Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)

1963-08-04 / 62. szám

Modern ember vagyok, soha nem hittem bubái­ban, varázslatokban. A jö­­vendőmondásban sem. S most jó hírnevem koc­káztatásával be kell is­mernem, hogy azért van valami a dologban. Azok­nak sincs igazuk, akik e kijelentésre vádasko­­dóan felhördülnek; nagy­isten, hogy ez micsoda ökör! Jóslatokban hisz! De mielőtt fejemre hul­lana az első kő, hadd so­rakoztassam fel az érvei­met, amelyek hitetlensé­gem, valaha sziklaszilárd bástyáján rést ütöttek. Pár nappal ezelőtt tör­tént, hogy reggeli öltöz-* ködés közben gyűrött pa­pírlap hullott ki zsebem­ből. Nézem; egy grafoló­gus címe. Honnan van ez nekem? - töprengtem, majd eszembejutott, hogy vasárnap Malvinoknál gyűrhettem zsebre, ahol nejemmel együtt látoga­tóban voltunk. Gúnyosan felnevettem;- Na, itt van, ha fel akarod lebbenteni a fáty­lat közös sorsunkról, Sa­roltám, itt az alkalom, írsz a grafológusnak és az 'elrendezi a többit, - nyújtottam a papírt éle­tem párja felé. Buta dolog volt ezt tennem. Csakhogy ezt ké­sőbb tudtam meg. A kö­vetkező héten, nejem az­zal fogadott, hogy írni kéne a jósnak — ahogy ö nevezte. Hogy közben érdeklődött a házmeste­réknél is, ök is írtak, s a jós megjövendölte, hogy hamarosan nagyobb pénz­összeghez jutnak. S nyer­tek is a Sportkán.- Ehhez nem jós kelt, hanem szerencse, — ér­veltem. - S mi különben sem nyerhetünk, Sárikám, hiszen nem is sportká­­zunk.- Az mellékes, attól még írhatunk neki... — így ó.- De drágaságom, a világűrben emberek kerin­genek és mi a jósnak írunk!... Az egész utca rajtunk röhög, ha kide­rül, - így én. Nerri részletezem. Ir­tunk. A válasz megjött. Persze, csupa ostobaság. Nem mondom, itt-ott meglepő megállapításokat tett, hogy aszongya mély­­lelkű, szilárdjellemü em­ber vagyok, dehát ezt ugyebár úgy is tudja ró­lam mindenki. Azon nevettünk a leg­­töbet, hogy azt írta, hogy házasságomat veszély fe­nyegeti. Nofene, — mon­dom - ezt meg honnan veszi. Szeretnél te ilyen boldog házasságot, mint a miénk, tudósember ba­rátom — néztünk egy­másra nejemmel. Aztán elfelejtettük az egészet, boldogságunkat sémi sem zavarta. Az első légköri zavarok pár hét múlva jelentkez­tek.- Vajon miből követ­keztethetett arra? ... — kezdte vacsora közben az én Sárám, és tekintete valahol a végtelen határt pásztázta.- Ki? Mire? - pillan­tottam fel a kolbászos lecsóból egy pillanatra, mit sem sejtve. — Hát tudod... a gra­fológus ... a házassá­gunkról ... Meghökkentem. Nagy ég, ez az asszony még most is eszében tartja azt az ostobaságot. Leszállva a táplálkozás ormairól, legcsaládfőibb hangnem­ben így szóltam:- Bogárkám, igazán nem képzeltem rólad, hogy ilyen ostobaságnak fel­ülsz. Légy szíves és verd ki a fejedből az egészet, jó? Valamit írnia kell a szerencsétlennek, ha azt akarja, hogy ne üres pa­pírlapot küldjön a kun­csaftoknak. Jövendőbeli gyerme­keim édesanyja kissé sér­tődötten elhallgatott. Nem esett több szó a dologról. Csak a következő este.- Tulajdonképpen mi­lyen gyűléseken maradsz te el esténként, Ede? — nézett rám a világ leg­kékebb szemepárja ártat­lanul. Felpattantam. — Nagyon jól tudod, szívem, hogy olyan fog­lalkozásom van, amely... — érveltem, de félbesza­kított. — Igen, igen tudom, de mégis... — Fiacskám, csak nem gondolod, hogy én vala­kivel ... - s úgy tűnt, hogy kissé hangosabban beszéltem a kelleténél. Csutorásné a szomszédból azt állítja, hogy üvöltöt­tem, de ez nem igaz. — Dehogy, eszem ágá­ban sincs ilyesmire gon­dolni. .. De ... de ugye ... hogyha akarnád, akkor... akkor... lehetne ... Száz szónak is egy a vége, összevesztünk. Éle­tünkben először. Nejem sírt. Aztán egy-kettőre összebékültünk. S pár nap múlva megismétlődött az eset, kissé viharosabban, s a kibékülés is körülmé­nyeseb volt. Nejem félté­keny lett, mint egy fúria. Hogy persze, eddig vak és ostoba volt, de a jós ki­nyitotta a szemét, őt nem fogom az orránál fogva vezetni. Jelenleg úgy áll a hely­zet, hogy a vak is láthat­ja, házasságunk nem a régi. S az egészben az a legérdekesebb, hogy mind­ezt a jövendömondó gra­fológus kézírásunkból elő­re tudta. így tehát érthető, hogy én, aki valaha szemtelenül kiröhögtem minden jóst és jóslatot, fogcsikorgatva ismerem el, hogy azért van benne valami. Mert íme: minden jel arra mu­tat, hogy 33 életévem előtt kötött házasságom nem lesz boldog. Hm ... tényleg... hon­nan tudta ezt előre a gra­fológus? AGÓCS VILMOS A kassai Kerületi Képcsarnokban az egyik legismertebb magyar monumen­­talista festő. Aba Novék Vilmos képeit állították ki. A kiállítás több mind nyolcvan festményt tartalmaz, melyek a festőművész 1920 -41-es alkotásait képviselik. Gárdonyi - száz éve Száz éve, 1863. augusztus 3-án. született Gárdonyi Géza. Száz éve! Mennyire hihetetlenül hangzik ez számunkra. Hiszen ákombákomos­­gyermekkorunk óta vele nőttünk, itt élt közöttünk. Pár hónapja, gyarapodó könyv­táramat rendezgetvén, bevallom, kissé szamárfüles, maszatos, fakult fedelű könyv akadt a kezembe, az Egri csillagok. Elfogódottan lapoz­gattam. Vagy ötször, hatszor olvas­tam, dolgozatokat írtam a tartal­mából és ... igen, összeverekedtem a pajtásaimmal, ha a Nagy Fáért vívott ostromban nem én lehettem a Gergely. Majdnem mindnyájan így vagyunk ezzel. Ez a könyv vé­gig kíséri gyermekkorunkat, fiatal éveinket, míg aztán remegő kézzel nyomjuk unokánk kezébe: „Vi­gyázz rá ám, nagyon szép könyv!“ Az Egri csillagok a hazaszeretet, a becsületes, bátor helytállás szim­bóluma számunkra. Talán nem is ismerünk még egy könyvet, amely ennyire mélyen hatna ránk jellem­formáló erejével. Am iga&ágtalanok lennénk, ha megfeledkeznénk A láthatatlan ember-ről, A lámpás-ról, a remek­beszabott novellák, karcolatok so­ráról. És nem szabad megfeledkez­nünk e jelentős évfordulón Gár­donyiról, a magyar nyelv nagy mesteréről sem. S most újra azt mondjuk, felkiál­tunk: hihetetlen! Az egy évszázad elképesztőnek tűnik. Gárdonyi élet­műve, remek alkotásai jelenünk, hétköznapjaink szerves részét ké­pezik. Gárdonyi müveinek nem kell állandó, jól eldugott helyet bizto­sítani a könyvespolcokon: ritkán vannak azok ott !... (p) — Maga szereti a gépeket, ugyeT £ — Mért fontos ez magának? 5 — A maga traktora mindig olyan í tiszta, nem koszos, sáros, mint néme- c lyiké. j — Honnét tudja maga ennyire? - ej kérdezte a fiú és hirtelen melegség í járta át a tagjait. k Odakünn szürke köntösében köze- J tedett az alkony. A lenge széllel leb- j bent a párázó föld nyirkos kesernyés- í savanykás tavaszi illata... Apró kis l fények gyúltak az ég palástján, s kékes J világukkal belerezdültek az éjszakába, f — Milyen érdekes a szemed... Az - este még kék volt, mint a len virága, j most pedig fekete és fényes, mint az Á éjszaka. — A tiéd meg haragos volt, mint a < háborgó tenger, most meg derűs, mint * a nyári égbolt... j — Mondd, te miért szereted a falut ? { — Miért?... Mert... városon-nin- < csenek ilyen szép éjszakák ... Városon nincsenek falusi esték... < Meg szeretem a napot, amely pirosán < kel, s a sugarai megfürödnek a mező j harmatában ... És te, te miért szere- < ted? i — Én?... Én ... most már érted ... c Rád fogok gondolni, ha egymást ölelik ' a barázdák, ha szellő borzolja a ve- 5 tést... a — Haza kel! mennünk, késő van — i eszmélt a lány és kibontakozott a fiú # öleléséből. — Holnap korán kelünk a mind a ketten. Ti szántani mentek... i — Felébredek, vagy tán el sem tu- e dók aludni az éjjel. Maradj még! — ? kérlelte a lányt Pali és két izmos karja t körülfonta a lány derekát. I Ahogy mentek végig az utcán, cipő- 5 jükhöz ragacsosan, marasztalóan ta- 5 padt a sár, a falu sara... S- mondta mergesen, ue szeri, uyy, hogy túl nagy éle ne legyen a hangjá­nak. — Azt mindjárt gondoltam, mert engem, tudom, meg sem kínálna — mondta a lány és olyan szemrehányás­féle volt a tekintetében, hogy azt nem lehetett észre nem venni. Bogdány Pali ereiben megugrott a vér, aztán kikért még két felet. — Arra, hogy ma este velem fog táncolni. Poharát odakoccintotta a lány poha­rához és másodszor is felhajtotta a méregerős italt. — Hát akkor, táncol velem? — Ha nagyon akarja. Lágy tangó szivetsimogató dallama áradt a zenészek hangszereiből. Bog­dány Pali átfogta a lány derekát. Magázták egymást. Falubeliek Tol­tak, de eleddig alig-alig találkoznak. A lány városon tanult, érettségizett, mezőgazdasági iskolát végzett, zoo­­technikus lett. Alig egy éve, hogy a szövetkezetbe került. Akkor a legtöb­ben megmosolyogták: mi a csodátakar itt egy lány, ment volna inkább fod­rásznak!... De később csalódtak az emberek. A csalódás jóleső volt. Hozzá­értésének már az első hónapokban megmutatkozott az eredménye: csök­kent a malacelhullás, a sertések súly­­gyarapodása meg úgy megugrott, hogy szinte csodálkoztak rajta. — Mondja, maga minden lányt Ilyen jól el tud szórakoztatni? - ingerke­­dett a fiatal zootechnikus és hamis tréfával mosolygott a fiúra. — Vagy talán a barátját sajnálja?... — Melyikét?! — Sóki Imrét. Hallom, hogy a vá­rosba megy dolgozni... Pali bosszúsan tekintett a lányra. Már-már oda akarta vágni, hogy hol­nap ő is megy, vele megy, együtt fog­nak dolgozni. A lány azonban meg­előzte: — Ne sajnálja, vissza fog jönni. Csacsi minden fiatal, aki elmegy. Én tudom, hogy maga nem tudna leszállni a traktoráról, hogy vele menjen. Igaz vagy nem? Pali nem válaszolt. Már a második táncot táncolták. A lány gesztenye­barna haját nézte, magábaszivta par­fümje illatát. — Dénes, nekünk a falun kellett le­élnünk az életünk fiatalságát... — mondta kissé gyengéden, emlékezte­tőül. Az embere azonban nem válaszolt, ötven egynéhány évének megtört haj­­lottságába roskadt s egy röpke pilla­natra ő is visszarebbent gondolataival a múltba. Látta önmagát, amint tizen­három éves gyenge gyerekségében marokért hajol az első kaszás nyomá­ban: mezítlábasán a deres mezőn bal­lagni az uraság jószága után. Küszkö­dés, nyomorúság, megaláztatás, szen­vedés ... De most nem szólt ezekről. Arról sem, hogy milyen boldog volt, amikor a fia első keresetét hozta haza a szövetkezetből. Nem a pénznek örült, inkább annak, hogy együtt dolgozhat a fiával azon a földön, amelyen vala­mikor a kenyerét sem tudta megkeres­ni. Most a fia, az erős, szélesvállű fér­fivá növő gyereke fogta a traktor kor­mánykerekét, hogy egymásra borítgas­­sa a zsíros, nekik termő rögöket... S a fia most el akar menni... Bogdány Pali már a második ciga­rettára gyújtott. Lopva még mindig az apját figyelte, annak az arcát, arcán az élet mélymedrű ráncait vizsgálta. Látta, amint egymásba szaladnak a ba­­rázádk, mint amikor nyári vihar előtt felhőkbe borul a nap. Elhallgatott... Nem apja erejétől tartott, bár nem tudott volna védekezni a kitörése el­len, inkább a haragja riasztotta meg bátorságát. „Ha mindjárt pofonveri is az apja, akkor is elmegy. A faluból vagy tízen, vele korabeliek a városban dolgoznak. Igaz, nem keresnek többet, de minek kell falun küszködnie, mi­nek? Azért, hogy olajos ruhája miatt egy lány se vegye észre?! Elmegy és kész, ha a fene fenét eszik is!...“ — Szóval a Sóki Imre elmegy — mondta halkan, s lassan ejtve a sza­vakat Bogdány Dénes. Pali kissé értetlen csodálkozással kapta fel a fejét. Az apja nyugodt volt, nem őrjöngött, amint várta. — El. A városba megy ... — mond­ta. — Te is? — Én is ... — mondta bizonytalanul, majdnem bátortalanul a fiú. — Hát, ha úgy jobb lesz!... Hallgattak. Lóri néni is, meg Pali is csodálkozott. Az idősb Bogdány egy fél pohár bort töltött magának és lát­szatra nyugodtan kortyolgatta ki az utolsó cseppig. — Nem örülök neki, de az utadat sem állom — mondta. - Nem lenne jó traktoros az olyan emberből, akit kényszerrel kell a nyeregbe ültetni... Holnapra felszárad a föld. búza alá akarunk szántani, de te azért menj! Valaki majd akad, aki felül helyetted a traktorodra ... II. Bogdány Pali ment, önmagában mor­fondírozva lépkedett az utcán. Sárga cipőjére marasztalóan tapadt az utca sara. Hirtelen nem is tudta rendbe­szedni a gondolatait, csak arra emlé­kezett, hogy dühösen kifordult a szü­lői házból, mintha kirúgták volna. Pe­dig az apja beleegyezett, hogy elmen­jen .........Megleszünk nélküled ... Majd felül valaki a traktorodra“ - mondta az apja. „Hát ő olyan ember, akit minden gond nélkül lehet helyettesíte­ni, aki helyett akárki felülhet a trak­torra ?!... Azt a keserves ...“ Egy nagyot, egetrengetőt tudott volna ká­romkodni, de aztán meggondolta ma­gát. „Hát jó, megy, elmegy. Azt várta ugyan, hogy az apja bajlódik, esetleg veszekszik is vele. Ha kérte volna, ta­lán maradna is. . De nem: Menjen! - kiadták az útját... Há jó, jó így is!... Már holnap megy, pedig még nem akart, de elmegy Városra megy. Más lesz a munka, az élet, a szórako­zás. Városi cimborák, városi lányok, városi élet. Lehet, hogy egyhamar haza sem jön ...“ Befordult a kastély felé, a vendéglőt vette irányba, s közben eszébe jutott, hogy ott mulatság is van. Hát aztán! Ha van, van! Neki már sem nem oszta­nak, sem nem szoroznak a falusi lá­nyok. Úgyis olyan magasan hordják 1 az orrukat!... Hát majd ő is hordja ezután ... 1 A vendéglő ajtaja zárva volt, a mű­­■ velődési otthon egyik sarkában rögtö­nözték az italkimérőt. A teremben már szólt a zene, bár még kevesen voltak. , Rumot kért magának, aztán egyhaj­­. tásra kiitta az italt. 1 — Csak nem bátorságot gyűjt ma­gának?! — szólította meg valaki ol­­. dalt. Oda nézett, csak a fejét fordí­­, tóttá félre, hogy meglássa a lányt, aki fiatalon, gesztenyebarnán állt mellet- 1 te. — Az én dolgom, hogy miért iszom! A Bogdány család elfogyasztotta a vasárnapi ebédet. Amíg ettek, keveset szóltak egymáshoz: valahogy termé­szetében van a falusi embernek, ha asztalhoz ül, félreteszi egyéb dolgát, s az evés lesz minden gondolata. Ilyen­kor a tányér, a kanál és a fogak be­szédét lehet csak hallani... Ebéd után már megoldódik a beszéd fonala. Lassan, nyugodtan ejtik a szót — ráérős nap a vasárnap. Pali, a Bogdány család legfiatalabb tagja - cigaretta után nyúlt és rá­gyújtott, Egy oldalpillantással az apjá­ra tekintett; az még az asztal túlolda­lán ült: pohárból a bor utolsó gyöngy­­cseppjeit kóstolgatta ki nagynyugod­­tan. Pali az ablakhoz telepedett egy párnás székre és gondolataival kiröp­pent a szobából, még a faluja határán is túlra ... — Mennyivel másabb ilyenkor váro­son ... — mondta kisváratva, de csak úgy, mintha önmagához beszélne. Bogdány Dénes — az apa — még mindig az asztalnál ült. Fülét meg­ütötte fia hangja, de nem szólt. A fia, s a közte szakadt távolságon át a gye­reke leikébe szeretett volna betekin­teni. Már napok óta szüntelenül kuta­tott, keresett valamit, amit nem bírt, nem tudott meglelni. Nem értette a fiát. Az utóbbi napokban ismeretlen, idegenül állt előtte. Szüntelen embe­rekről, városi szórakozásokról, meg az isten tudja miről beszélt. Elharapott, félig mondott mondatai nem tetszettek az apjának. Lassan kezdett világosság gyűlni az agyában, s kezdte érteni a célozgatásokat. Pali egy ideig szótlanul ült az ablak előtt, pattanásig feszült idegekkel. A csendre, apja szótlanságára aztán las­san felbátorodott. Nem akart vihart okozni — tudta, hogy apja haragja ki­számíthatatlan - azért csak óvatosan eregette a szót. — Sóki Imre már nem várja meg a tavaszt. Azt mondta: elmegy... Az idősebb Bogdány kérdőleg vetette fiára tekintetét. — Az izéből:.. a szövetkezetből... Valahova máshova ... Városba ... — nyögte kissé zavartan Pali s az iste­nért sem nézett volna az apjára. Bogdány Dénes agyában az eddigi gyérfényű mécses helyett hirtelen vi­lágosság gyűlt. Olyan eszmélésféle volt ez, mint amikor arra döbben az ember, hogy megcsalták... Elvettek tőle vala­mit, valami nagyon becseset, meglop­tak álmait, amelyek már-már betelje­süléssel örvendeztették apai szívét. — Mi dolgod vele? — mordult egyet hirtelenlobbant haraggal, de a hang­jába némi féltés-féle is vegyült. A szobára mély csend telepedett. Súlya mnitha tonnányi lett volna. Ne­heze földre kényszerítette nyaklani a fejeket — az apáét és a fiáét. A házi­asszony szemében félelem szűkölt... Bogdányné - Lóri néni - hallga­tott. Az ő hallgatása azonban merőben más volt. Amíg amaz apai hatalmánál fogva akarta jobb belátásra bírni fiát, ö szótlanságának anyai szeretetével inkább engedett volna........Hiszen fia­tal a gyerek, éppen csak a múlt évben végezte el a katonai szolgálatot, hadd menjen!... Ö látja boldogulását! Mi­nek beleszólni... A város az más, per­sze hogy más... Hiszen fiatalságában neki is az volt minden vágya, álma, hogy városra kerüljön szolgálónak. Azt beszélték, ott jobb keresethez jut a cseléd. De ő, a fia, nem szolgának akar menni — hála istennek —, mert az a világ már elmúlt. Hogyne vágyna a fia, mint a madár, naposabb táj felé ...“ Ezt gondolta Lóri néni, ha azonban nem a fiát védte volna, akkor bizo­nyos, hogy inkább gondolattalan ma­rad. Az is lehet, hogy más helyzetben nem a húsz év előtti emlékeket hozza segítségül, hanem faluját az eltelt két évtizednyi öregedésében is megfiata­lítja. Hiszen jól tudta ő, hogy ma más a falu és a város egymáshoz arányulá­­sa. örömmel vette észre, hogy a régi sáros utak helyébe „flasztert" vará­zsoltak. Meg ... meg azt is, hogy a Csáky nagyságos úr kastélyában mozi könyvtár meg művelődési otthon van Az ő fia is ott lépett először közönséc elé, amikor a „Dalos Pacsirtá"-bar szerepelt. Aztán meg azt is tudta, hogj a városba - amely tőlük vagy tizen­egy kilométerre van - naponta hat­szor is közlekedik autóbusz... D< minderre most nem gondolt Bogdány­né. Az isten tudja, hogy van az: néh< beszéd, gondolkodás közben a legfon­tosabbról felejtkezik el az ember. Csu­pán az jut az eszébe — még ha ross; is —. amivel igazolni tudja önmagát Amit — mint védőpajzsot — önmag: elé emelhet.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents