Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)

1964-02-15 / 14. szám

ä* elhtinyt Torrlco fivérek mindig jóbarátaim voltak. Talán Zapotlánban nem szerették őket; de nekem mindig jóbarátaim voltak, ha'áluk napjáig. Az, hogy Zapotlánban nem szerették Őket, cseppet sem számit, mivel ott engem se kedveltek, és tudom, hogy azokra, akik a Komaasszonyok Bércén laktak, soäem néztek jő szemmel a zapotlániak. így volt ez már régtől fogva.

De a két Torrico a Komaasszonyok Bércén sem élt senkivel barátságban. A lakosok gyűlölték őket. Nem túlzók, ha azt állítom, hogy ők voltak a föld és a házak gazdái, noha, amikor a Komaasszonyok Bércét a bizottság egyenlő részben felosztotta a hatvan lakos között, nekik, a Torrico fivéreknek, csak egy domboldal jutott; igaz, ott állt a telep valamennyi háza. Mégis az egész Komaasszonyok Bérce a Torricőéké volt. A dűlő, amelyet én műveltem, szintén az övék; Odilón és Remigio Torricóé, és ugyancsak az ő tulajdonuk volt a lent látsző másféltucat zöld dombhát. Senki sem kutatta, miért az övék. így volt, és ezt mindenki tudomásul vette.

Am azoktól a napoktól kezdve a Komaasszonyok Bérce lassanként elnéptelenedett; elment az egyik lakos, aztán a másik, harmadik. Átvágtak a legelőn, amelynek közepén óriási fa áll, behatoltak a tölgyerdőbe, és többé nem tértek vissza. Elmentek, ez volt ez egész.

Az én oldalamat is fúrta a kíváncsiság, hogy megtekintsem, mi is van ott túl a hegyen, ahonnan nem jön vissza soha senki; de már nagyon megszerettem a Bérc földecskéjét, és tetejébe a Torricóék jőbarátja voltam.

A lejtő, amelynek felső részén minden évben kukoricát és babot vetettem, egészen a Bikafej nevű szakadékig ereszkedett.

A hely nem volt csúnya; de a föld az esős évszakban ragadóssá vált, és hegyes, kemény, tönkszerű kúpok keletkeztek rajta, melyek az idő teltével egyre nőttek. Mégis a föld jól fizetett, és a kukorica, ami ott termett, minden dicséretet megérdemelt. Torricóék, akik minden eledelükre tesquite-sőt szórtak, az én kukoricámat nélküle ették, sose mondták, hogy meg kéne sózni a Bikafej közelében termett kukoricámat.

Am hiába volt termékeny ez a föld, hiába voltak még termékenyebbek a lenti zöld domboldalak, a lakosok száma egyre apadt. A költözők nem Zapotlán felé indultak, hanem a másik irányba, arra, ahonnan mindig tölgyillattal és hegyrobajjal terhes szél érkezik. Csendben mentek el, nem szólalkoztak, nem veszték össze senkivel. Pedig bizonyosan égett bennük a vágy, hogy leszámoljanak a két Torricóval, aki annyi bajt okozott nekik; de ehhez nem volt elég bátorságuk.

Még Torricóék halála után sem tért vissza senki. Hiába várakoztam. Kezdetben még gondoztam az üresen hagyott házakat; megjavítottam a tetőzetet, gallyakkal tömtem be a falrepedéseket. De amikor láttam, hogy hasztalanul fáradozom, mert ide úgysem tér vissza senki, abbahagytam a javításokat. Csak a nyári záporok, a februári szelek voltak egyetlen látogatóim; mindig megjöttek. Néha alacsonyan repülő hollórajok is érkeztek, és szörnyen károgtak a kihalt telep fölött.

így volt ez Torricóék halála után is. Azelőtt, innen, ahol a házam áll, tisztán lehetett látni Zapotlánt. A nap vagy éjszaka bármely órájában jól látszott a távolban Zapotlán fehér foltocskája. De most a pisztáciák nagyon megsűrűsödtek, s a szélben lengő fátylaik mindent eltakarnak.

Emlékszem, hogy annak idején a Torrico fivérek is idejártak, leültek és órákon át, egészen napszálltáig rendületlenül néztek Zapotlán felé, mintha a helység látása örömet okozna nekik, és felkeltené vágyukat, hogy oda ruccanjanak. Csak később tudtam meg, hogy nem ezért jöttek ide. Az utat kémlelték: a széles, homokos utat, be lehetett látni egész hosszában, míg el nem tűnt a Fél Hold domb ocotéi között.

Sohasem ismertem senkit, akinek olyan éles szeme lett volna, mint Remigio Torricónak. Pedig félszemű volt. Ám fekete, félig becsukott szeme kartávolságnyira látta a legtávolabbi tárgyakat. így hát csalhatatlanul megtudhatta, milyen rakományú szekerek haladnak lent az úton. Amikor szemléjét befejezte, mindketten felálltak, s egyidőre eltűntek a Komaasszonyok Bércéről.

Ilyen napokon nem lehetett ráismerni a telepre. A nép a hegyi barlangokból a karámokba terelte állatait. Az udvaron sárga tök- és kukoricarakások száradtak. A dombokon átkerülő szél csípősebb volt, mint bármikor, de isten tudja miért, mindenki dicsérte az időt. A lakosok hajnalban kakasszóra ébredtek, mim más csendes helyen, és úgy érezték, hogy a Komaasszonyok Bércén örökké béke van.

Azután visszatértek Torricóék. A nép még meg sem látta őket, de már tudta, hogy jönnek, mert a kutyák kirohantak az útra, és szüntelen ugattak. És az ugatásukból mindenki

megtudta, milyen messze vannak, merről jönnek. Akkor a lakosok egy szempillantás alatt elrejtették mindenüket.

Általános riadalmat keltettek a megboldogult Torricóék, valahányszor visszatértek a Komaasszonyok Bércére.

De én sohasem féltem tőlük. Mindkettejük jóbarátja voltam, és csak azt sajnáltam, hogy nem vagyok fiatalabb, és nem segíthetek nekik. Mindenesetre még hasznomat vehették. Erről meggyőződtem azon az éjszakán, amikor segítettem nekik egy fuvarost kirabolni. De meggyőződtem másról is. Arról, hogy az idő eljárt felettem, s én sok mindent nem tudok már megérteni. Erről győződtem meg.

Egy esős napon történt, hogy Torricóék megkértek, segítsek nekik néhány zsák cukrot hozni. Nem szívesen egyeztem bele. Szakadt az eső, a hegyekből rohanó ár könnyen lesodorhatja az embert a lábáról. Ráadásul nem is tudtam, hová megyünk. így hát mindebből annak jelét láttam, hogy nem kisér majd szerencse.

Torricóék közölték, hogy. nem megyünk messzire. „Negyedóra járás az egész" — mondták. De amikor a Fél Hold útra kiértünk, sötétedni kezdett, s mire megérkeztünk oda, ahol a fuvaros tanyázott, már késő éjszaka volt.

A fuvaros nem állt fel, hogy megnézze az érkezőket. Bizonyára már várta Torricóékat, és nem ügyelt ránk. Gondoltam, ezért. Am egész idő alatt, míg cipeltük a cukroszzsákokat, a fuvaros mozdulatlanul hevert a gyepen. Akkor szóltam a két Torricónak, Azt mondtam nekik:

— Ügy látszik, ez az ember meghalt.

— Dehogy, csak alszik — felelték. — Itt hagytuk, hogy őrködjön, de bizonyára fáradt volt és elaludt.

Odamentem a fekvőhöz, s a cipőm orrával oldalba böktem, hogy felébredjen; ám az ember meg sem moccant.

— No, ennek befellegzett — szóltam ismét.

— Ugyan, ne hidd, csak elkabult egy kicsit, mert Odilón tarkón vágta egy husánggal, de majd talpra áll. Meglátod, mihelyt a nap felkel és a hasára tűz, tüstén felpattan és hazaiszkol. No, fogd csak ezt a zsákot, és menjünk! — Ennyit mondtak nekem.

Még egyszer megrúgtam a testet, s úgy éreztem, mintha kiszáradt fatönk volna. Azután vállamra vettem a zsákot, és elindultam. A két Torrico mögöttem lépkedett. Énekeltek. De amikor megvirradt, már nem hallottam a hangjukat, mert a hajnali szél foszlányokban elvitte, és csak akkor tudtam meg, hogy még mindig követnek, amikor a kutyák veszettül csaholni kezdtek.

így jöttem rá, mit is figyelt annyira a két Torrico minden délután, amikor ott ült a Komaasszonyok Bércén a házam előtt.

+

Remigio Torricót én öltem meg.

Akkortájt már alig maradtak a ranchókban. Kezdetben még egyenként mentek el az emberek, de végül már csapatosan. Keresetüket megtakarították, s amikor a fagy beköszöntött, odábbálltak. Az utóbbi években fagy köszöntött be ide, s egy éjszaka elpusztította a vetést. Ebben az évben is így történt. Ezért mentek el a lakosok. Bizonyára azt gondolták, hogy a következő esztendő is ilyen lesz, és már nem volt erejük ahhoz, hogy tovább tűrjék az időjárás szeszélyeit, sem Torricóék szakadatlan zsarnokságát.

így hát, amikor megöltem Remigio Torricót, már csaknem teljesen kihalt volt a Komaasszonyok Bérce és az egész környék.

Ez október havában történt. Emlékszem, hogy holdfényes éjszaka volt, mert a házam előtt ültem, és egy csupalyuk zsákot foltozgattam a hold világánál, amikor megérkezett Torrico.

Részegnek látszott. Megállt előttem, ide-oda imbolygott, és testével hol

•ltakarta, hol szabadon hagyta a hold

fényét.

— Gyűlölöm az alamuszlségot — szólalt meg jó idő múlva. — Én csak az egyenes dolgot szeretem, s ha te nem is szereted, most meg fogod látni, mert én ezért jöttem ide.

Tovább dolgoztam. Minden figyelmemet a varrásra fordítottam, s a tű serényen forgott, amikor a fénynek szabad útja volt. Torrico ezért bizonyára azt hitte, hogy nem is ügyelek rá.

— Hozzád beszélek, te! — kiáltotta hirtelen dühbe gurulva. — Jól tudod, miért jöttem.

Kissé megijedtem, amikor közelebb lépett, és szinte arcomba kiáltotta, a szavakat. Mégis igyekeztem a szemébe nézni, hogy láthassam, meddig ragadja el bátorsága. így néztem rá, és tekintetemmel kérdeztem jövetele okát.

Ez hatott. Már csendesebb lett, s azt mondta, hogy az ilyen magamfajtán váratlanul kell rajtaütni.

— Száradjon ki a nyelvem, amiért beszélek még veled ocsmány tetted után — mondta. — De voltál olyan jóbarátom, mint a testvérem, és csak azért jöttem hozzád, mondd el nekem, miért ölted meg Odilőnt.

Már nagyon jól értettem. Letettem a zsákot, és némán mozdulatlanul figyeltem rá.

Tudtam, hogy engem vádol testvére megölésével. Pedig nem én öltem meg. Tudtam, ki volt a tettes, és meg akartam mondani neki, de ő egyáltalán nem hagyott szóhoz jutni.

— Odilón meg én sokat veszekedtünk — folytatta. — Csökönyös volt, mindenkibe belekötött, de ennyi volt az egész. Hamar lecsillapodott. És most tudni akarom: mit mondott neked, mit akart tőled, mi volt közietek. Lehet, hogy nyakon akart legyinteni, és te megölted. így lehetett.

Intettem, hogy nem, hogy nem volt semmi okom, hogy ...

— Figyelj ide — kiáltotta, mielőtt megszólalhattam volna. — Odilónnak ezen a napon tizennégy peso volt az ingzsebében. Amikor rátaláltam, nem volt nála a pénz. Ma aztán megtudtam, hogy plüsstakarót vettél.

így volt. Plüsstakarót vettem. Rohamosan közeledett a hideg, és a télikabátom már ronggyá feslett, így hát elmentem Zapotlánba, és plüsstakarót vettem. De ezért eladtam két bakkecskémet, és nem Odilón pénzén vettem a takarót. Láthatta a szitává lyuggatott zsákot: abban vittem el a két fiatal állatot, mivel nem bírták volna el a hosszú utat.

— Tudd meg hát, megbosszulom Odilónt, bárki ölte meg. De én tudom ki volt — hallottam hangját; valahol fent a fejem fölött csengett.

— Szóval én voltam? — kérdeztem.

— Ki más? Odilón, meg én gazemberek voltunk, s még nevezhetsz, aminek akarsz. Azt sem tagadom, hogy öltünk; de sosem kicsiért. Ezt én mondom neked.

Az októberi telihold már lebukni készült a karám mögött, s a házam faláig nyújtotta Remigio árnyékát. Láttam, hogy az egyik azarolfa felé indul, és leveszi a szecskavágót, amelyet mindig odafüggesztettem. Azután láttam, hogy a szecskavágóval a kezében közeledik.

De amikor elhaladt előttem, a holdfény megcsillant a zsákba tűzött varrótűn. Nem tudom, mitől, de hirtelen halálos nyugalom szállott meg. így amikor Remigio Torrico odaért hozzám, kirántottam a tűt, és beledöftem köldöke táján a hasába. Beledöftem egészen a tövéig. S benne is hagytam.

Rögtön elvágódott, mintha kólikát kapott volna, fetrengeni kezdett, lassan egész térdéig összegörnyedt, és ott maradt a földön, teljesen elernyedve, félszeme ijesztő borzalmat tükrözött.

Fiatal magyarországi költők versei (3)

Beért, beért a szilva.

Szívós munkáját, ahogy mindegyik szemet táplálva szívta magába nap fényét, föld nedveit,

figyeltük — estelente álltunk a mozdulatlan törzs körül s hallgattuk, megpihent-e? De nem pihent! kérge mögött belül

valami halhatatlan erőmű tízezernyi kereke

zakatolt szakadatlan, a rejtett perpetuum mobile,

s a belső zuhogást míg füleltük, kövéredtek a szemek, a bőrük pattanásig feszült, ahogy mind lassan

szilva lett

beért, beért a szilva, minden csupa kék, minden csupa kék, kék fürtökkel borítva felmutatja, mit végzett: életét,

megroskad fáradt teste, s mi csak ropogtatjuk gyümölcseit, ki gondol teherre,

hogy mit hordott ki szilva-szüretig?

És ma letört az ága,

Anyám tipegve szilvát szedeget:

fáj a kép gyönyörű szomorúsága, ahogy ók ketten összeillenek.

GÖRGEY GÁBOR: 1929-ben született Budapesten. Tanár, újságíró. Verskötetei: Füst é« fény (1958) Délkör (1963)

Egy pillanat müJva ügy látszott,

hogy felegyenesedik és csapást mér rám a szecskavágóval; de bizonyára megbánta szándékát, vagy talán már nem tudta, mit tegyen, mert eleresztette a szerszámot, és ismét összegörnyedt.

Akkor láttam, hogy tekintetében végtelen fájdalom bujkál, és rettenetesen szenved. Sohasem láttam még ilyen szenvedő tekintetet, és megszántam. Kirántottam hát köldökéből a tűt, és feljebb, ahol a szivét sejtettem, beleszúrtam. És bizonyosan nem hibáztam, mert még kétszer vagy háromszor megvonaglott, mint a lefejezett csirke, s aztán nem mozdult többé.

Már nyilván meghalt, amikor így szóltam hozzá:

— Nézd Remigio, bocsáss meg nékem, de nem én öltem meg Odilónt. Az Alcarazék voltak. Arra mentem, amikor haldoklóit, de szavamra mondom, nem én öltem meg. ök voltak, az egész Alcaraz család. Mindnyájan rátámadtak, s amikor én odaértem, Ödilón már meghalt. És tudod, miért ölték meg? Odilónnak nem lett volna szabad Zapotlánba mennie. Előbb vagy utóbb történnie kellett ott vele valaminek, annyian gyűlölték. Sem te, sem én nem tudhatjuk, min kaptak össze.

— Az egész hirtelen történt. Megvettem a takarót, és úton voltam hazafelé, amikor testvéred az összerágcsált agávét az egyik Alcaraz arcába köpte. Tréfának szánta. Látszott, hogy ők is annak veszik, mert mindanynyian hahotáztak. De részegek voltak mind. Odilón is, az Alcarazék Is. És egyszerre csak mind rávetették magukat. Előkapták késüket, ütötték, szurkálták Odilónt, míg életet sejtettek benne. így halt meg.

— Láthatod, nem én öltem meg testvéredet. Ö. bárcsak hallhatnád, hogy én nem vagyok oka semminek.

A hold már a tölgyfaerdő másik végére vándorolt, amikor visszatértem az üres kukoricakosárral a Komaasszonyok Bércére. Hazafelé menet néhányszor megmártottam a patak vizében a kosarat, lemostam róla a vért. Mert hamarosan szükségem lesz rá, és nem akartam látni Remigio rászáradt vérét.

Emlékszem, hogy ez október havában, a zapotláni ünnepek idején történt. Emlékszem, hogy akkor, mert Zapotlánéban tűzijátékot rendeztek, és arrafelé, ahová Remigio holttestét vittem, nagy csapat keselyű röppent fel mindenegyes rakétapukkanásra.

Erre emlékszem.

Juan Rulfo, mexikói író, Jalisco tartomány Sayula városában született, 1918-ban. 1935-ben jelent meg első novelláskötete: El llano en_ llamas (A lángoló síkság),

1955-ben pedig Pedro Páramo című regénye, amely végképp megalapozta hírnevét.

ütuttu ráhs híreké

0 Az OAS által felgyújtott algériai nemzeti könyvtár és egyetemi könytár helyreállítására nemzetközi mozgalom indult.

0 Görög nyelvű József Attila-antalógia jelent meg az athéni Kedros Könyvkiadó gondozásában. József Attila válogatott verseinek gyűjteményét két kiváló költő, Yannis Ritsos és Nikiforos Vrettakos ültette át újgörög nyelvre.

0 Tatarozás miatt rövid időre bezárták a londoni British Museum világhírű könyvtárát. A könyvtár nagy elhelyezési és feldolgozási nehézségekkel küzd. Könyvespolcainak hoszsza jelenleg 136 kilométer, s évente mintegy két kilométerrel növekszik. A könyvállományt 7 és 9 millió kötet közötti mennyiségre becsülik — pontos számot nem tudnak közölni, mert a könyvtárosok nem győzik a feldolgozó munkát, a katalógus sok évvel marad el a jelenlegi helyzettől.

0 A Shakespeare-év alkalmából újabb Hamlet-film készül, ezúttal a Szovjetunióban, a leningrádi Lenfilmstúdióban. A film — melyet Grigorij Kozincev rendez, és Hamletet Innokentyij Szmoktanovszkij alakítja benne — a tizenhetedik Hamlet-feldolgozás a világ filmgyártásában.

0 A New Yorkban tavasszal megnyíló világkiállításra Amerikába szállítják reneszánsz festők és szobrászok több kiváló alkotását. A Vatikán pavilonjában többek között kiállítják Michelangello Pietáját is. A festményt tízmillió dollárra biztosították, és a Cristoforo Colombo nevű hajó szállítja Genuából New Yorkba.

0 Harminc, száz évnél idősebb kaukázusi polgár dalárdát alakított. Machkuk Adleva, a dalárda legöregebb tagja 118 éves. A harminc dalos életkora több mint 3000 évet teszi ki.

1964. február 15.

GÖRGEY GÁBOR:

fN-ssz&nif szilúctf-áifai