Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)
1963-12-25 / 103. szám
A csengettyüszó csak még Jobban elkeserítette Pétert. Az érces hangok egyre azt csilingelték a fülébe, hogy a fenyőfácskák ezüstös zöldje és friss gyantalllata legalább egykét napra boldog békességet kényszerít az emberekbe, s csak ő Ilyen felzaklatott, ennyire boldogtalan. Homlokát a Jőgszegfűs ablakra nyomta, s körmével kapargatta le az üvegről a jeget — az átlátszóvá tisztított szigetecske azonban újra meg újra elhomályosult, egy pillanatnál tovább nem hozta bele könnyes szemébe a világot. Pedig szeretett volna messzire látni, nagyon messzire. Karácsony volt, mindenki igyekezett haza családjához az apró gyertyácskék és csülagszórók fénykörébe, csak ő kínlódott otthon magára hagyottan elhagyatottan. Az orra csaknem az üveghez ragadt s parázsként égette a bőrét a dermesztő hideg. — ítéletidő, a kutyát Is kár kivernll Pedig bévül, a házikójában sem volt sokkal enyhébb, a néhány gallyból álló tüzelőkészlete szinte elveszett az udvaron a derékig érő hó alatt. Nagynehezgn felkutathatná ugyan, de kinek van kedve bajlódni Ilyesmivel. Különben úgyse ér sokat, csak egy-kettőre ellobbanna, s vége... Gyerekkorától megszokta már a szűkölködésre kárhoztató nincstelenséget, s pillanatnyilag sem bántaná úgy a nyomorúságos szegénység, ha nem volna ennyire egyedül. Vagy ha llegalább kiláthatna az országútra! Szánkók suhannak el a viskója előtt, s messzire elcsalogatták a gondplatait a csilingelő hangok. Hiszen Ilyen csengettyűi szánra káredzkedett fel az asszonya is a gyerekkel együtt, amikor magára hagyta őt, hogy elbúsítsa a karácsonyt, Csitíthatatlan vágy emésztette a szívét, s ösztönösen úgy érezte, hogy most végig láthatna egy-két órajárásnyi távolságon Is, ha a Jégvirágok nem volnának, tán megpillanthatná a családját. A sofförök a fagy ellen bezsírozzák a gépkocsiablakot, — csakhogy neki még rántott levesre se jut elegendő a zsiradékból. Hiába van két erős karja,' ha 'munka mücs, «'különösen télidőben csak hébe-korba akad valamicske ínséges kereset. Cudar világ ez, nehéz kivárni, amíg egy tehetősebb gazda rászánja magát, hogy kutat ásat, vagy pincét vájat s nyújt érte valamit. És különös, hogy most épp ez a siralmas szegénység jelentette számára az egyetlen vigaszt. Hisz azzal ment el a felesége, hogy e nagynénjénél legalább emberséges karácsonya lesz a gyereknek, legalább tejet ihatnak, foszlós kalácsot ehetnek. És, hogy ott majd lesz karácsonyfa Is, csupa cukor, csupa disz és csupa angyalhajból készült hópehely-cslllag. Persze illendő búcsúzkodás helyett összeszólalkoztak, mert hogy az aszszonyt a vére hajtja, ezért nem fér a bőrébe. Ha jőt akarna nem szaladna el. Itthon is van még egy kevéske krumpli, bab, egy sütetnyi liszt, és édességnek máié, valahogy csak meglennének, együtt ünnepelhetne a család. Bizony, most csak épp ez a nincstelensáp ez egyetlen érv arra, hogy még ezek után is bízzon az asszonyban. Csak ez, hogy hátha valóban a nyomorúság elöl futamodott meg, s tán csupán a gyerek kedvéért — akkor pedig majd előbb-utóbb visszajön. — Dehogy Jön vlsszal — fogta el őt Ismét a többnapos kétség. Nagyokat tüsszentett, s önkéntelen önvédő mozdulattal húzta összébb a vedlett télikabátot. De arcán mér tüzelt a láz, s a belső forróságtől a hátán is hideglelős borzongás remegett végig. Meghűlt tegnap az erdőn. Minden áron karácsonyfát akart ő is, kibal* legott hát alkonyat tájt a hegyre, oda, ahol a legcsinosabb fenyőcsemeték kelletik magukat a gyengélkedő napsugaraknak. Sokat viaskodott a derékig érő hóval, bakancsa átnyirkosodott, ócska nadrágja csonttá fagyott, de legalább neki is van karácsonyfája. Még hozzá gyönyörű, formás, a hegye a mennyezetig ér. Ágain deresen csillognak a hosszú, haragos-zöld tücskök, akárcsak az úri hatalomra acsarkodó láfidzsék. A legszebbiket -nézte ki magának, hogy szaloncukor és pántlikák híján Is mutatós legyen. Különben ha rajta csípték volna, három hetet kellene leülnie egyetlen fácskáért, akár hitvány, akár szép. Pedig a szebbjéért amúgy sem kár, hiszen az ilyen ritka példányokból úgyis a gazdagok palotáira nőnének gerendák. — Szomorú, hogy az ünnepi fenyőt nem láthatja a gyerek és az aszszony. Ha ugyan valóban a dölyfös nagynénjüknél vannak. Bizonyosan egy nyiszlett borókaág tövében ücsörögnek idegenül, hívatlan vendégek gyanánt, nagynénjük pedig kinézi szájukból a falatot, ö meg ezalatt magányosan töpreng itthoh, kétségbeesetten vívódik. — Persze akadna teendője a ház körül, s a mozgás talán megszelídíkoravénebb, ba nine» a förtelmes köhögés. Élesen krahiccsolt, s köhögését üres hordóként, pokoli mélyen visszhangozta a melle. — Minek Is vittem el Innen Ilyen nyirkos időben, hisz utóbb még meghal — jajveszékelt az anyja. És volt Is ok az aggodalomra. Vézna a kicsike születése óta, s már átvészelt két tüdőgyulladást. Ezelőtt még a szellőtől is óvták, mégis mindig betegeskedett, mint az olyan tené önbántó gondolatait. Legalább a tetőről le kellene söpörni a töméntelen havat, hogy be ne roskadjon a zsűpfedél — hisz könnyen megeshet, hogy tavaszra már nyakába csurog az eső. Vagy szétnézhetne a kertek mögött, ahol a múltkor a varjak majdnem halálra vertek egy foglyot. A fogolypecsenye elsőrendű •— sőt most egy végelgyengülésig kivénült varjú Is megtenné. Abból meg olyan levest forralhatna, mint a sör. És mégse mozdult, csak az ablakra bámult, a jégszegfűk mögötti láthatatlan semmibe réveclt csüggedten, mélán, mint az eszelős. Pedig még lett volna ereje, csak akarata nem. Akaratából már annyira sem futotta, hogy férfihez méltón visszatartsa könnyeit. , Beesteledett. A szobácskábán egyetlen bűnös árnyékká homályosult a meggyűlölt világ. A karácsonyfa meg a sarokban pihent, mindennél sötétebben. Megszomjazott Péterben a magasra szökő láz. Nagynehezen összeszedte magát, hogy vizet keressen. Gyufát gyújtott, s az elvillanó lángocska láttán csak egyre jobban vágyott a fényre, a melegségre; a családra. Maggyújtott hát egy gyertyacsonkot is — ha több nem legalább ennyi jusson neki a karácsonyi lángból, A petróleummal takarékoskodnia kell, s karácsonykor araúgyls ünnepélyesebb a gyertya. j-Leheletétől megreszketett a hitvány lángocska, s a sóhajtásai ritmusára ideges táncba kezdett. És táncra perdültek az árnyékok is: a karácsonyfa úgy hajladozott a falon, mintha szélvihar cibálné. Odalépett a karácsonyfához, olvadt viaszt csöppente« egyik ágára s réragasztotta a gyertyacsonkot. Majd körülnézett a szobában, kutatott, kerezsgélt, elökotort egy-két gyertyamaradékot, sőt talált egy egész szálat is. Az egész szálat fölnégyelte, s nemsokára már a fenyocskén égett, világított valamennyi. Bizalomteljes szeretettel gondolt távoli asszonyára, megbocsátó szándékkal, s ez megnyugtatta kissé. Állt a karácsonyi fényben, mint egy elanyátlanodott, esetlen nagy gyerek. És megcslkordult az ajtó — fiacskája máris a karjaiba perdült, s az arcához dörzsölte pirosra csípett, hideg orrocskáját, A felesége meg csak a kezét dörzsölte meglepetten: — Hogy milyen szép itt., és milyen rend vanl — Ahol nagy hiány van, ott rend ven, mert ott még szemét sincs —, hümmögte Páter önelégülten, mintha maga magát, a saját rend&zeretetőt cirógatná. Kisietett az udvarra. Egyszerre kereket oldott a betegsége, ő meg új erőre kapott, ruganyosán, szaporán lépdelt, s fogta a nyírfaseprőt és taszigálta vele a havat. Még be is nyúlt a hó alá, könyökig, s felfeszegetett egy nyalábnyi lefagyott rőzsét, — majd beiramodott vele a szobába, tüzet rakott — hiszen most már meleg is kellett volna, . jó kiadós meleg; a hazatért báránykák átfázták az úton, A jeges rozsé azonban csak sistergett, füstölgő«, nem akart égni az istennek se. Hiába fújta, élesztgette, csak visszavágott az arcába, s csupa Kórom lett tőle a szája, A gyerek már nyakladozo« a széken. Megtörte az út, ártatlan gyerekségét megalázta a kényszerű vendégeskedés, s most puha, meleg fészekre vágyott, meg babusgatésra, szeretetre. De szülei csak egymással foglalkoztak. ö meg várt, várt. Elgyötört kis teste pihenni akart, akarata pedig küzdött az álmosság ellen. A kimerültség azonban mindenható — s bizony minden tiltakozása ellenére elszenderült volna már a szülői ajnározás nélkül Is, s másnap csalódottan ébredve, talán egy esztendővel gyerekek,.akiknek az anyjuk csak épp a maga árnyéka s akiknek nem termett anyatej. Péter keze ökölbe szorult, s ha tehette volna egyetlen csapással szétzúzza az egész világot. — Nem, már a sors sem lehet hozzájuk ennyire kegyetlen... Itt tenni kell valami« Egy csészényi hárstea pangott napok óta a sütőben — tán az segít. De meg kellene melegíteni. A lucskos rőzsetűz azonban teljesen kialudt, hiába pocsékoltak alája fél doboz gyufát, Körülvizslattak a szobában, hogy hamarjában mivel lehetne befűteni. A két rozoga ágy, a két roggyant szék s az egyetlen szúette asztal ugyan rég tűzre valók, de a fél életük verejtéke koldúskodik rajtuk. Ha ezeket is elégetik, soha többé nem lesz tán semmijük, se ülőhelyük, se fekvőhelyük. Megakadt a szemük a karácsonyfán. Péter szótlanul odalépett, gyertyástól letépte a legszebb ágát, a lámpa drótjára tűzte — a többit pedig apróra tördelte a térdén s a tűzhelybe rakta a vizes rőzse helyére. Alágyújtott, s már pattogott is a gyantás fenyő, és felcsapott, kiplroslott belőle a melegítő láng ... A kisemmizett, nyomorúlt szegényemberek karácsonyi lángja. , . •-«•o-FRANTlSEK BRANISLAV: Karácsonyi vers Mindenki siet, villamosok szállnak. A fényes karácsonyi kirakatok előtt az üveghez simulva, rongyos kis külvárosi gyerekek megálltak. Szemük a csodás holmikat bámulja. A sok-sok tarka fény csalta el őket erre. Lovacska, vonat, mackó: nézik a szivük \ajog. Kisautó, játékkocka vagy baba de jó lenne, de nincs ki mondaná: Tiéd lesz, megkapod. Aztán mennek, a sok széptől búcsúzva. Jól tudják, szüleiknek játékra nem telik. Ö, emberek, a nyomor nagyon rossz, összezúzza a gyermekszívekben is az örömet, derűt. « (Válaszúton, 1927) Fordította: Fügedi Elek ' VLADIMIR HOLAN: Gyerekek 1945 karácsonyán Gyerekeket láttam 1945 karácsonyán. Egy bódé előtt álltak a Károly-téren sorban. Sápadtak voltak, egymás közt cserélgették cipőjüket, hogy mindnyájuknak jusson jobbtalpú, melegebb, és kopottkörmű ujjúkra leheltek meleget, de türelmesen álltak, alázattal s már előre hálásan, várva, hogy rájuk kerüljön a sor, s vehessenek pálcikán cukorvattát, ezt az édes levegőt, mivel más semmi nem volt kapható ... És láttam egy éhes fiúcskát, kis bőrönddel kezében a pékhez loholt ostyáért és örült, ha visszaér, a plébánián megkapja ami törött, mi kidobni való... És láttam anyát, ki töpörödött savanykás almába reggel hosszú szögeket böködött, és azt az almát adta enni este kicsinyeinek, remélve, hogy vérükbe legalább így csipetnyi vas kerül... Embertelen, kegyetlen világ, mit kezdjek veled? Mit kezdjek, mikor egyidejűleg hallom zsaroló szavaid arról, miképpen kell megőrizni a békét, mikor pedig itt harcra lenne szükség! (1045) Irta: KURUCZ NÁNDORNÉ Balogh Dénes munkája befejezésével jóleső érzéssel tekintett végig a gondjaira bízott teheneken. Ma kissé gyorsabban végezte munkáját. Sietett haza a családhoz, hogy a karácsonyi gyertyagyújtással ne kelljen rá várni. Pali báesi, az éjjeliőr már ott ücsörgött körülötte, biztatva őt a távozásra, hogy minél előbb átvehesse posztját birodalmában, A szövetkezet istállójából kilépve, hideg szél csapott Dénes arcába. Cigarettára gyújtott, majd siető léptekkel elindult hazafelé. Gondolatban már otthon volt. A megvásárolt ajándékokat feleségével együtt a karácsonyfa alatt adják át a gyermekeknek. Szinte repülni szeretett volna, hogy minél előbb otthon legyen. „Hogy megváltozott az élet" - motyogta maga elé. - „Én, a vályogvetö cigány fia, szép új házban lakom, jól keresek, ajándékot vásárolhatok. Milyen másképp volt azelőtt!“ Karácsonykor is koldulni kellett, hagy legyen mit enniük. Akaratlanul is a múltra gondolt. Egy fájó emlék elevenedett fel előtte: anyja elvesztése. Igen, karácsony volt akkor is, 1944 karácsonya. Fehér hó borította a tájat, Mindent jégpáncél fedett, sok embernek még a szívét is. Hideg szél-süvített a házak felett, hordta, kavarta a havat. Cudar idő volt, Ilyen ítéletidőben csak az járt kint az utcán, akinek halaszthatatlan dolga volt. Bombázás moraja hallatszott messziről. Közeledett a front a falu felé. Az emberek már a karácsony ünnepére készülődtek, s közben arra gondoltak, vajon életben maradnak-e. Nem tudhatták, hogy kinek az életét oltja ki egy gyilkos golyó. Háború! Mennyi fájó emléket idéz fel ez a szó. Puskoropogás, jajszó, vér, iszonyat ébred fel mindenkiben, aki átélte. Kitörölhetetlen sebet hagyott Balog Dénes szívében is, Öt éves volt akkor. Mindenre nem is emlékszik pontosan. Másoktól tudja részletesen 0 történetet. A falu végén a cigányok kunyhóit vastagon belepte a hó. Inkább éheztek, de ezekben a napokban be sem merészkedtek a faluba. Talán megfeledkeznek róluk, gondolták. A péró legnagyobb viskójában gyűltek össze, hogy egymást bátorítsák, Minden neszre riadtan húzódtak egymáshoz. A hideg szél gyakran megzörgette a rossz viskók ajtaját. Nyikorogva sírtak, mintha tudták volna, milyen szomorú sors vár gazdáikra. A halálfélelem ott ült az ércükön, amelyet a pislákoló tűz fénye világított meg. A gyér fény mellett döbbenetes látványt nyújtott fekete szemük villogása, kétségbeesve könyörögve az életért, Az éhségtől gyakran felsírtak a gyermekek. Szüleik csendesen vigasztalták őket, saját félelmüket is palástolták ezzel. Rossz híreket hallottak: elviszik a cigányokat. Ettől féltek nagyon. Az egyik napon bekövetkezett, amitől úgy tartottak. Elhurcoltak közülük néhányat. Köztük volt Dénes anyja is. Meg sem okolták, hogy miért vitték el. Cigány volt, nem számított embernek. Soha nem lehet elfeledni azt a napot! Mikor egyedül maradtak, sírt-zokogott az egész péró népe. De jajveszékelésüket nem hallgatta meg senki. Ott maradtak anya nélkül. Nem törődtek vele, a kisgyermekkel sem. Apja már régen a fronton volt akkor. Oda jó volt a cigány is, egy golyót kivédett más elöl. Hírt sem hallottak róla. Szülei arcvonására nem is nagyon emlékszik. Fénykép - hogy is lehetne róluk! Azt mondják az anyja nagyon szép cigányasszony volt. Még rágondolni is rossz, hogyan halt meg szegény. Az elhurcolás után hamarosan végeztek velük. A befagyott Duna jegére hajtották és ott agyonlőtték őket. Iszonyatos lehetett! Szembe nézni a golyóval, várni a halált, fiatalon ... Apja sem tért vissza soha többé. Még a sírjukhoz sem mehet el. Anyja holttestét elvitte a víz sodra, - apja valahol távol a hazától lelt örök nyugvóhélyet: Nagyszülei nevelték fel. Tőlük tudta meg részletesen a sok szörnyűséget, amelynek nyomai kitörölhetetlen sebet ejtettek rajta. Azután mégis csak jött a változás. Fordította: Fügedi Elek A felszabadulás után a.cigány is em» bernek számított. Járt iskolába is, Igaz, csak négy osztályt végzett, de ez is jó ahhoz, hogy másképpen gondolkozzon. Sok karácsony elmúlt már azóta. Országunkban békés építőmunka fon lyik. A lerombolt városok, falvak újjá• épültek. Szebbek, mint valaha voltak, A péróból többnyire új házakba költöztek a cigányok. Akik még egyelőre ott-maradtak, azok is más körülmények között élnek, mint azelőtt. Nagyszülei még éltek, amikor megépült a házuk, Fürdőszoba is van benne, Oj bútor, rádió, televízió. Telik mindenre. Becsületesen dolgozik, jól keres. A karácsonyi gyertyák csillogásából már neki is jut családjával együtt, Gyermekeinek már nem kell koldulniuk. Mégis valahányszor közeledik a karácsony, . jáj a szíve. Ilyenkor anyjára gondot. Milyen jó lenne, ha élne! Láthatná új, megszépült életüket. Nem kellene már rongyokban járnia, örülhetne az unokáknak. Az ő életük már más, menynyire más!,,, Az évek múlnak, a fájó sebek lassan behegednek. Az idő múlása jó gyógyír u fájdalomra. Emlékezni mégis kell, ha fáj is. Kell, hogy újra és újra felszakadjanak a fájó sebek, hogy hangosan kiáltsuk: „Soha többé háborút!" Akaratlanul is ökölbe szorult a keze, „Nem szabad megengedni, hogy újra árvák ezrei maradjanak szülök nélkül. Ne legyenek olyan gyermekek, akik nem tudják mi a szülői szeretet, akiknek nem lesz kinek kimondani a szót: apám, édesanyám. Anyám, anyácskám, milyen közel vagy most hozzám!“ — suttogta Balog Dénes. Észre sem vette, hogy megeredtek könnyei. Lassan peregtek végig az arcán. Közben megá !t a ház előtt, ráborult a kapufára, ahol csendesen kisírta magút. Siratta a múltat, a keserves gyermekkort, Lassan megkönnyebbült. Letörölte könnyeit mielőtt belépett, Nem akarta, hogy odahaza észrevegyék fájdalmát. Minek keserítené a szép ünnepet. Jó néha az embernek egyedül lenni a fájdalommal, kár szomorltani mást veié. De emlékezni azért kell, ha fáj is, hogy az ember jobban tudja értékelni azt, ami van, ami sokszor úgy tűnik, mintha nem is lehetne és nem is lett volna másképp. 1963. december 2M.
