludi a csűrben, Kozmáné a konyhát rakta rendbe, a fiatalok.már régen eltűntek Így hát nem volt mit tenni, megindul tak gyalog. A prímás és a kontrás, kezükben lóbálva a hegedűt, könnyen haladtak, de Bakator Jancsi, vállán a nagybőgő­vel, csak botladozva. Szidta is őket, hogy ne siessenek annyira, van idő, a vonat csak egy óra múlva fut be. Ez a Jancsi nevezetes tagja volt a bandának. Kis fekete ember, kurta lábakkal és némi pocakkal, ő volt a banda humoristája és a csornaiak kedvence. Azt csinálta, amit a dzsessz­­nél a dobos, ő is úgy hajladozott jobbra-balra, vagy magasba tartotta a vonót és hirtelen lecsapott, közben egy jókorát rikkantva. Azt is megtet­te, hogy leguggolt, a nagybőgőt a tér­dére fektette és úgy játszott tovább. A banda tagjai együtt nevettek a pub­likummal, mert Jancsi azért az össz­hangot nem rontotta el és soha hamis hangot nem fogott. A lakodalmon is neki volt a legna­gyobb sikere. A menyasszpny rózsát dugott a gomblyukába, a vőlegény szivart a szájába. Kozma bácsi meg­rendelte nála a nagybercsényimiklóst, hogy játssza el szólóban és a másik két cigány majd szétdurrant az el­fojtott röhögéstől, ahogy Jancsi bús­­magyarpofával letudta a nótát. Az is jórészt az ő érdeme volt, hogy a meg­beszélt háromszáz forint fizetséget Kozma még egy százassal megtoldot­ta. így aztán elégedetten, jókedvűen, egy kissé maguk is kapatosán igye­keztek az állomás felé, ami alig fél­órányira volt a falutól. Vasárnap reggel volt. A falu aludt. Mindenki ott volt a lakodalmon és most mindenki aludt. A határ szélié­ben üres, csak a tehéncsorda fehér­lett az úttól jobbra, a kiserdő szélén. Annak nincs lakodalom, nincs vasár­nap, azt ki kell hajtani. A gulyás, Szepsi Lajos bácsi, ámbár ő is ott volt éjfélig a lakodalmon, tudta a köteles­ségét és kora reggel kihajtotta az állatokat a legelőre. A három muzsikus vígan taposta a port, csak Jancsi törölgette mind sű­rűbben a homlokát. De azért ő is ve­lük nevetett, ahogy az elmúlt éjszakát kifigurázták. Széles jókedvük behar­sogta a környéket. Az erdő vissza­verte hangjukat. A tehenek fölemelték a fejüket és az útra bámészkodtak. De Rudi, a bika, nem elégedett meg bámészkodással. Rudi ma rosszkedvűen ébredt. Mor­­gott, amikor kihajtották az istállóból és végigdörmögte az utat a legelőig. Hatalmas, piros állat volt, kiállításo­kon díjat nyert példány. Rendesen nem volt vele semmi baj, de ha mér­ges volt, messzi el kellett kerülni. Tudta ezt a gulyás és ilyenkor nem hajkurászta, még csak nem is szólt rá, hagyta, hogy kifújja magát, hogy magában bandukoljon a gulya után. Hogy miért haragudott Rudi, azt nem lehetett tudni. Talán rosszat ál­modott, vagy kevesellte a hajnalban LÁSZLÓ ERNŐ: odavetett szénát, netán fájt valamije, egyszóval rosszkedvű volt. Idővel per­sze megnyugodott volna, de a három cigány lármája felbőszítette. Felállt, nagyot bömbölt és megindult a ham gos társaság felé. Fejét leszegve dü­hösen rohant. Lajos bácsi nagyot kiált tott: Rudi, hé! — de úgyis tudta, hogy hiába, ezért kezét a szájához emelve, a muzsikusok felé ordította: — Szaladjatok! ' Azok az első pillanatban nem értet­ték, miről van szó, de amikor meglát­ták a feléjük rohanó fenevadat, mind­járt megértették. Futásnak eredtek ész nélkül, a prímás és a kontrás mint a nyúl, de Jancsi a nagybőgővel le­maradt tőlük. Kiabált, hogy várják meg, de azok nem hallották, vagy nem akarták hallani és vágtattak, ahogy csak tudtak. Jancsi látta, hallott* kö­zeledni a bikát — mit csináljon? — Hajítsa el a nagybőgőt? Azt nem le­het, ezt még apjától, nagyapjától örö­költe, ilyen jó nagybőgő nincs több, ezt nem lehet elhajítani. Szaladt hát, amennyire tudott, de a másik kettő már bekanyarodott az állomás felé vezető gyalogúira, ő maradt egyedül Rudinak prédául. Jajgatott, könyör­­gött, segítségért kiáltott, nézte, hol van egy bokor, ami mögött megbúj­hatna, egy fa, amire felmászhatna, de sehol semmi és a bika egyre közele­dik, már hallani a fújtatását, ahogy a föld dübörög alatta — véged van Ba­kator Jancsi, nincs aki megállítsa ezt a vad barmot, eltipor ez téged nagy­bőgőddel együtt! Mikor már alig volt húsz lépésre tőle, Jancsi kifulladt, nem bírta to­vább, megállt, és lekapva válláról a nagybőgőt, elkezdte rajta húzni a nagybercsényimiklóst. Mi volt ez? Isteni sugallat? Vagy miként Lehel a kürtjétől, ő a bőgő­jétől búcsúzott? Vagy a veszedelem váltotta ki belőle ezt a reflexet? Nem lehessen tudni. De tény és való, hogy Jancsi maga elé állította a hangszerét és teljes erővel belevágott. 3Rudit meghökkentette ez a furcsa idegen mély hang, mely mintha egy másik bika torkából szakadt volna ki. Meg­állt a négy cölöplábán és bömbölése morgásba ment át. Jancsi húzta irgal­matlanul, közben nem szűnt meg se­gítségért kiabálni. A kuruc nóta és Jancsi jajgatása, úgy látszik Rudi fü­lében szép harmóniába olvadt és lát­hatóan megnyugtatta. Hátsó lábaira ereszkedett és véres szemeit Jancsira függesztve figyelt. Rudi elábrándozását Jancsi kedvező alkalomnak tekintette a menekülésre és a nagybőgőt a vállára vetve sza­ladni kezdett. De csalódott! Rudi fel­ugrott és bömbölve utána vetette magát. Jancsi kurta lábaival nem ju­tott messzire, a bika megint csak húsz lépésnyire volt tőle és Jancsinak nem volt más választása, mint megismé­telni az előbbi receptet. Reszkető ke­zekkel belevágott a húrba, de ezúttal a búsanszólakecskeméti-nagyharangot adta elő. Sikere volt. Rudi megállt és fújtatva figyelte a különös mély han­got. Szepsi Lajos bácsi arról már lemon­dott, hogy Rudit akár ő, akár a kutyája jobb belátásra bírja és Jancsi szoron­­gatásától eltérítse. Mást kell itt csi­nálni. A pásztorgyereket ugyan befu­tatta a faluba, hogy jöjjenek azonnal, és Domonyi, aki vadászember volt, hozzon puskát is, mert hátha Rudit agyon kell lőnni, ha nem akarják, hogy emberhalál legyen, de amíg azok felkászolódnak és ideérnek, addig Ru­di agyontiporja ezt a szerencsétlen cigányt, aki már a vonót is alig tudja tartani. Ha egyszer kiejti a kezéből és nem tudja tovább bűvölni Rudit, vége van. Mást kell itt csinálni. Hirtelen észbe kapott. Gyorsan ki­hajtotta a csordából Rózsit, a szép pirostarka tehenet, akinek már itt volt a férjhezmenési ideje, és szapora bot­ütésekkel kergette a bika felé. Eközben Jancsi már a harmadik menekülési kísérletnél tartott, de ez sem sikerült, Rudi megint csak üldö­zőbe vette, és Jancsi kínjában elját­szotta neki a lehullottarezgőnyárfát. Ekkor ért oda a Lajos bácsi által irányított Rózsi. A pásztor tisztes tá­volban maradt a bikától, de Rózsi egy cseppet sem félt tőle. Odaballagott hozzá és fejét hozzádörzsölte Rudi mogorva homlokához. Rudi bömbölt egy kurtát, de Rózsi attól sem ijedt meg, hanem tovább is ott legyeske­­dett körülötte. Rudi nem tudott mind­járt dönteni Jancsi és Rózsi között, hoL az egyikre, hol a másikra emelte busa fejét, de végül mégis Rózsj után indult, aki szerelmes mú-mú-val hívo­gatta. Lajos bácsi rákiáltott Jancsira: — No, most szedd a lábad! Jancsinak nem kellett sok bíztatás. Szaladt, rohant, amennyi maradék ere­jéből még tellett. A nagybőgő kegyet­lenül verte az oldalát. De nem baj. Ott volt már az állomás és még elérte a nyolcórai vonatot. Balázs Sándor Kihasítok a világból akkorát, mint utcára néző ablakom este. Életem egyetlen karcsú fénynyaláb, vándorok útján vetődik keresztbe, kik elindultak, jóég tudja honnan, az enyémnél is ismerősebb gonddal. Csontos öregek kocognak el lomhán, csikordul már bennük minden mozdulat. A múlt és jövendő metszéspontján érzem megremegni zsémbes arcukat. Ifjúsága harcán ronggyá vert sereg, akár a szúvas gerendák, fénylenek. Lepke riad, leng a labdarózsaág, hol katonás bátyáink elvonulnak. Szívükre csavarva hitük zászlaját, sorakoznak a velem egykorúak. Levásik róluk ködök barna burka, csillagot vernek súlyos bakancsukra. Szerelmük felett szerelmem tüze ég, megfogódzom a testvér messzeségben, Gondolkodom, hogyan lehetnék elég, hogy milliók útjait általérjem, azokét, kik most lépnek életembe ‘ s még éjszakával s fénnyel néznek szembe. Emlékezés Munkácsy Mihályra Megtudtam, hogy élsz Rácz Oliver regénye Rácz Olivért első jelentkezése óta hazai magyar irodalmunk egyik leg­kiválóbb, élvonalbeli képviselőjeként tartottuk számon, aki már eddigi mű­veivel, verseskötetével, bájos gyer­mekregényével, kritikáival és tanul­mányaival is bebizonyította, hogy to­vábbi sikeres, értékes írásokat vár­hatunk tőle. A Keletszlovákiai Könyvkiadónál nemrég megjelent terjedelmes (és külsőre is igen tetszetős) regénye a legteljesebb mértékben igazolta vára­kozásunkat. A szerző mélységes em­­berszeretetének, a háború esztelensé­­gének, az emberek társadalmi kapcso­latai helyes értelmezésének dokumen­tuma ez a nagysikerű regény, mely egy rokonszenves tanárember, Hernádi Tivadar életének egy — a történelem determitálta — szomorú, megpróbál­tatásokkal teli szakaszán keresztül ismerteti meg az olvasót a háború kegyetlenségeivel, emberi sorsokkal, szerelmekkel, egyszóval az élettel. Hernádi Tivadar megjárja a háború poklát, szem- és fültanűja esemé­nyeknek, melyek ma már történelem­mé merevedtek, de a mindenre érzé­kenyen reagáló fiatal tanár lelkében egész életre kiható nyomot hagytak. Hernádi szerelmese a szépnek, a jó­nak, az igazságosságnak. Megformá­lásában az író kétségtelenül önmagái mintázza számos epizódban, motívum­ban. Lehetetlen ezt fel nem fedezni például abban a meglndítóan kedves líraiságban, amely oly éretté, kifor­rottá, megkapóvá teszi az író stílu­sát, amikor Hernádi szülővárosáról, a történelmi múltú, de számára szub­jektív jellegű emlékeivel és élményei­vel is szívéhez nőtt kedves városról, Kassáról beszél. A stílus egyébként is egyike azok­nak a leglényegesebb összetevőknek, melyek valóban igen rokonszenvessé, a felszabadulás utáni időszak „leg­érdekesebb és legjelentősebb szlová­kiai magyar irodalmi alkotásává" eme­lik a regényt. A magyar irodalomban jártas olvasó feltétlenül azonosítja magát a regényről eddig megjelent kritikák azon megállapításával, hogy a regény stílusa, különösen az első részben, Krúdy Gyulára emlékeztet. Hiba lenne viszont észre nem venni, hogy Rácz Olivér az itt-ott kiütköző idegen hatásokon túl megteremtette a maga egyéni, költőiségével elbűvölő, mértéktartóan tömörítő és számos esetben mesterien megjelenítő stílu­sát, amely a téma, a cselekmény és a jellemábrázolások pozitívumain túl is élvezetes olvasmánnyá, a műgond és stílusművészet valóságos iskolapél­dájává teszi a regényt. A regény cselekménye — a téma megszabta kereteken belül — hatá­­ainkon innen és határainkon túl ját­szódik le. Városok, emberek, gyávák és küzdenitudók, üldözők és üldözöt­tek sorsa pereg le előttünk, megisme­rünk számos rokonszenves és sok el­lenszenves embert, akik részeseivé váltak a történelmi idők bonyolult, gyakran logikátlan eseményeinek. Az író regényének hősei két világ elköte­lezettjei: egy pusztulóé és egy születő­ben levőé. A céltalanul halálba ker­getett, az emberi mivoltukból kivet­kőzött horthysta tisztek, az ember­számba sem vett munkaszolgálatosok, a jövőben fanatikusan bízó és érte minden eszközzel küzdő kommunisták, a regény különböző vérmérsékletű nő­alakjai a jellemek, érzések és indula­tok széles skáláját tárják fel a olvasó előtt és vallanak a korról, mely csele­kedeteik indítékait szülte. Külön érdeme a könyvnek, hogy mondanivalója a háborút még át nem élt vagy ésszel fel nem érő fiatalok számára szinte felbecsülhetetlen, mert az emberi sorsok realista ábrázolása által, a háború esztelenségének mű­vészi dokumentálásával az élet, a bé­ke, a fiatalság, a szocialista jövendő ünneplésévé váll ka regény, mint egy esztelen korszak és e kor bukásának krónikája. Rácz Olivér regénye könyvkiadásunk egyik eddigi legnagyobb és legmeg­­érdemeltebb sikere. Nem túlzott kö­vetelmény talán, ha azt szeretnénk, hogy írók, olvasók számára váljék ez a sikeres könyv mércévé és emlékez­tessen arra: ki tudunk törni a szürke átlagosság és a mindennapos színvo­nal nyomasztó bűvköréből, ha a tehet­séget műgonddal és hozzáértéssel, az ember és az olvasó iránti megbecsü­léssel párosítjuk. Sági Tóth Tibor Százhúsz esztendővel ezelőtt szüle­tett a magyar festőművészet legna­gyobb géniusza: Munkácsy Mihály. Nincs még egy magyar festőművész, kinek képei olyan hatást váltottak volna ki s oly mély gyökeret vertek volna a magyar szellemi, művészi köz­tudatba, mint az övé. Egyénisége rá­nyomta bélyegét a múlt század mür vészetére, amely benne látta a kitel­jesedést, a csúcsokat ostromló mes­tert. Pedig Munkácsy az élet legaljáról, a szegénység sötét mélyeiről küzdöt­te fel magát a fényre. Hét éves korára már árvaságra jutott, tízéves korában még a betűvetést sem ismerte. Nagy­bátyja, Reök István könyörült meg az árva gyermeken és magához vette Csabára. De a kis Mihály itt sem ta­lálhatott otthonra. Nagybátyja elsze­gényedett s öccsét asztalosinasnak adta. Ebben az időben szenvedett a legtöbbet. Láng nevű mestere folyvást szidalmazta, bántalmazta az érzékeny lelkű fiút. Tizennégy éves korában, amikor felszabadult, otthagyta mes­terét és Aradra ment szerencsét pró­bálni. Am itt újabb nyomor és szen­vedés várt rá. , Ekkor azonban már éledezni kez­denek művészi hajlamai. Tanul és raj­­zolgat. Hallatlan akaraterővel fesze­geti a tudás kapuját. Egy Szamossy nevezetű vándorfestő figyel fel rá, pártfogásába veszi és Pestre hozza, majd jó ismerőséhez, a bécsi Rahl mesterhez küldi a festőművészet alap­elemeinek elsajátítására. A tehetséges fiúra itt is felfigyelnek és tovább egyengetik útját a müncheni akadé­miára, ahol Pilotynál tanul. Egyénisé­ge, temperamentuma az akadémia el­hagyására kényszeríti és Munkácsy Düsseldorfba utazik, hogy megismer­kedjen az egyéniségéhez közelálló Knaus realizmusával. Itt sokat tanul, dolgozik s igyekszik megtalálni egyéni kifejezésmódját. Szívós munkával fel­Ütuttumhs tiíreks jebb és feljebb küzdi magát. Párizsba utazik s az 1867-es világkiállításon megismerkedik Auguste Courbet mű­vészetével, amely mély hatást gyako­rol rá s megérteti vele, hogy szakíta­nia kell az akadémiai sémákkal. Düs­seldorfba visszatérve új utakat keres és ebben lelkesen támogatja őt Knaus mester is. Egyéni módszert vezet be, előbb tanulmányként festi meg képé­nek alakjait s csak mindezek után készíti el magát a képet. Világhírű kép^t a „Siralomház“-at 1869-ben festi meg és rendkívüli sikert arat vele. Allegórikus értelme van ennek a képnek és a szabadságharc leverése utáni kort, a nép elnyomatását pél­dázza. Elküldi a párizsi kiállításra, ahol a kép aranyérmet nyer. Egysze­riben világhírűvé válik, neve bera­­gyogja kora művészi életét, a műbará­tok egymással versenyezve vásárolják meg képeit. Munkácsynak ölébe hull a gazdagság. Két évre rá Párizsba költözik s itt rendezi be műtermét. Ekkor már ke­resett festő, a legnagyobbak sorában áll s rengeteget dolgozik. Elkészíti leghíresebb képeit, a „Tépéscsinálók“­­at, az „Éjjeli csavargők“-at, a „Zálog­­ház“-at és később a többieket, „Mil­­ton“-t, a „Krisztus Pilátus előtt“ cí­mű képét, a „Golgota“-t stb. Az idegfeszítő munka, festészetének nyugtalanító problémái lassan kikez­dik Munkácsy egészségét. Az évek múlásával egyre jobban elhatalmaso­dik rajta az idegbaj s lelki válságba kergeti. Életének utolsó éveiben kö­zel kerül a szociális problémákhoz s több képet fest ebből a témakörből, s végül megalkotja legforradalmibb ké­pét, a „Sztrájk“-ot. Ekkor már annyi­ra elhatalmasodott idegbaja, hogy zárt intézetbe kellett vonulnia. Négy évi szenvedés után halt meg. Művészete ma is hat és hódít, ma is lenyűgöz a képeiből áradó hatalmas egyénisége. D. Gy. 0 A Politikai és Tudományos Is­meretterjesztő Társaság tavaly több mint 172 000 előadást és más akciót rendezett, melyeken 7 millió hallgató vett részt. Különösen nagy érdeklő­dést tanúsítottak a nemzetközi kap­csolatok, a mezőgazdaság, a technika és a gazdaság kérdései iránt. # A nápolyi Szent Márton Múzeum­ból ellopták Anton Smink Van Pitloo holland festő értékes, Capri szigetét ábrázoló festményét. A kisméretű kép több millió líra értékű. A tette­seket nem sikerült elfogni. 9 Banská Bystricán április 1-én és 2-án erdészettel, halászattal, vadá­szattal és méhészettel foglalkozó filmszemlét rendeznek. 9 Goya festményeinek 12 hétig tar­tó londoni kiállítását több mint 350 ezer látogató tekintette meg. Ez volt eddig a legsikeresebb kiállítás, ame­lyet a Királyi Művészeti Akadémia rendezett. Az értékes festményeket 3 millió fontra biztosították. 9 A bratislavai Nemzeti Színház Július Gyermek rendezésében bemu­tatta Verdi Álarcosbál című operáját. A főszerepeket Bohus Hanák és Mar­­gita Cesányiová államdíjas művészek alakították. A bemutató megérdemelt nagy sikert aratott. 9 A szovjet gyerekek életéről ké­szített dokumentumfilmet az Ameri­can Broadcasting Corporation. A fil­met két részletben február 23-án és március 1-én mutatták be a televízió­ban. Ugyanez a társaság készítette a nagy sikert aratott Szovjet nők a gaz­daságban, kultúrában és családban című TV-filmet is. 9 Az idén négy gyermekrajz-kiállí­­táson — Forte dei Marmiban (Olasz­ország), Prágában, Tokióban'és Delhi­ben — vesz részt a Kulturális kap­csolatok Intézete magyar gyerekek rajzaival. 9 A budapesti Állatkert ismeret­­terjesztő füzeteinek sorában két ér­dekes kiadvány látott napvilágot. Az egyik a magyar állattani és növény­tani ritkaságokat, különlegességeket ismerteti, a másik az Állatkert jelen­tőségét a biológiai ismeretterjesztés­ben. 9 Rolf Hochhut, A helytartó című nagy port felvert színdarab szerzője Svájcban, Bázelban szeretne letele­pedni. A hatóságok azonban megta­gadták tőle lejárt tartózkodási enge­délyének meghosszabbítását. 9 A pornografikus amerikai irodal­mat máglyákon égették el az angliai Southampton kikötőjében. A sok ton­na súlyú magazin, könyv napokig égett. Egy új southamptoni városi rendelkezés szerint a pornografikus irodalmi termékeket ezentúl a papír­zúzdába kell küldeni. 1964. március 14.

Next

/
Thumbnails
Contents