Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)
1963-12-08 / 98. szám
fel, az megmaradt. Csak amit feltalál, az mind szigorúan titkos. Bár igaz, kitűnő mérnök, talán egyedüli a maga nemében... De ugyan miért teszek úgy, mintha mentegetőznék előtted?... Szent isten, Szerjózsa, csak nem tetszem neked megint? Nyina olyan figyelmesen és hosszan nézett rám. mintha most látott volna először. — Megcsókolhatnálak — mondta elgondolkozva —, de az aljasság lenne. — Jurka Petrovval szemben? — Jurka? Ugyan hagyd el!... — vonta fel csodálkozva a szemöldökét. — Veled szemben. Csak nem állsz le csőkolózni eav nagymamával? Megölné benned a múlt • emlékét!... A múlt emléke! Semmi sem vált számomra múlttá, és nem volt új ez az érzés, amely Nyinához vonzott. Húsz év pedig, rövid mint egy sóhaj. De nem ezt mondtam, más került a nyelvemre: — Ügy beszélsz a múltról, mintha közös múltunk lett volna ....óztunk a kapualjban, s nem ölelkeztünk a lépcsőházban, mind ezeket a titkokat más fedezte fel neked. De hát rossz barát voltam én a nehéz percekben? • — Nehéz percekben pompás barát voltál. Nyina. — Egyáltalán, én csak a nehéz percekben voltam pompás. — Egyébként csélcsap kis fruska voltam. Állandóan tetszelegtem, forgolódni akartam különféle emberek között, hogy mindenki engem csodáljon. Néha úgy tetszik nekem, mintha előre éreztem volna, hogy hamar vége lesz az én pünkösdi királyságomnak, s két pofára faltam. Te pedig ijesztettél a ragaszkodásoddal. Ha veled vagyok, akkor mindig jónak kell lenni, s tudtam, hogy erre nem vagyok képes, becsapni pedig nem akartalak. — Milyen vakok voltunk egymáshoz! Ép, gyakorlati ember vagyok, megpróbáltam három főiskolát, egyiket sem végeztm el, s kétségbeesésemben olyanhoz fogtam, ami eszembe sem jutott soha. — Az nem számit, hogy nem jutott az eszedbe — vetette közbe Nyina. — Emlékszel, már akkor mondtam: írj prózát. — Persze, azért mondtad, mert nem tudtam verset írni neked . jfsenya' Romjanceva jobban megértett engem, egy évtized távolából nyújtotta ki kezét felém .. .• — Mit jelent ez? — Zsenya megsejtette zavaromat, fejvesztettségemet... — Meg kell adni Zsenyához képest mindenki hitványnak tűnt. Ő mintakép volt! — Ember volt Zsenya! — mondtam ingerülten. — Valamennyiünk közül a Iegkülönb. . — Akadnak azért, akik nem roszabbak nála — szólalt meg Nyina nyugodtan. — Akár JUrka Petrov... El tudod képzelni, mennyit tűrt Jurka miattam? Amíg a főiskolán tanultunk, már nem a stadionban tördelte a csontjait, hanem a kazáni pályaudvaron — zsákolt! S amikor megszületett az első fiunk, mibe bele nem fogott, csak, hogy előteremtse a legszükségesebbet! Még templomokban is vállalt villanyszerelést. Egyébként tudod, milyen jól áll neked ez az ősiülő halánték? ... Megértettem Nyina bájának titkát: természetes volt, mint maga a föld. A fasorban, szemben velünk kitárt, világos esőkabátban elgondolkodva közeledett egy magas termetű férfi. Ahogy egy vonalba ért velünk, meghajtotta fejét, s lassú erőfeszítéssel mosolyba rántotta össze a redőket az arcán. Válaszoltam a köszönésére: — Ki az?, — suttogta Nyina. — Nem ismered meg ? — Te jó isten, a kedvenc színészem! Milyen jól ismertem ezt a bensőséges intonációt, a szemeknek ezt a bársonyosságát! Barátságunk különböző éveiben így nyilatkozott Nyina lényének égés? mélységével Babocskinról, Lemesevről, de az én nevem hallatán soha. Utána szóltam ismerősömnek, s bemutattam Nyinának. Hármasban ballagtunk az egyik oldalfasorban a tó felé, ők ketten hamarosan elém kerültek, élénk beszélgetésbe merülve, én pedig egy fél lépéssel elmaradtam. Azután kissé hátrább húzódtam, még nőtt köztünk a távolság. Nyina nem nézett vissza, végérvényesen eltűnhettem volna: Nyina nem vette volna észre. Ezen az emlékektől csordultig átitatott napon mindvégig nem éreztem ilyen világosan, hogy a múlt visszatért, mint éppen ebben a pillanatban. Nyina anélkül, hogy akár csak halványan sejtette volna, felidézte ifjúságom legerősebb, leggyötrőbb és legtöbb gyönyörűséget nyújtó emlékképét,., S, Nyíró József fordítása Molnár János felvételt Őszi napfényben Megérkeztek a színészek A szövetkezet kultúrotthonában ma különösen sokan vannak. A moszkvai esztrádegyüttes első előadásra készül. Ülőhely sem volt már, a fal mellett és közvetlen a színpad előtt álltak. Mindenki látni akarja a fővárosi együttes előadását, valami újat, hallani szavukat. Végre a függöny felgördül, a teremben feszüit csend uralkodik. A színpadra egy fiatal énekesnő lép, aki ázelőtt vidéki színházban szerepelt. Orosz népdalokat énekel. A csendben az orosz népdalok lírájában a táj, a gabona susogása és az orosz folyók hatalmas áradása cseng. Alig hogy befejeződött az utolsó akord, a közönség viharos tapssal jutalmazza az énekesnőt. Utána a balalajkás fiú következik. Kezében az egyszerű hangszer gyönyörűen énekel. A hangverseny folytatódik: kórus következik, utána népi zenekar. A közönségnek főleg azok a csasztuskák tetszettek, amelyek aktuális problémákról szóltak, a kolhoz életéből. Ezekben saját magukat, munkájukat, gondjaikat látták. A végén a voronyezsi energetikai technikum fiatal színészei léptek fel a „Ha a világ összes férfiái“ című táncukkal. Ezt a táncot nagy sikerrel adták elő Finnországban a Világifjúsági Találkozón. Habár a műsornak már vége volt, az emberek nem igyekeztek haza. Körülállták a színészeket, beszélgettek velük a benyomásaikról sokat kérdezgettek. A kolhoz dolgozóit minden érdekli, ami a fővárosban történik. Könyvekről, filmekről, kiállításról érdeklődtek. Ejfél után váltak el a színészektől, mind jó barátok. A moszkvai színészek gyakran lépnek fel vidéken. Minden évben a fővárosból száz meg száz együttes utazik az ország minden részébe, hogy műsorával szórakoztassa a vidéki közönséget. Az orosz vendégegyüttes • A leningrádi mozikban a szovjet—csehszlovák szerződés aláírásának 20. évfordulója alkalmából csehszlovák filmhét kezdődött. A leningrádi nézőknek 15 csehszlovák filmet mutatnak be. tír • A kanadai élettani intézet egy úf szérum kipróbálása céljából 4—5 lovat kért Quebec városi tanácsától. A városatyák azonnal válaszoltak: „Lovak nincsenek, de traktorokat kaphatnak“. ☆ • Bernal professzor a világhírű angol békeharcos azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy a moszkvai atomcsend-egyezmény aláírását csak ürügyül használta fel, hogy tovább fokozhassa a földalatti atombombarobbantásait. Mint ismeretes, az USA-ban az egyezmény megkötése óta már több ízben robbantottak atombombát. mellett alkotócsoport alakult írókból és zeneszerzőkből. Ők állítják össze az együttesek műsorát. Ezen írók és zeneszerzők állították össze „A kiváló emberek élete“ című műsort, mely írók, zeneszerzők, színészek életével foglalkozik. Az esztrád-együttes műsorában zeneszámok, táncok és szatirikus csasztuskák vannak. Elég gyakran az együttesnek a kolhozban a szabad ég alatt gyorsan összetákolt faálványon kell fellépnie. A műsort a helyszínen állítják össze a feltételeknek megfelelően. A kultúra terjesztése szempontjából vidéken nagy jelentőségűek ezek az előadások. A kolhoz dolgozóitól számos levél érkezik, amely szintén a vidéki előadások jelentőségét bizonyítja. Például: A szibériai komszomolistáktól érkezett levél így hangzik: „Drága Elvtársak! Nagyon tetszett a műsoruk, különösen a „Békét kell építenünk“ és az „Én foglalkozásom“ című dalok. Ezek a kolhoz fiatal dolgozóiról szólnak. Talán ezért Is hallgatták olyan szívesen, hisz ezek a dalok az ö életüket, munkájukat is tükrözi. A szovjet hatalom mindent megtesz a művelődés terjesztésének érdekében. Régen nem voltak meg a feltételek arra, hogy a szegények színházba, moziba járjanak. Könyvtárak sem álltak rendelkezésükre. Á szovjet hatalom idején az emberek megváltoztak, lelki életük gazdagabb lett. Ez a változás jellemző az egész Szovjetunióra. Még az ország legelszigeteltebb részein is jelentős kultúrmunkát fejtenek ki a moszkvai vendégszereplö művészek. O. TITOVA r Ébredjetek padányi fiatalok! Padánybói írja levelezőnk Dobrovódszky Erzsébet, hogy a faluban a fiatalok az utóbbi időben nagyon rászoktak már a kocsmázásra. Esténként összeverődnek a kocsma előtt, aztán bent iszogatnak. Sajnos a helyi CSISZ-szervezet nem fejt ki tevékenységet, nem karolja fel az ifjúságot. A televíziós készülék a művelődési házban már egy éve használhatatlan és nincs aki megjavíttatná. A községben mozi sincs. Jó lenne, ha Padányban legalább egyszer hetenként tartanának mózielőadást. Csodálkozunk a HNB nemtörődömségén és bizony szeretnénk a legközelebb épületesebb híreket közölni olvasóinknak Padányról. — Anya! Megyek haza! Légy szíves a kulcsot. — Kapd el! — S Nyina már dobta is a kulcscsomót, fia pedig egy kosárlabdázó ügyes mozdulatával elkapta. — Szóval, ez a nagy férfi a te fiad? — kérdeztem Nyinát, amikor már az utcán voltunk. — Igen, a kisebbik, Borka. Érdekes, hogy nem ismerted meg, mindenki azt mondja, szakasztott anyja. — A hajszínét jurkától örökölte, ez tévesztett meg. S milyen nagy — egy fejjel magasabb a társainál. — Másodszor járja ezt az évet. A múlt évben súlyos beteg volt. Tíz évet elvett az életemből!. . . Az Ssz elején váratlan teiefonhívást kaptam az egyik moszkvai iskolából: szívesen látnának, ha megjelennék irodalmi estjükön. — Merre van az iskola? — kérdeztem. '— Hát tőszomszédságában annak az iskolának, amelynek maga is diákja volt. — Honnan tudja, hol volt az én iskolám? — Egy pillanat., i Sistergés, enyhe zúgás hallatszott a kagylóban, gondoltam, átadják valaki másnak; s valóban mintha időgép lett volna működésben egy szempillantás húsz esztendővel vetett vissza az időben: megütött az ismerős hang. — Szervusz. Szerjózsa. Persze, nem is tudom, Szerjózsa vagy-e nekünk. — Szervusz, Nyina! — Eljössz-e .hát hozzánk ? — Hozzátok?... — Én tornatanár vagyok itt. — Elmegyek, de még mennyire hogyel. — Az egykori Maskov utca... a Csisztije Prudi mellet. — Ismerem. — Akkor várunk. Előre is köszönet! — Ne butáskodj... A vonal másik végén már kattant a készülék, ahogy letették a kagylót, amikor hirtelen, ijedt hangon kinyögtem: — No és te, te hogy vagy? Húsz éve mióta az iskolát elvégeztük nem találkoztam Nyinával. Ráadásul még azt megelőzően vége szakadt szomszédságunknak: mi elköltöztünk a Gogol utcába. Az orvostudományi egyetem felvételi vizsgájára készültem, amikor valakitől azt hallottam, hogy Nyina férjhez ment közös osztálytársunkhoz, Jurka Petrovhoz, vagyis nem Lemesevhez, nem Babocskinhoz, hanem Jurka Petrovhoz, ehhez a nyakikláb csodabogárhoz, aki zörgő csontjait folyton öszszetörte: hol a kerékpár-pályán, hol a síugró-sáncon, hol meg a Csisztije Prudi-i jégen. Nyina elhatározásában én afféle grimaszt láttam, már csak azért is, mert korábban semmi hajlandóságot sem érzett a fiú iránt. S mos:t ez a kurta telefonbeszélgetés furcsa módon felzaklatott. Az elmúlt húsz esztendő alatt annyi minden történt, olyan nagyot fordult a világ, s benne az életem, hogy nyomtalanul kitörölte emlékezetemből első és egyetlen iskolai szerelmemet, jobban mondva azt a mélységes, makacs kesergést, amit ez az első, teljesen elhibázott szerelem hozott nekem. Kissé megkéstem. Nyina az iskola előtt várt: már messziről megismertem — szinte semmit sem változott. — Ilyen hát az, amikor elmúlik a szerelem 4- szorította meg Nyina a kezemet, izmos tenyerével. — Azelőtt sohasem késtél. Menjünk hamar, a fiúk már türelmetlenek. Van a világon két különleges illat, amely sohasem hagy közömbösen: az iskolai fertőtlenítések krétaszaggal kevert illata és a ragyogóra vikszelt katonacsizmák szaga — mind a kettő túlságosan sok emléket ébreszt bennem. Zavaromat ezúttal még az is fokozta, hogy jobbra tőlem, a falnak támaszkodva, fejét kissé lehajtva ott állt Nyina Bariseva. Milyen fiatalos, milyen arányos, izmos alakja van! Amint rápillant az ember, rögtön megcsapja a tornaterem friss levegője, felvillannak előtte a rugalmas tornaszerek. Igen, Nyina szinte semmit sem változott, s mégis egészen más lett. Semmi sem maradt az egykori kislányos szeleburdiságból, maga az élet, kiforrott teljesség állt előttem. De ma valami történt velem: A hallgatóság felől különös; aggasztó áramütések értek. A harmadik padban, a legszélén barnaképű zömök fiúcska ült, s tátott szájjal nézett rám. Szakasztott olyan, mint hajdani osztálytársam, Misa Horok! Tőle balra pedig szinte a plafonig nyúlik cingár, vékony alakjával, hosszú gúnárnyakával és égnek meresztett orrával Lida Vakkar, az iskola legjobb tornásza és bukolikus költőnője. Azután az utolsó padban egy nyurga fiún, csaknem fiatalemberen akadt meg a szemem, és valami érthetetlen, szívszorító érzés markolt a mellembe. A sudártermetű kamaszon szinte bántóan ismerős volt minden: hosszúkás metszésű, nedvesen csillogó ünő-szeme, a hosszú pillák, amelyek mintha az arcát súrólnák minden hunyorításra, az arc merészen harmonikus metszése, a szépívű száj, s a gödröcske a sima áll közepén. De bárhogy törtem a fejem, nem tudtam rájönni, kire hasonlít. Karnyejev, Pankov, Grizlov, Vorocsilin jutott eszembe egy pillanatra, de nem rájuk ütött a fiú. Töprengve néztem, ahogy mosolyog, végig simítja tenyerével fénylő, hullámos haját, súg valamit a szomszédjának, miközben tenyerét a szája elé rakja és rám pillant. De már vége is volt a találkozásnak, hátralökött székek zörgése keveredett a lábdobogással, felszabadultan szálltak a hangok, s a nyurga kamasz is előre kiáltott: — Ahhoz képest remek színben vagy. — Még szép: egy tornatanárnőnek ez elemi kötelessége. Előttünk már látszottak a Csisztije Prudi sárguló fái, erősödött az avar fanyar illata. — S az a kislány, amelyik olyan mintha Buratino volna, nem Lidáé? — kérdeztem. — Dehogy nem: Masenka Vakkar. — És az a fekete szemű, napbarnított arcú fiú, aki megszólalásig hasonlít Misa Horokra? — Az is: Misa Horok. — Misa fia? — Nem, Toljáé. Misa meghalt a háborúban. — Még őt is elvitték katonának. Micsoda hájas, puhány gyerek volt folyton aludt. — Amikor kellett, felébredt. Berlinnél esett el a legvégén ... Tolja pedig elvesztette a fél lábát... Főiskolát végzett, megnősült. A fiát azután Misának nevezte el, a bátyja emlékére. — Misa Horok ... Jámbor jószág, a légynek sem tudott volna ártani!... Hát Pavlikra emlékszel-e? — Persze, hogy emlékszem! — A legtisztább, a legnemesebb ember a világoaf A meg Zsenya Rumjaneeva a Iegkülönb ember, akit valaha is ismertem. — Vagyis azok, akik meghaltak, különbek, mint akik megmaradtak. Lábunk alatt zizegett a lehullott lomb — sárga, bíbor, aranybarna meg vörösen erezett zöld levelek kavarogtak az úton. Húsz évve! ezelőtt ugyanígy zizegtek itt a levelek, ugyanígy dermedezett a smaragdzöld fű, ugyanígy árasztotta szomorkás aromáját az ősz, ez elől nem menekülhet az ember! Kiválasztottunk egy alacsony padot, egy magyar orgonabokor alatt — ennek leveleit is lilásra, érdesre csípte a hajnali dér. — Ma sem tudom megérteni, hogy lettél Petrov felesége, amikor sohasem tetszett neked. — Nem, valóban nem tetszett — felelte Nyina nyugodtan és készségesen: mintha várta volna, hogy szóba hozzam a dolgot. — S te tetszettél neki? — Ogylátszik igen... De elmondom, ha akarod, sorjában. Alighanem emlékszel rá, Jurkának korán meghaltak a szülei, a nagyanyja nevelte. Alig végeztük el az iskolát én is magamra maradtam. Szüleim harmincnyolc elején elváltak. Apám nemsokára meghalt, anyám pedig új férjével Leningrádba költözött. Nem volt kedvem velük menni. Fölösleges ilyen szemrehányóan nézned rám, ez is elmúlt, azóta rég kibékültünk. Akkor azonban magam maradtam, mint az ujjam. Ti mind szétszéledtetek, s akkor megjelent Jurka Petrov ... Elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Együtt mégis csak könnyebb lesz. — Szereted? Nyina jóízűen nevetett. — Húsz év után kérdeznek még ilyesmit? Két fiunk van, az egyiket most láttad, a másik pedig akár egy díjbirkózó magasabb az apjánál, ilyen válla van, ni! ... — És Jurka?... Nagyon megváltozott? — Hogy is mondjam neked? Teljesen megkopaszodott... — A sportolást abbahagyta? — Megtiltották neki. Emlékszel, mindig eltört valamije. Most más szórakozása van: akvárium, aranyhalacskákkal. — Nyina óvatosan pillantott rám. — De nehogy azt hidd ... Nagyon jó mérnök Jurka, két rendjele is van. — Nem hiszek semmit, csak nem tudom elhinni: Jurka a sportember, a feltaláló s most — kopasz, akvárium, aranyhalacskákkal... — Na, ami a feltalálást illeti, tegyük 1963. december &.
